Gyorsabban, magasabbra, erősebben

A mai napon Londonban elkezdődik a XXX. nyári olimpia. Mivel maga az Újszövetség is többször használja a sporttal kapcsolatos szakkifejezéseket, képeket, úgy gondoltam nem árt, ha tudunk ezt-azt az ókori játékokról.

"A győztesek soha nem adják fel. Akik feladják, sohasem győznek." (Németh Pál)

A krotóni Milón a filozófus-matematikus Püthagorasz tanítványaként nevelkedett, mégsem az esze tette híressé. Számos legenda örökíti meg rendkívüli erejét. Egyszer állítólag a nyakába vett egy borjút, amit attól kezdve mindenhova magával vitt. Az olimpiai játékokra már egy kifejlett ökörrel a nyakában érkezett, amivel – a közönség tiszteletére – kétszer körbefutotta a stadiont, majd az állatot puszta kézzel megölte, megsütötte és egy nap leforgása alatt egymaga megette. E rendkívüli ember 14 évesen lett először olimpiai bajnok, majd felnőttként öt olimpián is diadalmaskodott Kr.e. 532 és 516 között.

Az ókori olimpiai játékokat Nagy Theodosius császár szüntette be Kr. u. 393-ban, majd másfél évezredes szünet után – 1896-ban – ismét elindult a világ legnagyobb érdeklődéssel kísért sportrendezvénye. Az újkori olimpiák történetében az idei volt a harmincadik, melynek – egyedülálló módon harmadszor – London adott helyszínt.

„Gyerekkorom óta azért edzem, hogy Európa- és világbajnok legyek, és természetesen a legnagyobb álmom egy olimpiai győzelem” – nyilatkozta az idei játékok előtt Berki Krisztián tornász. Rengeteg lemondás, küzdelem és edzés volt és van az ilyen álmok beteljesülése mögött. A négyévente megrendezendő játékok azonban a Krisztus-hívő, a lelki versenypályán futó ember számára is sok-sok üzenetet rejtenek. Az alábbiakban ezek közül említek meg néhányat azt remélve, hogy ismereteink bővülése mellett hitünk is erősödni fog. 

Iszthmosz, Püthia és Némea

Az ókori görögök a különböző városállamok (poliszok) polgáraiként éltek, akiket három kapocs tartott össze: a közös nyelv, a közös vallás és a közös sport. Hellász több neves sportrendezvénynek is otthont adott.

Az isthmosi játékokat Korintus mellett rendezték. Valószínűleg erre a versenyre utalt Pál apostol, amikor a korintusiaknak ezt írta: „Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant.  Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” (1Kor 9,24-27).

A püthiai játékok helyszíne a világ közepének tartott Delphoi, az ókor legnépszerűbb jóshelye közelében volt. Az Apollón (egyebek mellett a költészet, a jóslás, a zene és a művészet istene a görög mitológiában) tiszteletére rendezett versenyen nem csak az atléták, hanem a zenészek és a költők is megmutatták tudásukat.  

A nemeai játékokat az isthmosival azonos évben tartották a Peloponészoszi-félsziget északkeleti részén, Argolis vidékén. A Zeusz tiszteletére rendezett verseny valamikor a Kr. e. 6. században, valószínűleg 573-ban vette kezdetét.

A pánhellén játékok sorából azonban kiemelkedett egy, mely több mint 1100 éven keresztül tartotta izgalomban a sportot kedvelő ókori embert.

Így kezdődött

Az olimpiai játékok eredete a görög mondavilágba nyúlik vissza. Több hiedelem is él ezzel kapcsolatban, de a legnépszerűbb Héraklész nevéhez fűződik. Eszerint Augiász király kitakaríttatott Héraklésszel (Herkules) egy hatalmas istállót, de a munkabért – a marhák tizedét – nem adta oda. Héraklész bosszúból megölte Augiászt és gyermekeit, majd – hogy az isteneket kiengesztelje – oltárt állított, versenyt futott testvéreivel és elrendelte, hogy ennek emlékére – először minden ötödik évben, mivel öten futottak – tartsanak futóversenyt ezen a helyen.

Amikor a fentebb említett krotóni Milón átvette hatodik babérkoszorúját, a játékok már több mint 260 éves múltra tekintettek vissza. Az első bajnokról feljegyzést készített Pauszániász, az olimpiák közismert krónikása, aki látta a Kr. e. 776-ban versenyfutásban (akkoriban még csak ebben az egy versenyszámban mérték össze tudásukat az indulók) bajnokká lett Koroibosz sírját, melyen ezt a feliratot olvasta: „Koroibosz a halandók közül elsőként győzött az olümpiai játékokon”.

A résztvevők

A 2012-es londoni olimpia 650 eseményére összesen 8,8 millió jegyet hozott forgalomba a Londoni Olimpiai Szervezőbizottság. A legolcsóbb jegyekhez már 20 fontért is hozzá lehetett jutni, de ha valaki a nyitóünnepséget a legjobb helyről akarta végignézni, akkor – stílszerűen – 2012 fontot, vagyis mintegy 630 ezer forintot kellett kifizetnie. Hogy a jegyvásárló férfi, vagy nő, nem számított. Nem így az ókorban. Akkor ugyanis csak a szabad görög származású férfiak és fiúk látogathatták a versenyeket, nők és asszonyok nem. Aki ezt a szabályt megszegte, azt a Typaion hegyről a szakadékba lökték. A kegyetlen szabályt csupán egyszer oldották fel.

