Egérkaland

Néhány hétre kölcsön kellett kérnem anyósom autóját. Amikor a kulcsok átadására került a sor, aggodalmas arckifejezéssel a következőket mondta: „Van egy nagy probléma: egér van az autóban”. 

A rágcsáló nyomai feltűnőek voltak: megrágott vizes palack, takaró, alma, meg persze a rengeteg ürülék. A jelek alapján úgy tűnt, hogy a csomagtartóban rendezte be főhadiszállását, ezért miután hazaértem, a legtöbb mérget – merthogy ennél kíméletesebb megoldás nem jutott eszembe – ott szórtam szét.

Másnap reggel izgatottan nyitottam fel a csomagtartót. Vajon az egér evett a méregből? A mályva színű granulátumból előző este egy meglehetősen nagy adagot készítettem ki, mely reggelre az utolsó morzsáig eltűnt. Ekkora étvágya lenne? – hüledeztem, miközben egymás után pakoltam ki a csomagtartóból a holmikat, remélve, hogy a tetemet is megtalálom. Nem jártam sikerrel, viszont az egyik sarokban, szépen összehordva ott volt egy jó adag méreg. Amennyit tudott, megevett, a többit meg félretette a szűkösebb időkre – vesztére.

Nem tudom, hogy a mérget gyártó cég milyen szempontokat vett figyelembe amikor a granulátumot készítette. Mindenesetre jó munkát végeztek, mert az egérnek egyáltalán nem jutott eszébe, hogy veszélyben van, hogy minden harapással a saját halálát sürgeti.      

Vigyázzatok!

A Biblia sokszor int bennünket óvatosságra. Pál apostol például ezt írta Thesszalonikába: „Ne is aludjunk azért, mint egyebek, hanem legyünk éberek és józanok” (1Thes 5,6). A Zsidókhoz írt levél írója ennél sokkal keményebb szavakkal figyelmeztet, amikor Jézus Melkisédek rendje szerinti főpapságával kapcsolatban rámutat: „Erről nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, minthogy eltompult a hallásotok” (Zsid 5,11). Eszembe jut erről két történet.

Középiskolás koromban egészségügyi vizsgálatra vitték osztályunkat, melynek keretei között a hallásunkat is tesztelték. Amikor az előttem levő fiúval végzett az orvos, odafordult hozzá és ezt mondta: „Szabolcs, ön a bal fülére szinte teljesen süket”. Akkoriban még a walkman volt a divat, amit egyre hangosabban hallgatott. Napról napra feltette a fülére, a hangerőt egyre feljebb csavarta, s közben szinte megsüketült. A fülére kötött zenét még hallotta, de az órákon nem egyszer előfordult, hogy a tanár többször is megszólította, mire eltompult hallásával felfogta, hogy róla van szó. 

A következő eset idén februárban történt az arizonai Phoenixben. Egy két kocsiból álló vasúti szerelvény közeledett az egyik átjáróhoz, amikor a mozdonyvezető észrevett egy nőt, aki a sínek mellett bóklászott. A vonat hangosan dudált, miközben a leereszkedő sorompó is kiadta az arrafelé szokásos figyelmeztető hangjelzést, de a nő semmit nem vett észre ezekből. Mint kiderült, a fülébe dugott fülhallgatón keresztül olyan hangosan szólt a zene, hogy a külvilág hangjait nem hallotta. A vonat elütötte a nőt, aki ugyan súlyos sérüléseket szenvedett, de élve megúszta az esetet.

