Az otthontalan asszony

A Biblia lapjain sok olyan emberről olvasunk, akik újra meg újra feltették a kérdést: Kicsoda ez a Jézus? Voltak, akik prófétának, mások csalónak tartották. A János evangéliumának 7. részében is előkerül ez a vívódás, amikor Jézus megjelenik és megszólal a sátoros ünnepen. Némelyek áhítattal, sőt, csodálattal hallgatták mondván, hogy "soha ember úgy nem szólt, mint ez az ember". A vezetők viszont képtelenek voltak meglátni benne a megígért Messiást. Nikodémus ugyan megpróbálta a Mester pártját fogni, de nem járt sikerrel. A többiek agresszivitása őt is némaságra késztette. A rész ezzel a mondattal zárul: "És mindnyájan haza mentek". Kérdéseikkel, indulataikkal, panaszukkal haza mentek.
A következő rész már egy másik problémával foglalkozik. Egy asszonyról ír, aki nem haza ment, hanem valaki máshoz. Egy asszonnyal találkozunk, akit házasságtörésen kaptak. Talán boldogtalan, örömtelen élete késztette arra, hogy ezt az éjszakát ne otthon töltse. Nem tudom, hogy tettét és annak következményeit mennyire gondolta végig. Vajon átlátta, hogy emberek életét, családokat tesz tönkre a boldogság utáni hajszájában? Vajon gondolt azokra a gyermekekre, akik saját, vagy az elcsavart fejű férfi házában éltek?
A válóperes tárgyalások egyik legérzékenyebb pontja a gyermekek elhelyezésének megvitatása. Úgy az apukák, mint az anyukák igyekeznek bizonyítani, hogy ők sokkal alkalmasabbak szülőnek, mint a másik. Milyen kár, hogy ez a felelősségteljes, odaadó gondolkodásmód nem jelenik meg akkor, amikor az egyik fél nem haza megy, hanem máshoz. Milyen kár, hogy akkor nem számít sem a házastárs, sem a gyerekek, csak az én érzéseim, boldogságom, örömöm. Milyen kár, hogy sokan egy rövid mással, más otthonában töltött idő miatt lemondanak legmagasabb kitüntetéseikről, tudniillik, hogy ők férjek, feleségek, apukák vagy anyukák.
Ez az asszony sem gondolta át e fontos kérdéseket, ezért vállalta a másutt töltött éjszaka kockázatát. És rajtakapták. Erre gondolni sem mert, de rajtakapták. Minden biztonsági intézkedés ellenére valaki kileste, megtudta hol van és rábizonyították szörnyű tettét. Szerencséjére nem kövezik meg azonnal, hanem Jézushoz viszik. Jézushoz, aki azon az éjszakán szintén nem volt otthon, vagy legalábbis nagyon keveset. Ő ugyanis az Olajfák-hegyén imádkozott. Amíg a papok otthon szidták, átkozták, amíg az asszony más otthonában, más karjai között vigasztalódott, addig Jézus a sötét éjszakában a hegyen imádkozott azokért, akik otthon, vagy más otthonában voltak.
Miután az asszony megmenekült a haláltól, Jézus mondott valamit, amit ennek az otthontalan asszonynak hallania kellett: "Én vagyok a világ világossága". Kicsoda Jézus? Nem ez a legfontosabb kérdés, hanem ez: Számomra kicsoda Jézus? Ha a papok az eset után feltették volna e kérdést az asszonynak, ő bizonyára ezt mondja: a világosságom, aki fényt hozott sötét és boldogtalan életembe. Én nem tudom megmondani, hogy neked, vagy másnak mit jelent Jézus. Csak arra tudok válaszolni, hogy számomra kicsoda ő: az Élet.

Pénz nélküli boldogság

Ha minden a tervek szerint alakul, csütörtökön riportot készítek Lazarus Chakwerával, az AoG pünkösdi világszervezet titkárával, aki nem mellesleg a malawi pünkösdiek elnöke is. Tegnap anyagot gyűjtöttem az interjúhoz és azóta sem tértem magamhoz. Hogy miért? Íme néhány adat: Malawiban az emberek nagy része nyomorban él. A lakosság kétharmada napi egy dollárnál kevesebbet költhet, miközben a korrupció - ahogy számos afrikai országban - mindent átitat. 1991-ben megdőlt egy diktatórikus rendszer, de a helyzet azóta sem javult. Néhány hónapja például Nagy-Britannia és Németország megszüntette a különböző segélyek folyósítását válaszul arra, hogy az államelnök egyre diktatórikusabb kézzel vezeti országát, ráadásul egyre sűrűbben fenyegeti meg a nyugatot. Július 20-án kormányellenes tüntetések kezdődtek, melyeknek legkevesebb 19 áldozata volt.
A kórházi ellátás kritikán aluli, rengeteg az AIDS beteg, a lakosság létszáma viszont meredeken emelkedik. Pontos adatokat nem találtam, csak becsléseket. Ezek szerint az ezredfordulón körülbelül 10 millióan voltak az egyébként Magyarországhoz hasonló területű országban, míg napjainkban több mint 12 millióan. De nézzük a lelki életet.
Malawiban a pünkösdi mozgalom valamikor a '40-es években alakult. 1989-ben kb. 64 ezer tagjuk volt, de 2005-ben már 640 ezernél is több. Azóta tovább növekedtek, de pontos adataim nincsenek. Ezen idő alatt a gyülekezetek létszáma ezerről háromezer fölé emelkedett. Chakwera idén áprilisban aláírt egy nyilatkozatot, mely arról szól, hogy az elkövetkezendő 10 évben két millió új taggal fog növekedni a malawi pünkösdiek száma.
Megdöbbentő iram. Nyilvánvaló, hogy ebben az elszegényedett, túlnépesedő, korrupt, varázslókkal teli országban a hívők valami olyat tudnak nyújtani az embereknek, ami felülemeli őket hétköznapi nyomorukon. Napi egy dollárjuk sincs, de örömükben felemelt kezekkel dicsőítik Istent. Megtapasztalták, hogy amit Istentől kaphatnak, az akkor is hálával, örömmel és megelégedéssel töltheti el őket, ha üres a hasuk. 
Ezzel szemben mit látunk Európában? Mindenünk megvan: ház, autó, barna kenyér, biopaprika, GMO-mentes kukorica, csak éppen megelégedés nincs. Afrikában az AIDS, nálunk a féltékenység, az elégedetlenség és az időhiány teszi tönkre a családokat. Egészségesebbek és gazdagabbak vagyunk mint az említett afrikaiak, de nem vagyok biztos abban, hogy boldogabbak is. A boldogság ugyanis nem pénz kérdése. Gondoljuk végig saját boldogságunk mibenlétét és emlékezzünk vissza arra, amit Jézus mondott minderről:
„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.
Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.
Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.
Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.
Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok.
Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.”
Ezt a boldogságot Jézus ma is, nekünk is felajánlja. Éljünk vele!

Ne takargass!