Kallipateira igazi sportolócsaládban nőtt fel: édesapja, három bátyja, unokaöccse, sőt fia is olimpiai bajnok volt. Férje halála után ő vette át gyermeke edzését, de – mint jó anya – látni is akarta annak szereplését. Hogy a nőkre vonatkozó tilalmat kicselezze, azt találta ki, hogy álruhában beoson a versenyre. Terve egészen fia győzelméig jól is működött. Akkor azonban előtörtek anyai ösztönei és örömében – álruháját ledobva – fiához rohant. A büntetéstől – családja sportsikerei miatt – eltekintettek, de az eset miatt új szabály lépett életbe: ettől kezdve az edzőknek minden olimpiai verseny előtt meztelenül is meg kellett mutatkozniuk, hogy így zárják ki a csalás lehetőségét.

A meztelenség egyébként is jellemezte a versenyt. Állítólag Kr. e. 720-ban Orsippos futott először ruha nélkül, aki futás közben elveszítette (vagy eldobta) ágyékkötőjét. Mások szerint a spártaiaknak köszönhető e tradíció, akik hagyományosan ruha nélkül álltak rajthoz. Ezzel is magyarázható, hogy nők – Demeter szűz papnője kivételével – nem látogathatták a játékokat.  

További szabály volt, hogy sem a nézők, sem a versenyzők nem viselhettek napellenzőt vagy fejfedőt. Nagyon fontosnak tartották a pontosságot: azt az olimpikont, aki nem érkezett időben, kizárták, és semmiféle kifogást nem fogadtak el tőle. Ugyancsak ügyeltek a sportolók fizikai állapotára. A résztvevők a verseny előtt kilenc hónapig saját hazájukban, majd 30 napig Olümpiában edzettek. Ha valakit felkészületlennek találtak, nem indulhatott a játékokon; csak kisportolt, szép testű férfiak jelenhettek meg a versenyen.

Csak szabályszerűen!

Az olimpia ma már kizárólag a sportról szól, de az ókorban vallási rituáléék sora színezte a versenyt. A küzdelem először csak egy, míg később öt napon át tartott, melyből kettő Zeusz imádatáról, tiszteletéről szólt:

1. nap: eskütétel, istentisztelet a Zeusz-szobor előtt;

2. nap: kocsiversenyek (melynek érdekessége, hogy nem a hajtóé, hanem a lovak tulajdonosáé volt a diadal), pentathlon (öttusa);

3. nap: szertartások, felvonulás és áldozat a Zeusz-szobor előtt, 12-18 éves fiúk versenye birkózásban, ökölvívásban és stadionfutásban;

4. nap: futószámok (stadionfutás, kétszeres stadionfutás (385 m), hosszútávfutás (24 stadionfutás)), küzdősportok (ökölvívás, birkózás, pankráció, kétszeres stadionnyi fegyveres futás);

5. nap: záróünnepség, istentisztelet, lakoma.

Az első napon a versenyzők megálltak Pheidiasz 13 méter magas, aranyból és elefánt csontból készült Zeusz szobra előtt és letették esküjüket. A bírók és versenyzők megfogadták, hogy becsületesen, a szabályokat betartva vesznek részt a versenyen.

A korabeli sportolók számára szent, emelkedett pillanatok voltak ezek. Az atléták egyenként járultak a hatalmas szobor elé és mondták el esküjüket. Talán ez a kép is megjelent Pál apostol előtt, amikor Timóteusnak a szabályszerű küzdelemről írt: „Egy harcos sem elegyedik bele az élet dolgaiba; hogy tessék annak, aki őt harcossá avatta. Ha pedig küzd is valaki, nem koronáztatik meg, ha nem szabályszerűen küzd.” (2Tim 2,4-5)

Az eskütétel ellenére újra és újra előfordultak szabálytalanságok. A renitensek nem kerülhették el a büntetést. A 71. olimpián például (Kr. e. 496-ban) az Asztüpalaia szigetéről származó Kleomédész a döntő mérkőzésen agyonütötte az epidauroszi Ikkoszt. A versenybírák úgy ítélték meg, hogy a halálos szerencsétlenség Kleomédész tudatosan szabálytalan versenyzése miatt következett be, ezért megfosztották első helyezésétől. Az ilyen versenyző noha hős akart lenni, szabálytalanságával szégyent hozott magára, családjára és városára is.