„Vigyázzatok magatokra, nehogy szívetek elnehezedjék mámortól, részegségtől vagy a megélhetés gondjaitól; és hirtelen lepjen meg titeket az a nap, mint valami csapda, mert úgy fog rátörni mindazokra, akik a föld színén laknak” – mondja Jézus (Lk 21,34-35). Ha érzékszerveink megtompulnak, kérdések nélkül esszük meg a méreg granulátumot, ami a legváratlanabb pillanatban – akkor, amikor a legnagyobb szükségünk lenne az erőre – kifejti végzetes hatását. János a Jelenések könyvében ezt írta: „Lélekben elragadtattam az Úr napján, és hátam mögött hatalmas hangot hallottam, mintha trombitáltak volna” (Jel 1,10). Mit ért volna ez a hatalmas hang, ha fülében ott a „fülhallgató”, ha hallása megtompult, vagy szíve elnehezedett lett volna? És mit ér ma Isten hangja, ha nem reagálok rá, ha fülemet nem tettem szabaddá?

A Zsidókhoz írt levél írója később tovább folytatja a kritikát: „Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.” (Zsid 5,13-14)

Egy nappal a méreg kiszórása után megtaláltam az egeret. Még élt, de egyértelmű volt, hogy a végét járja. Ez az egykor fürge rágcsáló látványosan felfúvódott, alig bírta vonszolni magát. Nem tudott – és nem is akart – ellenállni a küllemre szép, mályvaszínű méregnek, mert érzékszerveivel nem ismerte fel a veszélyt. Mi ne legyünk ilyen kiszolgáltatottak. Ne legyenek érzékszerveink tompák, hogy megkülönböztethessük mi a jó és mi a rossz! 

Pedig mi azt reméltük...

Hatvan futam az nagyjából tizenkét kilométer. Ekkora a távolság Emmaus és Jeruzsálem között. Az egyik leghíresebb bibliai út ez, melyet gyalog nagyjából három óra alatt lehet megtenni. Hírneve annak a két tanítványnak köszönhető, akik ezen az útszakaszon öntötték ki húsvét utáni csalódottságukat először egymás, majd a meg nem ismert Mester előtt.

Az egyik tanítványt Kleofásnak hívták, a másik kilétét nem fedte fel Lukács. A katolikus hagyomány szerint a titokzatos személy Simon, Jeruzsálem későbbi püspöke. Ha ez igaz, akkor apa és fia ballagott együtt Emmaus felé.  

Halott reménység

Hol vannak ma azok az utak, ahol együtt jár apa és fia, anya és lánya? Vannak-e még olyan napok, amikor három órán keresztül egymás mellett sétálunk és elmondjuk azt, ami a szívünket terheli? Van-e még valaki, aki egyáltalán kíváncsi ránk, aki meghallgat bennünket? Sokszor maradunk egyedül. Egyedül a munkában, a gyászban, talán még a családban is. Paul Valery írta: „Az Úristen azért teremtette Ádám mellé Évát, mert Ádám nem volt elég magányos”. Sokan osztják a francia költő véleményét, főleg olyanok, akik az úgynevezett páros magánytól szenvednek. Van férjük, feleségük, aki szép is, jó is, él-hal a családjáért, csak épp beszélgetni nem lehet vele. Közös a ház, az autó, a gyerekek, csak közös utak nincsenek. Szomorú, de a facebook tábor sokszor többet tud az ilyen emberek intim dolgairól, magánéletéről, mint a házastárs. Lenne hát mit tanulni Kleofáséktól.

Szóval ez a két ember Emmaus felé ballagott, amikor melléjük szegődött Jézus. Kleofásék nem csak az elmúlt napok történéseiről beszéltek, hanem a reménységükről is: „Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt.” (Lk 24,21a). Vagyis mondjuk ki: csalódtak Jézusban. Volt egy elvárásuk, reménységük, amit Jézus nem váltott valóra. Remélték, hogy Izrael régi dicsősége helyreáll, hogy a kis zsidó Dávid ismét legyőzheti a nagy, ezúttal római Góliátot, de nem ez történt. Most Dávid vesztett. Csúfosan elbántak vele, megalázták, gúnyolták, hívei pedig tehetetlenül, de talán még ekkor is reménykedve mindezt végignézték.

