Egy hiteles ember

Nem könnyű eldönteni, hogy kinek a véleményére adhat az ember. A legegyszerűbb talán az lenne, ha senkivel sem foglalkoznánk, de azt önfejűségnek hívják, az pedig nem kifizetődő. Legalábbis hosszútávon nem. Így hát kénytelenek vagyunk meghallgatni mások véleményét és ugyanakkor meg kell tanulnunk a vélemények közötti különbségtételt is. 

Néha csak azért adunk valakinek a szavára, mert nem akarjuk megsérteni, máskor meg azért utasítunk el valakit, mert nem ismerjük eléggé. Be kell vallanom, hogy nem ritkán kerülök ilyen dilemmába. Igyekszem minden véleményt meghallgatni, de a végső döntésnél saját szempontrendszerem alapján kell határoznom és ez nem mindig olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

Nem volt könnyű helyzetben a Pál őrzésével megbízott százados sem (ApCsel 27). Az úgynevezett Szépkikötőben az apostol próbálta maradásra bírni őket, de a kormányos és a hajótulajdonos a továbbhajózás mellett érvelt. A százados nekik adott igazat. Vajon tehetett volna mást? Hihetett volna egy, a hajózáshoz szinte mit sem értő fogolynak? Az út viszontagságai viszont Pált igazolták. Később a századosnak ismét döntést kellett hoznia. Néhány hajós ugyanis meg akart szökni, amire Pál figyelmeztette a századost, aki elvágatta a csónak köteleit. A katona akkor is hallgatott Pálra, amikor az evésre biztatta a több napja éhező hajósokat. A legkomolyabb döntés viszont csak ezt követően érkezett el. A hajó ugyanis zátonyra futott és csak idő kérdése volt, hogy mikor válik a tenger martalékává. Ekkor jött a javaslat, hogy "a foglyokat vágják le". (ApCsel 27,42) A százados viszont nem hallgatott emberei szavára, hanem kinek-kinek megengedte, hogy mentse életét.

Szeretnénk, ha az emberek adnának a véleményünkre főleg akkor, ha az evangéliumról és az örök élet dolgairól van szó. Viszont be kell látnunk, hogy addig nem hallgatnak ránk, amíg nem bizonyítjuk hitelességünket. Az embereket általában nem érdekli, hogy mennyit imádkozunk, milyen gyülekezetbe járunk, hány zsoltárt ismerünk kívülről. Őket sokkal jobban érdekli az, hogy életük viharaiban elő tudunk-e állni épkézláb, hasznosítható javaslatokkal úgy, hogy közben tiszteletben tartjuk személyes szabadságukat. A "dönts Jézus mellett még ma, mert ha nem, elkárhozol" típusú megközelítés sokkal erőszakosabb annál, mint amire jó szívvel oda lehetne figyelni.

A százados először nem adott Pál szavaira. Az idő viszont az apostolt igazolta, és emiatt a századosnak is át kellett gondolnia szempontrendszerét. Hirtelen sokkal fontosabb lett ennek a "vénembernek" a szava, mint a hajó tulajdonosáé, vagy a kormányosé. Nem kételkedem abban, hogy eljön az idő, amikor a mai kormányosok hitelvesztetten állnak majd a vihar közepén amit elkerülhettek volna, de önfejűségük ezt lehetetlenné tette. A hajó terheit beledobálják a tengerbe, a vasmacskákat elvagdossák és remélik, hogy sikerül partot érni. Aztán jön egy kikerülhetetlen zátony, a hajó recseg-ropog és akkor, ebben a pánikos, gyilkos pillanatban meg kell szólalnia Isten hitelt érdemlő embereinek, nekünk, és el kell mondanunk, hogy kié vagyunk, kinek szolgálunk (ApCsel 27,23). Addig is tegyünk mindent Istenünk szava szerint, hogy hitelességünket semmi se kérdőjelezhesse meg a legkritikusabb időkben sem!

Ha az a volna nem volna...

"Ezt az embert szabadon lehetett volna bocsátani, ha a császárra nem apellált volna" - mondta Agrippa király, miután meghallgatta Pált. E mondatból úgy tűnik, mintha az apostol hibázott volna, mert ha nem hivatkozik a császárra, szabad. Hibáról azonban szó sincs.

Pál Agrippa király előtt

Pál mindazokat a megpróbáltatásokat elkerülhette volna, melyek Jeruzsálemben érték, hiszen többen is figyelmeztették a veszélyekre. Mégis felment Jeruzsálembe, mert szívében ott lüktetett az a kijelentés, amit megtérésekor kapott Anániáson keresztül: "Eredj el, mert ő nékem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok, és Izráel fiai előtt." (ApCsel 9,15) A Jeruzsálembe érkezés előtt elhangzott próféciák és figyelmeztető szavak viszont arra utalnak, hogy Isten kijelentésének valóra váltása mérlegelés tárgya volt. Pálnak nem "kellett" pogányok, királyok és Izrael fiai előtt hordoznia az Úr nevét. Ez egy - ha úgy tetszik - lehetőség volt, melynek felelőssége alól kibújhatott volna, de erre gondolni sem akart, sőt amikor mások erre akarták rávenni, szinte megsértődött. Ő ugyanis megtiszteltetésnek tartotta ezt az isteni megbízatást.

Néha beleesünk a "volna" csapdájába. Ó, ha akkor így meg úgy döntöttem volna, akkor most "szabad lehetnék". Rengeteg lelkiismeret-furdalásos, önmarcangolós napot tudnak okozni az ilyen merengések. Pál ezt a csapdát elkerülte, mert tudta, hogy mindaz ami vele történik isteni tervezés eredménye. Ha a Páléhoz hasonló céltudatosság bennünk is helyet talál, akkor úgy élhetjük napjainkat, mintha az a volna ott sem volna. 

Mindenáron?

Lót lányai egy olyan világban éltek, ahol a gyermek mindennél fontosabb volt. Az akkori világ nagyon komolyan vette a "szaporodjatok és sokasodjatok" parancsot. Olyannyira komolyan, hogy ennek betöltése érdekében bármilyen határt készek voltak átlépni. 

Ábrahám és Hágár esetében is határok átlépéséről beszélhetünk. Amit ők tettek, mai szóhasználatunkkal házasságtörésnek neveznénk. De milyen házasságtörés az, ahol maga a feleség "kényszeríti" erre a férjet? Márpedig Sára ezt tette, hiszen a gyermek mindennél fontosabb volt. Ugyanis ha nincs gyerek, nincs jövő - gondolták és ez elborzasztotta az akkori embert.

Lót lányaira is hathatott a kornak ez a szemlélete. Speciális helyzetben voltak, hiszen a Sodomából való kimenekülésük után egy férfi nélküli mikroközösség egyedeivé váltak. Ahhoz, hogy barlanglakó életüknek értelmet találjanak, gyermekekre volt szükségük. Mivel más lehetőséget nem láttak, ezért saját apjukkal létesítettek szexuális kapcsolatot. Megszülettek a gyerekek, de milyen áron?

