Nehéz hetek után

Sokat gondolkodtam azon, hogy leírjam-e az elmúlt hetek megpróbáltatásait. Először jobbnak láttam ha hallgatok, de aztán meggondoltam magam. Hogy miért? Mert ami heteken át nehézséget jelentett, az végül bizonysággá érett és ki tudja, talán lesznek olyan olvasók is, akik erőt merítenek abból, ami velünk történt. 

Szeptember óta feleségem egyre többször panaszkodott, hogy nem érzi jól magát, hogy valami nincs rendben. Mivel a hastájékon jelentkeztek a tünetek, ezért nem csak a háziorvost, hanem a nőgyógyászt is felkereste. Végül ez utóbbi mondta ki a vizsgálat eredményét: egy kb. 3 centi átmérőjű miómát talált feleségem méhében, amivel - mint mondta - nincs különösebb tennivaló. Ekkor már október elején jártunk. A hírnek persze nem örültünk, de különösebb jelentőséget sem tulajdonítottunk neki.

Aztán ahogy teltek a napok, újabb izgalmak adódtak, merthogy feltűnően sokat késett feleségem havi ciklusa. Irány a gyógyszertár. Egy órával később a terhesteszten két piros csík jelezte, hogy babát várunk. Mi tagadás, kellőképpen meglepődtünk. Sőt, akár azt is mondhatnám, hogy egy pillanatra aggodalom vett erőt rajtunk. Nem a szabadidőnket - ami eddig sem sok volt - féltettük, nem a pénz miatt aggódtunk de még csak amiatt sem, hogy jelenleg alig 60 négyzetméteren élünk hatan, és mi lesz, ha még többen osztozunk majd a lakáson... A múlt ijesztett meg bennünket. Negyedik lányunk, Bítia hét hónapra született úgy, hogy maga a terhesség is tele volt izgalmakkal, egészségügyi problémákkal. Ez jutott eszünkbe, de nem akartunk helyt adni aggodalmainknak. Ha a Jóisten így rendelte, hálát adunk neki az újabb családtagért és hisszük, hogy minden naphoz megadja majd a kellő erőt - ezzel biztattuk magunkat és egymást.

Újra irány a nőgyógyász, aki megerősítette: feleségem várandós. Kérte, hogy majd egy hónap múlva, november elején menjen vissza hozzá. Heteken át nem is volt semmi gond. Pont az előző terhesség tapasztalatai miatt a gyerekekkel együtt megállapodtunk, hogy amennyire csak lehet, a házimunka terheit levesszük Zsani válláról. Így is történt. Felmostunk, mosogattunk, mostunk és teregettünk - egyedül a főzést nem tudtuk megoldani nélküle, de amit csak lehetett, abban is segítettünk. Ennek ellenére október végén nehezebb napok köszöntöttek be.

Az eddig rendelkezésünkre álló információk alapján tudtuk, hogy a terhesség nem lesz teljesen problémamentes, hiszen a korábbi vizsgálaton talált mióma, sőt, miómák (merthogy kettő is van belőlük) a méhen belül voltak, és a terhesség kialakulásával hajlamosak gyors növekedésnek indulni. Ez valószínűleg így is volt, mert Zsani már a kezdet kezdetén jelezte, mondogatta, hogy feltűnően gyorsan nő a hasa. Aztán eljött a már említett október vége, amikor egy szerda este ezekkel a szavakkal lépett a szobába: van egy kis vérzésem. A gyerekek épp előtte feküdtek le, hirtelen nem tudtam mi tévő legyek. Bítia lányunknál is hasonlót éltünk át, igaz, a vérzés akkor sokkal erőteljesebb volt. De akármekkora is a vérzés, tudtuk, hogy ez természetellenes, nem jó jel. Két választásunk volt: vagy hívjuk a mentőt, vagy megvárjuk a másnapot és elmegyünk az ügyeletre. Vártunk. November 1. munkaszüneti nap volt, ezért csak a veszprémi ügyelet jöhetett szóba. Talán egy órát vártam a váróteremben, mire feleségem kijött. Elindultam felé és hamar kiderült: baj van. Mire odaértünk egymáshoz már sírt. Egy ideig megszólalni sem tudott, aztán belekezdett: az orvos nem hallott szívhangot, a petezsák ellapult, a vérzés pedig valószínűleg egy közelgő vetélést jelez. Egy hét múlva kellett visszamenni a várpalotai nőgyógyászhoz. És addig? - kérdeztem. Pihenni kell, ennyit mondott az orvos - felelte.