Egy újabb reménysugarat jelentett, amikor valaki felkiáltott valahol a kereszt mellett: „Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse”. Kleofásék ettől kezdve titokban talán az eget kémlelték, hiszen tudhattak arról a csodáról, ami korábban a megdicsőülés hegyén történt, hogy akkor és ott tényleg megjelent Illés, sőt Mózes is. Az ég azonban most zárva maradt. Jézus órákon át keresztre feszítve szenvedett, majd meghalt, s vele együtt Kleofásék reménysége is.

Jobbat kaptunk

„Mi mindannyian nagyon hittünk apa gyógyulásában! Nem csak hogy reménykedtünk, hanem szinte biztosak voltunk abban, hogy ő meg fog gyógyulni. Amikor utoljára találkoztam vele, akkor is mindketten hittünk abban, hogy győztesen kerül ki ebből a csatából. Hogy ez nem így történt, az számomra még mindig egy fájó kérdőjel.” Az iménti mondatok Bajor Lilitől, Bajor Imre lányától származnak, de talán mi is mondhatnánk valami hasonlót. Keresztényként még erőteljesebben hiszünk a dolgok jobbrafordulásában. Mindegy mit mond az orvos, a leletek vagy a józan ész, mi hiszünk és reménykedünk, várjuk, hogy megnyíljon az ég, hogy jöjjön Illés, vagy Mózes, vagy az angyalok, hogy tegyen csodát egy gyógyító, vagy érjen célt a böjtünk, az alamizsnáink... Aztán eljön a kritikus pillanat, amikor porba hullik a remény és mi Kleofásként fel-alá járkálunk, választ keresve a történtekre, hiszen „mi azt reméltük...”.

Miközben az emmausi tanítványok megoldást kerestek csalódottságukra, melléjük állt Jézus. Most sincs nála kard, hiszen nem azért jött, hogy egy Róma elleni felkelés részleteit beszélje meg. Talán még ekkor, a feltámadás után is fel-feljöhetett némely tanítványban a gondolat: most jött el Izrael megszabadításának ideje. Ha Jézus kiáll Jeruzsálem főterére, ha visszamegy Pilátus, vagy Heródes elé, ha nekik is megmutatja sebhelyes testét, akkor majd hinni fognak, akkor majd elmenekülnek a római zsarnokok. Jézus nem tett ilyet, hagyta meghalni ezt a reménységet, de adott egy jobbat, az örök élet reménységét. Ha ez, a síron is túlmutató reménység tölti meg szívünket, teljessé válik a krisztusi szabadítás, hiszen ő azért jött, „hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt; és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak” (Zsid 2,14b-15). 

Ki a próféta?

„Az isteni akarat, szándék közvetítője; isten kiválasztott embere. Jós, látnok.” Ez a meghatározás szerepel az Idegen szavak és kifejezések szótárában a „próféta” címszó alatt. Azt hiszem, hogy a definíció némi pontosításra szorul.

A Biblia számos prófétát említ meg. A zsidó hagyomány negyvennyolcat tart számon, olyanokat, kiknek próféciái az utókor számára is fennmaradtak. Érdekes módon Rási (1040-1105) a Talmudban (Megilla 14a) csak negyvenhatot sorol fel, a két utolsóról pedig azt írja: nem tudja kik voltak. Keresztény emberként nekem azért lenne javaslatom...

Maga a prófétai hivatal az újszövetség embere előtt sem ismeretlen, hiszen Pál apostol szerint az Isten „adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul” (Ef 4,11). Mára viszont a próféták mintha eltűntek volna. Ezt a bizonytalanságot némelyek ki is használják, és állításuk szerint a pünkösdi csoda – benne a prófétálással – csak az apostolok idejében működött, illetve sok mindenre ma már nincs is szükség – így a prófétákra sem –, hiszen az írott Igében minden kérdésre megtaláljuk a választ. Ez utóbbi érvelés már csak azért is furcsa, mert Izraelben is működtek próféták, nem is kevesen, jóllehet volt Tórájuk. A kettő akkor sem ütötte egymást; helye volt a kimondott prófétai szónak csakúgy, mint a Tórának, az írott Igének. Miért lenne ez ma másként?