Ez a kérdés ma is aktuális. Vannak álmaink, vágyaink, de mi az áruk? Nem lett volna jobb, ha Sára türelmesen vár és Istenre bízza a gyermekáldás dolgát? Nem lett volna jobb, ha Lót lányai megosztják gondjukat apjukkal és imádkozni kezdenek a hogyan továbbot illetően? De nem lenne jobb, ha mi is több türelemmel, Istenre hagyatkozással élnénk életünket? Ehelyett sokszor Ráhel szavait ismételgetjük: "Adj nekem gyermekeket, mert ha nem, meghalok". (1Móz 30,1) Ha nem valósul meg amit elképzeltem, megálmodtam, nincs értelme az életnek - gondolják sokan. Azt hiszem, hogy aki eljut eddig a kijelentésig, addigi életének sem sok "értelme" volt, mert az értelmet csak a megfogható, a látható dolgok adták az örökkévalók helyett. Egy életnek nem adhat értelmet egy szép ház, a karrier, de még egy gyermek sem. Érdemes ezeken elgondolkodni és vágyainkat, álmainkat Isten Igéjéhez szabni.

Milyen a jó imádság?

Minden este lefekvés előtt olvasunk egy szakaszt a Bibliából. Miután ez megtörténik, megkérdezem a gyerekeket, hogy miről olvastunk, majd azt, hogy ez alapján miért lehetne imádkozni. Tegnap a megdicsőülés hegyén "jártunk", ahol Jézusnak megjelent Mózes és Illés, és ahol Péter felajánlotta, hogy társaival közösen építenek három hajlékot. Miután a gyerekek saját szavaikkal elmesélték a történetet, feltettem a kérdést: nos, akkor ma este miért imádkozzunk? Nagy csend lett. Végül Filemon adta meg a választ: hát azért, hogy ne legyünk hajléktalanok... Habár ez sem haszontalan kérés, a nevetés után azért találtunk olyan imatémát is, ami közelebb állt a szívünkhöz.

Az imádság érdekes dolog. Esti áhítataink alkalmával azért szoktuk megbeszélni a gyerekekkel az imatémákat, mert korábban megfigyeltem, hogy hajlamosak estéről estére ugyanazt a szöveget elmondani. "Köszönöm Uram, hogy ma is megsegítettél, és kérlek, hogy holnap is segíts meg, és áldd meg apát, és anyát, és a Bítiát, és a ..." Ennek létezik felnőtt variációja is. Vannak olyan gyülekezeti imádkozók, akik - függetlenül attól, hogy miről szólt az igehirdetés vagy az imafelhívás - mindig nagyjából ugyanazt imádkozzák. Nem akarom őket bántani, de a nyilvános imádság - meglátásom szerint - egyúttal hitvallás is, mely által erősödik a hallgatók szíve. Ha mindig ugyanazokat a gondolatokat mondom el, ha nem engedem, hogy a hallgatóság előtt feltáruljon a szívem, nehezen fogja betölteni ezt a funkcióját. 

Hasznosnak tartom, ha a nyilvános imádság előtt végiggondoljuk, hogy mit is szeretnénk mondani. Ezzel nem oltjuk meg a Szentlélek munkáját, sőt talán még hatékonyabban kérhetjük, hogy kimondott szavaink ne "csak" a mennybe jussanak el, hanem szolgáljanak azok gyógyírként, próféciaként, bátorításként azok számára, akik hallják hitvallásunkat. Hányszor kaptam mennyei üzenetet mások imádságain keresztül! Hányszor erősödtem meg látszólag hétköznapi, emberi hangon elmondott egyszerű fohászok által! És hányszor erősödtem meg saját imádságomon keresztül is! Néha bizony én is meglepődöm azon, ami elhagyja számat. Azokra a pillanatokra gondolok, amikor ima közben megnyílik az Ige és olyan következtetések, megállapítások hagyják el a számat, melyekre addig nem is gondoltam. Tudom, hogy ez a Szentlélek munkája nem csak bennem, hanem minden imádkozóban.
Engedjük, hogy a Szentlélek eszközévé váljon nyelvünk és szánk, hogy mind nagyobb áldására lehessünk azoknak, akik "kihallgatják" Istennel való beszélgetésünket!

Trofimus

Szegény Trofimus! Ez az efézusi férfi nem törődött bele, hogy "nem láthatja többé az apostol arcát", ezért tanítóját elkísérte Jeruzsálembe. Az oda vezető úton hallotta Agabustól és Fülöp lányaitól is, hogy Pál élete veszélybe fog kerülni Jeruzsálemben, de azt senki nem tudhatta, hogy a zsidók milyen ürüggyel fogják tőrbe ejteni az apostolt. Ki hitte volna, hogy a csapdát Trofimusnak fogják hívni?

Pál védőbeszéde Jeruzsálemben

Miután Pál megérkezett Jeruzsálembe, az ott élő hívőktől megkapta a szükséges eligazítást. Elmondták, hogy Pálról hamis hírek terjednek, de minden értetlenséget és tudatlanságot el lehetne oszlatni, ha Pál - négy másik férfival együtt - felmenne a templomba és áldozatot mutatna be. Az apostol - talán a békesség kedvéért - megfogadta a tanácsot. Ennek ellenére, amikor a templomban volt, a zsidók rárontottak, kivonszolták és ütötték-verték egészen addig, amíg meg nem érkezett az ezredes és a katonái. Hogy mi váltotta ki a zsidók haragját? Trofimus. Mert néhány nappal korábban ezt a görög férfit együtt látták Pállal és azt hitték, hogy a templomba is bevitte őt.

Szegény Trofimus! Megtette ezt a nagy utat Efézusból Jeruzsálembe, hogy Pál oldalán segíthessen amiben csak tud. Lelki támasz akart lenni és ürügy lett belőle. Jót akart tenni, de az ő nevét skandálva ütötték-vágták az apostolt. De miért vetnénk Trofimus szemére, hogy Pállal volt? Emlékezhetünk arra, amikor az apostol ezt írta Timóteusnak: "Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak; ne számíttassék be nekik." (2Tim 4,16) Vagyis Trofimus az ominózus pillanatban is a helyén állt, mert az ő helye Pál mellett volt! Ő volt az egyik, aki erősítette az apostolt, aki puszta jelenlétével is kifejezte együttérzését, szeretetét, féltését. Hogy az ördög ezt használta fel zűrzavarkeltésre? Nos, tőle nem is várhatunk mást. Próbálja bemocskolni a leghűségesebb Krisztus-követőket is, de ez ne szegje kedvünket! Álljunk meg a helyünkön - bárhol is legyen az - és ne féljünk, mert a zendülések közepette is minden az Úr tudtával történik! (ApCsel 21 alapján)

Soha többé

Pál apostol efézusi tartózkodása nem volt eseménytelen, gondoljunk csak a Szentlélek kitöltetésére, Skéva fiainak esetére, az okkult könyvek elégetésére, vagy a Demeter ötvös által szított lázadásra. Az örömök-próbák olyannyira egybeforrasztották a szíveket, hogy mielőtt Pál tovább indult volna Jeruzsálem felé, magához kérette az efézusi vezetőket Milétoszba. Szeretett volna még elmondani valamit, ami szorongatta szívét. 

