Idézek a cikkből: „MacArthur az imádás karizmatikus módját
idegen tűzhöz hasonlította (2Móz 10).
[...] Nyitó igehirdetésében az amerikai pásztor nem tett lakatot a szájára:
Jóllehet a karizmatikus körökben vannak hívők, de maga a mozgalom csupán
fölösleges káoszt és zavart hozott a kereszténységbe. Röviden fogalmazva: »Az
imádás karizmatikus módja a Sátán műve«, jelentette ki a szónok.”
A lap januári száma számos cikkben próbálja meggyőzni az
olvasókat arról, hogy a karizmák – különös tekintettel a próféciára és a
nyelveken szólásra – ma már nem léteznek, megszűntek. Ezzel természetesen nem
értek egyet, de engedtessék meg, hogy most mégis önkritikus legyek.
A karizmák működése terén már a bibliai időkben is kialakult
egyfajta „káosz és zavar”, gondoljunk csak a korinthusi gyülekezetre. A zavar
láttán Pál apostol nem a karizmák működésének beszüntetését javasolta, ehelyett
a helyes irányba próbálta terelni a folyamatokat és nem azzal nyugtatta magát,
hogy „nem kell aggódni, mert a karizmák előbb-utóbb úgyis megszűnnek majd”.
Erre a terelésre ma is szükség lenne. A karizmatikusság bizonyos körökben ugyanis
egyet jelent az önmagunkból való kivetkőzéssel, a nagy hangzavarral és azzal a
nyelveken szólással, mely kimerül egy sokszor elismételt sabadabadabadában. A
zavart és a káoszt mégsem a karizmák okozzák. De akkor mi? A választ szintén a korinthusi
levélben találom, ahol ezt írja Pál: „...mindenki így beszél köztetek: Én Pálé
vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé” (1Kor 1,12). Az apostol öt személyt sorol fel, négyet név szerint:
Pál, Apollós, Kéfás, Krisztus. Az ötödiket, akit négyszer is megemlít és aki
zavart és káoszt okoz, így hívják: én. Vele van a baj. Ő az, aki nem tud a
színfalak mögött maradni, aki a saját oltárán áldozattá teszi Pált, Kéfást,
Apollóst, Krisztust, a karizmákat, a gyülekezetet és bármit. Mindig a
középpontban akar lenni, szereplési vágya olthatatlan, melyet a karizmák tovább
erősíthetnek. A próféták között a legnagyobb is birkózott vele, hiszen bemerítő
János ezt mondta: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem” (Jn 3,30). Itt van tehát a baj. Ha az
énnel kezdeni tudnánk valamit, ha zsugorítani lehetne, hogy a Krisztus
növekedjen, akkor helyesen működhetnének a karizmák és MacArthur, valamint a
vele azonosan gondolkodók jó példákat is láthatnának maguk körül. Imádkozzunk
azért, hogy a karizmák helyesen, bibliai módon működjenek gyülekezeteinkben!
