2011. június 30., csütörtök

Ki minek gondol

Elutasított szerencse

Mahatma Gandhi szerint a hét főbűn, melyek el fognak pusztítani minket a követezők:
  • gazdagság munka nélkül
  • gyönyör lelkiismeret nélkül
  • tudás jellem nélkül
  • kereskedelem erkölcs nélkül
  • tudomány emberség nélkül
  • vallás áldozathozatal nélkül
  • politika elvek nélkül 
Egyet kell értenem Gandhival annál is inkább, mert mindegyik pont valóságtartalma beigazolódni látszik. A kérdés talán csak az, hogy én hogy állok a munka, a lelkiismeret, a jellem, az erkölcs, az emberség, az áldozathozatal vagy az elvek területén.
Néhány napja húst vásároltam az egyik üzletben. Az eladó egy fiatal tanuló volt, aki bizonytalanul mozgott a pult mögött. A kért csirkemelleket rátette a mérlegre, majd olyan számokat ütött be, melynek eredményeként majdnem ezer forinttal kevesebbet kellett volna fizetnem a húsért. Végre pozitívan diszkriminálnak - mondhattam volna. Ehelyett jeleztem a tévedést, és a valós ár kifizetése után otthon nyugodt lelkiismerettel ettem meg az ebédet. Azon gondolkodtam, hogy tíz, vagy száz emberből vajon hányan tették volna ugyanezt? Nyilván nem én lettem volna az egyetlen becsületes, de a többség talán örült volna a nem várt szerencsének. Mindenesetre a mérleg innenső végén állva éreztem, hogy most megmutathatok valamit azon erények közül, melyeket Jézustól tanultam. Be kell vallanom, hogy igazán jól esett gondolkodás nélkül, szinte rutinból a helyes utat választani.

2011. június 29., szerda

Haj baj

Egy magamfajta embernek állítólag 206 csontja, 640 izma, 5 liter vére, 32 foga, és kb. 5 millió hajszála van, melyekből naponta mintegy százat itt-ott elhullatunk. Ebből a százból egyet-egyet megtalálok a párnámon, a szőnyegen, a zuhanyzóban, vagy éppen a levesemben, de fogalmam sincs, hogy a többit hol potyogtatom el. Nem szoktam velük foglalkozni. Leesnek, de nő helyettük újabb, legalábbis egyelőre ez így történik.
A Bibliában ezt olvasom: "Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva." (Mt 10,30) A 'mind' vonatkozik az 5 millió megmaradóra, de a napi 100 kihullóra is. Vonatkozik a megőszülőre, az elvékonyodóra, a játék végén a gyermekem kezében maradtakra, a töredezett végűre, a fodrász által kettévágottra, a fülemet csiklandozóra, a szemembe lógóra, de a fénytelenre épp úgy, mint a schaumás csillogásúra.
Ez a bibliavers számomra azt jelenti, hogy Isten olyan dolgokat is számon tart, számításba vesz, mely velünk kapcsolatos, de minket mégsem érdekel. Ő akkor is tudja, hogy valami fogytán van, amikor nekünk még 5 millió van belőle. Talán csak akkor tűnik fel a hajhullás, amikor a Nap a fejünk tetejét használja tükörnek, és akkor eszmélünk rá a bajra, amikor arról orvosi papírunk van, vagy megírta az újság. Ezzel szemben Isten már akkor tudott bajunkról, problémánkról, amikor annak még semmi jelét nem láttuk, vagy ha igen, az még nem volt nyugtalanító. Engem megnyugtat, hogy minden hajszálammal együtt, de akár kopaszon is számon tart az Isten.

2011. június 28., kedd

Bocsánat a zavarásért

"Vessed az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad, és nem engedi, hogy valamikor ingadozzék az igaz" - írja Dávid az 55. zsoltárban. Vannak olyan ismerőseim, akik még akkor is bocsánatot kérnek tőlem, amikor telefonon hívnak, mert mint mondják: tudjuk, hogy nagyon elfoglalt vagy. Aztán amikor befejeződik egy-egy beszélgetés akár telefonon, akár személyesen, nem ritka az ilyen zárás: ne haragudj, hogy terheltelek.
Nem vitás, hogy néha elfáradok, hogy néha tényleg soknak tűnik a feladat. Nincs olyan nap, amikor ne használnám az autót. Vannak vasárnapok, amikor háromszor kell szószékre állnom azután, hogy szinte minden hétköznap gyülekezetben voltam. Megesett, amikor úgy indult egy esztendő, hogy az év negyven valahányadik napján én már túl voltam az ötven igehirdetésen. Vannak pillanatok, amikor csak arra vágyom, hogy leüljek a fotelba és legalább egy fél óráig csend legyen körülöttem.
A fenti bibliaversből nekem úgy tűnik, hogy Istennek, akinek nálamnál sokkal több feladata van, nincsenek ilyen vágyai. Ha belegondolok abba, hogy naponta sok millió ember sóhajt fel hozzá és kér tőle segítséget, hihetném, hogy ő tényleg leterhelt, tényleg nagyon elfoglalt. Mégis, ő maga kéri, hogy adjuk át neki minden gondunkat, terhünket, és engedjük, hogy gondunkat viselje. Örül, amikor megbízunk benne annyira, hogy kiöntsük előtte szívünket.
Örülök a fotelben eltöltött csendes félóráknak, de annak még inkább, hogy gondjaimmal, terheimmel nem kell egyedül megküzdenem. Az pedig külön öröm, hogy imáimat ámennel fejezhetem be, és nem így: bocsánat a zavarásért!

2011. június 27., hétfő

A leopárd és a kismajom

Az ördöghal meg a férje

A történelem legelső házasságkötésnek gyönyörű leírását olvashatjuk a Biblia első lapjain, ahol a ceremóniát maga a Teremtő vezényli. Miután elhangzott a boldogító igen, a menyegző ezekkel a szavakkal zárult: "Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté." (1Móz 2,24)
Tegnap este, amikor szemeim elé került ez a bibliavers, azon tűnődtem, hogy mit is jelent ragaszkodni. Végül arra jutottam, hogy ennek a ragaszkodásnak, kötődésnek csak akkor van értelme, ha annak alapja a szeretet. Íme egy példa arra, hogy mivé lesz egy "házasság", ha a ragaszkodás szeretet nélkül működik.
A mélytengeri ördöghal (a képen) hímjének testsúlya nagyjából ezredrésze a nőstényének. A hím, mely fogával ráakaszkodik a nőstényre, élete végéig ott is marad, miközben a nőstény vérével táplálkozik. Egy idő után még a vérkeringése is egybeolvad a nőstényével, így gyakorlatilag egyszerű élősködővé válik.
Sajnos a mai Ádámok között is vannak, lehetnek olyanok, akik az ördöghal mintáját követik. Ragaszkodnak ugyan társukhoz, de csak jól felfogott érdekeik miatt. Ragaszkodnak, miközben egyszerű "élősködővé" válnak: hozd ide, tedd oda, főzd meg, mosd ki... Talán Pál apostol is látott ilyen "ördöghalakat" Efézusban, ezért írta: "Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte..." (Ef 5,25) Krisztustól megtanulhatjuk, hogy a szeretet nem más vérére áhítozik, hanem ha kell, a sajátját adja. Ragaszkodjunk hát így Istentől rendelt társunkhoz!