Istennek tett fogadalmunkhoz ragaszkodnunk kell! Csak a szabályokat betartók reménykedhetnek abban, amit az apostol így fogalmazott meg: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, melyet megad nekem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nekem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését.” (2Tim 4,7-8)

A versenyszámok

Kezdetben a verseny csupán egy napig tartott és egyetlen versenyszámot rendeztek, mégpedig a 192 méteres stadionfutást. Később, Kr. e. 724-ben már a két stadion futás, majd Kr. e. 720-ban a hosszútávfutás is szerepelt a versenyszámok között. A birkózás és az öttusa (ami versenyfutásból, távolugrásból, diszkoszvetésből, gerelyhajításból és birkózásból állt) Kr. e. 708-ban került a versenyprogramba. Aki három számot megnyert, automatikusan bajnok lett. Kr. e. 688-ban az ökölvívás, majd 680-ban a négyesfogat-hajtás is felkerült a palettára. A pankráció – ami az ökölvívás és a birkózás keveréke – Kr. e. 644-ben szerepelt először a játékokon. Ekkora a versenyek már öt naposak voltak.

Futás

Az Újszövetség a fentebb felsorolt versenyszámok közül hármat említ: a futást, a birkózást és az ökölvívást. A küzdőket már akkor is hangos szurkolással, illetve feliratokkal bátorították. A jobb teljesítmény érdekében a versenypálya mellett három inspiráló táblát helyeztek el, melyekre ezeket a szavakat vésték: ne hagyd magad, gyerünk, fordulj.

A Biblia tele van ilyen inspiráló, bátorító szavakkal – nem véletlenül. A sportolók ismerik az úgynevezett holtpontot, melyet a szakember így ír le: „ez az az állapot, amikor a szervezet felhasználta a glükóz készletét és az energiát a zsírból kezdi átalakítani. Kellemetlen fizikai és pszichikai tünetek kíséretében szokott megjelenni. Ilyen fizikai tünetek a dehidratáció, a paraesztézia (bizsergés, vagy zsibbadás a lábban, vagy az ujjakban), hányinger, képtelenség a tisztán látásra és extrém fizikai fáradtság.” Az ókorban még nem segítették sportpszichológusok a versenyzők felkészülését. Arra azonban rájöttek, hogy a holtponton a helyén való buzdítás sikeresen átlendítheti a küzdőt.

Mi is elérkezünk lelki holtpontjainkhoz. Nem véletlen, hogy oly sokszor ajánlja figyelmünkbe az Ige egymás buzdítását, a „szurkolást”: „Kérünk továbbá titeket, atyámfiai, intsétek a rendetleneket, bátorítsátok a félelmes szívűeket, gyámolítsátok az erőtleneket, türelmesek legyetek mindenki iránt.” (2Thes 5,14)

Viszont a buzdító szavaknál is nagyobb erőt adhat a győzelemért járó jutalom. Pál apostol mindent alárendelt a mennyei díj megszerzéséért: „De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” (Fil 3,14) Epiktétosz, az első században élt görög filozófus is úgy látta, hogy a boldogság titka nem a földi vágyak kielégítésében rejlik. Így írt erről: „Mindaz, amiért az emberek lelkesednek, minden, aminek a megszerzéséért izgulnak és fáradoznak, a legkisebb örömöt sem adják nekik. Mindaddig, amíg ezen fáradoznak, azt gondolják, hogy az ő boldogságuk abban van, amiért megszenvednek. De csak érjék el a vágyukat, rögtön elkezdenek újra vágyakozni, bánkódnak és irigykednek amiatt, amijük még nincs. Nem mihaszna vágyaink kielégítésével érhető el a nyugalom, hanem ellenkezőleg, az ilyen vágyaktól való megszabadulással. Ha meg akarsz győződni ennek igazáról, fektess feleannyi munkát az üres vágyaktól való megszabadulásra, mint amennyit eddig a megvalósulásukra fordítottál, és te magad is hamarosan meglátod, ha így teszel, sokkal több nyugalmat és boldogságot kapsz.” Futni tehát jó célokért érdemes, de vajon van-e jobb és örömtelibb, mint amit Urunk Jézus kínál?

Birkózás

Plutarkhosz a legmesterkéltebb és legbonyolultabb atlétikai viadalnak nevezte ezt a sportágat. Az győzött, aki elérte, hogy ellenfele kényszerűségből, vagy a kimerültség miatt feladja a küzdelmet. A megadást az ellenfél testének ütögetésével, vagy a felemelt mutató, illetve középső újjal, vagy kiáltással kellett jelezni. A küzdelem feladása nagy szégyennek számított.

A küzdelmek komolyságát jól mutatja az alábbi történet. A Kr. e. 564-ben rendezett olimpián a phigaleiai pankrátor, Arrikhión holtában érdemelte ki a győztesnek járó olajfa-koszorút. Arrikhión már a harmadik olimpián szállt versenybe a bajnoki címért, amikor ellenfele hátulról bivalyerős fojtófogást alkalmazott. A phigaleiai képtelen volt kiszabadulni a gyilkos ölelésből, de sikerült megmarkolnia ellenfele bokáját, amit úgy megcsavart, hogy az kitörött. Ellenfele a súlyos sérülés miatt feladta a küzdelmet, de Arrikhión ekkor már haldoklott. Torka összeroncsolódott, és bár őt hirdették ki győztesnek, az olajlevél-koszorúval már csak a holttestet tudták megtisztelni.