Nincs szívhang és a petezsák ellapult? Mit jelent ez? Mivel az orvos nem volt közlékeny, kénytelen voltam az internetről összeszedni az információkat. Azt tudtuk, hogy a szívhang valamikor a terhesség hatodik hete körül jelenik meg, ezért valóban nem volt jó jel, hogy a nyolcadik héten még csend volt a méhben. Az ellapult petezsák szintén arra utalt, hogy a terhesség nem fejlődött ki. Nem volt mit tenni, vártunk. Egy hét idegtépő várakozás. Borzasztó volt átélni a bizonytalanságot. Az internet ugyanis tele volt olyan esetekkel, ahol az orvosok elnéztek ezt-azt. Mi van, ha a mi esetünkben is félrenézett valamit az orvos? Mi van, ha nem jó a diagnózis? Mi van, ha mégis ott a baba, csak a doktor nem látta? Minden egyes nap fel kellett tennünk ezeket a kérdéseket és minden egyes nap el kellett jutnunk oda: Isten kezében vagyunk. Így hát imádkoztunk és dolgoztunk, feleségem pedig még többet pihent mint eddig.

Amikor eljött a várpalotai nőgyógyász felkeresésének időpontja, úgy éreztük, felkészültünk. Tudtuk, hogy Istennek mindenre van hatalma, ereje. Ha ő úgy rendeli, hogy gyermekünk szülessen, meg tudja tartani, élővé tudja tenni, de ha nem... Nos, akkor is szeretni és szolgálni fogjuk őt. Az orvos végül megerősítette veszprémi kollégája szakvéleményét. A petezsák valóban ellapult, szívhang nem volt és szikhólyag sem látszott, vagyis nem fejlődött ki embrió. A petezsákot viszont el kell távolítani - mondta az orvos, hogy fertőzés ne lépjen fel. A vizsgálat után újra Veszprémbe mentünk, ahol másnapra adtak időpontot. Péntek reggel a gyerekeket elvittem iskolába, a Zsanit pedig a kórházba. Még aznap, délután öt óra körül megműtötték és másnap délben engedték haza. Ezzel fejeződött be ez a szépnek ígérkező történet - gondoltuk. De tévedtünk.

Egy héttel később ismét vérzés lépett fel. Feleségemet újra autóba ültettem és újra Veszprémbe vittem, hogy az orvos döntse el mi legyen. Újra műteni kell - mondta. Mint kiderült, a műtét után vérömleny keletkezett, amit egy újabb műtéttel lehet eltávolítani. A Zsanit Naomival kísértem be a kórházba. A hír hallatára Naomi sírni kezdett, majd este a lefekvésnél újra: hiányzik anya. Hiába, nem tudok anyja helyett anyja lenni. Erre a műtétre pénteken délután került sor és szombaton délben jöhetett haza. A történetnek viszont még mindig nem volt vége, mert egy héttel később újra vérzés jelentkezett. Ez már nekem is sok volt. Az eltelt hetek rengeteg energiát kivettek belőlem. Mindenhova nekem kellett futkároznom. Lelkipásztor, igehirdető, főszerkesztő, apa, férj és háziasszony voltam egyszerre. De akkor, azon a pénteki napon elkeseredtem. Meddig tart ez még? - fakadtam ki? Mikor nyugodhatunk meg, mikor térhet vissza életünk a normális kerékvágásba? Nehéz órák voltak ezek. Pont bibliaóránk lett volna, de nem volt mit tenni. A gyerekeket összekészítettem és újra Veszprémbe mentünk. Hála Istennek most nem kellett befeküdni - Zsani csak gyógyszert kapott.