2011. június 24., péntek

Az évszázad édesapja


A sztori 1962-ben kezdődött. A massachusettsi Hoyt család fiúgyermeke, Rick, születésénél komplikációk léptek fel: a köldökzsinór a baba nyaka köré tekeredett, az agya így nem jutott oxigénhez, aminek CP, azaz agyi bénulás lett a következménye. Amikor a fiú kilenc hónapos volt, az orvosok közölték a szülőkkel, Judyval és Dickkel, hogy a gyermekük egész életét szobanövény módjára, vegetálva fogja leélni, és azt tanácsolták nekik, hogy adják fogyatékosok számára fenntartott intézetbe. Azonban Hoyték nem fogadták meg a kegyetlen orvosi tanácsot, nem voltak hajlandóak fiukat nyomorékként kezelni és saját életük megkönnyítése érdekében csak úgy lepasszolni. Észrevették, hogy a kisfiú követi a tekintetével a mozgást, odafigyel a beszédre, évek kitartó munkájával pedig elérték többek között azt is, hogy egészséges gyerekek közé járhasson iskolába. Amikor Rick tizenegy éves lett, a szülők a Tufts Egyetem szakembereitől kértek segítséget, hogy valamilyen módon lehetővé tegyék, hogy fiú érdemben kommunikálni tudjon a külvilággal. Az egyetemen elsőre elutasították a kérést, azt állítva, hogy lehetetlen, hiszen Rick agyában nem történik semmi. Dick azonban erre azt válaszolta: Mondjanak neki egy viccet és figyeljék meg, hogy nevetni fog! Mondtak. És igen, a fiú nevetett. Miután meggyőződtek arról, hogy Rick agya valóban mutat aktivitást, a mérnökök készítettek számára egy speciális komputert, melyet a fejének apró mozdulataival tud irányítani és így leírni a gondolatait. Az első mondat, amit Rick a gép segítségével leírt, a következő volt: Go Bruins!, vagyis a Boston Bruins jéghoki-csapat biztatása. 1977-ben aztán, amikor Rick egyik osztálytársa megsérült egy balesetben és jótékonysági futóversenyt rendeztek a javára, a fiú kinyilvánította, hogy szeretne rajta részt venni. Dick pedig, aki saját bevallása szerint azelőtt soha nem futott még egy mérföldnél többet, úgy döntött, benevez a versenyre. Öt mérföldet futott a fiát tolókocsiban tolva. Ez a nap túlzás nélkül megváltoztatta Rick és Dick életét. A verseny után Rick, komputere segítségével a következőt írta: Apa, amikor futottunk, nem éreztem magam rokkantnak. Dick ekkor elhatározta, hogy annyiszor adja meg fiának ezt az érzést, ahányszor csak tudja. Kemény edzésbe kezdett és két év múlva a Hoyt Team készen állt arra, hogy elinduljanak a Boston Maratonon. A verseny szervezői azonban nem engedték indulni őket, mert nem voltak besorolhatók sem egyéni futóként, sem pedig kerekesszékes versenyzőként. Dick és Rick ettől függetlenül is csatlakozott a mezőnyhöz és teljesítették a távot. Minden évben. 1983-ban, egy másik maratoni futáson olyan előkelő időeredménnyel végeztek, hogy megkapták az engedélyt a Boston Marathonon való hivatalos induláshoz. Egyszer aztán valaki feltette a kérdést Dicknek: Miért nem triatlon? Dick pedig, aki úszni addig még nem tanult meg és hat éves kora óta biciklin sem ült, úgy döntött, miért is ne?! Az azóta eltelt évtizedekben a Hoyt Team többek között 224 triatlont ebből 6 Vasember-versenyt -, 20 duatlont, 65 maratont ebből 25 Boston Maratont teljesített. 1992-ben 45 nap alatt, futva illetve biciklizve átszelték az Egyesült Államokat, 3735 mérföldet megtéve. Dick 2003-ban, egy versenyen kisebb szívinfarktust kapott. Ekkor derült ki, hogy az egyik artériája 95 százalékban eltömődött. Az orvosok közölték vele, hogy ha nem sportolt volna ilyen keményen, valószínűleg már 15 éve halott lenne. Ilyen értelemben tehát apa és fia megmentették egymás életét. Rick egy alkalommal a gépe segítségével úgy nyilatkozott: Nem kétséges, az én apám az évszázad édesapja.

Utolsó lehelet

Jézus mellett ketten függtek a kereszten. Mind a két ember közismert bűnöző volt. Gondolom őket is megostorozták, megalázták, örömtáncot jártak halálos ítéletük felett, majd őket is kikísérték a Golgota nevű hegyre. Őket is keresztre fektették, majd erős szögekkel kezeiket és lábaikat a fához szegezték. Úgy, ahogy Jézus, ők is megküzdöttek minden lélegzetvételért mielőtt kilehelték lelküket. De előtte történt valami. Az egyik elítélt kegyelemért könyörgött Jézushoz, míg a másik utolsó erejével is csak szitkozódott, átkozódott. Pedig micsoda lehetőség adatott ennek az embernek! Mellette függött a világ megváltója. Csak el kellett volna ismernie, hogy vétkezett és éppen ezért jogosan függ a kereszten, majd Jézus felé fordulva kegyelemért kellett volna kiáltania. De nem... Ő ott, ilyen körülmények között sem látta be élete nagy tévedéseit. Nem tudott lemondani önmaga igazáról és felismerni Jézusban a valódi igazságot. Küzdött az életben maradásért, fájdalmai egyre nagyobbak voltak, tüdeje egyre kevésbé jutott friss levegőhöz, de azt  kevés levegőt is átokmondásra, gúnyolódásra használta.
Vannak emberek, akiket két vállra fektet az élet. Széttárt karokkal, tehetetlenül bolyonganak megoldásokat keresve, de nem találva. Reménytelenek, mert egyedül maradtak, megalázták őket, elvették a megélhetésüket, halálosan megbetegedtek és mégis... Ahelyett, hogy ebben a reménytelen állapotban Istenhez kiáltanának és örök életért könyörögnének, még mindig csak gúnyolódnak. Halálukig csak gúnyolódnak.
Jézus az egyik elítéltnek ezt mondta: ma velem leszel a paradicsomban. A másikhoz viszont nem szólt semmit. Ez a jézusi némaság, hallgatás az ember életének legtragikusabb pontja. A gúnyra, gőgre nincs felelet. Ma még lehetőségünk van mondani valamit Jézusnak. Hogy mit, az rajtunk áll. Mit préselünk ki magunkból? Mi hagyja el ajkunkat életünk legnehezebb, vagy talán utolsó pillanataiban?
Jézus épp úgy, sőt, jobban szenvedett, mint a mellette függők. Minden lélegzetvétel komoly fájdalmat okozott, de nem a saját fájdalmára, hanem a másik üdvösségére gondolt, amikor kimondta: ma velem leszel a paradicsomban. Remélem, hogy ez a kijelentés ránk, mai kiáltókra nézve is igaz. Úgy legyen!

2011. június 23., csütörtök

Az idő meg az orvos

"Az idő majd mindent megold." Igen, én is ismerem az időnek ezt a jótékony hatását, de azt is tudom, hogy bizonyos dolgok nem javulnak meg az idő előrehaladtával. Pedig milyen kényelmessé válhatna életünk! Történik velünk valami rossz, fájdalmas dolog, de tudjuk, hogy egy hét, vagy egy év múlva már nyoma sem marad; az idő orvosolta bajunkat. Tapasztalatból tudom, hogy az idő néha inkább csak súlyosbítja a helyzetet.
Talán 10 éves gyerek lehettem, amikor házunk hátsó kertjében játszottam az építkezésből ott maradt falécek között. Egy rossz mozdulat után ráestem egy deszkára, amiből egy szög meredt az ég felé. Térden talált. Komoly, mély sebet ejtett. Orvoshoz vittek, aki ellátta a sebet. Ma is ott a nyom a térdemen, de már nem fáj, nem hátráltat semmiben. A gyógyuláshoz az idő, de egy orvos keze is kellett.
Amikor bibliaiskolás voltam, az egyik szobatársam csupasz kézzel tisztított valamit, amihez erős fertőtlenítőszert használt. Az egyik ujján volt egy kis seb, aminek addig semmi jelentőséget nem tulajdonított. A fertőtlenítő viszont kikezdte a sebet olyannyira, hogy egy idő után nem tudta kiegyenesíteni a hüvelykujját. Mondtuk, hogy menjen orvoshoz, mert ez nem gyerekjáték, de a fiú hajthatatlan volt. Az időre bízta gyógyulását, de az idő nem segített, csak konzerválta a bajt.
Az egyiptomiak sanyargatták a zsidókat. Mózes egy olyan világba született, ahol a zsidó fiúkat meg kellett ölni, de ő túlélte. Aztán felnőtt, de el kellett menekülnie otthonából. Ekkor már negyven éves volt, de a helyzet mit sem változott; az egyiptomiak továbbra is sanyargatták a zsidókat. Újabb 40 év telt el, amikor Isten visszaküldte Mózest Egyiptomba szabadítóként, mert "meghalt az Egyiptom királya, Izrael fiai pedig fohászkodtak a szolgaság miatt, és kiáltottak és feljutott a szolgaság miatt való kiáltásuk Istenhez." Tehát új uralkodó került a trónra, eltelt több évtized, de a baj csak súlyosabb lett ami csak akkor oldódott meg, amikor Isten közbeavatkozott.
Mi mitől várjuk dolgaink helyreállását? Talán itt az ideje annak, hogy orvoshoz forduljunk, hogy Istenhez kiáltsunk és meggyógyuljunk. Az idő jó partner lehet de csak akkor, ha sebeinket az Orvosnak is megmutatjuk!

2011. június 21., kedd

Felelőtlenség?

Amikor első gyermekünk megszületett, valaki megjegyezte: felelőtlenség gyereket szülni egy ilyen gonosz világra. Vajon mit mondott volna, ha tudja, hogy még másik három gyermekünk is lesz? Ez a furcsa gratuláció azért jutott eszembe, mert tegnap az egyiptomi fáraó népességpolitikájáról olvastam a Bibliában. A fáraó így gondolkodott: "Nosza bánjunk okosan vele (Izraellel), hogy el ne sokasodjék és az ne legyen, hogy ha háború támad, ő is ellenségünkhöz adja magát és ellenünk harcoljon és az országból kimenjen." Ezért kegyetlenül megdolgoztatták a zsidókat. Úgy gondolták, hogy ez a kegyetlenség, a kemény munka és a bizonytalan, kilátástalan jövő majd elveszi a kedvüket a gyerekvállalástól. Arra viszont nem számítottak a politikusok, hogy a dolog fordítva sül el: "De minél inkább sanyargatták őt, annál inkább sokasodott és annál inkább terjeszkedett..."
Miért vállaltak egyre több gyermeket a zsidó szülők? Talán mert ismerték József végrendeletét: "Mikor az Isten titeket bizonnyal meglátogat, vigyétek fel innen az én tetemeimet magatokkal." Számukra a jövő nem a sárdagasztást, a téglavetést vagy a szalmaszedést jelentette. Hitük szerint gyermekeik már nem Egyiptom kiszolgálói lesznek, hanem az új föld, az Isten által megígért föld birtokosai. Az egyre több zsidó kisgyermek ezt a reménységüket testesítette meg. Amikor pedig sorsuk megnehezedett, tudták, hogy közel a szabadulás órája.
Ha csak erre a világra nézünk, nekünk sem lehet sok okunk a bizakodásra; az élet nehéz, a munka kemény, a körülmények sokszor kegyetlenek. Miért van bennünk mégis akkora bizakodás, optimizmus, hogy gyermekeket vállaltunk? Mert a jövőt nem a sárdagasztásban látjuk. Ha csak a robotmunka, a kizsákmányolás és a sok evilági szenvedés lebegne a szemeink előtt, tényleg nem lett volna értelme a gyerekvállalásnak. Viszont egyetértünk ezzel a bibliaverssel: "Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük." Hisszük és várjuk Isten meglátogatását és azt, hogy gyermekeinkkel együtt örökségül kapjuk Isten ígéreteit.