Az apostol az efézusiakat is arra figyelmezteti, hogy komoly ellenféllel kell megbirkózniuk: „Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk (birkózásunk, görögül: pale), hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” (Ef 6,12) Ha Krisztus nem lenne jelen ezekben a küzdelmekben, vajmi kevés esélyünk lenne, hiszen a Sátán sokszor lesből, váratlanul és nagy erőket mozgósítva támad. Aki elbizakodva, saját erejében reménykedve lép a küzdőtérre, nincs esélye. Tehát szemeinket nyitva tartva, a Szentlélek erejével küzdjünk, és győzni fogunk!

Van azonban még valami, amit érdemes jó tanácsként megfogadni. Pál megemlít egy nagy „birkózót”, aki folyamatosan imádkozott szülőföldjének gyülekezetéért: „Köszönt titeket Epafrás, ki ti közületek való, Krisztusnak szolgája, mindenkor tusakodván (birkózván) ti érettetek imádságaiban, hogy megállhassatok tökéletesen és teljes meggyőződéssel az Istennek minden akaratában.” (Kol 4,12) Milyen áldott hozzáállás ez! Noha nem lehetett a szívéhez közel álló testvérei között, de minden alkalmat megragadott arra, hogy harcoljon értük az Úr előtt. Ezt mi is megtehetjük egymásért.

Ökölvívás

A sport eredetéről számos legenda maradt fenn. Az egyik szerint a legendás király, Thészeusz találta fel az ökölvívásnak azt a formáját, amelyben két küzdő ült egymással szemben és addig ütötték egymást, amíg az egyik meg nem halt. Később a küzdők állva, majd kesztyűben harcoltak egymással. Kezdetben puha bőrből készült szíjakat csavartak a kézfej köré, hogy az ízületeket megvédjék az ütések hatásától. Később azonban kemény bőr, illetve fémszegecseket, ólombütyköket alkalmaztak, amelyek akár a vesztes halálát is okozhatták.

Végzetes ütésnek számított az úgynevezett „szem alatti beütés”. Ha ezt a testtájékot ütés érte, az ellenfél szinte biztos, hogy harcképtelenné vált. A hyp-opiazo (hypo=alá és ops=szem) szakkifejezést Pál is használja a korintusiakhoz írt levelében: „...úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos; hanem megsanyargatom (hyp-opiazo) testemet és szolgává teszem; hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek”. Vagyis: saját testemre megsemmisítő ütést mérek, megcsapom a szeme alatt. Természetesen itt nem egyfajta szerzetesi, aszkéta, test-gyűlölő életmódra bátorít (hiszen másutt kifejti, hogy a testet a Szentlélek templomának tekinti), sokkal inkább arra, hogy ne a test akarata legyen a meghatározó. Küzdelmünket, viaskodásunkat ne lehetetlenítse el a test megannyi kívánsága, hanem azokra nemet mondva, testünkkel is szolgáljuk az Urat.

Híres bajnokok

Az ókori olimpikonok teljesítménye előtt ma is fejet hajthatunk. A krotóni Milón már szóba került, aki hat olimpiai elsősége mellett arról is híres maradt, hogy megszerezte a periodonikész címet, vagyis Püthiában, Isthmosban és Nemeában sem talált legyőzőre.

A thasszoszi Theogenész neve is Hellász halhatatlanjai közé került, aki Pausanius szerint 1400-szor diadalmaskodott ökölvívásban és pankrációban.

Polümnésztor a Kr. e. 596-os olimpián nyerte meg az ifjak versenyét. Olyan gyors volt, hogy az előtte váratlanul felbukkanó nyulat megfogta. Egyesek szerint a 100 méteres távot kb. 7,5 másodperc alatt teljesítette volna (Usain Bolt a Pekingi Olimpián 9,58-as idejével állított fel világcsúcsot!). Egy ódában így dicsérték teljesítményét: „Vidd Olümpiába azt a pásztorfiút, aki utoléri és megfogja a nyulat, mert bajnok lesz a stadionfutásban”.

Polüdamasz pankrátor volt és olyan erővel bírt, hogy egyszer megállított egy elszabadult kocsit úgy, hogy azt a hátuljánál megragadta és lovastól együtt visszarántotta. Egy másik legenda szerint ha megfogta egy bika hátsó lábait, akkor a szerencsétlen jószág csak a patái elvesztése árán tudott kiszabadulni az irtózatos szorításból.

A győztesek jutalma

A versenyzők természetesen nem tét nélkül indultak a megmérettetésen. Az egyes versenyek végén a kikiáltó felolvasta a bajnok nevét, aki egy zöld pálmaágat vehetett át. Kapott egy piros szalagot is, amelyet a kezére vagy a lábára kötöttek. Az olimpiai játékok utolsó napján olajfa koszorút helyeztek a nyertesek fejére, melynek ágait a szentnek tartott olajfáról aranykéssel metszették le. A bajnokok tiszteletére szobrot is emeltek. Az otthonába hazatérő győztest haláláig nagy megbecsülés övezte. Nem kellett adót fizetnie, ingyen látogathatta a színházi előadásokat, az államtól pedig pénz- és természetbeni juttatásokat kapott. Az olimpikonoknak még a háborúban is előjoguk volt: az első sorban harcoltak a király mellett, és ha fogságba estek, azonnal – váltságdíj nélkül – szabadon bocsátották őket.