Hiszem, hogy ma is vannak próféták, de abban is biztos vagyok, hogy nem a fennakadt szemek és az elváltozott hang az ismertetőjelük. Valójában akkor ki is a próféta? A kérdés Naftali Kraus egyik könyvében (Bírák és próféták) is előkerül, de a szerző először arra keresi a választ, hogy ki nem próféta?

Eszerint nem feltétlenül próféta az, akivel Isten beszélt, hiszen ebben az esetben prófétának kellene tartanunk Kaint, Hágárt vagy Sámson anyját is. Az sem feltétlenül próféta, aki jövendöl, ugyanis sok ismert próféta nem foglalkozott ezzel. Azt sem mondhatjuk, hogy próféta az, aki valamilyen csodát tett. De akkor ki a próféta? Naftali Kraus ezt a definíciót adja: „egy olyan valaki, aki magas szellemi kvalitások birtokában, a szent inspiráció (Ruách Hákódes) alapján közvetíti Isten igéjét a néphez”. Ebben persze benne lehet a jövendölés is, de nem feltétlenül, és ugyanez igaz a csodatételre is.

Egy másik jellemzője a prófétának a küldetéstudat, vagyis, hogy ő „Isten küldetésében jár el, cselekszik, teszi a dolgát”.  

Ennek fényében érdemes magunk elé képzelni bemerítő Jánost. Jézus így nyilatkozik róla: „Mert mondom nektek, hogy azok között, akik asszonytól születtek, egy sincs nagyobb próféta Keresztelő Jánosnál; de aki kisebb az Isten országában, nagyobb ő nála” (Lk 7,28). Jánosnak a Bibliában fennmaradt szavai a megtérést, az Istenhez való visszatérést sürgetik – ebben valószínűleg nem volt különb a ma élő prédikátoroknál. Ő nem az a próféta, aki – mint például Dániel – a távoli jövendőről beszélt volna.

Van még egy érdekes mondat, amit feljegyez róla az Írás. Íme: „És sokan mentek őhozzá és mondták, hogy: János nem tett ugyan semmi csodát; de mindaz, amit János efelől mondott, igaz volt” (Jn 10,41). Vagyis megismerünk egy olyan személyt, aki nem a távoli jövőt fürkészi, egyetlen csodát sem tesz, mégis, Jézus a legnagyobb prófétaként jellemzi.

A próféta az a személy volt, aki egyfajta közvetítőként ott állt Isten és a nép között, hogy képviselje és szólja az Igét. A valóságban ez nem mindig volt egyszerű. Bemerítő János egy alkalommal Heródeshez címezte e szavakat: „Nem szabad neked a testvéred feleségével élned” (Mk 6,18). Valószínűleg többen egyetértettek ezzel, de senkiben nem volt elég erő, bátorság ahhoz, hogy ki is mondja ezt. János – a Szentlélektől inspirálva – megtette. Nem véletlen az, hogy számos próféta – szókimondó természete miatt – kegyvesztetté vált, vagy terhes lett számára a prófétai hivatal, mint Jeremiás esetében, aki felrótta „munkaadójának”: „Rávettél Uram engem és rávétettem, megragadtál engem és legyőztél! Nevetségessé lettem minden időre, mindenki csúfol engemet; Mert ahányszor csak szólok, kiáltozom; így kiáltok: erőszak és romlás! Mert az Úr szava mindenkori gyalázatomra és csúfságomra lett nékem” (Jer 20,7-8). Ekkorra Jeremiás is megértette, hogy nem könnyű Isten szócsövének lenni, jóllehet az elhívásakor Isten ezt egyértelművé tette: „Ne mondd ezt: Ifjú vagyok én; hanem menj mind azokhoz, akikhez küldelek téged, és beszéld mindazt, amit parancsolok neked. [...] És kinyújtotta az Úr az ő kezét, és megillette számat, és mondta nekem az Úr: Íme, az én igéimet adom a te szádba!” (Jer 1,7.9). Vagyis a prófétai elhívás lényege itt sem volt más, mint az Ige hirdetése, képviselete.