2011. június 20., hétfő

Ha nem tenné is...

Nabukodonozor tüzes kemencével fenyegette meg Dániel barátait, akik nem akartak térdet hajtani a király szobra előtt. Hogy az uralkodó nyomatékot szerezzen szavainak, így fejezte be fenyegető beszédét: "kicsoda az az Isten, aki kiszabadítson titeket az én kezeimből?". Ezzel a mondattal a király saját uralma és istenei felett mondott ítéletet. Beismerte ugyanis, hogy nem tud olyan istenről (és ezek szerint az ő istenei között sincs olyan), akinek erősebb keze lenne az ő kezénél. Úgy gondolta, hogy ha ő, a másokat leigázó, világ uraként emlegetett király nem tud nálánál erősebb Istenről, akkor ilyen nem is létezik. Nyilván - gondolhatta - a zsidók Istene sem lehet más mint a többi, ha országukat leigázhatta és a népet elhurcolhatta. Dániel barátai viszont másként gondolkodtak.
Milyen szép és bátor hitvallás ez: tudjuk, hogy a mi Istenünk erősebb nálad és ki tud szabadítani a te erősnek vélt kezedből, de ha nem tenné is, nem rendülünk meg ebbéli hitünkben.
De ha nem tenné is... Tudjuk, hogy a mi Istenünknek hatalma van a betegségek, természeti erők, uralkodók felett. Tudjuk, hogy bármit megtehet. Tudjuk, hogy csak egy szavába kerül és ha kell megállítja az emberért a bolygókat, leállítja az univerzumot mint Józsué, vagy Ezékiás idejében. Tudjuk, hogy Ő ilyen Isten. De ha nem tenné is, ha nem így adná tudtunkra hatalmát, ha nem akadályozná meg megbetegedésünket, netán halálunkat, akkor is... Akkor is jobban szeretjük Őt, mint amennyire félünk a tüzes kemencétől!
Dániel barátainak hitvallása a mienk is lehet. Sok mindennel próbál sakkban tartani minket a világ, és sokszor próbálja elhitetni velünk e világ fejedelme, hogy az ő kezénél nincs erősebb, az ő hatalmánál nincs nagyobb, és ugyan ki az, aki e félelemben tartó kezek közül kiszabadíthatna minket? Milyen jó, hogy mi tudjuk a választ. Tudjuk, hogy van válasz: "a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani...". Jó ezzel a hittel nekiindulni a napoknak, az életnek, és persze a tüzes kemencéknek. 

2011. június 17., péntek

Így képzeled a jövőt?

Nem alaptalan...

Az összeomlás szélén

Európa számos országa komoly anyagi problémákkal küzd, elég csak Írországra, Spanyolországra, Portugáliára, vagy Görögországra gondolnunk. Sokáig úgy tűnt, hogy a fejlett nyugati társadalmak jó úton haladnak szemben a kommunista elveket valló országokkal. Ezt erősítette a Szovjetunió 1991-es felbomlása.
A magyar rendszerváltásig a hatalom nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben engedte meg a nyugatra utazást. Nem véletlenül. A nyugat csillogása, az anyagi stabilitás és a jólét ugyanis sokakat megigézett némelyeket olyannyira, hogy végleg elhagyták szülőföldjüket. Aztán jött a rendszerváltás, mely felerősítette a "nyugativá válás" vágyát. Amikor megnyíltak a határok, megindultak a magyarok a fagyasztószekrényekért, olajsütőkért, tévékért, vagy egyszerűen csak azért, hogy lássák az addig eltitkolt, szögesdróton túli világot. Örülök, hogy az a régi, diktatórikus rendszer eltűnt, habár nagyapáink még mindig sokat tudnak mesélni annak a korszaknak az átkairól. Viszont Észak-Korea polgárai ma is átélik, ami nálunk már csak történelem. Ha valaki ott szót emel a rendszer ellen, azonnal munkatáborban találja magát. A lakosság negyede éhezik, miközben a hadsereg óriási összegeket emészt fel. Becslések szerint Észak-Korea hadserege az ötödik legnagyobb a világon; minden 25 lakosra jut egy katona.
Nálunk más idők járnak. Időközben nyugativá váltunk. Még 20 éve Trabantokon meg Skodákon jártunk és éveket kellett várni egy vonalas telefonra. Ma a McDonald's-ban meg a Burger Kingben ebédelünk és fiataljaink nem azért járnak szakadt nadrágokban, mert nincs mit felvenniük. Viszont nem biztos, hogy a jövő is ilyen csillogó lesz. 
Egy-két éve David Wilkerson arról írt, hogy Európában egy ország csődbe fog jutni. Sokan kinevették David Wilkersont és másokat, akik erről prófétáltak. Hogy miért? Mert van nemzetközi hitelintézetünk, meg egy erős Európai Unió, mely megsegíti a bajba jutott országokat. Ennek jegyében 2010-ben 110 milliárd Eurót szavaztak meg az EU tagállamok Görögországnak. Baj megoldva. Vagy mégsem? Néhány napja arról nyilatkozott valaki, hogy újra egy legalább ekkora összegre lenne szüksége a belviszályokkal küszködő országnak. Ugyanakkor egyre több neves közgazdász állítja: elkerülhetetlen a görög csőd, és lehet, hogy a sor más országokkal folytatódik. Viszont nem csak Európa van bajban.
Arról is olvasni, hogy a növekedés-centrikus ázsiai modell az egész világot bajba sodorhatja. 2050-re a számítások szerint 5 milliárd ázsiai ember él majd bolygónkon, akik - legalábbis fogyasztási szokásaikat tekintve - egyre inkább nyugativá akarnak válni. Ma ezer kínaira 150 autó jut, míg a nyugati világban 750-800. Mi lesz, ha egyre több ázsiai vágyódik majd autóra? Ha erősödik az igény, 1,5 milliárd gépkocsi gyártására lesz szükség, melyek nem kevés környezeti kockázatot jelentenek. Az USA-ban évente 9 milliárd szárnyast fogyasztanak, míg egész Ázsiában 16 milliárdot. Ha az ázsiaiak követik majd a nyugati divatot és szokásokat, akkor évente 200 milliárd szárnyasra lesz szükség a kontinensen. Ilyen igények mellett az ökológiai rendszerek összeomlanak.
Mindenki jobban, kényelmesebb körülmények között akar élni. A görög utcák ma olyan emberekkel telnek meg, akik béreik szinten tartását, és jobb életszínvonalat követelnek. A különböző előrejelzéseket olvasva nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a jövőben kenyérért és vízért fognak tüntetni, utcára vonulni, és nem csak a görögök. Nem irigylem azokat, akik hit nélkül indulnak neki egy ilyen jövőnek, de azokat sem, akik kormányokban, emberekben, vagy a most még gazdag, jómódú országukban bíznak. Akik viszont Istenbe vetik hitüket, megtapasztalhatják: "Gyermek voltam, meg is vénhedtem, de nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, a magzatja pedig kenyérkéregetővé." (Zsolt 37,25).

2011. június 16., csütörtök

Te erős leszel a végén?

Az micsoda?

Tizenhat lépcső magasan

Ahogy belépünk a bejárati ajtónkon, tizenhat lépcsőt kell megmásznunk a lakótérig. Tizenhat lépcső, amit az elmúlt több mint tizenegy évben ki tudja hányszor jártunk meg néha futva, máskor alig vonszolva magunkat. Veszélyes. Egy rossz mozdulat, egy pillanatnyi figyelemkihagyás és máris megvan a baj. Bizony előfordult, hogy egyik-másik gyermekünk a nagy sietségben megbotlott, de hála Istennek mindeddig nem történt komoly baj.
Bítia lányunk alig múlt egy éves. Fel-alá futkározik a lakásban és nagy élvezettel fedezi fel a szekrényeket, a fürdőszobát, a könyvespolcot, és nagy kedve lenne a lépcsőt is kipróbálni. Hogy megakadályozzuk a bajt, a lépcső tetejére egy gyerekzárral ellátott kaput szereltünk. Működtetése egyszerű, de egy kisgyerek számára megfejthetetlen. Tegnap mégis közel kerültünk ahhoz, hogy nagy baj történjen.
Este Gyulafirátóton voltam gyülekezetben, ahonnan mindig küldenek valamit a gyerekeknek. Tegnap egy szatyor cseresznyével és négy darab csokival pakoltak fel. A csokikat a táskámba raktam és mire hazaértem, el is feledkeztem róluk. Később, amikor eszembe jutott tartozásom, Filemont kértem meg, hogy hozza fel a csokikat a lépcső alján hagyott táskámból. Annyira megörült a hírnek, hogy rögtön a lépcsőhöz rohant. Miközben kinyitotta a kaput és lefelé szaladt, én a szobába mentem. Hallottam a kapu nyitódását és a lépcsőfokok zaját, melyek a gyors lábak alatt hangosan pufogtak. Aztán egy sikítás... Hátra pillantottam és láttam, hogy feleségem gyors léptekkel közeledik a kapuhoz. Rögtön utána rohantam és hirtelen engem is remegés fogott el. Filemon ugyanis a nagy sietségben elfelejtette becsukni maga után a kaput, Bítia pedig ott állt tizenhat lépcső magasan a nyitott kapu előtt. Ha egyetlen pillanattal később ér oda a feleségem, rossz bele gondolni, hogy mi történhetett volna. Egy hajszál választott el minket a bajtól. Vagy ennél azért több?
Később, amikor egy kicsit megnyugodtam, eszembe jutott egy bibliavers: "Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden utadban. Kézen hordoznak téged, hogy meg ne üssed lábadat a kőbe." (Zsolt 91,11-12). Hálásak vagyunk Istennek, hogy a nap nem sírással fejeződött be. Hálásak vagyunk, hogy angyalainak most is parancsolt, hogy figyelmetlenségünk ellenére megőrzött bennünket. Jó tudni, hogy Valaki mindig figyel és vigyáz ránk tizenhat lépcső magasan is.