Tegyük fel, hogy a konyhába lépve egy törött bögrét találok. A gyanú a gyerekekre terelődik. Amikor megkérdezem, hogy ki hajtotta végre a rosszul sikerült mutatványt, a válasz a következő: "Nem én voltam". Ilyenkor veszem hasznát a Columbo filmekből elsajátított nyomozói fortélyoknak, habár a szomszédokat még egyszer sem kérdeztem ki és szivar sem szokott a számban lógni miközben gondolkodom. Mindenesetre tipikus - és persze érthető -, hogy a gyerekek nem akarnak szembenézni tetteik következményeivel.
A gond az, hogy ez a bűnrejtegetés felnőtt korban is működik, amikor a törött bögrénél komolyabb dolgokért kellene felelősséget vállalni. Vannak, akik örökké csak tagadnak, hárítanak, vagy súlyosabb esetben hamis tanúkat bérelnek fel és a legjobb ügyvédeket szerzik meg annak érdekében, hogy a félrevezetett bíróság végül ártatlannak nyilvánítsa a bűnöst. Létezik azonban ennél jobb út is. 
Martens Kornél 1876-ban született a cári Oroszországban. Saját állítása szerint "vad és neveletlen" fiú volt, aki később "a környék ijesztő réme" lett. Miután megtért, belefogott múltja rendezésébe. Házról házra járva kért bocsánatot addig eltitkolt bűneiért. Volt, ahol örömmel és meghatódottan fogadták beismerő szavait, de nem egyszer elutasítással találkozott. Bűnbánó útja során többször is megverték. Az utolsó házban annyira összeverték, hogy halottnak hitték. A kert végében egy gödörben tért magához.
Kornél igehirdetőként járta Oroszországot. Térítő tevékenysége miatt sokszor letartóztatták és bebörtönözték. Egyszer egy olyan cellába zárták, ahol egy rablóbandát tartottak fogva. A hatóság rafinált volt, ugyanis jobbára olyan embereket dobtak a rablók közé, akiket hivatalosan nem akartak halálra ítélni, de tudták, hogy a bűnbanda között az elítéltek napjai meg vannak számlálva. Kornélt viszont befogadták a gyilkosok. Az igehirdető megtanította őket imádkozni és sokat mesélt nekik a Bibliából. Egy nap, amikor Jézus kereszthaláláról hallottak, a rablók vezére felállt és ezt mondta: a hatóság sokszor és sokat kínzott, hogy ismerjem be bűneim, de mindeddig tagadtam. Most viszont be kell vallanom bűneimet. Ezután jelentkezett a hatóságoknál és beismerő vallomást tett, vállalva, hogy emiatt esetleg halálos ítélet vár rá. Amit erővel és kínzásokkal nem tudtak elérni, a Szentlélek elvégezte ebben a szívben.
Sokkal könnyebb a bűneinket rejtegetni, mint bevallani. Megkísérelhetjük, hogy egy életen át hallgatunk, tagadunk, vagy másokra hárítjuk vétkeinket, de ne feledjük: jön egy nap, amikor minden kiderül. Miért várnánk addig? A Példabeszédek könyvében ezt olvassuk: "Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége, aki pedig megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer." (Péld 28,13) Ahhoz, hogy örök életet nyerjünk, rendezni kell a múltunkat; bocsánatot kell kérni Istentől és emberektől egyaránt. Aki kész megtenni e korántsem egyszerű lépést, átélheti Isten irgalmat adó szeretetét, és a bűnök alól felszabadult szív ujjongását. Ehhez fogható öröm nem létezik ezen a Földön. 

Martens Kornél izgalmas élettörténete elolvasható "A kereszt alatt" című könyvben (Evangéliumi kiadó).

Engedd, hogy alakítson!

Megölték, lelőtték, öngyilkos lett, túladagolta magát... Egyetlen nap sem múlik el úgy, hogy halálról, erőszakról ne tudósítanának a híradók. A napokban hallottunk az árván maradt belga gyerekekről, a valószínűleg túladagolásban meghalt Amy Winehouse-ról, a nevelt gyermekeit megmérgező asszonyról, az áramütésben elhunyt 11 éves leánykáról és nem utolsó sorban az oslói merénylet áldozatairól, kiknek száma talán még mindig növekedni fog.
Megdöbbentő. Mindenki arról beszél, hogy a norvégok békés, összetartó emberek. Senki nem számított ilyesmire. Szülőket, nagyszülőket, barátokat mutatnak a híradókban, amint értetlenül, összeroskadva keresik életük legnagyobb miértjére a választ. És nincs válasz! Mert hogy lehet megmagyarázni, hogy egy kulturált megjelenésű, tősgyökeres norvég ilyen tettre szánta el magát? Hogy jut el valaki oda, hogy apró gyerekeket kíméletet nem ismerve megöl? Milyen lélek lakik abban, akit nem hat meg egy gyermek segélykiáltása, könyörgő-kérlelő szava, könnyei? Pedig létezik ez a lélek és nem most mutatta meg magát először. Sátánról azt mondja a Biblia: embergyilkos volt kezdettől fogva. És ma is az! Neki mindegy ki az áldozat, kíméletet nem ismerve ölni akar. Sajnos újra meg újra látjuk, hogy gyilkos tervéhez talál egy-egy kivitelezőt is.
A norvég eseményekről még nincs sok információnk, de annyit már tudunk, hogy a tettes nem bánta meg tettét. Lám-lám, itt egy magát keresztény fundamentalistának valló személy, aki másokat gyilkol, megbánni és megbocsátani nem tud, irgalmat nem ismer. Ha valaki Isten Igéjét naponta kezébe veszi, ha ahhoz mindennapi kenyérként közeledik, ha abban nem a maga nézeteire akar paragrafusokat keresni és találni, ha valaki nem csak nevében keresztény, akkor ilyen nem történhet meg. Bármilyen furcsa is, a Bibliát így, ilyen szélsőséges módon is lehet olvasni. A Szentírás viszont nem azért íratott, hogy néha-néha felüssük és megerősítést keressünk benne zavaros, másokat kirekesztő, gyűlölködő, zsidó-, cigány-, iszlámellenes, szélsőséges nézeteinkhez, hanem azért, hogy napról napra formálódjunk Krisztus képmására. Jézus ezt mondta: tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok. Ha Anders Behring Breivik kellő alázattal naponta kezébe vette volna a Bibliát, nem történt volna meg e szörnyű tragédia. 
Azt hiszem, hogy sok-sok személyes tragédiát és fájdalmat mi magunk is elkerülhetünk, ha a Biblia napi kenyerünkké váli. Olvassuk és engedjük, hogy Krisztus képmására alakítson minket!