Ebben a szövegösszefüggésben elmondhatjuk, hogy Pál apostol a prófétai öntudatot erősíti Timóteusban, amikor azt írja neki: „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással” (2Tim 4,2). Egy résszel korábban arról beszél az apostol, hogy az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, stb. lesznek. Nos, Timóteusnak – és nekünk is – ilyen körülmények között kell képviselni az Igét. Nem szabad, hogy megvásárolhatók legyünk, hogy némi juttatás, anyagi, politikai vagy más előny kedvéért, vagy akár a félelem miatt hallgassunk. Az Igét hirdetni kell – a prófétának mindenképpen.

Ezek fényében számomra nem kérdés, hogy manapság szükség van-e prófétákra. Inkább azt mondom: ma nagyobb szükség van rájuk, mint valaha. Mert ki fogja megmondani a Heródeseknek, hogy „nem szabad”? Ki fogja hirdetni és felvállalni a mennyei értékrendet az élet legkülönbözőbb területein? Ma, amikor reklámot kap a homoszexualitás, a toleranciának nevezett akaratgyenge téblábolás, amikor a szeretet nevében jobb hallgatni és nyelni, ki fog Jeremiásként, vagy bemerítő Jánosként odaállni mások elé és szólni az Igét? Hirdesd az Igét – írja Pál, majd utal arra, hogy ez az Ige néha alkalmatlan helyen és időben akar megszólalni, máskor feddeni és inteni fog, de ettől nem szabad megijedni, mert mindez hozzá tartozik a prófétai küldetéshez. Hiszem, hogy sok-sok keresztény ember feladatul kapta, hogy prófétaként, a Szentlélektől inspirálva szólja, hirdesse az Igét. Erősödjünk meg ebben a küldetésünkben! 

A Lélek erejével

A zsidók ügyességét is dicséri, hogy képesek voltak elkészíteni a Szent Sátort és annak minden berendezését nomád, pusztai körülmények között. A szaktudás azonban kevés lett volna, ha Isten nem adja Lelkét: „Íme az Úr név szerint hívta el Bésaléelt ... és betöltötte őt Istennek lelkével, bölcsességgel, értelemmel és tudománnyal minden mesterségben...” (2Móz 35,30-31).

A sátor alakját, méretét, berendezési tárgyait nem az emberi fantázia szülte. Isten mindent pontosan megmutatott és elmondott Mózesnek, amikor a hegyen beszélgetett vele. Ezt a látomást kellett megépítenie Bésaléelnek. De hogyan? Hogy tudná elkészíteni a sátort, hiszen annak mennyei mintáját nem ő, hanem Mózes látta? Nem lett volna egyszerűbb, ha Mózesnek annak idején ezt mondja Isten: „Gyere fel hozzám a hegyre és hozd magaddal a mérnökeidet is”? Ezt a furcsa helyzetet a Lélek oldja meg. Lakozást vett Bésaléelben, aki ettől kezdve tudta, hogy mit látott Mózes!

Persze az is előfordul, hogy nem jön a Lélek, vagy nem úgy, ahogy mi szeretnénk. Ettől azért ambícióink még vannak. Egy újszövetségi történet jól ábrázolja ezt a helyzetet. Péter, Jakab és János felkísérik az Úr Jézust a megdicsőülés hegyére, ahol Jézus elváltozik és megjelenik mellette Illés és Mózes. Miközben beszélgetnek, Péter előáll a sátorépítés gondolatával: „Uram, jó nékünk itt lennünk. Ha akarod, építsünk itt három hajlékot, neked egyet, Mózesnek is egyet, Illésnek is egyet” (Mt 17,4).