Ennek a sok hercehurcának voltak testi-fizikai és lelki-szellemi megpróbáltatásai is. De nem csak a megpróbáltatásokról szóltak ezek a hetek. Nem volt könnyű az elengedés. Amikor megtudtuk, pontosabban: úgy tudtuk, hogy babát várunk, mindketten "más állapotba" kerültünk. Igazán hálásak voltunk, örültünk és boldogan néztünk a jövő felé. Aztán jöttek a fenyegető jelek és a műtétek. Lelki magasságok, majd mélységek, de akár egyiket, akár másikat nézem, elmondhatom: itt is, ott is jelen volt az Úr. Olyan békességet, vigasztalást, megerősítést kaptunk tőle a legnehezebb időkben is, mely nélkül ki tudja hol tartanánk most? És még a kórházban töltött idő sem volt hiábavaló. Az első műtét alkalmával feleségem mellé került egy 19 éves hölgy. Egy gyermeke volt, most várta a másodikat. Illetve nem várta, pont ez volt a gond. Abortuszra jelentkezett. Még túl fiatal, hiteleik vannak, nem készültek fel - mondta. A feleségem meg azt, hogy négy gyermeke van és mindegyiket ajándéknak, Isten ajándékának tekinti. Azt hiszem, hogy ez a fiatal hölgy kapott még egy esélyt, hogy az élet mellett döntsön. Nem tudjuk, végül hogy határozott.

A második műtét előtt, amikor a váróteremben ültem, egy édesanya jött a lányával. Az arcukra ült a fájdalom. Sírtak. Később kiderült, hogy a fiatalasszony nemrég vetélt el. Feleségemmel egy kórterembe került. Elmondta, hogy nála hematóma alakult ki, de nem volt különösebb gondja. Aztán azon a napon, amikor bejöttek a kórházba, egyedül volt otthon. Elment a mellékhelyiségbe, de ekkor hirtelen rosszul lett és elöntötte a vér. Elvetélt. Próbálta telefonon elérni a családtagjait, de nem sikerült. Vagy nem vették fel a telefont, vagy foglalt volt a szám. Végül az édesanyja sietett a segítségére. Első gyermekük lett volna, a terhesség 14. hetében volt. Egy éjszakát töltött feleségem mellett és végtelenül hálás volt azért, hogy valakinek kiönthette szívét, valakinek, aki önmaga is sebzett szívű volt, de ilyen körülmények között is tudott bátorítani és bizonyságot tenni arról az Istenről, aki mindent bölcsen tervez.

Itt tartunk most. Feleségemnek még mindig oda kell figyelnie, még mindig sokat kell pihennie, de hisszük, hogy az Úr Jézus tud rólunk. A mi terveink mások voltak és mi tagadás, nem volt egyszerű ezeket feladni. Ezek azok az élethelyzetek, amikor más csengéssel, de a lehető legőszintébben tudjuk elmondani a jól ismert mondatot: Legyen meg Atyám a Te akaratod. Mi is kimondtuk és úja kimondjuk: legyen, ahogy Te akarod!

Kínai tanmese - a gyanú

Egy ember nem találta helyén a baltáját. Bizonyos volt benne, hogy a szomszéd fia lopta el. Leste, hogy jár-kel a legény: pontosan úgy lépkedett, mint egy tolvaj. Figyelte az arckifejezését: éppolyan volt, mint egy tolvajé. Kihallgatta, amint beszélt: mintha egy tolvajt hallott volna. Egy szó, mint száz, a legény egész viselkedése arról árulkodott, hogy csakis ő lehetett a tolvaj.

Később a mi emberünk kiment ásni a kertjébe, és a kertben meglelte a baltát. Amikor pedig újra megnézte magának a szomszéd legény gesztusait, semmit sem talált már bennük, ami tolvajra emlékeztette volna.

József és a multik

Gyakran botlom kedvetlen, néha mogorva és udvariatlan alkalmazottakba az egyik helyi áruházban. Ott állok a pult egyik oldalán és várok. Várom az eladót, aki tőlem nem messze, a kiszolgálópult túloldalán csoszog, sóhajtozik, az asztalát törölgeti. Unalmamban a felvágottakat nézegetem, jóllehet már akkor eldöntöttem mit fogok kérni, mielőtt odaértem volna. Szerencsére nem sietős a dolgom. Aztán végre-valahára felém fordul és lebonyolítjuk az üzletet. Én tovább megyek, ő meg tovább sóhajtozik. 