A gyülekezet vénei Efézusból Milétosz felé haladva épp eleget gondolkodhattak azon, hogy vajon mit akar az apostol. Erre a mondatra bizonyára egyikük sem számított: "És most íme én tudom, hogy nem látjátok többé az én orcámat ti mindnyájan..." (ApCsel 20,25) 

Belenézni egy ember szemébe azzal a tudattal, hogy soha többé nem látom, átölelni valakit úgy, hogy többé nem ölelhetem, könnyeket fakasztó érzés. Nem is csodálkozom azon, hogy miután Pál befejezte beszédét, az efézusi férfiak nyakába borultak, sírtak és csókolgatták.  

Vannak emberek, akiket örökre magunkhoz láncolnánk. Nem csak a családtagokra gondolok, hanem azokra a kedves, segítő- és áldozatkész emberekre, idősebbekre és fiatalokra egyaránt, akik gyülekezeteinket alkotják, akik szerves részei istentiszteleteinknek, szolgálatainknak. Ha valami miatt nincsenek, ha nem halljuk imáikat, nem látjuk arcukat, rögtön hiányérzetünk támad. Nélkülük nem ugyanolyan az élet "Efézusban". Csakhogy Efézuson kívül is van élet! Valakinek Jeruzsálembe is el kell menni, hogy Isten Igéjét királyok és más méltóságok előtt képviselje. Ezért szorongatta a Lélek Pált, és ezért szorongat meg néha bennünket, vagy környezetünket. Mert miközben kolóniákba települve arra törekszünk, hogy nekünk jó legyen, hogy mi erősek legyünk, hogy nekünk legyen egy "Pálunk" akit akkor hallgatunk amikor csak akarunk, másutt csend van. Nincs Ige és igehirdetés, mert nincs aki elmondja. Miközben azért imádkozunk, hogy a Mindenható küldjön munkásokat az Ő aratásába, elfelejtjük, hogy talán épp közülünk, talán pont a mi gyülekezetünkből, családunkból fog küldeni valakit, akit eddig nélkülözhetetlennek tartottunk. Könnyfakasztó felismerés ez, de ha személyes vágyainkat alárendeljük az isteni akaratnak, megérthetjük, hogy hasznosabb, ha a "Pálok" hajóra szállnak.

Az efézusiak elsírták könnyeiket, aztán elkísérték az apostolt a hajóra. Szomorú percek voltak ezek, de azt hiszem megértették: ez az Úr akarata. Néha könnyeket hoz elő belőlünk Isten akaratának felismerése, de ha kitartunk emellett, a bizonyságtétel percei is elérkeznek.

Legyen Ön is milliomos?

Vajon az Isten áldása mérhető forintban? Sokak szerint igen. Szerintem is, habár... - és itt érkezik el az a pont, ahol a vélemények nagyon el tudnak térni egymástól. 

Egy igehirdetőt egyszer arról hallottam beszélni, hogy ha Isten akaratának megfelelően élünk, akkor gazdag emberekké fogunk válni. Mondandója alátámasztására több bibliai szakaszt is felolvasott. Íme az egyik "Az elsőnek neve Pison, ez az, amely megkerüli Havilah egész földét, ahol az arany terem." (1Móz 2,11) Így folytatta: "már az első emberpárt is olyan földre helyezte Isten, ahol arany, ahol gazdagság volt. Isten téged is meg akar gazdagítani..." Tényleg ezt akarja Isten? Tényleg gazdag emberekké akar tenni bennünket? De van itt még valami: nem lehet, hogy már meggazdagodtunk, csak még nem vettük észre?

Az ember általában a külsőségek alapján állapítja meg, hogy valaki gazdag-e vagy sem. Ez is hozzájárult Dávid király töprengéséhez, aki az egész világ számára szerette volna bebizonyítani, hogy az ő Istene hatalmas és gazdag Isten, de úgy érezte, hogy bizonyítási eljárása mindaddig sikertelen lesz - még a győztes hadjáratok ellenére is! -, amíg az Úr ládája sátorlapok között van. Ezt a méltatlan helyzetet akarta megszüntetni a templom felépítésével. A zsidók szerették ezt az épületet, sőt, néha úgy tűnik, hogy jobban, mint a benne lakót!

Keresztény világunkban is ismeretes ez az Isten melletti demonstráció: "körülményeimmel bizonyítom Istenem nagyságát". Így lett a nagy ház, a jó autó egyfajta bizonyságtételi eszközzé, és ezért élik meg némelyek oly nehezen, ha a nagyobb házból kisebbe kell költözni és a jó autót egy egyszerűbbre kell lecserélni, mert mindezt hitük tragédiájaként fogják fel.

Amikor 450 forint lett a gázolaj ára, letettem az autót. Csak akkor veszem elő, ha gyülekezetekbe kell mennem, illetve hetente egyszer a nagy-bevásárlás alkalmával. Ezt nem tragédiaként éltem meg, inkább hálaadással. Mindig hálát adok Istennek, amikor értelmet ad ahhoz, hogy miként osszuk be a pénzünket, amikor rávezet arra, hogy hol spórolhatunk, vagy amikor tudást, képességet ad ahhoz, hogy saját kezeinkkel megjavítsunk, elkészítsünk valamit, amit a boltban sokkal drágábbért árulnak. Sőt, akkor is hálát adok, ha sikerül elmennem egy-egy csábító termék mellett anélkül, hogy betettem volna a bevásárlókosárba. Szerintem Isten nagysága nem csak a nagy és értékes holmikkal, hanem a meglevő javak értelmes elosztásával, felhasználásával is "bizonyítható".

A mai világ a pénzről szól. Ha keresztény emberként a meggazdagodás "evangéliumát" tűzöm ki zászlómra, csak serkentem a pénzvilági folyamatokat, pedig nem lenne szabad elfelejteni, hogy minden rossznak gyökere a pénz szerelme. Mondhatjuk, hogy nem a pénzzel, hanem a pénz iránt érzett "szerelemmel" van a gond és ez igaz is. Viszont be kell látnunk, hogy ez a világ nem ismeri azt a fogalmat, amit a Biblia így ír: megelégedettség. Miközben egymilliárd ember éhezik, a mi kirakatainkban iPod, iPhone, okostelefonok és ki tudja még mi minden díszeleg. Olyan technikai dolgok váltak az életünk - sokszor már-már nélkülözhetetlen - részévé, melyekkel kapcsolatban felvetődik bennem: tényleg ilyen életet akartunk? Tényleg egy mobiltelefonos, laptopos menedzservilágot akartunk? Nem lehet, hogy ez is egy ördögi terv része azért, hogy figyelmünk elterelődjön a lényegről?

Pált nem szívlelték az efézusiak. Nem ideológiai, hanem gazdasági aggályaik voltak az apostollal szemben. Azt hiszem, hogy elsősorban nem az érdekelte őket, hogy mit prédikál Krisztusról, meg a feltámadásról, hanem az, hogy az evangélium hatására jelentősen csökkent a kereslet az ezüst "Diána templomok" iránt (ApCsel 19,23-40). Ha Pál apostol a meggazdagodás "örömhírét" vitte volna a városba, ha arról beszélt volna, hogy Krisztus által miként lehetne több haszonra szert tenni mint Diánával, bizonyára Demeter is szemet hunyt volna.