Soron kívül

Nem szeretem a sorban állást. Kidobott, elfecsérelt időnek érzem. Perceken át csak állok és várok, hogy feladhassam a csekket, vagy fizethessek kosaram tartalmáért, miközben azon forog az agyam, hogy mennyi-mennyi teendőm lenne még. Ráadásul mindig sikerül kifognom a leglassabb sort. Ha beállok egy pénztárhoz, mert ott csak ketten vannak míg a másiknál öten, akkor biztos, hogy az előttem levő kettő kártyával fizet, vagy a valamelyik a pénztáros rokona és ott beszélik ki szívügyeiket, vagy - amit nagyon szeretek - nálam fogy ki a pénztárgépszalag. Sokszor bosszankodtam ezek miatt, de ma már csak nevetek, ha ilyen helyzetbe kerülök.
A Bibliában ma egy nálamnál sokkal reménytelenebb helyzetű sorban állóról olvastam. Egy férfiről, aki 38 éves betegeskedésének egy részét egy tó partján töltötte. A betegek között ugyanis elterjedt a hír, hogy néha megmagyarázhatatlan okból felkavarodik a Bethesda-tó vize, és aki ezt követően először lép abba, meggyógyul. A jól értesültek tudni vélték, hogy ezt a felkavarodást egy angyal idézi elő. A hír gyorsan terjedt. A Biblia szerint a tónak öt tornáca volt, mely betegek tömegeivel volt  megtöltve.
Egy alkalommal Jézus is megjelent ezen a helyen, ahol találkozott a korábban említett férfivel, aki így panaszkodott neki: "Uram, nincs emberem, hogy a mikor a víz felzavarodik, bevigyen engem a tóba; és mire én oda érek, más lép be előttem." (Jn 5,7) Vajon hányszor élte át e csüggesztő érzést? Vajon hányszor remélte, hogy egyszer nem csak az elsőnek lesz szerencséje, hogy az angyal egyszer, csak egyetlen egyszer kivételt tesz az ő kedvéért? De nem tett. Mindig csak az elsők gyógyultak. De talán nem csak ezen kesergett. Mert egy dolog, hogy az én nyomorom megmarad a víz megmozdulása után is, de milyen szívtörő, lélekszomorító lehetett végignézni a gyógyultak örömét, melyből neki nem jutott semmi. Milyen reménytelenség tölthette el a szívét, amikor újra meg újra ki kellett vánszorognia a vízből és vissza kellett feküdnie rongyos ágyára! De nem tudott mit tenni. Csak remélte, hogy egyszer ő is sorba kerül, hogy egyszer neki is szerencséje lesz.
Ez a férfi soha nem került sorra; soron kívül "szolgálták ki". Átélte, amire mindig is vágyott: a gyógyulás örömét. Azt hiszem, hogy ilyen isteni érintésre, testi-lelki gyógyulásra ma is sokan várnak. Bízhatunk persze a szerencsénkben, gyógyszereinkben vagy az ügyességünkben is, de hasznosabb és üdvözítőbb, ha az ágyunk végénél megálló Jézusra figyelünk. Neki van hatalma arra, hogy bajunkból, elkeseredésünkből kivezessen minket. Bízzuk rá életünket!

Gyermekeink

Felemelt kezekkel

Minden elismerésem és megbecsülésem azoké, akik idős szüleiket, nagyszüleiket ahelyett, hogy egy szeretetotthonba adnák, házukba fogadják és gondoskodnak róluk. Persze megvan a terhe, nehézsége annak, ha több generáció él egy fedél alatt. Egyszer egy ötvenes éveiben járó asszony keresett fel, akinek 90 éven felüli édesanyja a gyülekezetünk tagja volt. Amikor kiértem a kapuhoz, még köszönni is elfelejtett. Magából kikelve, eltorzult arccal hosszú perceken át panaszkodott vele élő édesanyjára. "A múltkor például elvitette magát a fogorvoshoz, merthogy neki fáj a foga. De hát nincs is foga!" - kelt ki magából. Amikor levegőt vett, csak ennyit mondtam neki: "Lehet, hogy igaza van. De tudja én azt is el tudom képzelni, hogy ilyen korban az is fáj, ami nincs." Szavaim nem hatották meg. Nem sokkal később az édesanyját egy szeretetotthonba tette, ahol az idős asszony teljesen leépült. Nem tudta megszokni a számára új környezetet és a körülötte sürgölődő idegen embereket. Pedig az idős ember áldására is lehet a háznak!
A Bibliában azt olvasom, hogy Izrael harcra készült Amálek ellen (2Móz 17,8-). A tetterős fiatalok fegyvert ragadtak és lementek a völgybe, hogy megütközzenek az ellenséggel. Mózes már képtelen lett volna ilyen attrakcióra. Kard helyett ő már csak a botját tudta megmarkolni, azt is csak azért, hogy rátámaszkodjon, vagy néha-néha lesújtson vele, ha éppen az volt az Isten akarata.
Érdekes módon a történetíró nem a csatára fókuszál. Egy sort sem olvasunk arról, hogy milyen haditetteket hajtott végre Józsué és csapata. Viszont olvasunk arról, hogy miközben ők harcoltak, Mózes felemelt kezekkel ott állt egy halom tetején. Amíg kezei a magasban voltak, addig Józsué is szerencsével járt, de ha a kezek leereszkedtek, Amálek nyomult előre.
Ma, amikor egy fiatal élete tele van küzdelmekkel, amikor naponta kell harcolni az életben maradásért, nagy áldás, ha a háttérben, egy halom tetején ott áll egy felemelt kezű, imádkozó Mózes. Nagy áldás, ha éjjel, amikor a napi munkától kimerülve alszik a család, egy másik szobában a kor, betegség vagy ki tudja mi miatt éber idős családtag ott imádkozik gyermekeiért, unokáiért.
Józsuénak nem volt lehetősége azzal foglalkozni, hogy a halom tetején mit csinál Mózes, Áron és Húr. Neki a küzdelemmel kellett törődnie. Ő arra összpontosított, hogy az ellenség ütéseit elkerülje. Talán azt sem látta, hogy Mózes elfáradt, hogy a másik két öreg egy követ hengerít oda, hogy az Isten embere ráüljön és talán azt sem látta, hogy az elgyengült kezeket másoknak kellett tartani. Azt viszont tudta, hogy előző este mit ígért neki Mózes: "Holnap én a halom tetejére állok és az Isten pálcája kezemben lesz." (2Móz 17,9). Józsué nem látta, nem hallotta, de tudta, hogy valaki imádkozik érte, hogy valaki a kezét miatta és a népért emeli a magasba.
Becsüljük meg azokat az időseket, akik lehet, hogy sok gondot jelentenek, de felemelt kezekkel imádkoznak értünk, a völgyben harcolókért. Talán most is éppen ezt teszik...
 