Az ószövetség elmeséli, hogy micsoda dilemmát jelentett Salamonnak a templomépítés. Ő így imádkozott: „De kinek volna annyi ereje, hogy neki házat csinálhatna? Az ég és az egeknek egei őt be nem foghatják, s ki vagyok én is, hogy neki házat csinálhassak?” (2Krón 2,6). Nos, ennek a dilemmának nyoma sincs Péternél. Egy balta, néhány suhintás, és már áll is a hajlék – gondolhatta. Szimpatikus lehet ez a „menjünk és tegyük” lelkesedés, mely azonnali eredményeket kínál. A hétköznapokban is találkozunk a jelenséggel. Mert például hogy lehet étrend-, élet- és gondolkodásmód-változtatás nélkül a lehető leggyorsabban lefogyni? A választ sokszor egy-egy kapszulába rejtik. Nincs veríték, munka, csak egy pirula, amitől várjuk a csodát.

Bésaléel munkája aprólékos és nehéz volt, ami sokszor talán a tervezőasztal mellett, látható eredmények nélkül zajlott. Ezért (is) kellett a Lélek, aki naponta inspirálta, erősítette, hogy elkészülhessen a hajlék.

Rengeteg kérdőjelet látunk magunk körül a nagyvilágban, társadalmunkban vagy akár gyülekezeteinkben, melyek kiegyenesítéséhez nem elég a lelkesedés. A valós megoldások megtalálásához ez kevés, ha nem jön a Lélek, aki kitartást és erőt ad, aki képessé tesz arra, hogy pusztai körülmények között is megvalósulhassanak a mennyei álmok.

Mint csillagok az égen

„Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent, hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban...” (Fil 2,14-15)

Az örökös után áhítozó, de egyre korosabb és emiatt egyre elkeseredettebb Ábrámnak egy este ezt mondta a Mindenható: „Tekints fel az égre és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod” (1Móz 15,5a). Ha Ábrám szót fogad és belekezd a csillagszámlálásba, nagyjából háromezerig juthatott volna; egy csillagfényes este a horizontunk felett állítólag ennyi csillag észlelhető szabad szemmel. Évezredekkel később Galileo Galilei (1564-1642) a távcsövének segítségével tízszer ennyi, vagyis nagyjából 30 ezer csillagot láthatott, de a 19. század közepén Friedrich W. Argelander csillagász már 324.198 csillagból álló csillag-jegyzéket állított össze. 2010-ben a világsajtó a következőt írta: „A Nature tudományos szaklapban megjelent friss tanulmány szerint a jelenlegi számítások 3 billiószor 100 milliárdra teszik az univerzumban található csillagok számát” (forrás: inforadio.hu). Modern felszereléseink ellenére nem állíthatjuk, hogy meg tudtuk számolni a csillagokat, vagyis Jeremiás prófétának még mindig igaza van: megszámlálhatatlan az ég serege (Jer 33,22).

Pál apostol a csillagokat állítja példakép gyanánt a filippibeli hívők elé. Noha rengeteg csillag van, az apostol nem azok számára, hanem fényerejükre mutat. Ezek az apró, de fényes pontok vezették egykor a hajósokat is. Nem véletlenül estek kétségbe Pál utastársai, amikor útban Róma felé „több napon át sem nap, sem csillagok nem látszottak” (ApCsel 27,20a). Ugyanilyen kétségbeejtő, ha mi sem látszunk, ha takarásban maradunk, vagy ha a véka alá bújunk. Azért éltet minket a mi Urunk, hogy világítsunk, és utat mutassunk az útkeresőknek. Tegyük ezt, és ragyogjunk rendületlenül, mint „csillagok e világban”! 