A Walesi ébredés idején kocsmák, szórakozóhelyek zártak be, mert megtértek a törzsvendégek. Gondoljunk bele, hogy mi lenne, ha városainkban kocsmák, mulatók zárnának be az érdeklődés hiánya, a megtértek nagy száma miatt? Hány Demeter vonulna ellenünk az utcákra mondvacsinált vádakkal? Hány embernek szúrnánk a szemét? De addig is azt hiszem, hogy szegénynek tűnő de a javaival jól gazdálkodó emberként is felhívhatjuk a figyelmet a nagy Istenre. Adjunk hálát azért amink van és higgyük el, hogy Isten irántunk érzett szeretetét nem csak azzal tudja kifejezni ha megtömi pénztárcánkat, hanem például azzal is, ha a két fillérünk perselybe dobása után is kirendeli mindennapi kenyerünket! 

Nárcizmusjárvány

Minden jel arra utal, hogy az amerikai fiatalok új függősége a pozitív önértékelés. Az önmagára fókuszáló, önbizalomban hiányt nem szenvedő generáció már a pszichológusoknak is feltűnt, akik arra figyelmeztetnek, hogy ez a viselkedés a munka világában, illetve a személyes kapcsolatokban sok nehézség elé állíthatja a későbbiekben az ifjakat. 

Járványszerűen terjed a nárcizmus?

A közelmúltban Jean M. Twenge és W. Keith Campbell tollából A nárcizmusjárvány (The Narcissism Epidemic) címmel könyv is jelent meg a témában. Eszerint a mai fiatal generáció magasabbra értékeli és jobban szereti önmagát, mint a korábbi generációk. A könyv komoly vitát váltott ki: egyesek szerint  csak a felnőtté válás időszaka hosszabbodott meg, ám ez még nem jelenti azt, hogy a mostani fiatalok önzőbbek lennének.
A Michigan Egyetem most napvilágot látott kutatása tovább árnyalja a képet. A Journal of Personality című személyiségpszichológiai szaklapban megjelent tanulmány szerint a fiatalokban minden egyéb vágyat felülmúl a pozitív visszajelzés iránti igény.
"Meglepett az eredmény. Mindenki vágyik a dicséretre, de hogy jobban, mint egy frenetikus szexuális élményre? Vagy mint a pénzre?" - kommentálta az eredményeket a New York Times amerikai napilapnak Brad Bushman professzor, a kutatás vezetője.

A pizzánál és a szexnél jobban vágynak elismerésre a diákok
A kutatók 130 diákot először arra kértek, hogy gondoljanak a kedvenc ételükre, italukra, arra, amit a legjobban szeretnek a szexben, kedvenc szabadidős tevékenységükre, illetve egy olyan élményre, amely erősítette önértékelésüket, mint például egy jó osztályzat vagy dicsérő szavak egy általuk elismert szakértőtől. A résztvevőknek először azt kellett egytől ötig terjedő skálán értékelni, hogy mennyire élvezték a felidézett élményt, majd külön pontozták, hogy mennyire vágytak rá, mennyire akarták az élményt.
Azt tapasztalták, hogy a diákok általában jobban "élvezték" a felsorolt tevékenységeket (beleértve a pozitív visszajelzéseket is), mint amennyire "akarták, vágytak rá". Érdekes módon az "élvezet" és az "akarás" közötti különbség a pozitív visszajelzés terén volt a legkisebb. A két skála közötti különbség az adott dologtól való függés erősségét jelzi - erős függés esetén előfordul, hogy az illető valamit már jobban akar, mint amennyire azt élvezni tudja.
A második kísérletben 152 diákot kedvenc elfoglaltságaikról kérdeztek, de egy előre összeállított listából is válogathattak. A listán többek között szerepeltek a következő események is: kapni egy nagyobb pénzösszeget, találkozni a legjobb baráttal, bulizni a haverokkal, a kedvenc ételekből álló lakoma, szeretkezni, illetve valamilyen önértékelést erősítő élményt átélni. E vizsgálat eredményei szerint is a legtöbben az önbizalmat erősítő élményekre vágytak, függetlenül attól, hogy mikor volt utoljára részük ilyenben.

Az oktatási rendszer elsődleges feladata nem a gyerek egójának erősítése
A kutatók szerint hibás stratégia, hogy az oktatási rendszer már óvodás kortól a gyerekek önértékelésének erősítését hangsúlyozza, mondván, ha a gyereknek van önbizalma, jobban teljesít.
"Pedig ez olyan, mintha a szekeret állítanánk a lovak elé, nem pedig a lovakat a szekér elé. Az lenne a helyes, ha a gyerek önbizalma attól fejlődne, hogy jól teljesít. Az elsődleges cél nem az önbizalom növelése" - kommentálta a kutatás eredményét Jean M. Twenge, A nárcizmusjárvány című könyv egyik szerzője.

(Forrás: origo)

Ördögűzés Skéva módra

Skéváról csak annyit árul el a Biblia, hogy zsidó főpap volt, aki hét fiúgyermekkel büszkélkedhetett. Talán ő sem gondolta volna, hogy nevét és fiait az idők végezetéig emlegetni fogjuk. 

Néha olyan emberekről is olvashatunk a történelemkönyvekben, vagy akár a Bibliában is, kiknek hétköznapjairól, életviteléről nem, vagy csak alig tudunk valamit. Hogy mégis ott szerepelnek, az sokszor egyetlen nap egyetlen pillanatának köszönhető.  Így történt ez Skéva fiainak esetében is, akikről gyakorlatilag semmit sem tudunk. Nem tudjuk hány évesek voltak, hogy hívták őket, mi volt a hobbijuk... Csak annyit tudunk, hogy ördögöt akartak űzni. Ahhoz bátortalanok voltak, hogy egyedül induljanak a Sátán ellen, de lehet-e olyan akadály, amit hét fiú nem tud legyőzni?

Nem vagyok járatos az ördögűzésben, de a Bibliából úgy tűnik, hogy néha viszonylag könnyű megoldani a feladatot, míg máskor csak komoly erőfeszítések árán hagyja el a gonosz lélek a megszállottat. Gondolok például arra az eseményre, amikor a hegy lábánál maradt tanítványok - akik valószínűleg más esetben már sikerrel űztek ördögöt - tehetetlenül küzdenek egy apuka megszállott fiával. Amikor később feltették a kérdést, hogy tudniillik ők miért nem tudták kiűzni az ördögöt, Jézus ezt felelte: "Ez a faj semmivel sem űzhető ki, csupán könyörgéssel és böjtöléssel." (Mk 9,29)

Miért írom mindezeket? Mert nem szabad elfelejteni, hogy itt egy zsidó pap fiairól van szó. Tudjuk, hogy a zsidók is ismerték az ördögűzést, sőt, talán a fiúk is láthatták, hogy apjuk miként teszi ezt. De talán azt is láthatták, hogy némely esetben apjuk tudománya csődöt vall. Még azt is megkockáztatom, hogy talán az apa is megpróbálta kiűzni az ördögöt a történetben nem nevesített személyből (a megszállott családja első körben valószínűleg a település zsidó vezetőitől kért segítséget), de tapasztalata, jól begyakorolt imái - bizonyára nem először - kudarcot vallottak. És ekkor kerültek képbe a tettre kész fiak, akik jól ismerték Pál munkásságát, sőt, azt hitték, hogy titkát is megfejtették.