Nyolclábú látogató

Tegnapelőtt izgalmas esténk volt. Még délután a kedves feleségem kiment az udvarra a frissen mosott ruhákat kiteregetni. Miután visszajött, rémülten közölte, hogy amikor kinyitotta az ajtót, egy termetes pók szaladt a lakásba. A gyülekezet szolgálati lakásában, ahol élünk, a bejárati ajtó mögött csak egy lépcsősor található, aminek alját cipős szekrénnyé alakítottam. Hirtelen át is futott az agyamon, hogy mi lesz, ha ez a nyolclábú jószág pont az én cipőmet szemeli ki új otthonául. Talán az önzésemet jelzi, de a többiek cipője valahogy nem jutott eszembe. Aztán azzal nyugtattam magam, hogy a hálószobánk és a cipős szekrény között 16 lépcső van, és ha ennek a póknak van egy csöpp esze, akkor nem fog felmászni hozzánk. Azt viszont kihagytam a számításból, hogy neki nyolc lába van, és talán nem is esik annyira nehezére a mászás, mint nekem.
Időközben beesteledett. A gyerekek lefeküdtek és én is követtem példájukat. A feleségem még odaült a kanapéra és olvasgatta a Bibliát, miközben én jó úton haladtam az elalvás felé. A nyáresti csendet feleségem hangja törte meg: "Norbi! Itt van az a pók amiről beszéltem." Azonnal tágra nyíltak a szemeim. És valóban... A könyves szekrény mellett ott ácsingózott egy kb. 7-8 cm átmérőjű szörnyeteg. Feleségem dermedt mozdulatlansággal ült a kanapén és le sem vette szemeit erről a csíkos, világosbarna fenevadról. Ebben a kiélezett helyzetben igazi férfiként viselkedtem. A póknak nyolc lába volt, nekem meg egy 42-es papucsom. Én győztem. Az első ütésemet még elkerülte (borzasztó gyorsan futott), de a második végzetesnek bizonyult. Az állatvédőktől és pókbarátoktól ez úton is elnézést kérek szörnyű tettemért, de hát a család nyugalma és lelki békéje érdekében le kellett sújtanom.
Az incidens után feleségem a következőket mondta: "Ha nem lettél volna itthon, nem is tudom, hogy mit csináltam volna". Igazi hősnek éreztem magam. Elképzeltem, hogy valamelyik sarokban egy másik pók végignézte a jelenetet, és az összecsapás után leadta a drótot a többi nyolclábúnak: ezzel az emberrel nem érdemes újat húzni. Lehet, hogy azóta az összes pókbarlangban ott van a fotóm és csak remélni tudom, hogy nem tűztek ki vérdíjat a fejemre.
Egyszer láttam egy természetfilmet, melyben Dél-Amerikában egy jóember tarantulákkal, ezekkel a szőrös, tenyérnyi pókokkal szórakozott. Meghatott hangon arról beszélt, hogy milyen szépek, gyönyörűek. Aztán jöttek egy indián törzs tagjai, összefogtak jó néhány pókot, hazavitték, megsütötték és egytől egyig mind megették.
Mit akarok mondani mindezzel? A pók látványa feleségemből félelmet, belőlem gyilkos, papuccsal csapkodó indulatot váltott ki, de a dél-amerikai utazóból csodálatot, míg az indiánokból étvágyat. Egyébként mindig attól félünk leginkább, amit nem ismerünk. Ha jobban ismertem volna a hétfő esti látogatónkat, talán megsimogattam volna és szabadon engedem, vagy ki tudja, talán megsütöm és megeszem. De nem ismertem, és szőrös, csíkos testének látványa elég volt ahhoz, hogy a papucsom után nyúljak.
Talán egymással is így vagyunk. Elég, hogy meglássam valakinek az arcát, meghalljam a hangját és máris összeugrik a gyomrom, ideges, ingerült leszek. Lehet, hogy nem is vele van a baj? Lehet, hogy csak időt kellene szánnom arra, hogy jobban megismerjem? Jézus időt szánt a samáriai asszonyra. Mindenki más elkerülte, megbélyegezte őt, míg Jézus beszélgetett vele és az asszony élete megváltozott. Szánjunk időt egymásra, ne álljunk meg a néha ijesztő felszínnél és talán olyanokban is gyönyörködni tudunk majd, akikre mások iszonyodva, előítéletekkel megtelve tekintenek.

Mellékhatások

Érzékeny bőrű vagyok, ezért komolyan vettem, amikor a kánikula napjai alatt a tévé meg a rádió újra meg újra bemondta: délelőtt 11 és délután 3 óra között aki csak teheti kerülje a tűző napot, használjunk napvédő krémeket és ügyeljünk a megfelelő folyadékbevitelre. Igyekeztem megfogadni a tanácsot, habár mint kiderült, ez nem is olyan egyszerű.
Még a nyár elején vettünk egy tubus naptejet. Harmincas faktorszámú. Vettem volna magasabb faktorszámút is, de ellene szóló érvelésemet hamar elfogadták a többiek: vagy naptejelünk, vagy eszünk. Tegnap aztán a rádió is velem értett egyet. Azt mondta valaki hozzáértő, hogy ha túl magas faktorszámú naptejet használunk, akkor a nap jótékony sugarai sem tudnak a szervezetünkbe hatolni, az pedig ugye nagy baj.
A másik sarkalatos pontja a kánikulai napoknak a folyadékbevitel kérdése. Normál körülmények között is napi 2-3 litert kellene innunk, de a nagy melegekben ennél még többet. De mit? Most tekintsünk el a sör-, bor- és pálinkapárti véleményektől. Pár éve nagyon hangsúlyozták a szakemberek: igyunk, de ne a cukros üdítőket, hanem vizet. A kör most tovább szűkül. Jelenleg ugyanis arról folyik a vita, hogy milyen vizet: csap-, vagy palackozott ásványvizet? Általában mi csapvizet iszunk, de nyaranta szakítunk a hagyománnyal. A csapvíz ugyanis meleg, fehér és élvezhetetlen. Az egyik rádiós műsorban egy pohár csapvizet elvittek kivizsgáltatni. Ennek során találtak benne műtrágyát, növényvédő szert és fogamzásgátló maradékot is. Ezek után nem is csodálkozom, hogy csökken a magyar népesség. 
Viszont a palackozott ásványvíz is okoz némi fejtörést. Ha valaki ugyanis mindig ugyanazt a márkát issza, akkor bizonyos ásványi anyagok felhalmozódhatnak a szervezetben, melyek például vesekövet okozhatnak. Aztán ha nincs szerencsénk, akkor mire a palackozott víz az asztalunkra kerül, addigra a műanyag flakonból kioldódnak bizonyos káros anyagok, nem is beszélve arról, hogy sok flakon a szabad ég alatt végzi, ahol a szelek szárnyán suhan ide-oda. Nem könnyű a döntés.
Tegnap a samáriai asszony történetét olvastam, aki egy kútnál találkozott a hőségben megszomjazott Jézussal. A beszélgetés folyamán Jézus felkínálta e megtört életű nőnek a léleképítő, gyógyító, örök életet biztosító élő vizet. Csap-, vagy palackozott ásványvíz? Nem tudom, még gondolkodom rajta. A Jézus által felkínált élő vízen viszont nincs mit gondolkodni, hiszen kockázatoktól és mellékhatásoktól mentes. Fogyasszuk bátran!