Csak az első helyezetteket ünnepelték, a többi versenyző semmit sem kapott. Az ókor győztesei közül azonban ma is több mint 800-nak a nevét ismerjük, kiknek neveit márványtáblákba vésték.

A romolhatatlan koszorú

Az atléta szó azt jelentette görögül, hogy „aki a díjért versenyez”. Az ókor hősei mindent megtettek azért, hogy nevük fenn maradjon, hogy hősként bánjanak velük és megszerezzék a babérkoszorút. Pál – nem lebecsülve a sportolók teljesítményét – ezt írta erről: „Mindaz pedig aki pályafutásban tusakodik, mindenben maga tűrtető; azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant” (1Kor 9,25). Péter is használja ezt a képet: „És mikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőségnek hervadatlan koronáját” (1Pt 5,4).

Ha az ókor hősei márványtáblát, pálmaágat, adómentességet és teljes ellátást kaptak egész életükre, miben reménykedhetnek azok, akik szabályszerűen futnak és nem a maguk, hanem megváltójuk dicsőségére? Választ ad a kérdésre a Jelenések könyve: „Aki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nekem” (Jel 21,7).

A versenyfutás ma is folyik. Sokan idejüket, fiatalságukat, vagy akár egészségüket áldozzák fel azért, hogy pénzt és hírnevet, hervadó koszorút szerezzenek. Bizony vannak, akik túl későn döbbennek rá arra, amit Arisztotelész így fogalmazott meg: „Arra kell gondolnunk, hogy a boldogság nem a nagy vagyonon alapul, hanem a lélek jó állapotán.”

Az ókori küzdelmeket látva Pál apostol megértette a lényeget: van magasztosabb cél, melynek eléréséért érdemes áldozatokat hozni. De az olimpiához hasonlóan ezt a versenyt sem lehet félvállról venni; teljes erőbedobással kell küzdeni. Ha így teszünk, örök jutalmat nyerünk, melyet megkapunk az Úrtól ama napon, az igaz Bírótól; de nem csak mi, hanem mindazok is, akik vágyva várják az ő megjelenését. (vö. 2Tim 4,8)

Pedofília vagy jó szándék?

Előzetes letartóztatásba helyeztek egy baptista hittérítőt Szolnokon - adta hírül a média. A vád: kiskorú veszélyeztetése. 

Felháborító! - talán ez az első érzése az embernek amikor pedofil, nőcsábász, családellenes papokról, lelkészekről, "hittérítőkről" hall. Sajnos nem ritka az ilyen híradás. Kedden kürtölték világgá, hogy első fokon hat évig terjedő szabadságvesztésre ítélték William Lynnt, a néhai philadelphiai (USA) bíboros, érsek titkárát, aki részt vett a papi pedofília eltusolásában. Hadd ne mondjam, írjam, hogy a buszon utazva, vagy a városban sétálva milyen megtorlási javaslatokat hallok az utca emberétől. Most pedig itt van a mi szolnoki esetünk.

A Baptista Egyház kiadott egy közleményt, mely szerint a hírekben említett gyülekezet és a letartóztatott vezető "a BBFI (Baptist Bible Fellowship International) szervezethez (USA) tartozik. Egyházunk sem a gyülekezettel, sem a gyülekezetet vezető amerikai misszionáriussal nem áll szervezeti kapcsolatban. Sajnálatosnak tartjuk, hogy egy ilyen hír kapcsolódik a baptista névhez, miközben az ügy még csak nyomozati szakaszban van." Az egyház azt tette, ami a kötelessége: védte a jó hírét, de a probléma ezzel nem oldódott meg.


A letartóztatott vezető 63 éves, nős, négy gyermek édesapja, feleségével 17 éve élnek és dolgoznak Szolnokon. Az [origo] tudósítója elment a helyszínre, ahol többekkel is beszélgetett. A közölt anyag szerint "a megkérdezettek többsége bosszúnak tartotta a feljelentést, és a megcsappant támogatásokkal hozta összefüggésbe." Merthogy "a városrész szélén lakó, szegényebb sorban levő [...] családokat az amerikai házaspár tüzelővel, élelemmel és egyéb alapvető szükségleti cikkekkel segítette. A [...] támogatottak egy idő után már listát adtak a házaspárnak arról, hogy mire van szükségük, de ezeket a kéréseket már nem mindig tudták teljesíteni. A kapcsolat nagyjából ezzel egy időben hirtelen megszakadt." Hogy így van-e vagy sem, nem tudom és nem is az én dolgom eldönteni. Az eset kapcsán viszont nem csak elgondolkodtam, hanem egy kissé meg is ijedtem. 