Skéva fiai úgy látták, hogy a zárat Jézus nevével lehet kinyitni. Azt tapasztalták ugyanis, hogy nincs az ördögök között olyan faj, mely ne rettegne a Jézus nevétől, merthogy nem volt olyan eset, amikor Pálnak - ellentétben apjukkal - megszégyenülve kellett volna tovább állnia. A fiúk mégis kudarcot vallottak, de miért? Mert Jézus nevét anélkül emlegették, hogy azonosulni tudtak volna vele. Ez pedig komoly figyelmeztetés a mi számunkra is. Merthogy csak akkor lehetünk eredményesek, ha teljesen azonosulunk Jézussal. Önmagában nem sok értelme van a böjtnek, de még az imádságnak sem, ha Jézus neve csak a számon van és nem a szívemben, a tetteimben, a felfogásomban, ha nem ő szövi át gondolataimat és cselekedeteimet. A tanulságot a városlakók megértették. Rájöttek, hogy nem lehet hatékonyan segítségül hívni az Úr nevét, ha otthon a könyvespolcon mágiával foglalkozó olvasmányok vannak. Lehet, hogy nekünk is szét kell néznünk a könyveink, CD lemezeink között, vagy a videógyűjteményünkben. Ami pedig nem illeszthető Jézus nevéhez, jobb attól mihamarabb megszabadulni, nehogy Skéva fiaihoz hasonlóan sebeket ejtsen rajtunk az ördög!

Háborgó lélekkel

Athén csodálatra méltó múltat tudhat maga mögött. Olyan hírességek köthetők e városhoz, mint például a drámaíró Aiszkhülosz, Euripidész és Szophoklész, a filozófus Szókratész és Platón, vagy a nagyszerű szobrász, Pheidiasz, kinek útmutatásai alapján készült el a Partheon és számos híres szobor (pl.: Athéné és Zeusz) köthető nevéhez. Művei közül bizonyára Pál is látott néhányat athéni útja során.

Zeusz 12 méter magas szobra

Athén befogadó város volt. Míg Spárta a katonai erőre helyezte a hangsúlyt, addig Athén a tudományokra, az oktatásra, a bölcsességre. Nem véletlenül, hiszen Athén "védelmezője", Pallasz Athéné többek között a bölcsesség és a művészetek istennője volt. Ebbe a városba látogatott el Pál apostol második missziós útja során, és ebben a városban találkozott azzal a görög rajongással, mely egymás után termelte az istenszobrokat, relikviákat.

A perzsákkal vívott harcok (Kr. e. V. század) gyakorlatilag romba döntötték Athént, de Periklész vezetésével elkezdődött az újjáépítés. Az eredmény egy olyan város lett, melynek híre hamar elterjedt, és melyre joggal lehettek büszkék az athéniak. Ezért is érdekes Lukács megjegyzése, mely szerint: "Athénben pedig, mikor azokat várta Pál, lelke háborgott őbenne, látván, hogy a város bálványokkal van tele" (ApCsel 17,16). Amerre nézett, istenszobrokat látott. Nem tudta nem észrevenni őket; Athéné és Zeusz szobrai például 12 méter magasak voltak. Míg mások csodálták e műveket, addig Pál háborgott lelkében, de e háborgás cselekvésre is ösztönözte.

A háborgásig hamar eljutunk, ehhez nem kell szent embernek lennünk. Én is millió dolgot tudnék mondani, ami nem tetszik, ami bántja a szemem, vagy a fülem. Az athéni történetben az az érdekes, hogy Pál nem fordult sarkon, nem hagyta ott a várost, de lelke zaját sem hallgattatta el, hanem engedte, hogy a Szentlélek - e háborgást is felhasználva - prédikációra indítsa. A Szókratészhez és Platónhoz szokott athéniek kigúnyolták az apostolt, de olyanok is akadtak, akik hittek, akiknek elege lett a sok ismeretlen istenből, akik belátták, hogy nem a tudomány, a művészetek, vagy a méretes istenszobrok fogják őket boldoggá tenni.

Azt hiszem, hogy ma is vannak ilyen emberek. Olyanok, akik csalódottak, akiknek elege van a sok cicomából, a külsőségekből, a mázból, akik ennél sokkal többre vágynak. A kérdés csupán az, hogy el merjük-tudjuk-akarjuk-e mondani az evangéliumot, mely békét hozhat a "Dienesek" és "Damarisok" (ApCsel 17,34) szívébe, vagy saját nyugalmunk érdekében inkább sarkon fordulunk és keresünk olyan helyeket, városokat, embereket, akik nem háborgatják lelkünket? Legyünk bátrak és higgyük el, hogy amint a magát bölcsnek tartó Athénnek, úgy a mai világnak is szüksége van az evangéliumra! Mindig van egy oltár, ami prédikációra indíthat - ha engedjük! 

Leégett az Otthonunk

Február 13-án hajnalban megdöbbentő látvány tárult a korán kelő kadarkúti és vótapusztai lakosok elé. A hóesés függönye mögött hatalmas vörös lángnyelvek és sűrű füst tört az ég felé az idősotthonnak helyet adó kastélyépület felől. Égett a Magyar Pünkösd Egyház Szeretetotthona.

A tüzet az Otthon lakói észlelték. Az illetékes hatóságokat, illetve az intézmény vezetőjét hajnali öt óra után néhány perccel – miután megkísérelték az oltást maguk megkezdeni – Farkas Jánosné Mónika és Kaposi Anna, az éjszakai szolgálatot ellátó nővérek értesítették. Mónika férjét is riasztotta, aki néhány segítőkész vótapusztaival együtt sietett a bajba jutottak segítségére. Életeket mentettek meg! Ők voltak azok, akik emberi eszközei voltak a Mindenható Istennek, és a körülményeket tekintve csodával határos módon, minden sérülés nélkül a konferencia-pavilonba menekítették az Otthon negyvenhat lakóját. Innen hamarosan az önkormányzat kollégiumába szállították őket.

Hamar elterjedt a hír

A katasztrófavédelem nagy erőkkel vonult ki, tíz tűzoltóautó negyven emberrel, mellettük a rendőrség és a mentők, majd az önkormányzat illetékesei és a környékbeli lakosság egy része is hamarosan a helyszínen volt.  

Az évek során kialakított jó kapcsolatok és szakmai együttműködés révén Óvári Róbert igazgató testvérünknek sikerült elérni, hogy az idős lakók nagy többségét még a délelőtt folyamán – az őket ellátó munkatársakkal együtt – a megyei fenntartásban működő  gyöngyöspusztai és a kálmáncsai intézmény befogadta, és csak néhányan döntöttek úgy, hogy átmenetileg hozzátartozóikhoz  költöznek.