Empátiahiány

Csak egy szempillantás

Valamelyik nap Fehérvárról jöttem hazafelé. A nap már elég alacsonyan járt ahhoz, hogy sugarai az autó napellenzője alatt megtalálják az utat a szememig. Nem szeretem a napszemüveget, de kénytelen voltam használni, mert a szemem folyamatosan könnyezett és emiatt annyit pislogtam, hogy az már zavaró volt.
Szintén a napokban, amikor az igehirdetéshez gyűjtöttem információkat, az egyik fórumoldalon a következőt olvastam: "A finn Marcus Grönholm rally pilóta verseny közben szinte nem pislog. Az Eurosporton összehasonlították, hogy amíg egy átlagos ember 42-t pislant, addig Grönholm négyet!"
Egyszer az egyik tanárom ráförmedt egy osztálytársamra, mert feltűnt neki, hogy rengeteget pislog. "Neked valami baj van a szemeddel. Azonnal menj el az orvoshoz." Nem volt mit tenni. Az osztálytársam felkeresett egy szemészt, és valóban... Kiderült, hogy a szemének baja van. Azóta is szemüveget hord.
Amennyire tudom, a pislogás nem tart sokáig, talán csak a másodperc egyharmadáig. Mégis sűrűn élünk ezzel a képpel: egy pillanat alatt minden megváltozott, tönkrement, eltűnt... Bizony könnyen előfordulhat, hogy életünk egy szempillantás alatt vesz komoly fordulatot. Az autóvezető félrenéz, és mire tekintete visszatéved az útra, autója előtt áll egy gyalogos, biciklis, vagy egy másik autó. "Csak egy pillanatra néztem félre" - szoktuk ilyenkor hallani, ami igaz is, de ez a pillanat életfordító pillanat volt. Egy pillanat, amikor az ember mást nézett, mint amit kellett volna.
Az egyik zsoltárban ezt olvassuk: "Nem vetem a tekintetemet haszontalan dolgokra." (Zsolt 101,3) Merész kijelentés ez főleg ma, amikor ezer és ezer dolog hívja fel magára a figyelmünket. Nem kell internetmegszállotnak lennünk ahhoz, hogy szemeink kísértéseknek legyenek kitéve. Elég egy városi sétát ejteni, és biztos, hogy találkozni fogunk egy-egy magával ragadó kirakattal, néhány tuningolt autóval, izmaikat mutogató férfiakkal, vagy idomaikra büszke nőkkel. A múltkor én is annyira belemerültem egy szuper autó látványába, hogy majdnem lefejeltem a lámpaoszlopot. Éppen azért, mert nem könnyű tekintetünket kordában tartani, egy másik zsoltárban ugyanez a vágy már imakérésként fogalmazódik meg: "Fordítsd el tekintetemet, hogy ne nézzek hiábavalóságra, a te utadon éltess engem!" (Zsolt 119,37) Ezen a reggelen én is ezt kérem az Úrtól. Szeretném, ha tekintetem egy szempillantásnyi időre sem tévedne el mindarról ami hasznos, életerősítő és üdvözítő.

Listázták az egyházakat

Az elmúlt napokban többen megkérdezték tőlem, hogy mi a véleményem az új egyházügyi törvényről, mit szólok hozzá olyan pünkösdiként, kinek egyháza nem szerepel az Országgyűlés által elfogadott 14-es listán.
A mindennapi.hu a következőképpen foglalta össze a törvény lényegét: "Keddre virradó éjszaka fogadta el az Országgyűlés az új egyházügyi törvényt, amelynek értelmében 14 egyház státusza fennmarad. Mindenki másnak újra kell kérvényezni az egyházi minősítést, amelyet az Országgyűlés bírál majd el kétharmados döntéssel. Mindezt akár jó hírként is értelmezhetnénk, mert az eredeti KDNP-s javaslat nem hagyta volna meg a lehetőséget, hogy a felállított lista bővüljön. Az érem másik oldala viszont, hogy valamilyen szintű politikai kapcsolat nélkül nemigen lehet majd a jövőben egyházzá válni. Eddig döntési jogkörrel a Fővárosi Bíróság rendelkezését tervezték. Nézzük tehát, hogy melyek azok az egyházak, amelyek kiszorultak a listáról!
Nem jutott be egy olyan eddig egyházként működő szervezet sem, amely nem kötődik a zsidó-keresztény vallási hagyományhoz, például az Iszlám közösség, a Krisna-tudatú hívők, a hinduk vagy a különböző buddhista közösségek nem kerültek be a „kiemelt tizennégybe”. Hozzájuk hasonlóan elvesztették megkülönböztetett státuszukat az ezoterikus, ősmagyar, illetve boszorkány vallások. Kiszorult számos neoprotestáns egyházi közösség (pl. Golgota, adventista, pünkösdi közösségek) mellett a Magyarországi Metodista Egyház is, de erre a sorsra jutott a Magyarországi Jehova Tanúi Egyház is, holott a 2009-es adóévre vonatkozó 1%-ok alapján a hetedik legtöbb felajánlóval rendelkezett. [...] A jogszabály értelmében az Országgyűlés a következő egyházakat ismeri el: Magyarországi Katolikus Egyház, Magyarországi Református Egyház, Magyarországi Evangélikus Egyház, Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség, Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség, Budai Szerb Ortodox Egyházmegye, Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus - Magyarországi Ortodox Exarchátus, Magyarországi Bolgár Ortodox Egyház, Magyarországi Román Ortodox Egyházmegye, Orosz Ortodox Egyház Magyar Egyházmegyéje, Magyar Unitárius Egyház Magyarországi Egyházkerülete, Magyarországi Baptista Egyház, Hit Gyülekezete." Eddig az idézet.
Az eddigi gyakorlat véleményem szerint tarthatatlan volt, mert tulajdonképpen csak az nem alapított egyházat, aki nem akart. Így voltak, akik jósvonalat, vagy állat menhelyet működtettek és persze azok száma sem volt csekély, akik más egyházakból kiválva néhány tucat emberrel önálló életet kezdtek. Nincs az országban olyan ember, aki pontosan tudná az eddig bejegyzett egyházak számát, hiszen ennek eddig nem volt nyilvántartása, így a médiában emlegetett 350-es szám csak becslésen alapul. Tehát kifejezetten örülök annak, hogy az eddigi gyakorlat megszakad.
Az Országgyűlés által elfogadott lista viszont meglepett még akkor is, ha a bővítés lehetőségét meghagyta a törvényalkotó. Mivel a híreket a médiából tudom és nincsenek birtokomban hivatalos iratok, ezért nem tudom a választ arra a kérdésre, hogy a kormány szerint mit értünk egyház alatt. Vagyis miben más, miben több az, aki felkerült a listára mint az, aki noha keresztény értékeket vall és hirdet, de arról mégis lemaradt. Talán egyszer majd választ kapunk erre a kérdésre is. A korábban oly sokat emlegetett létszám, vagy az évek száma önmagában még nem biztosíték semmire. Talán ezért nem ragaszkodtak a 100 éves múlthoz és/vagy a 10.000 taghoz.  Jelenleg viszont nem látom, hogy milyen objektív szempontok figyelembevételével történt a listázás. 
Egyébként ezen nem emésztem magam még akkor sem, ha jelen pillanatban a pünkösdiek nincsenek a kedvezményezettek között. Sokkal inkább piszkál az, hogy hónapokon át magas kormányzati körökből jöttek az információk: nem kell aggódnotok, ne idegeskedjetek, fel sem merült bennünk, hogy titeket, a világszerte legdinamikusabban növekvő keresztény irányvonal magyarországi képviselőit kihagyjunk a kedvezményezettek közül. Aztán mégis. Mondhatnám akár azt is, hogy politikusi eszméletvesztés elszenvedői lettünk. Hiába, ez a politika. Régi közhely, hogy a fontos dolgok a parlament folyosóján dőlnek el. Ha azon a hétfő éjszakán a törvényalkotókkal egy folyosón lettünk volna, talán más a végeredmény, de Szenes Iván szavaival élve: "utólag már sopánkodni kár".
A történethez tartozik, hogy információim szerint a szavazás utáni napon egyházelnökünket egyeztetésre hívták a minisztériumba, mert - mint mondták - a kormányzat szándéka továbbra is az, hogy másokkal együtt egyházunkat is felvegyék a már említett listára. Talán így lesz, talán nem. Mindenesetre érdekes, hogy mekkorát változott a világ. Néhány évtizede minden egyház hálás lett volna, ha nem szerepel az állam által összeállított listán. Akkor mi, pünkösdiek listára kerültünk. Betiltottak minket és rendszeres rendőri zaklatásoknak voltunk kitéve. Túléltük. Ezt is túléljük.