Még Kanadában panaszkodott egyszer az egyik apuka, aki azzal az ötlettel kereste fel lánya osztályfőnökét, hogy ha gyermeke fejét néha megsimogatná, akkor az nagy ösztönzést jelentene a kicsinek. A tanárnő erre azt válaszolta, hogy "értse meg, nem tehetem". Féltette az állását, a hírnevét. Merthogy nem csak ütni, de simogatni sem lehet a gyereket. Ma már ettől is pedofil lehet valaki! Félreértés ne essék, tudom, hogy sajnos vannak pedofil papok, de sokkal több a jóérzésű, elkötelezett munkás, akik szeretettel, hátsó szándék nélkül simogatnák meg a gyerek fejét. De nem lehet, mert ha valaki egyszer begurul, ha már nem jön annyi támogatás mint régen, vagy ha a szomszéd többet kapott mint én, akkor ez az információ felhasználható. Minden mozdulatra vigyázni kell, mert mi van akkor, ha egy gyereknapon lefényképezik a papot, amint éppen gyerekeket vesz a nyakába, vagy a térdére és a facebook jóvoltából másnap mindenki tud az "incidensről"? Ember legyen a talpán, aki ki tudja magyarázni magát az ilyen helyzetekből. 


Egyszer egy lelkész megfedte gyülekezetének valamely tagját, aki ezért bosszút esküdött. Felhívta a lelkészt, akit - megtérést színlelve - meghívott a házához. A lelkész elfogadta a meghívást. A bosszúálló hellyel, majd itallal kínálta és elkezdtek beszélgetni. Egyszer csak a lelkész mögötti ajtón belépett egy félmeztelen hölgy, aki odaugrott a meglepett férfi ölébe és már el is csattant a fényképezőgép. Másnap lehozta az újság, amint a lelkész egy italos pohárral a kezében és egy félmeztelen nővel az ölében ül egy kanapén. Meg lehet magyarázni az ilyen helyzetet? Ő sem tudta. El kellett költöznie. A legtöbb ismerősének megrengett az iránta való bizalma. Így is tönkre lehet tenni egy "hittérítőt". 


Újra mondom, hogy a szolnoki esetről és annak szereplőiről nincsenek információim. A vezetőt öt, amúgy is nehéz sorban élő lány tanúvallomása alapján tartóztatták le, kik közül ketten kisegítő iskolába járnak, az életkoruk pedig 12 és 18 év között mozog. 


A média persze lecsap az ilyen hírekre. Leközölték az arcát nem vállaló és kezét morzsoló anyuka sejtéseit, miközben a felirat hirdette: Lányokat molesztált a hittérítő. Bárhogy is történt, a 63 éves férfi egyelőre rácsok mögött tölti napjait. Ha a nyomozati szakasz után kiderül, hogy ártatlan, gondolom már nem kap figyelmet a főműsoridőben. Annak már nincs hírértéke. Ha viszont tényleg ártatlan - és amíg az ellenkezőjét nem bizonyítják, én magam is hadd éljek ebben a hitben -, ki fogja visszaadni tekintélyét, jó hírnevét? Vajon tudja még folytatni munkáját Magyarországon? Hogy éli meg az esetet a felesége, a gyermekei és az unokái? Nem lesz könnyű megbirkózni ezzel a teherrel egy olyan férfinek, aki a közelmúltban szélütést szenvedett. 


De nem csak neki nehéz, nekem és mindenkinek, aki emberekkel, gyerekekkel foglalkozik. Isten óvjon bennünket a rossz indulatú, ártó szándékú emberektől. Vigyázni kell, de nem szeretnék paranoiás lenni. Nem akarom a mosolyt, vagy éppen a fejsimogatást megtagadni azoktól, akik - ahogy a kanadai apuka is gondolta - ettől kapnának szárnyakat. Nemrég hallottam, hogy napi 17 érintésre van szükségünk ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan telhessenek napjaink. Nem mindenkinek jut ennyi. Lehet, hogy valakinek azt a hiányzó egyet vagy kettőt tőlem kell megkapnia, vagy egy amerikai hittérítőtől - persze mondanom sem kell, hogy a megfelelő módon és keretek között, mindenféle hátsó szándék nélkül. De hova jutunk, ha nem érhetünk egymáshoz? Ha az ilyen hírek nyomán azt a következtetést kell levonnunk, hogy inkább otthon maradok, inkább zsebre teszem a kezem, inkább nem nyitom ki a szám, mert lehet, hogy baj lesz belőle? Márpedig nem alaptalan az ilyen félelem. Egy lelkész testvérem írta, hogy konkrét információi vannak olyan megbeszélésről, ahol csapdaállításról egyeztettek a megjelentek. A csapdát a fiatalok és gyerekek között dolgozó lelkimunkásoknak szánták. Mit lehet hát tenni? Nincs jobb ötletem, mint amit a Biblia mond: Vigyázzatok és imádkozzatok. 

Gyermeki akarat

Régóta kérték a gyerekek, hogy végre együtt is menjünk el valahova nyaralni, merthogy ez még nem adatott meg számunkra. A kérés teljesen jogos volt, de nem volt olyan egyszerű megvalósítani, mint újra és újra előrukkolni az ötlettel. A múlt héten aztán valóra vált az álom: együtt nyaralt a család.