A katasztrófavédelemi szerveket követően a megyei és az országos médiumok munkatársai is hamarosan a helyszínen voltak, így már kora reggel elterjedt a hír az egész országban. Az égő épületről készült képek és tudósítások néhány órán belül a világhálóra is felkerültek, így távolban élő testvéreink is értesültek a hírről. A tűzoltók egyébként közel négy órán keresztül küzdöttek a lángokkal, amelyeken csak reggel kilenc óra előtt néhány perccel sikerült úrrá lenni, de a helyzet súlyosságát jól jelzi, hogy azok délután négy óra körül, sőt még kedden délelőtt is újból feléledtek.

Siralmas látvány

Hétfőn kora délután értünk a helyszínre. Ekkorra már  Óvári Róbert testvérünk, az intézmény igazgatója higgadtan és határozottan az értékmentést irányította, így a működés jogi feltételeinek szempontjából jelentőséggel bíró iratanyagot sikerült biztonságba helyezni, és a berendezés egy részét is ki tudták menteni az épületből. A tűzoltókon kívül számos önkéntes segítő, közöttük testvérek, régi munkatársak, az épület átalakításán dolgozó vállalkozás vezetője és munkatársai dolgoztak a bútorok és más értéktárgyak megmentésén – köszönet ezért nekik.

A látvány – emberi nézőpontból – siralmas, és minden erőfeszítés ellenére a veszteség óriási. Az Otthon idős lakói és munkatársai olyan sokkot éltek át, amit csak hosszú idővel és hatékony segítséggel lehet kezelni. Hála Istennek, jelentkeztek olyan testvéreink, akiknek szakértelmük és elhívásuk is megvan ehhez a munkához, így a gyógyulásra nézve jó reménységben vagyunk. Az anyagi károk százmilliós nagyságrendűek, de jelenleg még becslésük is nagyon nehéz, ugyanis a tűz után az épületszerkezetekbe jutott és ott megfagyott víz tovább rongálják a még álló épületrészeket. Az teljesen egyértelmű, hogy a szívünknek olyan kedves kastély teljes tetőszerkezete és emeleti födémjének nagyobb része teljesen megsemmisült, emellett pedig valószínűleg a földszinti födém egyes területei is jelentősen károsodnak. Az elázott szerkezetek fagyása miatt a vakolatok, burkolatok is tönkrementek, gyakorlatilag a tartófalak és a szuterénszint maradtak meg viszonylagos épségben.

Példa nélküli összefogás

A hírre szinte azonnal reagált az ország testvérisége és a Közösség barátainak nagy része. A pünkösdiek mellett a testvéregyházak képviselői, kormányzati tisztviselők, politikusok hívták az elnökséget és biztosították együttérzésükről, támogatásukról egyházunkat. Elektronikus levelek tucatjait kaptuk személyes és központi postafiókjainkba, de például pécsi gyülekezeteinkből már hétfőn délután két autóval személyesen is megjelentek testvérek, hogy a kármentésben segítsenek.

Az összefogás szinte példa nélküli, és ez biztató, azonban – ahogy ez szokott is lenni – a neheze még csak most jön. A katasztrófavédelmi hatóság néhány napon belül lezárja az ügyet és átadja a területet. Az elnökség – idejüket, tudásukat felajánló testvérekből – felállította azt a munkacsoportot, akik segítik Óvári Róbert testvérünket a további munkákban. Marton Ákos vállalta a romeltakarítás, és a szükséges bontási munkálatok szakmai irányítását és felügyeletét, Dr. Vígh Károly és Dr. Vándor György vállalták a jogi természetű kérdések megoldását, illetve menedzselését, Várhegyi Attila pedig az egyházközpont segélykoordinátoraként fogadja a természetbeni felajánlásokat, és a helyszíni vezetőkkel együttműködve szervezi azok felhasználását.

Mit tehetünk?

Aligha kérdés, hogy az Otthon újjáépítéséhez elsősorban pénzre, méghozzá sok pénzre lesz szükség. Természetesen kétkezi munkával sokat takaríthatunk meg, azonban az első fázisban csak speciális eszközökkel és szakmai felkészültséggel rendelkezőket, így az építőiparban, illetve az alpintechnikában szerzett tapasztalatok birtokában levőket várjuk, hiszen csak ők tudnak hatékony segítséget nyújtani.

A megrendülés mellett bátorító érzés, hogy folyamatosan érkeznek hozzánk az együttérző, támogató megnyilatkozások. Minden felajánlást örömmel fogadunk és nagyra értékelünk, ezért egy közvetlen segélyvonalat állítottunk fel ahhoz, hogy a kommunikáció ebben a kérdésben a lehető leghatékonyabb legyen. A segelyvonal@punkosdi.hu e-mail címen, illetve a 06-70/618-1222 telefonszámon érhető el egyházunk segélykoordinátora, ezen a címen tudjuk fogadni a jelentkezéseket, illetve válaszolunk a felmerülő kérdésekre. A pénzbeli adományokat a Magyar Pünkösdi Egyház Kereskedelmi és Hitelbanknál vezetett 10409015-49565257-53501078 számú segélyszámláján fogadjuk, és ezúton is kifejezzük köszönetünket minden támogatásért.           

Pontosan tudjuk, hogy bármennyi pénz és munka sem lesz elég a feladat megoldásához. Ha ezek mellett a Mindenható Isten nem lesz mellettünk, minden erőfeszítés haszontalan, ha azonban ő velünk lesz, nem lesz legyőzhetetlen az eddig látott legnagyobb akadály sem! Ebben a biztos tudatban dolgozunk, és készülünk az újjáépült Otthon megnyitójára!

További fotók és naprakész információk: www.punkosdi.hu

Kecser István

MPE főtitkár

Miért ennyi az annyi?

A napokban láttam egy régi kabaréjelenetet, melynek ez a címe: Mi kerül ezen a fotelon 7200 forintba? A pontos választ a jelenet végén sem tudjuk meg.

A férj (Márkus László) hajnali fél háromkor némán-bambán áll az új fotel előtt, de hiába nézi, nem jön rá, hogy "mi került ezen a fotelon 7200 forintba". Aztán úgy dönt, hogy utánajár a dolognak. A fotelt szétveri, a szöveteket, szivacsot letépi és felesége segítségével megpróbálja felbecsülni a fotel árát. De hiába... Az összeadás végén még mindig maradt közel 2330 tisztázandó forint.

A zsoltáríró ezt kérdezi: "Micsoda az ember - mondom - hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá?" (Zsolt 8,5). És valóban, micsoda? Miért vagyunk mi olyan fontosak, hogy a nagy Isten lehajol hozzánk, hogy figyel imáinkra, dicséretünkre, apró-cseprő ügyeinkre? Miért öltött testet az Isten Fia és miért áldozta fel magát értünk? Mi került bennünk ilyen sokba?