Apai nevelés

A végszó

Haragszom mindhalálig - mondta annak idején Jónás atyafi, aki Ninivétől keletre várta a város pusztulását, de az csak nem akart megtörténni. Ráadásul miközben a városlakók kegyelmet kaptak, ő napszúrást. Ezért a harag, és ezért e keserű kifakadás.
Egy szülő alig várja, hogy gyermeke elkezdjen beszélni. Ez a beszéd először csak egy-egy szóból áll, és csak sok-sok idő meg próbálkozás után állnak össze a szavak kurta-furcsa mondatokká, melyek minden hiányosságuk ellenére az egekbe röpítik a szülők szívét. Sokan vannak, akik ezekről az eseményekről naplót is vezetnek. Leírják, hogy melyek voltak gyermekük első szavai, melyek megfejtéséhez nem kevés fantázia is szükségeltetik, mégis mindenki örül, mert ezek egy emberi élet első szópróbálkozásai.
Szintén fontos lehet - de ezt a pillanatot már teljesen más atmoszféra lengi körül - az utolsó szavak kiejtése. Sok híres ember állítólagos utolsó szavait feljegyezték már. Ezek szerint Thomas Jefferson ezeket mondta utoljára: "Istennek ajánlom a lelkemet, az országomnak a lányomat". Huey Long amerikai politikus: "Ne hagyjatok meghalni, annyi dolgom van még...". Horatio Nelson brit admirális pedig: "Köszönöm Istenem, megtettem a kötelességem."
Jónás utolsó feljegyzett szavai furcsán csengenek a bibliaolvasók előtt, hiszen egy prófétától mégsem ilyen végszót várnánk: haragszom mindhalálig. Ha e szavakat szó szerint értelmezzük, akkor ezt jelentik: életem hátralevő részét a haragnak szentelem. Sajnos vannak olyan emberek, akik valakinek, valakiknek nem tudnak megbocsátani, és életük utolsó leheletéig maguk után vonszolják a harag súlyos terhét. Nem irigylem őket. Pál apostol is ismerhetett ilyen embereket Efézusban, ezért erre figyelmeztette őket: "'Ha haragusztok is, ne vétkezzetek': a nap ne menjen le a ti haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek." (Ef 4,26-27) Fogadjuk meg Pál tanácsát és keressünk magunknak jobb végszót, mint Jónás, az Úr haragvó prófétája.

Modern gyermeknevelés

Kincsek a földben

Ez az örökös rohanás... Persze - mondhatná valaki - addig örüljek, amíg van kiért, miért és mivel rohangálni, mert ha nem lenne, akkor az lenne a baj. Tegnap egy ismerősömet vittem kórházba. Jenőnek hívják. Néhány hónappal ezelőtt amputálták az egyik lábát. Hétfőn lelkendezve hívott telefonon, hogy a kötözője azt mondta, hogy szépen gyógyul a seb és hamarosan mehet Zircre, ahol egy próbalábat kap. Aztán kedden ismét telefonált, de akkor már összetörve. A fia autóbalesetet szenvedett. Egy teherautó, illetve egy kisbusz nekiment és belenyomták az árokba. Annyit kért, hogy vigyem el a fiához a kórházba. "Norbikám, ez a tehetetlenség megőrjít. Iszonyú nehéz elviselni, hogy másokra vagyok szorulva, hogy egyedül nem tudok kilépni a lakásból, nem tudok takarítani, bevásárolni" - mondta. Ő nem tud rohanni. Ugyan lenne kiért és miért, de nincs mivel. Szóval egyik oldalon nagyon hálás vagyok, hogy nekem van kiért, miért és mivel, de a másik oldalon nehéz a ritmust tartani. Tegnap viszont rácsodálkoztam valamire.
A keddi imaórán Hiró Laci barátom a mennyek országáról szóló példázatok közül olvasott. Az egyik így hangzott: "Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet." (Mt 13,44) Amikor az ember a szántóföldre megy, akkor nem kincset keresni megy, hanem szántani, vetni, aratni, vagy valami ezekhez hasonlót tenni. A földműves reggeltől késő estig dolgozik, hogy legyen majd mit aratni, és így legyen mit az asztalra tenni, legyen mivel megetetni a rábízottakat. Mondhatom azt is, hogy a földműves is fut, rohan hol az eke szarvával, hol a kasza nyelével a kezében. Ekkor, e monoton, izzasztó munka közben történik a csoda: az eke kifordítja a földből a kincset.
Jézusnak ezen szavai reménységgel töltenek el. Nagyon sok olyan embert ismerek, akik épp a rohanásukra hivatkozva nem jutnak el a templomokba, gyülekezetekbe, nem vesznek a kezükbe Bibliát, vagy ahogy mondani szoktuk: nincs idejük Istenre. De a föld túrása közben is megtörténhet az életet megváltoztató csoda. Megeshet, hogy valaki a megélhetéséért, családjáért, jövőjéért folytatott küzdelem közepette, az eke szarvai mögött rátalál A kincsre. Megeshet, hogy a jól megszokott monotóniát - felkelünk, dolgozni megyünk, hazamegyünk, majd tévézünk és nyugovóra térünk - felbecsülhetetlen értékű kincsek ragyogása töri meg. Igen, megeshet, ma is megeshet, hogy némelyek nem a templomok mélyén, hanem valahol a saját szántóföldjük közepén, vagy az irodájukban, a kereskedésükben bukkannak rá az életüket új irányba terelő kincsre. Persze a futás ezt követően sem marad abba, csak más válaszokat adunk arra, hogy azt kiért és miért tesszük. Az egyik ilyen kincsre lelő, Pál apostol, aki szintén nem a templomban, hanem a damaszkuszi úton lelt rá a gyöngyökre, így nyilatkozott: "ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért." (Fil 3,14) Kövessük mi is az apostol példáját!