Vasszekerek

A zsidó honfoglalás sokkal körülményesebben alakult, mint ahogy azt az isteni ígéretek, vagy a nép fogadkozása kapcsán várni lehetett. A feladat ugyan nem volt lebecsülendő, de ne feledjük, hogy a pusztán való átkelés (gyermekekkel, állatokkal) is megoldhatatlannak tűnt. 

A kánaáni népek féltek a beáramló zsidóságtól, hiszen hírük megelőzte őket. Hallották, miként jöttek ki Egyiptomból, és hogy élték túl a pusztát. Jerikó bevétele után tovább erősödött a félelem, hiszen kiderült, hogy a városfalak sem jelentenek menedéket. Az izraeliták később mégis megtorpantak. Hogy miért? A Bírák könyve két ellentétes magyarázatot is ad. Az egyik egy angyal szájából hangzik el: "Felment pedig az Úrnak angyala Gilgálból Bókimba, és monda: Én vezettelek fel titeket Egyiptomból, és hoztalak benneteket erre a földre, amely felől megesküdtem a ti atyáitoknak, és mondék: Nem bontom fel az én szövetségemet ti veletek soha örökké. Csakhogy ti se kössetek frigyet ennek a földnek lakosival, rontsátok le az ő oltáraikat; de ti nem hallgattatok az én szómra. Miért cselekedtétek ezt? Annakokáért azt mondom: Nem űzöm el őket előletek, hanem legyenek nektek mint tövisek a ti oldalaitokban, és az ő isteneik legyenek ti nektek tőr gyanánt" (Bír 2,1-3). A másik magyarázat sokkal földhözragadtabb: "Vala pedig az Úr Júdával, és kiűzte a hegység lakóit; de a völgy lakóit nem lehetett kiűzni, mert vasszekereik voltak" (Bír 1,19).

Tehát az egyik magyarázat szerint a sikertelenség oka az Istentől való elfordulás, illetve az idegen, kiirtásra szánt bálványok adoptálása, míg a másik magyarázat a fejlett haditechnikára, a vasszekerekre hivatkozik. Mielőtt eldöntenénk, hogy melyik magyarázat áll közelebb a valósághoz, vessünk egy pillantást önmagunkra. A vasszekerekre fogni kudarcaink okát mindig egyszerűbb, mint bevallani: eltértem az Istennek tett ígéretemtől, ezért van a baj. A vasszekér ugyanis sokkal megfoghatóbb, sokkal valóságosabb, ezért hivatkozási alapnak is jobban megfelel, mint egy-egy lelki-szellemi tényező. Pál apostol így figyelmezteti az efézusi hívőket: "Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak" (Ef 6,12). Tehát a valódi ok nem a test, a vér, vagy a vasszekerek, még ha alkalmasint úgy is tűnik! A honfoglaló zsidók is beláthatták volna, hogy annak az Istennek, aki ledöntötte Jerikó várfalát, vagy aki szétzúzta az egyiptomi hadsereget, a vasszekerek sem jelenthetnek gondot. Istent nem állíthatja meg a modern haditechnika! Egyetlen dolog törheti meg erejét: a hitetlen, Istentől elpártolt szív.

Amikor az Úr angyala elmondta feddését, a nép sírva fakadt, majd áldoztak az Úrnak. A Biblia azt is feljegyzi, hogy Józsué és a vének idejében - akik szem- és fültanúi voltak Isten csodatetteinek - Izrael az Urat szolgálta. Ez a nemzedék, a szem- és fültanúk azonban kihaltak, a következő generációk pedig más elvek mentén élték mindennapjaikat. Nem volt már személyes istenélmény, a Tóra üres szöveggé, az istentisztelet erejét vesztett liturgiává vált. Az új nemzedék, a fiatalok viszont többet akartak. Megfoghatóbb, láthatóbb istenre vágytak, ezért ahelyett, hogy elpusztították volna a bálványoltárokat, felmelegítették az idegen istenek tiszteletét. A vasszekerekre való hivatkozás jó volt kifogásnak, de a valóság az volt, hogy szívük elfordult Istentől.