2011. június 15., szerda

A hegedű


Gyerek voltam még,
Annak is aprócska.
Egyéb játékom
Nem volt, csak egy ócska,
Vén hegedű, mit
Poros nyugalomban
Leltem a lomban,
Valamely sarokban.
Az Isten tudja,
Ott ki felejtette,
Hol porlad a kéz,
Amely odatette:
De megörültem
Én neki felette,
Bár nem is sejtém,
Mire való vóna.
Mellette nyűtten
Hevere vonója.
Róluk a port biz
Le se törülgettem
Hanem azonnal
Szolgálatba vettem:
Lónak a hangszert,
Kardnak a nyirettyüt.
Mulattam vélük
Hol külön, hol együtt,
Mikor miképen
Kivánta a játék.
Az igaz célra
Rá mégse találék,
Bármi csapongó
A gyermeki elme.
(Ó, ha ma olyan
Félannyira lenne!)
Megesett olykor,
Persze akaratlan,
Hogy vonómmal a
Húrok közé kaptam:
Zörgött, csikorgott,
Kinosan sikongott,
De nem kedveltem
Ezt a fura hangot.
Egyszer azonban,
Isten tudja honnan:
Hozzánk egy vándor
Egyszerre betoppan.
Orcája sápadt,
A ruhája tépve,
Nem mertem nézni
Ragyogó szemébe.
Megáll előttem,
A hegedűt nézi,
Csak nézi, nézi
S kezembül kivészi.
Lágyan, szeretettel
Lefujja porát,
Megpengeti halkan
A húrok sorát,
Aztán szilajan
Álla alá kapja,
A tépett vonót
A húrokra csapja,
És húzza, húzza
Egyre tüzesebben.
Sohse hallottam,
Ilyet életemben!
Olyan volt, mintha
Röpitne hinta
És rengve-ringva
Szállnék föl a mennybe,
Az Isten elejbe
S kristályteremekbe
Az angyalok serge
Játszna velem.
Aztán olyan volt,
Mintha anyám
Ringatna lágyan
Szelid karán
S már szenderegtem
Lassú dalán,
Mikor a vándor
Ment, ahogy jött: lopva,
Hegedűm dobva
Szótlan a sarokba.
Én meg sieték,
Lázban dideregve,
Csuda-hegedűm
Zárni a szivemre.
Esengtem neki,
Kezem összetéve
(Ki nem volt gyerek,
Kinevethet érte):
Hogy jöjjön elő a
Tündér, aki benne
Lakik s az elébb
Szivem telezengte!
Csak jöjjön elő
Fátyolköntösében,
Ahogy tanultam
A dajkamesében,
Csak jöjjön elő
A drága, a fényes
S ami az enyém,
Minden az övé lesz!
Csak jöjjön elő:
Rimánkodtam egyre...
S még szorosabban
Szoritám szivemre.
A fa nyöszörgött,
Mintha lelke lenne:
Megtudom mindjárt,
Hogy mi lakik benne?
Faragó-fúró
Szerszámot kerestem:
A hegedűnek
Húrjait leszedtem,
Fájának vésőm
Neki feszitettem
S csak ahogy széttört
Apró darabokra,
Néztem zokogva
A drága romokra.
Ó, de nem a kárt,
Nem a játék vesztit:
Sirattam azt, hogy
Nem találtam semmit...
Azóta eljárt
Az idő felettem,
Nemcsak megnőttem,
Meg is öregedtem:
 Hanem ez egyben,
Hiába tanultam,
Meg nem javultam,
Máig se okultam.
Ma is, ami szép
Akad az utamba,
Lelket keresek
Gyerekésszel abba,
Mindig apróra
Bontogatom.
S a semmit mindig
Megsiratom.

Vér, tűz és füst

A chilei vulkánkitörés
Az 1861 óta szunnyadó Dubbi-vulkán (Eritrea) a napokban ismét működésbe lépett. Hamufelhője 13,5 kilométer magasba emelkedett és Etiópia felé halad. A kockázatok mérlegelése után az Addisz-Abebában tárgyaló amerikai külügyminiszter úgy döntött, hogy a tervezettnél hamarabb elrepül Etiópiából.
Korábban, március 21-én egy izlandi tűzhányó tört ki. Az eyjafjallajökulli vulkán közel két évszázados némaság után aktivizálódott. Ennél a kitörésnél is rengeteg hamu került a légkörbe, mely szintén veszélyeztette a légi közlekedést.
A legrosszabb helyzet azonban Chilében alakult ki, ahol egyszerre több, egymáshoz közeli vulkán tört ki. Több ezer embert kellett kitelepíteni. A Puyehue-Cordon-Caulle tűzhányó hamufelhője keddre elérte az Argentin fővárost, Buenos Airest. A Puyehue vulkánlánc legutóbb 1960-ban tört ki.

Miért írom mindezeket? Pünkösd előtt Jóel könyvét olvastam. Itt található az a prófécia, melyet Péter idéz pünkösdi prédikációjában: "És lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Lelkemből minden testre: és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, és a ti ifjaitok látásokat látnak, és a ti véneitek álmokat álmodnak. És éppen az én szolgáimra és az én szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban az én Lelkemből, és prófétálnak..." (ApCsel 2,17-18). Péter azonban tovább is idézi Jóelt: "És teszek csodákat az égben odafenn, és jeleket a földön idelenn, vért, tüzet és füstnek gőzölgését. A nap sötétséggé változik, és a hold vérré, minekelőtte eljő az Úrnak ama nagy és fényes napja. És lészen, hogy mindaz, aki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik."
Minden recseg-ropog körülöttünk. Kiönt a tenger, áradnak a folyók, erdőtüzek pusztítanak, működésbe lépnek a vulkánok, elolvadnak a gleccserek, reng a föld... Tegnap Nouriel Roubini nyilatkozatát olvastam. Ő volt az, aki megjósolta a 2008-as gazdasági világválságot. A New York-i egyetem professzora néhány napja szingapúri útja során azt mondta, hogy "a globális gazdaságot hatalmas megrázkódtatás érheti. A tökéletes viharnak nevezett jelenséget a közgazdász szerint az amerikai fiskális problémák, a kínai gazdasági lassulás, az európai adósságproblémák és a japán gazdaság stagnálása okozza majd. Egy a háromhoz az esélye annak, hogy ezen tényezők 2013-tól megakasztják a gazdasági növekedést." (mindennapi.hu)
Nem túl biztató jövőkép. A Biblia is ír arról, hogy nagy nyomorúság érkezik a földre. Viszont mást is tudtunkra ad: "...mindaz, aki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik". A jelek engem arra figyelmeztetnek, hogy vegyem komolyan Isten szavát és tiszta szívből hívjam segítségül az Ő nevét. Ha Jézus Krisztus a szívünkben él, nem kell rettegve tekintenünk a holnapra, magunk és gyermekeink jövőjére. 

2011. június 14., kedd

Jónás imája

 

Jónás imája

    
Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy mégvakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

Érted?

Pünkösd ünnepének ámulatba ejtő csodája volt, amikor Jézus tanítványai elkezdtek más, az idegenek számára  érthető nyelven beszélni Isten dolgairól. Vajon változott volna ez az isteni akarat? Nemde ma is azt szeretné Urunk, ha érthetően beszélnénk, ha ily módon bizonyságtételünk, igehirdetésünk célba jutna? Engem ez a gondolat ragad meg ezen a pünkösdön. Szeretnék érthető lenni, másokat megérteni és Isten beszédét megértetni. Ebben az érthetetlen és érteni nem akaró világban szükségünk van a Szentlélek segítségére, hogy magyarul megfogalmazott bizonyságtételünk érthetővé váljon, s így az Isten beszéde ne térjen vissza üresen (Ézs 55,11).

2011. június 9., csütörtök

Ki miben hisz?