Na most lehetne szidni a multikat, akik "kiszívják az ember vérét", akik "éhbérért dolgoztatnak", akik nincsenek tekintettel dolgozóik magánéletére, nyavalyáira, így hát nem is csoda, ha az "éhbéres" csak csoszogva, néha mogorván és udvariatlanul szolgálja ki a vásárlót. Ez a dolgozó néma lázadása a modern kori rabszolgaság ellen.

A minap ezt az egész problémakört más megvilágításba helyezte számomra József esete, aki apja házában még tarka köntöst viselt, de testvérei ármánykodása miatt egyiptomi rabszolga lett.
Amikor középiskolások voltunk, minden ősszel elvittek minket szüretelni. Néhány osztálytársam, aki haragudott az osztályfőnökre, illetve mert nagyfiús dolognak tartotta, beleköpködött a már leszüretelt szőlőbe. Gusztustalan, de hatásos kifejezése volt ez a behódolni nem akarásnak.
József is tehetett volna valami hasonlót. Hány ember lett volna, aki a szabaduláson, vagy rabtartói meggyilkolásán törte volna a fejét? József ellenben szívét-lelkét beleadta a munkába olyannyira, hogy Potifárnak csak arra volt gondja, hogy megegye ételét.

József dolgozott, de nem magáért, hasznot termelt, de nem magának. Fiatalsága éveit töltötte e számára idegen ember házánál, ahol nem lebeghetett előtte a boldog jövendő képe. És mégis... József becsületesen dolgozott - nem annyira Potifárért, mint Istenért. Tudta, hogy Neki tartozik számadással.

Minden munkánkat ezzel az istenfélelemmel kell végeznünk. Igenis legyek becsületes, jó munkaerő, igyekvő, szorgalmas - az Úrért, aki ha akarja, feljebb emel, hiszen ő még ma is úgy gondolkodik, hogy "aki hű a kevésen, a sokon is hű az". Így tegye az Úr eredményessé és áldottá minden munkánkat!

Találkozásom egy asszonnyal

Bítia lányommal a pékségbe indultam. Egy kiló kenyeret akartam venni, meg néhány zsemlét a gyerekeknek a másnapi tízóraihoz. A pékség előtt egy rendezetlen hajú asszony állított meg. Nem hajléktalan, de szegénysége vitathatatlan volt.

"Fiatalember! Tudna pár forintot adni? Ennivalóra kellene" - szólított meg. "Pénzt nem adok, de egy fél kiló kenyeret szívesen veszek" - mondtam neki. "Legyen inkább egy kiló, mert öten vagyunk rá" - mondta. Rendben, belementem az alkuiba. Az asszony türelmesen kivárta, amíg végigálltam az igencsak hosszú sort. Fél öt körül járt az idő, a munkából hazafelé sokan ejtették útjukba a pékséget. Amikor végül kiléptem az ajtón, az asszony már várt. Egyik kezemben fogtam a két kenyeret, a zsemléket, a másik kezemmel pedig a Bítia kezét. Az asszony megköszönte a kenyeret, mindezt úgy, hogy nem nézett rám, kezeivel egyenesen a kenyér után nyúlt. Pontosabban a kenyerek után, merthogy mind a kettőt el akarta venni. "Csak az egyiket" - mondtam neki, majd ő szólalt meg: "adna egy pár szem zsemlét is?" Nem adtam, majd egy kicsit dohogtam magamban. Mert tudom én, hogy egy kiló kenyér nem a világ, meg hogy nem lehet azzal teljesen jóllakatni egy családot, de az eredeti alku mégiscsak egy kiló kenyérről szólt. Szívtelen vagyok? Lehet. Ekkor eszembe jutott egy másik történet. Abban is egy asszony a főszereplő, aki szintén pénzt kért. Éhes volt. Mondtam neki, hogy most megyek a boltba, veszek neki tejet, kenyeret, meg kenyérhez valót. Megtettem. Kijöttem a boltból, a segítségnyújtás örömével odaadtam neki a csomagot, majd köszönöm helyett az asszony ezt mondta: tudna adni még egy ötszázast is?