Mindig lesz egy szekér, egy személy, vagy olyan körülmény, amire ráfoghatjuk kudarcainkat, egy helyben való toporgásunkat, de talán mindig lesz egy angyal is, aki szembesít a valósággal: "de ti nem hallgattatok az én szómra". Hallgassunk Istenre és higgyük el, hogy ha hűségesek maradunk hozzá, nincs az a vasszekér, mely megállíthatná Őt!

A konyha butító légköre

„Elvtársak, ahhoz, hogy jobban éljünk, még egy kicsivel jobban kell dolgoznunk” – mondogatta Kádár János valamikor a 70-es években. A X. pártkongresszuson pedig arról beszélt, hogy „A szocializmus a munka társadalma”. Hogy mennyire komoly üzenete volt ez a 70-es éveknek, jól mutatja, hogy a kongresszus írott anyagát 545 ezer példányban jelentették meg.

A kádári felfogás persze áldozatokkal is járt. Jó példa erre a nők helyzetének alakulása, akiknek a lenini eszmék alapján – főleg a munka világában – igyekeztek egyenjogúságot biztosítani. Egy 1972-es kiadvány Lenin szavait idézi: „...nem lehet biztosítani a valódi szabadságot, a szocializmusról nem is szólva, sőt még a demokráciát sem lehet felépíteni, ha nem ragadjuk ki a nőket a háztartás és a konyha butító légköréből”. A szavak mellől persze a tettek sem maradhattak el. 1960 és 70 között mintegy kétmillió nőt vettek munkaviszonyba. Ezzel csak az volt a probléma, hogy a termelésben eltöltött időt követően a konyha butító légkörét továbbra is magukba kellett szívniuk. Egy korabeli vizsgálat szerint egy átlagos munkásnő napi 4,2 órát töltött házimunkával. Persze a szocializmus próbálta orvosolni a bajokat; ekkor hozták létre az üzemi étkezdéket és a mosodákat, hogy a dolgozó nők válláról levegyék a terhet. A bevásárlás és takarítás – a gyereknevelésről nem is beszélve – még így is a nőkre maradt, de 1971-ben Erdei Lászlóné a Nőtanács elnökeként biztató jövőképet festett fel: „...a háztartási munka könnyebbé vált, mivel bevezették a szabad szombatot, [...] korszerűen felszereltek a lakások, terjednek a háztartási gépek, és jó tisztítószerek kaphatók”. Vagyis a jobban dolgozó elvtársak rákölthették a pluszbevételeket egy olyan modern életre, ahol a családanyát alig látta a férje, gyermeke, mert ha nem a gyárban, akkor a lakásban dolgozott, vagy éppen valamelyik bolt előtt ácsorgott kenyérre várva.

A 70-es évek óta a háztartásvezetés egyértelműen könnyebbé vált; mikrohullámú sütők, takarítógépek, automata mosógépek segítik a munkát. Ennek ellenére a KSH egy 2002-es felmérése szerint egy átlagos magyar nő továbbra is napi négy órát tölt házimunkával. Hát nem érdekes és tanulságos?

A bibliai Márta is jól ismerte a konyhai légkört, hiszen még akkor is azt szívta, amikor egy másik helyiségben mennyei légkör uralkodott. Ekkor mondta neki Jézus: „Márta, Márta, szorgalmas vagy és sokra igyekezel, de egy a szükséges dolog: és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik ő tőle” (Lk 10,41-42).

Mit jelent jobban élni? Modernebb konyhát és jobb autót? Jézus szerint inkább több vele, előtte töltött időt, mert a valódi szabadságot ma és holnap is csak ő, az Isten Fia tudja megadni – a dolgozó nőknek is!