A világ lakosságának fele hisz egy isteni lény létezésében és a túlvilágban, de csak 28 százalékuk vallásos, derül ki a Reuters News számára készült legfrissebb Ipsos felmérésből. Azt, hogy lélekvándorlás útján születünk újjá, Magyarországon hiszik a világon a legtöbben; a megkérdezettek 13 százaléka vélekedik így.
A világ 51 százaléka hisz egy isteni lény létezésében, szemben azzal a 18 százalékkal akik nem, a megkérdezettek 17 százaléka bizonytalan a kérdésben. A válaszadók fele szerint van túlvilág, 23 százalék szerint az elmúlás követi a létet, 26 százalék nem tudja mi következik utána.
A 23 ország 18 829 lakosának megkérdezésével készült kutatásból kiderül: leginkább Indonézia (93 százalék), Törökország (91 százalék), Brazília (84 százalék), Dél-Afrika (83 százalék) és Mexikó (78 százalék) lakói hisznek Isten létében. Több isten létében leginkább India (24 százalék), Kína (14 százalék) és Oroszország (10 százalék) polgárai hisznek.
A leginkább ateista országok Franciaország, Svédország, Belgium, Nagy-Britannia, Japán és Németország, itt a válaszadók több, mint harmada állítja, hogy nem hisznek Isten létezésben. A legbizonytalanabbak Japánban és Kínában élnek, itt a megkérdezettek harmada mondta, hogy néha hisz, ötöde teljesen bizonytalan.
Azt, hogy lélekvándorlás útján születünk újjá, Magyarországon hiszik a világon a legtöbben, a megkérdezettek 13 százaléka vélekedik így. Hazánkat Brazília követi 12 százalékkal, Mexikó 11 százalékkal, és Japán 10 százalékkal.
Tízből négyen úgy vélik, hogy az emberiség egy hosszú folyamat eredményeként olyan alacsonyabb rendű fajoktól - mint amelyektől a majmok is - származik, a svédeknek 68 százaléka, a németeknek 65 százaléka vallja ezt.
Tízből hárman nem gondolják, hogy olyan alacsonyabb rendű fajoktól származnánk, mint ahonnan a majmok, szerintük az embert az Isten teremtette. Ebben a vélekedésben Szaúd-Arábia (75 százalék) és Törökország (60 százalék) jár az élen.
A világ népességének harmada nem tudja, miben higgyen; néha egyetért, máskor nem a különböző evolúciós vagy kreacionista elméletekkel. A legtöbb bizonytalan Oroszországban, Olaszország, Argentínában, Lengyelországban és Spanyolországban él.

A Bilderberg-titok

Megkezdte idei ülését a Bilderberg-csoport. A világ politikai és pénzügyi hatalmasságainak minden nyilvánosságot kizáró együttlétét összeesküvés-elméletek övezik. Ezek alapja: sokan szeretnének hinni egy fejük felett uralkodó szuperhatalomban.
A hétköznapi emberek csak találgathatnak: vajon milyen döntésekre jutott ezen a héten a világ pénzügyi és politikai elitjét egyesítő, titokzatos Bilderberg-csoport? Összesküvéselméletek garmadája árasztja el a médiát azzal kapcsolatban, hogy miről is tárgyalnak és kik vesznek részt a tanácskozásokon. Tom de Castella, a BBC News munkatársa utánajárt a miérteknek, a tények: egy svájci rezidencián közel 150 vezető gyűlt össze, hogy a világ jövőjéről hozzanak döntéseket.
A csoport korábbi találkozóit rendre ötcsillagos szállodákban tartották, meghívottaik között volt Bill Clinton, Károly herceg és több tucat multinacionális vállalat vezérigazgatója. Az első találkozóra 1954-ben került sor, elsődleges célja az új világháború megakadályozása volt. Jelenleg a csoport vezetését az amerikai ex-külügyér Henry Kissinger és az EU volt alelnöke, Viscount Davignon vállalta. Azóta számos összeesküvés-elméletet társítottak az évente ülésező csoport tevékenységéhez, még az emberiség 80 százalékának kiirtása is a vádak között szerepelt.
A rémhírek mögött az ülések titkossága áll: a találkozókról ki van zárva a média és szinte semmi sem kerül nyilvánosságra. A Times rovatvezetője, David Aaronovitch azonban nemrég hangot adott véleményének, miszerint a csoport munkájába kár többet látni a valóságnál, ami nem más, mint néhány vagyonos és befolyásos ember vacsoraklubja.
Denis Healey, a csoport társalapítója szerint az emberek a konspirációk kitalálásával egyszerűen figyelmen kívül hagyják a tényt: egy informális hálózatban rejlő előnyöket. Szerinte ez a világ leghasznosabb nemzetközi csoportosulása.
Az Egyesült Államokban minden összeesküvések legszörnyűbbének tartják a Bilderberg-ek állítólagos ármánykodását azért, hogy az EU alááshassa az amerikaiak szabadságjogait. Persze a csoport tényleges erővel bír, az itt megfogalmazott irányvonalak messze túlmutatnak a Világgazdasági Fórum egyeztetésein, itt a politikai elit jobb- és baloldala képes együtt gondolkodni, ilyen környezetben lehetőség nyílik a gondolatok pezsgésének – állítja Andrew Kakabadse, az új Bilderberg könyv társszerzője.
A szakíró szerint a Bilderberg célja, hogy elősegítse a szabad piac és a nyugati kapitalizmus globális térnyerését. Aaronovitch szerint azonban a Bilderberg-csoportba vetett erős hit csupán fantázián alapulhat. A világkormány képzete azt sugallja, hogy számosan akadnak, akik hinni akarnak egy emberek feletti hatalomban. (Forrás: mindennapi.hu)

2011. június 8., szerda

Ez a szerelem

Van békesség?

Tegnap az Országos Presbitérium ülésén vettem részt. Reggel hét órakor indultam és este hétkor értem haza; hosszú és fárasztó nap volt, de leginkább megrázó. A délutáni együttlétet ugyanis személyes jellegű kérésekért való imádkozással kezdtük. Egy középkorú lelkipásztor elmondta, hogy a feleségénél mellrákot diagnosztizáltak, ami a nyirokmirigyekre is átterjedt. A család megrendült, várja az isteni beavatkozást. Egy másik lelkipásztor arról beszélt, hogy a gyülekezetükből egy huszonéves leányzónak ugyanilyen problémája van. Egy harmadik atyafi pedig azt közölte, hogy a 35 éves rokonánál fültőmirigy daganatot diagnosztizáltak, amit nem is tudnak műteni az orvosok. A fiú nyelőcsöve tele van hólyagokkal, enni nem tud, sokat fogyott.
Ott ültem és kábultan hallgattam a rémisztő történeteket. Húszas, harmincas éveikben járó fiatalok, akik farkasszemet néznek a halállal. Fiatalok, akik jövőjük építése helyett az életért küzdenek. Aztán eszembe jutott egy-két olyan ifjú, aki szánakozó vigyorral hallgatta egyik másik prédikációmat, amikor arról beszéltem, hogy egyetlen ember számára sincs megígérve a holnapi nap. Aztán az is eszembe jutott, amikor egyik volt osztálytársam temetésén ott álltam a sír mellett és néztem, amint a húszas éveikben járó focista társai sírva dobálták virágaikat és focimezeiket a sírgödörbe. Ott nem volt helye vigyorgásnak. Ott senki nem kételkedett abban, hogy bármelyikünk lehet a következő sírba szálló.
Az egyik lelkipásztor elmondta, hogy amikor a fiatal leányzónál felfedezték a daganatot, megkérdezték az orvost, hogy ez mitől alakulhatott ki. "Talán köze lehet ehhez annak a két autóbalesetnek, amit elszenvedett?" - kérdezték. Nem - mondta az orvos. Inkább a stressznek.
Igen, a stressz. A csendes gyilkos. Hányan őrlődnek napról napra a kifizetetlen tartozásaik, hiteleik, rendezetlen párkapcsolatuk, egy nem várt gyerek, a munkanélküliség, a betegségek, gyermekeik, az emelkedő árak, a kötözködő após, anyós, szomszéd miatt! Hányan vannak, akiknek nincs egy perc nyugalmuk sem, akik még vasárnap sem tudnak megpihenni és a lelkükkel foglalkozni, mert akkorra hagyják a fűnyírást, a falazást, a kert felásását, vagy a nagy bevásárlást! Nincs békesség - írja a Biblia, ami igazabb, mint valaha. A békétlenségnek pedig következményei vannak ha tetszik, ha nem.
Miközben ezeken jártattam az agyam, eszembe jutott egy vigasztaló bibliavers: "Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!" (Jn 14,27). Ezt a békességet kívánom és várom.

2011. június 7., kedd

Mi zúg?

Hamarosan itt a pünkösd. Szeretettel adom közre az Élő Víz pünkösdi számába írt bevezetőmet. 