A fotelhez hasonlóan persze magunkat is darabokra szedhetjük és rájöhetünk, hogy azért van bennünk ilyen-olyan érték. Valamennyit ér a tudásunk, a képességeink, a múltunk, a tapasztalataink, az érzéseink, a családunk, a házasságunk... De ha mindezt összeadjuk, még mindig megmarad a nagy kérdőjel, mert mi is találni fogunk legalább 2330 forintot, mellyel nem lehet elszámolni. A kutatás vége nem lehet más mint az, hogy ez a fotel nem ért meg 7200 forintot, de én sem értem annyit, hogy valaki - ráadásul az Isten Fia - életét adja értem. És mégis megtörtént! Ez a kegyelem.

"Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez" (Ef 2,8)

Leégett a Kadarkúti Szeretetotthon

Ma reggel 8 órakor kaptam a következő sms-t. "Állítólag ég a kadarkúti kastélyunk. Imaösszefogást kérünk!" Épp úton voltam, de amint hazaértem, próbáltam tájékozódni. A hír sajnos igaznak bizonyult. Fotók és videó is készült az oltásról. A látvány megrázó.

Az elkövetkezendő napok az újjáépítés munkálatainak megszervezéséről és a segítségnyújtás lehetőségeinek átgondolásáról fognak szólni. A friss információkat közölni fogom.

Az ördög és a pszichiáter

Néha paranoid, skizofrén és egyéb személyiségzavarral küzdő emberek ülnek be a pszichiáterek rendelőibe. Ilyenkor az orvosok próbálják feltárni a bajok gyökerét, ezért nem ritka, hogy a pácienseket gyermekkorukról, múltjukról kérdezik. Az a meglehetősen furcsa gondolat jutott eszembe, hogy mi lenne, ha egyszer maga az ördög ülne be egy ilyen vallatásra...

Megkérdezném tőle, hogy mi motiválja. Tudjuk, hogy embergyilkos, hogy minden baj okozója, hogy lopni, ölni és pusztítani jön, de vajon miért? Hogy lehet, hogy dühe az évezredek alatt nem fogyott el, sőt, egyre csak erősödik? És mi a baja velünk, emberekkel? Mi mit ártottunk neki?

A Sátán nem csak gyilkos, de irigy is. Azt hiszem, hogy irtózatos dühének ez az oka. Amit ugyanis ő nem tudott elérni pártütéssel, mi megkaptuk ingyen. Uralkodni akart és talpalávaló lett belőle. Nekünk viszont kegyelmet ajánlott fel az Isten, sőt azt is, hogy az Ő fiaivá legyünk. Hogy ne lenne mérges, amikor ránk néz? Mérges azokra, akik már e fiúságtudatban élnek, de azokra is, akik még nem, hiszen a fiúság lehetősége számukra is adott. Ezért dühöng, amikor át meg átjárja a Földet és a nyomor idején is istenfélő embereket, Jóbokat talál. Dühöng, amikor látja a Krisztusért vérüket ontó mártírokat, amikor látja az elégedett, sorsuk ellen nem lázadó, mindenben és mindenért hálát adó keresztényeket, vagy azokat, akik ebben a materiális világban is az odafelvalókkal törődnek. Dühöng, amikor meglátja bennünk Isten fiait és dühöng, amikor eszébe jutnak mindazok az isteni ígéretek, melyeket az ő füle hallatára kaptunk.
Legyünk büszkék arra a pozíciónkra, amit Krisztusban kaptunk ingyen, kegyelemből és naponta adjunk hálát azért, hogy Atyánknak szólíthatjuk az Istent!

Fogatlanul

"Reggel annyira siettem, hogy elfelejtettem betenni a műfogsoromat" - mondta sejtelmes mosollyal a reggeli buszon egy hölgy a vele szemben ülő férfinek. Ha műfogsorom lenne, azt hiszem, hogy ezen a héten a nagy sietségben néhányszor én is a pohárban felejtettem volna.

A hét elején még abban reménykedtem, hogy csütörtökön fújhatok egy nagyot. Aztán eljött a csütörtök, én meg mentem. Mit mentem, rohantam. Hol ide, hol oda. Délelőtt Veszprémet másztam meg, délután pedig Bítiát kellett orvoshoz vinnünk, mert annyira begyulladt a torka, hogy alig jön ki hang a száján. A rendelés végére mentünk, remélve, hogy akkor már kevesebben lesznek. Másfél órát vártunk. Amíg feleségem és a lányok a váróteremben voltak, én a fiúkkal elmentem egy nagyot sétálni. Nem is emlékszem, hogy mikor sétáltam utoljára. Talán valamikor még a nagy hidegek előtt. A séta végére aztán rájöttem, hogy ez a városi kóválygás nem volt túl jó ötlet. A levegő minősége ugyanis borzalmas erre mifelénk, úgyhogy azóta kánonban krákogunk. 

Egyébként néha nem árt, ha a műfogsor a pohárban marad, vagy ha véletlenül papucsban megyünk el otthonról. Talán épp ezek a fogatlan percek döbbentenek rá minket arra, hogy "túlpörögtünk", hogy itt lenne az ideje az elcsendesedésnek, a lelassulásnak. Mert nem csak határidők és programpontok léteznek. Lelkünk is van, mely igényli a törődést. Az előttem álló napokban próbálok én is egy kicsit visszavenni a tempóból, egy kicsit többet törődni a lelkemmel, hogy "miközben másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne váljak".

Mindent bele!

"Mindaz pedig aki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető; azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant." (1Kor 9,25)


Pál apostol a Korintusban élő hívőknek címzett leveleiben többször is használ sporttal kapcsolatos képeket, kifejezéseket. Nem véletlenül, ugyanis a görögök köztudottan nagy sportrajongók voltak. Kr. e. 776 óta négyévenként megrendezték az olimpiai játékokat, de egyéb sportrendezvényeik is voltak. Delphoiban rendezték a pythiai játékokat, Argoliszban a nemeai játékokat, Korintus mellett pedig az isthmosi játékokat. 

Az apostol láthatta, hogy a sportemberek mekkora erőfeszítéseket tesznek a győzelemért, és hogy milyen komolyan veszik a küzdelmeket. Az olimpián versenyzők így imádkoztak: "Vagy győzelmi babér, vagy halál!". Nem véletlenül, hiszen a bajnokokat nagy becsben tartották. Szobrokat állítottak nekik, fehér lovakkal vontatott szekéren vonulhattak át az ünneplő tömegen, bíborpalástot terítettek rájuk, olajfaágból fonott koszorút tettek a fejükre, nem kellett adót fizetniük, és háború esetén az első sorban, a király mellett harcolhattak.

Ezek a képek jelenhettek meg az apostol előtt, amikor a korintusiaknak levelet írt. Azoknak a korintusiaknak, akik nem az önsanyargatásról, az önmegtartóztatásról voltak híresek, akik közül némelyek inkább ehhez a közmondáshoz szabták életüket: "mindent szabad nekem". Ezért ír Pál a sportolókról. Mert mi lett volna ezekkel a versenyzőkkel, ha a "mindent szabad nekem" elv szerint készültek volna a versenyekre, vagy álltak volna a rajthoz? Mi lett volna velük, ha nagy hassal, ernyedt izmokkal, épp egy nagy lakoma után kezdenek versenyt futni? Bizony a sportolók élete már akkor is a lemondásokról szólt. De tették ezt önként és örömmel, mert szemeik előtt ott lebegett az olajfaágakból fonott koszorú. Tudták, hogy ha elsőként érnek át a célvonalon, megszabadulnak az adófizetés átkától, mindenki őket fogja ünnepelni és bérelt helyük lesz a király mellett.