Előre megbeszéltük, hogy melyik napnak mi lesz a programja, hova megyünk, mit nézünk meg. Ezt azért tartottuk fontosnak, mert tapasztalatból tudjuk, hogy sok feszültség adódik a pillanatnyi érzések összehangolásából. Az előre tervezéssel ezt elkerültük és a nyaralás békében, nyugalomban telt. Nem mindenki volt ilyen szerencsés.

Meglátogattunk egy állatkertet, ahol egy kellemetlen szituációnak lettünk szem- és fültanúi. Egy anyuka elveszítette türelmét és hangosan, másokkal mit sem törődve szidta tíz év körüli fiát. Vannak ilyen pillanatok. Van, amikor elfogy a türelem, amikor az ember kikel magából, amikor nem úgy viselkedik ahogy kellene, illene, de felettébb kellemetlen, amikor ennek mások is átélői lesznek. Az anyuka-fia konfliktus abból adódott, hogy a fiúcska mást akart, mint a család többi tagja, és az állatkerti séta alatt nem először. No ilyen konfliktusaim nekem is szoktak adódni.

Az elmúlt hónapokban sokat gondolkodtam azon, hogy vajon tekintélyvesztésként kell-e megélnem, amikor engedek a gyerek akaratának. Merthogy Istennel kapcsolatban tudom, hogy így illő gondolkodni: legyen meg a te akaratod. De alkalmasint igaz lehet ez egy gyerek akaratával kapcsolatban is?

Szülőként hajlamos vagyok úgy gondolkodni, hogy az én ötletem, kérésem, javaslatom a legjobb, merthogy én tapasztaltabb, megfontoltabb vagyok, mint egy gyerek, pláne ha a saját gyerekemről van szó. Viszont vitáink többsége - legalábbis egyelőre - nem az élet nagy dolgai körül alakulnak ki. Sokkal általánosabb gócpont az "én ezt akarom felvenni és nem azt", vagy az "én nem ezt akarom enni, hanem azt". Az ilyen viták percekig elhúzódnak, ami néha a gyerek tehetetlenségből fakadó sírásával és a szülő megemelkedett vérnyomásával ér véget. Pontosabban nem érnek véget, mert a viták meghatározhatják az egész nap lelkületét, hangulatát.

Nem lehet mindent a gyerekre hagyni, de néha muszáj. Máskülönben hogy fogja megtanulni, hogy tetteinek következményei vannak? Hogy fogja átélni a felelősségteljes döntéshozatal szükségességét, ha mindig mindenben a szülő dönt helyette? Írok egy példát. Naomi lányunk valamelyik kánikulai napon felvette a téli harisnyáját, arra a rövid nadrágját és egy hosszú ujjú pólót. "Nézd apa, jó leszek így?" - tette fel a kérdést. "Hát, szerintem nagyon meleged lesz és elég viccesen is nézel ki" - mondtam neki. Nem hitte el. Kiment, aztán egy perc múlva bejött és felvette azt a ruhát, amit a feleségem készített ki neki - vita nélkül. Bárcsak sikerülne mindig ilyen higgadtan, meggondoltan elébe menni a fölösleges vitáknak! Azért igyekszem, igyekszünk és reméljük, hogy adott esetben gyermekeinkkel kapcsolatban sem lesz nehéz kimondani: legyen meg a te akaratod.

Működik?

"Olyan vallásra van szükségünk, amely működik" - írta William James a XX. század elején. Lépten-nyomon találkozom olyanokkal, akik ezt a szellemi örökséget képviselik, akiknek mindennél fontosabb a működő vallás, a működő hit.

A tisztánlátás végett persze nem árt pontosítani, hogy mit értünk működés alatt. Az egyik legdivatosabb felfogás szerint ez azt jelenti, hogy ha imádkozom, akkor válaszképpen Isten meggyógyít, megsegít, munkát ad... Ha ez nem történik meg, akkor ki kell deríteni, miért nem "működött" az imádság. E felderítő művelet végállomásaként az ember eljut önmagához, és megállapítja: saját hitetlenségem gátolta meg az Isten működését. Ezt önmarcangolás, önvádlás, vagy akár a fanatizmus felé való elhajlás követheti, amikor arra a következtetésre jut az ember, hogy Isten kezének "beindításához" nem volt elég 10 nap böjt, ezért most 20 napig fogok éhezni.  

Aki ezt a felfogást követi, egyfajta teljesítménykényszerben éli életét. Valaminek mindig történnie kell, ráadásul úgy, ahogy ő imáiban elmondta. Az ilyenek számára ajánlanám a Zsidókhoz írt levél tanítását, ahol egy sereg "nem működő hitű" emberrel találkozunk. Idézet a könyvből: "Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is; megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve..." (Zsid 11, 36-37). Vajon ők nem szerettek volna meggyógyulni, megszabadulni, megmenekülni? Vajon ők, vagy szeretteik nem kérték Isten közbeavatkozását? Lutzer, amerikai teológus írta: "Kérdezzétek meg azokat, akik Istenhez fordultak gyógyulásért, és mégis valamilyen, az emberi méltóságot leromboló betegségben haltak meg. Ha a mi véges megfigyeléseinket vesszük alapul, akkor a kereszténység bizony nem mindig működik". 