A régi pünkösdiek történetein nőttem fel. Eleimtől azt hallottam, hogy valamikor három istentisztelet is volt egy-egy vasárnap, meg azt is, hogy hóban, sárban, fagyban, esőben is mentek a testvérek a gyülekezetekbe; és nem ám autóval! Gyalog, szekéren, esetleg kerékpáron. Már útközben is énekeltek és azzal sem sokat foglalkoztak, ha a szabadtéri alkalmaikat, bemerítéseket a KISZ-es fiatalok zavarták meg.
Hallottam a kerékpározó Kalincsák házaspárról, a nagy szívű Deák testvérről és másokról, kikkel személyesen soha nem találkoztam, mégis életem részévé váltak. Hallottam róluk, mert sok-sok testvérem bennük, ezekben a régi pünkösdiekben látta megtestesülni az első pünkösdöt, amikor zúgott a szél és az ima, és amikor a hívők egész életüket feltették arra, hogy Isten igéjét továbbadják. Hallottam azokról a testvérekről, akik úgy gondolták, hogy Krisztust csak így, a Lélek erejével lehet és kell követni, szolgálni. Nem egy testvér jut eszembe, akiknek szemébe könny szökött, amikor visszaemlékeztek a régi, imádkozó időkre. Irigylem őket, hogy ilyen áldott emlékeik vannak.
Nekem is vannak emlékeim. Emlékszem, amikor zúgás és zendülés töltötte el a házat, ahol voltunk, és e zúgást néha sajnos még az utca is hallotta. Aztán arra is emlékszem, hogy némelyek tüzes nyelvekkel szóltak, de e tűz többet ártott, mint használt. Emlékszem, amikor némelyek azért imádkoztak, hogy az Úr adjon tüzet városainkra, gyülekezeteinkre, aztán arra is emlékszem, hogy imádkoztunk a tüzek kioltásáért. Persze nem az Isten volt a hibás. Sokszor inkább az volt az érzésem, hogy Saulként nem győztük megvárni az Urat, ezért aztán mi gerjesztettünk lángokat a lángnyelveinkkel.
Emlékszem, hogy az apostolokéhoz hasonló egységet akartunk, de amikor konkrét lépéseket kellett volna tennünk, kétségeink támadtak. Vágytunk a felház élményre. Megtanultunk mikrofonba imádkozni, hogy ha a mennyből nem, legalább a hangfalból jöjjön a zúgás, és ha már a kezünkben volt az a mikrofon, akkor bele is énekeltünk. Emlékszem, hogy először csak 10-15 percet, de később az is előfordult, hogy a sok ének miatt elmaradt az igehirdetés, mert „a Lélek így vezetett” bennünket. Később rájöttünk, hogy ez a lélek nem mindig a Szentlélek volt.
Minden pünkösdkor elmondjuk, hogy új pünkösdre van szükségünk. Én inkább egy retro pünkösdre vágyom, olyanra, amilyet nem csak az apostolok, hanem nagyapáink is megtapasztaltak még a mikrofon előtti időkben. Olyan istenélményekre, imaórákra, gyülekezeti alkalmakra vágyom, melyekről még az unokáimnak is lesz mit mesélnem. Olyan pünkösdi szeretnék lenni, akinek élete magában hordozza pünkösdöt. Szeretném, ha egyszer így, talán örömkönnyekkel a szememben emlékezhetnék ezekre a napokra, és erre a pünkösdre.

2011. június 6., hétfő

Elveszve és megtalálva

A cél: Izrael elpusztítása

"A szíriai állami televízió szerint tizennégy halottja van az izraeli-szíriai határon vasárnap kitört összecsapásnak. 1967-ben ezen a napon kezdődött a hatnapos háború, amelynek folyamán Izrael hatalmas területeket foglalt el a szomszédos arab országoktól. Több tucat fiatal arab férfi indult az izraeli határ felé Szíriából. Palesztin zászlókat lengettek és át akarták törni a kerítést. Ők úgy tartják, a Golán-fennsík az araboké, amelyet az izraeliek erővel vettek el tőlük. A határt védő katonák hangosbeszélőn figyelmeztették őket, hogy, lőni fognak arra, aki megpróbál átjutni a kerítésen. Lőttek is. Az izraeli hadsereg szerint először figyelmeztető lövéseket adtak le, majd a határsértők lábára céloztak. A szíriai állami televízió szerint többen meghaltak." (hirado.hu)
Izrael és az arab világ közötti feszültség mindig is tapintható volt. Most, a 67-es hat napos háború kitörésének évfordulóján újra felerősödtek az ellentétek. A harcokban Izrael jelentős területeket foglalt el - hangoztatja az arab világ és követeli, hogy Izrael vonuljon vissza a 67-es határok mögé. A nyugat is bekapcsolódott a tárgyalásokba (Németország, USA) és ők is arra kérték Izraelt, hogy vonuljon vissza a 67-es határok mögé, hogy megoldódjon a jelenlegi feszült helyzet.
Csodálatra méltó a nyugat naivitása. Nem is értem, hogy ki gondolja komolyan a tárgyaló felek közül azt, hogy Izrael visszavonulásával megoldódnak a problémák. Ne feledjük, hogy a hat napos háborút nem Izrael kezdte. Egy kb. 230 ezer fős arab hadsereg támadt rá Izraelre azzal a céllal, hogy a zsidókat letöröljék a térképről. Idézek a damaszkuszi rádió 67-es adásából: "Közeleg az óra! Rövidesen megindulnak csapataink és elseperjük a cionistákat Palesztina földjéről! Ez a harc könyörtelen lesz, az arab katonák nem fognak könyörülni a zsidókon, sem az öregeken, sem a gyerekeken! Még a csecsemőknek sem kegyelmezünk, hogy nyom nélkül tűnjön el az átkozott fajta. [...] Asszonyaikat, leányaikat elhozzuk ágyasainknak és cselédeinknek! [...] Amikor majd megindulunk, nem lesz erő, hatalom, mely megállíthat bennünket! Tengerbe fojtjuk majd az egész zsidó csürhét!" (Abádi Ervin: A csodák hat napja)
1967 május 26-án Nasszer egyiptomi elnök a következőt nyilatkozta: "Ennek a háborúnak egy célja van: Izrael elpusztítása." Vajon ma más lenne az arab országok célja? Vajon megnyugodnának és békében élnének Izraellel, ha engedne a követelésnek? Természetesen nem. A cél még mindig a régi: Izraelt el kell pusztítani.
A hírek most arról szólnak, hogy Izrael a szír határnál embereket lőtt le, köztük egy gyereket is. Mit keres egy gyerek az izraeli katonák puskacsövénél? Egyébként a hat napos háborúban jelentések készültek arról, hogy amikor Izrael fogságba ejtett egyiptomi katonákat, azokat ellátta, megetette, majd visszaküldte Egyiptomba, ahol sortűzzel "fogadták" őket. Sajátjaikat lövették le! Jelenleg is az arab hadvezérek, terroristák gyerekekkel és nőkkel veszik körül magukat, hogy ha Izrael támad, a gyermekek és nők halála miatt felháborodjon az egész világ. Attól sem riadnak vissza, hogy saját húsukat-vérüket kiirtsák, ha ezzel az Izrael elleni gyűlöletet tovább növelhetik a világban.
Az a baj, hogy ezeket a folyamatokat innen nyugatról soha nem fogjuk megérteni. A mi híradóink csak ennyit fognak leközölni: az izraeliek lőttek, ennyien meghaltak, akik közül ennyi a nő és a gyerek. Mit is mondhatnék mindezekre? A sátáni, gyűlölködő-gyilkos lélek nem nyugszik, mert tudja, hogy kevés ideje van. Bennünket ez arra kell, hogy figyelmeztessen: közeledik az utolsó felvonás.

Új folt, régi posztó

Jézus egyik érdekes példázata ragadott meg: "Senki nem toldja az új posztó foltot az ó posztóhoz; mert különben az újat is megszakasztja és az ó posztóhoz nem illik az újból való folt. És senki sem tölti az új bort ó tömlőkbe; mert különben az új bor megszakasztja a tömlőket, és a bor kiömöl, és a tömlők is elvesznek." (Lk 5,36-37)
Sokféle magyarázatát hallottam már ezeknek a példázatoknak. Voltak, akik azért alakítottak új gyülekezetet, mert itt már nem maradhatunk, hiszen az új bor (pontosabban ők, a lendületes, tettre kész emberek) nem illik a régi tömlőbe (pontosabban a néhány évtizede alakult és rendhez szokott gyülekezetbe). Nem gondolom, hogy gyülekezeteinket kellene régi tömlőhöz, vagy régi posztóhoz hasonlítani.
Ebben a szakaszban arról kérdezik Jézust, hogy ő és tanítványai miért nem böjtölnek, holott a farizeusok és János tanítványai rendszeresen végzik az önsanyargatást. Igen ám, de Jézus más helyen arra is rávilágít (gondoljunk a farizeus és a vámszedő imájára), hogy sokaknál a böjt csak a mások általi elismerést szolgálta. Nem Isten, hanem emberek felé fordultak önsanyargatásuk közepette. De itt másról is szó van. Arról, hogy azt a lelki állapotot, mely kialakult, nem lehet reformokkal megjavítani. Volt idő, amikor a böjt mögött igazi bűnbánat volt, mint például Ninive esetében. Jézus idejére viszont - jórészt - eltűnt belőle a lelkiség. Látványcikké vált épp úgy, mint az ima, amit némelyek a belső szoba helyett az utcasarkokon és fennhangon űztek. A zsidók a lényeget veszítették szem elől. Jézus nem arra vállalkozott, hogy ezt a régi rendszert javítgatja, hogy befoltozza a réseket. Teljesen újra van szükség. A régi formák közé nem tölthető az az új, amit ő képvisel. A régi elgondolás képmutatáson, emberi elgondolásokon alapult. Ezért nem volt esélye egy-egy beteg, meddő, vagy láthatóan bűnös embernek. Jézus viszont arról beszél, hogy "új parancsolatot adok nektek..." Ezt az újat - a szeretetet - nem bírja el a régi elgondolás; csak nagyobb lesz a szakadás. A régi keretek nem tudtak mit kezdeni a feloldozott házasságtörő asszonnyal vagy azokkal a bűnösökkel, akikkel Jézus egy asztalhoz ült. Pontosabban csak annyit tudtak velük kezdeni, hogy kiközösítették őket, vagy köveket ragadtak ellenük. A régi erre volt képes. A szeretet viszont másra irányítja a figyelmet. Nem a bűnre, hanem a bűnösre.
A Jézus által emlegetett új nem arról beszél, hogy hagyjuk el gyülekezetünket és keressünk egy annál lendületesebbet, hanem arról, hogy megjelent a kegyelem, amiben addig nem hittek a kor vallásos vezetői. Ők a teljesítményeket helyezték előtérbe. Tehát Jézus nem a benne hívőknek és őt követőknek, hanem a saját teljesítményeikben bízóknak és azoknak mondja a példázatot, akik a keretekben, a "rendszerben" bíznak a kegyelem helyett.