Bár láttunk volna akárcsak egyet is ezekből az ókori olimpiákból! Talán jobban megértenénk az apostol üzenetét. Viszont így is meg kell értenünk: mi többért, jobbért küzdünk. Nem holmi hervadó koszorúért, nem a bíborpalástért, hanem azért a megtiszteltetésért, amit az Úr Jézustól kapnak a győztesek. Ezért érdemes mindent háttérbe szorítani, erőnket megfeszítve küzdeni, magunkat megsanyargatni, mert a Királytól kapott jutalmunk örök időkre szól. Igyekezzünk, hogy elnyerhessük romolhatatlan koronánkat!

Remete Péter

Remete Péter a XI. században élt. Ő volt az egyik szervezője az első keresztes hadjáratnak, amit a "szegények hadjárataként" is szokás emlegetni. Állítólag rendkívül csúnya volt, piszkos ruhában és mezítláb rótta az utakat. Az emberek mégis hittek neki, vakon követték, szentnek tartották.

"Bármit mondott vagy tett, szinte isteni kinyilatkoztatásként fogadták, és a rajongás olyan méreteket öltött, hogy szőrszálakat téptek ki az öszvéréből, melyeket ereklyeként tiszteltek" - írta róla Guilbert de Nogent apát, aki ezt is megállapította: "Mindig nagy tömeg vette körül, óriási ajándékokkal halmozták el, és hatalmas szentként tisztelték, nem is emlékszem, hogy valakit is ilyen megbecsülésben részesítettek volna".

Ő maga azt állította, hogy Krisztus bízta meg a hadjárat megszervezésével. Az emberek ezt is elhitték a kizárólag halat és bort fogyasztó Péternek. Sőt, a hitet cselekedet is követte. A prédikátor mögött lovagok, papok, kisnemesek, jámbor városlakók, de útonállók, tolvajok, esküszegők és gyilkosok is masíroztak, kik közül többen mezítláb tették meg a 2000 mérföldes utat.

A keresztesek persze nem véletlenül vállalták a megpróbáltatásokat. Egyrészt volt egy ideológia, mely a zsidókat úgy mutatta be mint Krisztus ellenségeit, akik megfosztották a keresztényeket jogos örökségüktől. "Azt mondom tehát nektek, csatoljátok föl kardjaitokat, és cselekedjetek, ahogy erős emberekhez illik, mivel méltóbb számotokra harcban meghalni, mint hagyni, hogy testvéreiteket és szent helyeiteket megbecstelenítsék" - mondta II. Orbán pápa Clermont-i szózatában.
Másrészt ez az időszak az ereklyék körüli hisztériáról is hírhedté vált. Mindenkinek kellett valami Krisztus keresztjéből, a szent sírból, a töviskoronából vagy bármiből, ami Jézushoz volt köthető. Voltak, akik egész komoly ereklyegyűjteményt halmoztak fel.

Noha a fentebb említett történet mintegy ezer évvel az apostolok kora után zajlott, mégis, mennyire nagy a hasonlóság a Gamáliel által felidézett történettel: "Mert ez időnek előtte felkelt Theudás, azt mondván, hogy ő valaki, kihez mintegy négyszáz embernyi tömeg csatlakozott; ő megöletett, és mindnyájan, akik csak követték őt, eloszlottak és semmivé lettek" (ApCsel 5,36). Péter ugyan nem öletett meg, de hadjárata teljes kudarcot vallott.
Érdekes belegondolni abba, hogy a Péter korabeli embereknek és magának Péternek is milyen Krisztus-képük volt. Ne feledjük, hogy kardot kötöttek, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül nekirontottak nem csak az ellenségként rájuk támadókra, hanem sokszor a nőkre és gyerekekre is. Mindezt a kereszt jele alatt tették.

Hitetlen ember nem létezik. Mindenki hisz valakiben, vagy valamiben. Vannak, akik a politikusokban, mások a képességeikben, megint mások a "remete péterekben". Ezért érhette el Theudás, hogy mintegy 400 ember a halálig kövesse, és ezért érhette el Remete Péter, hogy 20 ezer emberrel a háta mögött elinduljon a Szentföld felé. Hittek nekik. Az őket követők Istent is úgy hitték, ahogy vezetőiktől hallották. Amikor egy hadakozó, a zsidóktól elforduló és a keresztényekre rámosolygó Istenről hallottak, nem kételkedtek. Kardot kötöttek és útnak indultak. Később, amikor a hívők arról hallottak, hogy a bűnbocsánat pénzen is megváltható, nem kételkedtek, vették a búcsúcédulákat. Aztán még később, amikor Hitler arról kezdett "prédikálni", hogy némelyek a társadalom terhére vannak és sokkal jobb lenne nekünk, ha tőlük megszabadulnánk, emberek milliói sorakoztak fel gyilkos szándéka mögé és küldték gázkamrákba, haláltáborokba a "társadalom szemetjét".

Talán a mi esetünkben sem az a kérdés, hogy hiszünk-e, sőt, még csak nem is az, hogy hiszünk-e Istenben. Inkább azt kell megkérdezni magunktól: milyen Istenben hiszünk? Bizonyára az antikrisztus is fog Istenről beszélni, rá hivatkozni. Tömegek fogják inni szavait és mindent elhisznek neki, mert hinni akarnak. Ezért kell vigyáznunk és imádkoznunk. Tegyük ezt ma is, hogy nemet mondhassunk akkor, amikor divat lesz igent mondani!

Mondd el ami fáj!

Még a múlt hónapban feleségem belekezdett egy tanfolyamba. Tegnap az előadó elmesélt nekik egy tanulságos történetet. 

Mint mondta, fél éven át rendszeresen bejárt az egyik börtönbe, ahol a rabok lelki világával foglalkozott. Volt ott egy idős férfi, akit gyilkosságért ítéltek el. Több, mint 50 éven át volt házas. A felesége amolyan örökké zsörtölődő, piszkálódó asszony volt, míg a férj egy csendes, visszafogott ember, aki csak akkor beszélt, ha nagyon kellett.
Egyszer viszont betelt a pohár. Nem bírta tovább hallgatni felesége utasításait, mérgelődését, piszkálódását. A több mint 50 év házasságnak gyilkosság vetett véget.

Annyi feszültség, keserűség, bánat felhalmozódhat bennünk! Annyi nyomorúság érheti lelkünket, melyekről úgy gondolhatjuk, hogy jobb, ha hallgatunk róla. Aztán - ahogy a történet is igazolja - jöhet egy nap, egy perc, amikor valami elpattan, amikor az ember nem tud úrrá lenni indulatain, és megtörténik a baj.
Teremtőnk nem szeretné, ha felhalmozódna bennünk a feszültség. Ő azt szeretné, ha minden nap kitárnánk előtte a szívünket és elmondanánk neki azt, ami fáj. Bízzunk meg Benne és fogadjuk meg az apostol tanácsát: "Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok" (1Pt 5,7).