Én is keresem a vallás működő oldalát, de nem csak a gyógyulásokban, feltámadásokban, jelekben és csodákban. A Biblia szerint ugyanis maga a Sátán is tud ilyeneket produkálni. Egyet viszont nem tud: szeretni. Ha valaki a "működő" Istennel akar találkozni, akkor nem a csodák, hanem a minden határt átlépő szeretet fogja lenyűgözni. Saját életünk is így válik működővé, ha szeretni tudunk - még az ellenséget is.  

Trágyaszagból liliomillat

A napokban a következőt olvastam: "Fehér liliomokat csodáltam egyszer, lelkendezve: micsoda illata van! Kertészmérnök barátom, aki mellettem állt, így szólt: Tudod-e, hogy trágyából alakítja az illatát? Annál illatosabb, minél több trágya van alatta."

A történet azzal kapcsolatban került feljegyzésre, hogy az életben milyen nagy szükségünk van a szenvedésekre, melyeket fel is használhatunk, így lehet a "trágyaszagból" "liliomillat". Merthogy a szenvedések olyan lelki mélységeket tárnak fel előttünk, melyek egyébként titkon maradnak. Még egy idézet: "Az egyik nagy karmester valamelyik opera vezénylésére készült, amikor nagyon ajánlottak neki egy énekesnőt. Valóban szép, kristálytiszta hangja volt, mégsem őt választotta. - Csak akkor tudom használni, ha már megszakadt a szíve - mondta a karmester. Az énekesnőnek két év múlva szakadt meg a szíve, amikor meghalt egyetlen kislánya. És a világ egyik legnagyobb énekművésze lett. - Fájdalmaival igazolta Beethovent, aki egyszer azt mondta: 'Az emberélet keresztjei olyanok, mint a kotta keresztjei: felemelnek'"

A szenvedések átértékelik értékrendünket, megváltoztatják látásmódunkat. Hatásukra magunkba is zárkózhatunk és olyanokká válhatunk mint a sün, vagyis mindenkit böködővé, mindenkitől elhatárolódóvá. De ha szenvedésünkbe Istent is beengedjük, ha kérjük az Ő segítségét, akkor hasznunkra és mások hasznára is felhasználhatjuk azokat, hiszen együtt érzőbb, mások sorsával jobban azonosulni tudó emberekké lehetünk. A megtört szív nem kell, hogy az élet végét jelentse! Bátorítson minket Dávid megállapítása: "Közel van az Úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebhedt lelkeket." (Zsolt 34,19)  

Nem kell kétségbe esni!

"Örvendez az én szívem az Úrban, felmagasztaltatott az én szarvam az Úrban. Az én szám felnyílt ellenségeim ellen, mert szabadításodnak örvendezek én!" Milyen szép hálaadó-dicsőítő szavak ezek. De vajon ki mondta? Valamelyik hadvezér, király, vagy próféta? 

Valljuk be őszintén: mi ritkán tudunk ilyen felszabadultan örvendezni, hálálkodni. Valami mindig közbejön, valami mindig beárnyékolja "életünk egét". Ritkán van sikerélményünk. Ezért is megragadó a fenti örvendezés. Most már elárulom: a részlet Anna imádságából való, amit akkor mondott el, amikor Sámuelt elvitte Éli főpaphoz. A tények tehát a következők: Anna évekig megalázottságban él, mivel nem születhetett gyermeke. Aztán nagy nehezen megszüli Sámuelt, akit - korábbi fogadalmának eleget téve - átad annak az Élinek, aki saját fiaival sem bír. Sámuel tehát odakerül a főpap és a közmondásosan rossz hírű Hofni és Fineás mellé. Ezek után Annának nem egy kesergőt kellett volna elmondania?

Hogy örvendezünk, vagy kesergünk, sokszor csak rajtunk áll. Anna nem méltatlankodott korábbi fogadalma, vagy Éli családja miatt. Hitte, hogy Isten mindent kezében tart, mindent elrendez. Próbáljunk mi is ezzel a hittel élni és életünk nehezebb szakaszaiban is megtalálhatjuk az öröm forrását.

A Ráérünk család

Csupán két idézetet osztok meg, melyek a napokban megragadták figyelmem. Az első Gárdonyitól származik: "Minden megszállott városban maradnak kételkedők, akik azt mondják: - Nem igaz az, hogy jön a török. Minden esztendőben rémítik vele a világot, aztán meg is vénülünk, meg is halunk, de a törökkel annyi bajunk sincs, mint a cserebogárral. Az ilyeneket önti el az árvíz, pusztítja legjobban a háború. A Ráérünk család soha ki nem haló ivadékai ők." 

S hogy mennyire igaza van, megerősíti a Biblia is: "Tudván először azt, hogy az utolsó időben csúfolkodók támadnak, akik saját kívánságaik szerint járnak, és ezt mondják: Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert amióta az atyák elhunytak, minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva." (2Pt 3,3-4) 


Érdemes egy kis családfakutatást végeznünk, hogy nem-e Ráérünk ivadékok, amolyan Pató Pál urak vagyunk-e. Ha igen, talán most jött el az ideje a név és családváltoztatásnak!