2011. június 3., péntek

Bozsóky Ferenc

A mai nap a búcsúzásé. Búcsút veszünk egy veterántól, Bozsóky Ferenctől, aki mintegy hét évtizeden keresztül szolgálta az Úr Jézust. Élete, lelkesedése példaként áll előttem. Az alábbiakban közreadom azt a nekrológot, melyet temetésére írtam.


„Azt nem tudom, hogy az Úr még mennyi időt ad számomra ezen a földön, hiszen vannak törvényszerűségek, amelyek minden emberre egyformán érvényesek. Azt viszont tudom, hogy szívem utolsó dobbanásáig Őt akarom szolgálni.”
Ki hitte volna, hogy valaha is igazzá válik ez nyilatkozat, hogy valaha is lesz utolsó dobbanása Bozsóky Ferenc másokért és Krisztusért égő szívének! Szolgálatainak frissessége, tervei, hazai és külföldi útjai nem arról árulkodtak, hogy közeleg a búcsúzás. És mégis. Eljött a nap, amikor búcsút veszünk Isten emberétől, aki közel hét évtizeden keresztül szolgálta megváltóját, Jézus Krisztust. 
Közel az öngyilkossághoz
Feri bácsi 1922. augusztus 2-án született a Viharsarok fővárosában, Békéscsabán. Úgy édesapja, Bozsóky József, mint édesanyja, Laczó Ilona mélyen vallásos emberek voltak. Az erdélyi származású házaspárnak hat gyermeke született, kik közül Ferenc volt a harmadik. Már gyermekként is örökmozgó volt; mindig volt valami megvalósításra váró ötlete, mindig volt valami a kezei között. Ahogy nagyobb lett, sportolni kezdett: bokszolt, birkózott és vízilabdázott is, mégis üresnek érezte az életét. Egy alkalommal annyira elkeseredett céltalannak tartott élete miatt, hogy kést szegezett saját szívéhez. Bátyja megakadályozta az öngyilkosságot, de az eset rávilágított arra, hogy így nem élhet tovább, valamin változtatnia kell. 
A fordulat  
16 éves volt, amikor a ’Krisztus középcsatáraként’ emlegetett James Stewart misszionárius, egykori futballjátékos Békéscsabára érkezett. A tömegben Ferenc is ott volt, akit megragadott az üzenet. Keze azokéval együtt emelkedett a magasba, akik Krisztus követése mellett szánták el magukat. Az igazi áttörés azonban csak később következett be. 
1941 egyik esős délutánján egyedül ténfergett az utcán. Barátait nem tudta elérni, a mozijegyek pedig elfogytak. Eszébe jutott, hogy három héttel korábban egy idős néni bibliaórára hívta, de akkor csak legyintett az invitálásra. Most erőt vett magán és belépett a Lázár utca 13. szám alatt található házba, ahol egy tanárnő épp a tékozló fiú történetét magyarázta. Az üzenet, és az azt követő imádságok szíven ragadták. Az összejövetel végén egy fiatalember felajánlotta neki, hogy hazakíséri. Már éjfélhez közeledett az idő, amikor az út mentén térdet hajtott a két fiatal, és a sötét éjszakában elhangozhatott az üdvözítő üzenet: „Feri barátom, az Úr Jézus vére lemosta a te bűneidet.” Ferenc új életet kezdett és egyre többet tevékenykedett Krisztusért.
A szolgálat kezdete
Néhány barátjával megalapították a békéscsabai Keresztény Ifjúsági Egyesületet, melynek titkára lett. Később Budapestre hívták, ahol a szervezet keretein belül gyermekekkel, fiatalokkal foglalkozott. Tea- és szilvadélutánokat rendezett, valamint tanfolyamokat tartott a leendő leventeoktatók részére, illetve az ipari tanulók nyári üdültetését szervezte. Az egész Alföldön Debrecentől lefelé ő lett a leventék koordinátora.  
Közben hazánkat is elérte a második világháború borzalma és 1942-ben Ferencet is besorozták a szolnoki vadászrepülőkhöz. Itt újabb fordulat következett. Egy bombatámadás alkalmával ugyanis ijesztően közel került a halálhoz. Bajtársait egymás után érték a halálos sérülések. Ferenc ekkor Istenhez kiáltott: „Uram, ha élve kijövök ebből a bombatámadásból, egész életemen keresztül neked fogok szolgálni”. Ígéretét megtartotta annak ellenére, hogy igen nehéz esztendők következtek.
A háború alatt fogságba esett. A München melletti pokingi táborba hurcolták, ahol rajta kívül 10 ezer magyar várta az idők jobbra fordulását. Ő azonban nem tétlenkedett. Bibliaórákat szervezett, esketett, temetett, keresztelt, sőt Pokingi Híradó néven újságot adott ki. 
Pünkösdi átélés
A fogság után először református körökben forgott, majd 1946 januárjában megismerkedett Kurdi Jánossal, aki elvezette a kispesti pünkösdi gyülekezetbe. Itt, ebben a közösségben élte át pünkösd csodáját, melyre így emlékezett vissza: „Letérdeltem, és egy csodálatos dolog történt velem. Felemeltem a kezeimet, és leszállt rám Istennek ereje. Ahogy rám szállt, új nyelveken szóltam.” Pünkösdi dinamizmusát sokan irigyelték, de eleinte talán többen voltak azok, akik emiatt elutasították. Ferenc mindezeken nem sokat rágódott, hiszen a Szentlélek újabb és újabb területekre küldte az örömhírrel. Templomokban, utcákon, kultúrházakban hirdette az igét, vagy épp a romok tetején állva. Égett a szíve az emberekért. 
Jobban van dolga kettőnek...
1947 újabb fontos állomás volt Ferenc életében. Néhány barátjával Várpalotán sétált, amikor meglátott egy zongoraórára siető leányzót. Isten kijelentése alapján tudta, hogy ő lesz a felesége. 1948. november 15-én kötötte össze életét Csizsek Ilonával, akit talán minden szolgálatában, igehirdetésében megemlített és ’aranyos Iluskámnak’ nevezett. Kevesen tudnak úgy beszélni házastársukról, ahogy ő tette. E közel 63 éven át tartó frigyet Isten négy gyermekkel, Hajnalkával, Ibolyával, Lászlóval és Andreával áldotta meg.
Noha családja nőtt, és vele együtt a gondok is, lelki tevékenységét továbbra is nagy odaadással végezte ráadásul nem csak Magyarországon, hanem a világ minden táján. Nem számított kik hallgatják – feketék, fehérek, indiánok vagy romák – ő egyszerűen szolgálni akart. 
Gyülekezetplántálás
Később Székesfehérvárra költöztek, ahol hamarosan gyülekezet szerveződött körülöttük. Évekig pásztorolta, gondozta a kis közösséget. 2001-ben látta elérkezettnek az időt arra, hogy a gyülekezet pásztorlását továbbadja. A nyugdíjas évek azonban nem jelentettek megállást. Fáradhatatlanul járta a gyülekezeteket, látogatta a testvéreket, sőt csákányt is ragadott, amikor az új imaház építésére került sor. 
A pálya vége
Utolsó szolgálata május 15-én hangzott el. Mint mindig, úgy akkor is lelkesen, korát meghazudtolva hirdette az Igét. Őt nem lehetett közömbösen hallgatni. Széles mosolya, utánozhatatlan stílusa a fáradt, meggyötört embereket is megvidámította. Szolgálatait hallgatva az ember elfelejtette a hétköznapok bajait és megtelt a szív bizakodással.
Május 19-én került kórházba egy szívinfarktust és agyvérzést követően. Sokan imádkoztak érte. Aztán ahogy teltek a napok, egyre inkább látni véltük Isten akaratát. Úgy a feleség, mint a család és a gyülekezetek, ha nehéz szívvel is, de kimondtuk: Legyen meg Uram a te akaratod. Megtartotta a bombázás közepette tett fogadalmát: utolsó szívdobbanásáig Krisztust követte és szolgálta. E szép és hosszú földi pályafutás 2011. május 29-én, vasárnap este, valamivel 10 óra után fejeződött be.Testvérünk közel 89 évet élt.
Most búcsúzunk tőle. Búcsúzik szerető felesége Ilona, gyermekei: Hajnalka, Ibolya, László és Andrea, valamint házastársaik. Búcsúzik 13 unokája, 4 dédunokája, rokonai, barátai, ismerősei. Búcsúzik a Magyar Pünkösdi Egyház elnöksége, az Országos Presbitérium tagjai, valamint az egyház lelkipásztori kara és gyülekezetei. Búcsúzik a Nyugdíjas Lelkipásztorok Köre, melynek haláláig elnöke volt. Búcsúznak a testvéregyházak vezetői, lelkészei, a gyülekezetek tagsága, és búcsúzik a lelki otthonául szolgáló székesfehérvári, valamint a pásztorlása alatt álló várpalotai pünkösdi gyülekezet. Búcsúzunk valahányan azzal a hittel, hogy Krisztus színe előtt ismét találkozni fogunk. Feri bácsi, megtiszteltetés volt együtt haladni a Krisztus útján. A viszontlátásra Urunk trónja előtt!