Halálos fogócska

Tegnap úton voltam. A gyülekezetnek hoztam kerti padokat és asztalt. Összesen 350 kilométert utaztam, úgyhogy volt időm rádiót hallgatni. A hírekben hangzott el a következő: "A Fiumei úti sírkertben a családtagok mellett pályatársak, tanítványok, barátok és tisztelők százai vettek búcsút a június 30-án elhunyt Petrovics Emiltől. A Kossuth-díjas művészt, az operaház volt főzeneigazgatóját életének 82. évében érte a halál."  
Sokakkal egyetemben én is vizuális típus vagyok. A hír hallatán is egy kép jelent meg előttem. Magam előtt láttam egy embert, AZ embert, aki hátra-hátra pillantva fut, miközben üldözi a halál, aki ha eléri, vége a futásnak.
Egy élet leforgása alatt sok mindent megteszünk, hogy előnyt szerezzünk a halállal szemben. Beveszünk egy csomó vitamint, törekszünk az egészséges életvitelre, méregtelenítünk, van aki jógázik, meditál, vegetáriánussá válik, sportol és hosszasan folytathatnám. A halál viszont fáradtságot nem ismerve üldözi az embert. Ha nem vigyázunk egészségünkre hamarabb, de előbb vagy utóbb minden igyekezetünk ellenére eljön a fogócska vége, és megjelennek az ilyen hírek: Petrovics Emilt 82 éves korában elérte, utolérte a halál. Vége a versenynek, megint az üldöző győzött. Elég elkeserítő nem?
Milyen jó, hogy istenhívő vagyok! Hogy ez miért jó? Mert a Biblia másként mutatja be ezt a fogócskát. Pál apostol ezt írja: "Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!" (1Kor 15,55-57) Mit jelent mindez? Azt, hogy a fogócska nem akkor fejeződik be, amikor a halál utolér, mert az utolsó szó az Istené!

Egy nehéz éjszaka után

Meleg van, borzasztó meleg. Ezt a közel 40 fokot én is nehezen viselem, hát még az idősek, betegek, várandósok...
Az elmúlt éjjel alig aludtam valamit. Sokáig csak forogtam az ágyban, aztán valahogy sikerült álmot csalni a szemeimre. Az ablakot sarkig kitártam, de a levegő mozdulatlan volt. Az alvás nem sokáig tartott, mert valamelyik szomszédnál a kakas háromnegyed négykor kukorékolni kezdett. Ezen felbuzdult egy másik is, sőt, a koncerthez néhány kutya is csatlakozott. Egy darabig hallgattam őket, majd úgy tűnt, ismét sikerül elaludnom. Ekkor jelent meg a színen a kedves szomszéd, Lajos bátyám. Ha esik, ha fúj, ő reggel 5 óra körül már az utcán van. Ha csak ő van az utcán, nincs is gond. Ma reggel viszont a másik szomszédunk, Éva is kint volt a kertben. Gondolom ő sem tudott aludni. Ez Lajos bátyámnak is feltűnt, és a nyitott ablakunk alatt átkiáltott az Évának, annak hogylétéről érdeklődve, majd a melegről panaszodva. Mindezt amolyan piaci kofa módjára, jó hangosan tette, úgy, hogy a kb. 30 méterre álló Éva is jól hallja. Hallotta is, mert vissza-vissza kiabált Lajos bátyámnak. Egyébként kettejük beszélgetése kacagtató. Próbálok idézni: - Mi van a kutyájával Lajos? - Hát, elvittük az orvoshoz, de nem tudja mi a baja. Mindegyik csak a pénzt kéri el... - No hallja, Lajos, amikor még a mama élt, mi is elvittük a kutyánkat az orvoshoz. Aztán felírta neki azt az izét, tudja. No attól meggyógyult. Csak először nem akarta bevenni az izét, úgyhogy bele kellett keverni valamilyen izébe, tudja. Így megette. Maga is mondja meg az orvosnak, hogy írja fel azt az izét, attól biztos meggyógyul... Hát lehet ilyen szomszédokra haragudni?
Most fúj a szél, de még mindig nagyon meleg van. Ilyenkor sokkal nehezebb koncentrálni, munkát végezni, élni. Mindenütt azt mondják, hogy igyunk sokat, ne menjünk a tűző napra, vagy ha mégis, akkor csak rövid időre és kenjük magunkat mindenféle napvédő krémmel. A közlekedés is nehezebb. Az autósok ingerültebbek, a gyalogosok nem elég körültekintőek.
A meleg hamar kifáraszt. Így, fáradtan, kialvatlanul indulok neki ennek a napnak. Panaszkodni azért nem akarok. De ebben a nagy, tikkasztó, erőt megpróbáló melegben eszembe jut az Úr Jézus, aki 40 napig volt pusztai körülmények és a Sátán kísértései között. A nappali forróság után jött az éjszakai hideg, meg a vadállatok hangjai. Talán ő sem tudott nyugodtan aludni és bizonyára ő is fáradt volt. Mégis, mindezek ellenére végig az Atyára figyelt és az erőt próbáló időszakot győzelemmel zárta. Mindez arra ösztönöz, hogy miközben keresem az árnyékot, iszom a sok folyadékot és napvédő krémekkel kenegetem magam, ne feledjem el, hogy lelkemnek is szüksége van a felüdülésre. Erről a felüdülésről tesz bizonyságot Dávid a közismert zsoltárban:
"Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm.
Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem.
Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért.
Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.
Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam.
Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az ÚR házában lakom egész életemben." (Zsolt. 23.) 

A nagy szegedi árvíz

Tegnap Ópusztaszeren jártunk. Az emlékparkban egyebek mellett meghallgattunk egy rövid előadást az 1879-es szegedi árvízről, mely - mivel a gátrendszer még nem volt megfelelően kiépítve a Tisza szabályozása után - óriási területeket öntött el. Egész Szegedet újjá kellett építeni. A víz mindent vitt.
132 év távlatából is ijesztő volt belegondolni a hatalmas pusztításba, melynek valamivel több, mint 160 ember esett áldozatul a felbecsülhetetlen anyagi kár mellett. Azóta több gátat is építettek, hogy megakadályozzák a hasonló pusztítást.
Gátakra a lelkünknek is szüksége van. Ha mindenki azt teszi amit kedve diktál, annak pusztító következményei lehetnek. Az alábbi összeállítás szolgáljon okulásunkra: gátak nélkül hamar megvan a baj.

Ez a helyes

A ma reggel olvasott bibliavers megnevettetett. Így szól: "Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes." Persze első ránézésre nincs itt semmi nevetni való, és talán én sem nevettem volna, ha nem lennék szülő és egyúttal gyermek is. Eszembe jutott ugyanis, hogy mennyivel másként hangzik a mi intésünk: engedelmeskedj, mert különben elverlek, bezárlak, elvisz a mumus, nem nézhetsz tévét, megvonom a zsebpénzed, nem mehetsz ki játszani... Engedelmességet akarunk, és ennek érdekében mindent, még a fenyegetést is hadrendbe állítjuk. Talán Isten is fenyegethette volna a szóban forgó gyermekeket. Ehelyett ilyen egyszerűen fogalmaz: engedelmeskedjetek ... mert ez a helyes.

10 perc méltóság

"Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg" - áll az új magyar alkotmány szövegében. Régóta dúl a vita az abortusz pártolói és annak ellenzői között. A vita első és talán legfontosabb pontja ezen kérdés körül forog: mikortól kezdődik az élet? A fogantatástól, a magzat megmozdulásától, vagy csak a születés pillanatától adjuk meg az embernek az őt megillető jogokat?
Hasonló vita dúl a kérdés másik oldalán is: meddig élet az élet? Vajon emberséges dolog, ha valakit szenvedni hagyunk? Nem lenne jobb halálba segíteni? Némelyeknél ehhez elég lenne lekapcsolni a lélegeztető gépeket, másoknál méreginjekciókra lenne szükség. Nagy felháborodást váltott ki, amikor idén júniusban a BBC egyenes adásban közvetítette Peter Smedley  halálát, aki bénulást okozó idegrendszeri betegségben szenvedett, ezért döntött az eutanázia mellett. A férfi milliomos szállodatulajdonos volt, a svájci Dignitas klinikán itta meg a számára összeállított halált okozó koktélt, majd a tévénézők millióinak szeme láttára halt meg.
Egyetértek azzal, hogy az élet felvállalása időnként komoly terheket róhat ránk, legyen szó egy éppen megfogant embrióról, vagy a tevékeny életre képtelen szerettünkről. De... Egy szülész-nőgyógyász mesélte, hogy egy édesanyánál megállapították, hogy magzata olyan súlyos betegségben szenved, hogy az életre képtelen lesz, ha világra jön. Az anyuka ennek ellenére kihordta a magzatot, majd megszülte. Az orvos elmesélte, hogy a szülést követően a kicsit odaadták anyukája és apukája kezébe. Az orvos így folytatta: ez a gyermek csak 10 percig élt, de emberhez méltó módon halt meg.
Dávid király ezt mondta: "Életem ideje kezedben van" (Zsolt 31,16). Noha az abortusz és az eutanázia körül kialakult vitákat nem én fogom megoldani, véleményem azért van, mely egybecseng Dávidéval. Egyetértek vele még akkor is, ha az élet néha nehéz, fájdalmas, szinte kibírhatatlan, sőt, még az is előfordul, hogy kilenc hónap várakozás után csak 10 percig tart. A méltóság e szomorú történetben viszont éppen az, hogy e 10 perc az Isten kezében telhetett el. Méltóságunkat nem a rang, vagy a vagyon adja, hanem ez a tudat: Isten kezében vagyunk.

Nem kell félned!

Egy tinédzser tele van optimizmussal, tervekkel, álmokkal, legalábbis így kellene, hogy legyen. Ehhez képest egy felmérés szerint az amerikai tinik 68%-a nem hiszi, hogy ennek a világnak van jövője, 32% pedig meg van győződve arról, hogy nukleáris pusztítás áldozata lesz.
Nadine Broznan a New York Timesban közzétett 1993-as kutatásában a következőkre világított rá. Húsz évvel korábban, vagyis a hetvenes évek közepén az akkori tinik a következő öt dologtól féltek a legjobban: hangos zaj, sötét szobák, magas hegyek, veszélyes állatok, idegenek. Ehhez képest az 1993-as felmérésben a következő öt dolgot határozták meg a tinik félelmeik okaként: válás miatt valamelyik szülő elvesztése, betörés, utcai rablás, nemi erőszak, rákos megbetegedés. Azóta eltelt ismét közel húsz év, és a helyzet nem javult. Egy magyar újságíró a következőképpen fogalmazott 2008-ban: "A magyar fiatalok félnek attól, hogy nem tudnak teljesíteni az iskolában, félnek attól, hogy nem lesz munkájuk. Már maguk sem tudják mitől, de félnek." Valószínű, hogy e legutóbbi mondat nem csak a tinikre igaz, ugyanis kortól függetlenül bárhonnan ránk törhet a veszedelem: szennyezett ivóvíz vagy étel, káros napsugárzás, egyre fiatalabb korban történő megbetegedés, munkanélküliség, fizetésképtelenség...
Mindezek ellenére legyünk optimisták, ugyanis a Példabeszédek könyve ezekkel a szavakkal bátorítja az Istenben bízókat: "Nem kell félned a hirtelen fölrettenéstől, sem attól, hogy viharként rád törnek a bűnösök. Mert az Úrban bizakodhatsz, és ő megőrzi lábad a csapdától." (Péld 3,25-26)

Egy 14 éves lány levele

Újabb kínai történet

Ismét keresztényeket tartóztattak Kínában, jelentette a Worthy News beijing-i tudósítója. A Beijing Shouwang Gyülekezet tizenhat tagját fogták el, és tartottak náluk házkutatást. Kettőjüket háziőrizetben tartják, míg a többieket tíz különböző rendőrkapitányságra szállították. A fogvatartás leginkább elrettentésnek tűnik, mert az előállítottak jó részét már elengedték. A Hazafias Népfront agitátorai ugyanakkor meglátogatták a letartóztatottakat a rendőrségen a fogvatartásuk alatt, ahol „oktatásban” és „figyelmeztetésben” részesítették őket, valamint megpróbálták rávenni a gyülekezet tagjait, hogy „önként” csatlakozzanak a Hazafias Népfronthoz.
Ujjlenyomat, zaklatás, őrizet
A letartóztatásokat az előzte meg, hogy a Shouwang Keresztény Gyülekezet tagja az elmúlt hetekben kiálltak a hitük szabad gyakorlása mellett. Egy nyilvános demonstrációt is tartottak a Zhongguancun téren, ahol pillanatok alatt rengeteg egyenruhás és civilruhás rendőr jelent meg, akik buszokba tuszkolták a résztvevőket és egy közeli iskolába szállították, ahol fotókat készítettek róluk és ujjlenyomatot vettek tőlük. Ezek után a gyülekezet bérleményeit megszüntették, kilakoltatták a tagokat és az összes vezetőt (négy lelkészt) házi őrizetbe helyezték. A gyülekezet tagjai akik részt vettek a demonstráción, azóta elvesztették a munkájukat, az otthonukat, vagy épp mindkettőt.
A többi gyülekezet között vegyes visszhangot váltott ki a demonstráció: sokan elítélték a dolgot, mondván, hogy semmi értelme konfrontálódni a hatalommal, míg mások a szolidaritásukat fejezték ki a bajba jutottak mellett. (mindennapi.hu)