2011. június 2., csütörtök

Így készül a vacsora

Tanulságos

Beveszed?

- A Naominak beadnád a gyógyszert? Ott van a hűtőszekrényben, de előtte keverd össze! - kérte a feleségem.
Beadtam, igaz nem kis fáradtság árán, mert a Naominak nem ízlett.
- Be kell venned, mert ettől gyógyulsz meg!
- De rossz az íze...
- Nem baj, ez gyógyszer. A doktor néni mondta, hogy be kell venni, hogy meggyógyulj.
Végül nagy nehezen letuszkoltam az egyébként kinézetre is rossz gyógyszert. A gyerek minden korty után megrázkódott, de hát ez gyógyszer - mondogattam magamban - és nem az a dolga, hogy jó íze legyen.
Körülbelül egy fél óra múlva a Naomi panaszkodott, hogy fáj a hasa, majd kicsivel később hányt. Aztán megint hányt és még mindig nagyon fájlalta a hasát.
- Biztos a mellékhatások. Olvasd el, hogy mit ír a betegtájékoztató! - mondtam a feleségemnek, aki odament a hűtőszekrényhez, és kivette a gyógyszert.
- Te mit csinálsz? - kérdeztem. Én nem azt a gyógyszert adtam neki...
Kiderült, hogy az antibiotikum helyett egy csípések elleni ecsetelő löttyöt nyomtam le a lányom torkán. Hirtelen melegem lett. Hála Istennek nem lett komolyabb baj, de az eset, mely talán egy éve történt, sok tanulsággal szolgált.
A történet azért jutott eszembe, mert a napokban a Példabeszédek 2,1 versén akadt meg a szemem: "Fiam! ha beveszed az én beszédimet, és az én parancsolatimat elrejted magadnál..." Ha beveszed... A jó tanács is csak annyit ér, amennyit megtartunk belőle - szoktuk mondani. Ez pontosan így van Isten Igéjével kapcsolatban is: csak akkor használ, ha bevesszük.
Legkisebb gyermekünket még etetni kell. Szinte naponta kap olyan ételt, amit addig nem. A babák a szájukkal fedezik fel a világot. Amit megfognak, rögtön felemelik és be is veszik, ezért a szülők egyik szeme mindig rajtuk van. Mert bekapják a szemetet, a papírdarabokat, a földön maradt apró játékokat is. Bezzeg az ennivalót! Először csak éppen hogy hozzáértetik a szájukat. Mintát vesznek. Aztán az esetek egy részében megrázkódnak és innentől kezdve vesztésre állunk. Mert mondhatjuk mi, hogy az anyuka, meg az apuka kedvéért... Szájukat mintha lelakatolták volna.
A lelki dolgokban is ismert ez a jelenség. Pál ír olyanokról, akik fülük viszketése szerint gyűjtenek tanítókat. Olyanok is vannak, akik így gyűjtenek maguknak Igéket. Csak azt hajlandók bevenni, ami nekik tetszik, ami szívükhöz közel áll. Ez veszélyes. A nem megfelelő táplálkozás ugyanis rengeteg gondot okozhat a gyerekeknél is. Egy rádiós műsorban hallottam például olyan gyerekről, aki csak a tejbegrízt volt hajlandó megenni, jóllehet már hat éves volt . Ez rengeteg bajt okozhat. Például nem fejlődik megfelelően a gyerek szájizomzata, hiszen a tejbegrízhez nem kell rágnia. Ha nem fejlődik a szájizomzat, akkor logopédiai gondjai is lesznek és lehetne még folytatni.
Isten, a mi Atyánk tudja, hogy milyen eledel illik hozzánk. Kérdés, hogy azt hajlandóak vagyunk-e bevenni, megbízunk-e Benne, aki a kanalat tartja, vagy inkább válogatunk a magunk ízlésének megfelelően? Ne válogassunk. Szükségünk van a mennyei étrendre. Ha aszerint táplálkozunk, ha bevesszük Isten tanácsait, akkor az író ebben látja a következményt: "Akkor megérted az Úrnak félelmét, és az Istennek ismeretére jutsz." (Péld 2,5).

2011. június 1., szerda

Megbocsátás

Ha tudnád, hogy a mai az utolsó naplóbejegyzésed, mit írnál? A videó megtörtént esetet dolgoz fel.

Együtt minden könnyebb

Mit ér egy szolga szava?

Tegnap Naámánról olvastam. Arról a férfiról, aki a Biblia szerint vitéz hős volt, de leprás lett. Mennyből a pokolba - szokták mondani az ilyen esetekre, amikor megtörik egy karrier, egy álom, egy élet. Naámán kétségbeesése viszont korunk embere előtt sem ismeretlen, hiszen ma is vannak gyógyíthatatlan betegségek, megvannak a magunk leprái. Mit teszünk ilyenkor? Próbálkozunk. Elmegyünk a legjobbnak tartott orvoshoz, részt veszünk az előírt kúrán, beszedjük a gyógyszert, aztán várunk. Várjuk, hogy helyzetünk jobbra forduljon. A Naámánhoz hasonló ember naponta, vagy talán óránként nézi, vizsgálja saját testét, hogy van-e valamilyen pozitív változás. Csak egy apróság, egy reményt keltő apró, gyógyulásra utaló jelenség. Várunk, de hiába. A lepra terjed. Ekkor tovább lépünk, mert több lehetőségünk van, mint a szír hadvezérnek. Odaülünk a számítógép elé és megnézzük, ki mit tanácsol. Természetgyógyász, csontkovács, magvak, kenőcsök, gyógyhatású készítmények, külföldről behozott csodaszerek, agykontroll - kifogyhatatlan a tárház. Az ember próbálkozik, mert gyógyulni akar, mert az élet drága. Sokan vannak, akik kipróbálták amit ki lehetett, és oda jutottak, mint a vérfolyásos asszony: "...bár minden vagyonát az orvosokra költötte, senki meg nem tudta gyógyítani..." (Lk 8,43). Ha eljutunk eddig a megállapításig, nem számít kik vagyunk: vitéz hősök, vagy szolgák. Mit számított Naámánnak, hogy számos csatát megnyert, hiszen élete legnagyobb harcában vesztésre állt.
Aztán megjelenik egy szolgaleány. Egy jöttment. Egy fogoly, akit egy portyázás alatt fogtak és hurcoltak el. Ez a leányzó is sok mindenen átmehetett. Neki is sok álmatlan éjszakája lehetett, hiszen elszakították otthonától, szeretteitől, és most idegen földön kell élnie. Azért alkalmazták, hogy kiszolgálja a vitéz hős feleségét és nem azért, hogy beszéljen. Egyszer mégis megszólalt. Nem magáról beszélt, nem szabadulásért könyörgött, hanem a megoldást, a meggyötört hős életének megoldását mondta el. Tette ezt olyan erővel, olyan meggyőződéssel, olyan hittel, hogy arra oda kellett figyelni. A hős hitt a szolga szavának és ügye először a király, majd a próféta elé került. Aztán megtörtént a csoda: Naámán meggyógyult.
Azon gondolkodtam, hogy mi lett volna, ha a szolgalány hallgat? Mi lett volna, ha nem ismeri fel, hogy talán éppen ezért az időért került - ha nem is királyságra, mint Eszter királyné, de - szolgaságra? Ha örökké csak kesereg, ha azon gondolkodik, hogy hol tud keresztbe tenni rabtartójának... A szolgalány viszont felismerte küldetését.
Mi történik, ha hallgatunk? Mi történik, ha örökké csak kesergünk, ha észre sem vesszük, hogy korunk egykori vitézei megoldások után kutatnak és teszik ezt egyre nagyobb kétségbeeséssel? Ne feledjük, hogy talán éppen ezért a napért, vagy éppen a mellettünk álló, élő Naámánokért kerültünk oda ahol vagyunk. Nem csak küldetésünk, hanem üzenetünk is van. Mi nem tudunk megoldásokat adni, de az utat meg tudjuk mutatni.
Szeretnék olyan hittel és meggyőződéssel beszélni a Prófétáról, Jézus Krisztusról, mint ez a leányzó. Szeretném, ha eszköz lehetnék Isten kezében egy-egy leprás vitéz elérésében, és ha megtörtént a gyógyulás, szeretnék ugyanúgy névtelen, ismeretlen maradni, mint ez a névtelen szolgalány. A dicsőség ugyanis egyedül az Úr Jézusé.  

Összes oldalmegjelenítés