Tegnap a pékség előtt ugyanazt éreztem, mint egykor a bolt előtt. Jobban esett volna, ha az asszony megköszöni a segítséget és békében elválunk egymástól. Valahogy nem tudtam díjazni a kéréslista bővülését. Viszont amikor beültem az autóba és forgattam magamban a történteket, bizonyára a Szentlélek súgott nekem valamit. "Te pont olyan vagy, mint ez az asszony" - hallottam a szívem mélyén. "Elmondod kéréseidet, én meghallgatlak, de mielőtt köszönetet mondanál, már veszed is elő a következő listát. Újabb és újabb kérések szívből fakadó, őszinte hálaadás nélkül." Elszégyelltem magam. Sírtam. Eszembe jutott, hogy sokszor én is csak egy "kenyeret" kértem, de kettőért nyúltam, majd némi "zsemlét" is kértem hozzá! Hányszor és hányszor fordult elő, hogy a megelégedettség öröme helyett újabb és újabb szükségeimet soroltam fel és elfelejtettem, hogy ha van hűtőszekrényem, ennivalóm és fedél a fejem felett, akkor jobb sorban élek, mint a világ lakosságának 75%-a. Őket nem láttam, csak magamat, meg a szükségnek vélt dolgaimat. Ugye milyen szomorú ez?

Azon a délutánon a pékség előtt álldogáló asszony megtanított arra, hogy változtatnom kell. Köszönöm neki és Annak, aki összeterelte útjainkat.  

Gyógyíthatatlan?

Gyógyíthatatlan - ezt "írták" Naámán, a szír hadvezér "ambuláns lapjára". Az esetek nagy részében a beteg első kérdése ilyenkor ez: "Doktor úr! Mennyi időm van még?" Persze a válasz nem sokat segít. Mit számít, hogy fél év, vagy egy évtized? A lényeg, hogy gyógyíthatatlan vagyok, hogy látom az utam végét, hogy nincs tovább. 

Lebénító érzések ezek. Az ember látótere ilyenkor beszűkül, hirtelen nem lát maga előtt mást, mint saját sírhantját és fejfáját. Aggódik magáért, mert nem tudja, hogy hátralevő élete mennyi szenvedést tartogat, de aggódik szeretteiért is, akik árván, özvegyen maradnak. Gyógyíthatatlan - ez az egyetlen szó kavarog a beteg fejében éjjel és nappal, hétköznap és ünnepnap. Ez a szó és a mögötte rejlő tartalom kiöl minden vidámságot, optimizmust, derűt, mosolyt. Noha a beteg még él, de mindenki érzi, hogy közeleg a halál, akit/amit gyászos csendben, szomorú ábrázattal "illik" várni. Szörnyű dolog ez. Ha valaki vesztett már el valakit, aki szívéhez közel állt, tudja, hogy milyen nehezen találja fel magát ebben a helyzetben a beteg és családja.

Azt azonban nem árt szem előtt tartani, hogy a nyers tényeket közlő orvos is csak ember még akkor is, ha orvosi fölénnyel, minden megszerezhető tudás és tapasztalat birtokában mondja ki: gyógyíthatatlan. Naámán esetében is ez történhetett, de mint később kiderült, a kor orvosai csak a maguk nevében nyilatkozhattak ilyen vészjóslóan. Istennél ugyanis nem létezik gyógyíthatatlanság! Ezért örülnék, ha minden orvos és professzor óvatosabban bánna a jelzőkkel, megállapításokkal, ha egyértelműbbé tennék, hogy a "gyógyíthatatlan" jelző nem feltétlenül a beteg, sokkal inkább az ő szakmai tudásuk végét jelöli. "Hölgyem/Uram, élete eme veszélyes útszakaszán én eddig tudom elkísérni, tudásom, szakmai tapasztalatom csak erre képesít." Kár, hogy ritkán találkozunk ezzel a szemlélettel. Sajnos sok gőgbe és fehér köpenybe öltözött orvosról hallottam már, akik istent játszva közölték betegeikkel a vég közeledtét. A beteg ezután mit is tehetne? Összeomlik, hiszen a fehér köpenynek tekintélye van. Az a köpeny nem csak az orvost, hanem a nyugati orvoslás minden eredményét, tapasztalatait, Nobel-díjait maga alatt rejti - és ugyan ki mondhatna ennek ellent?

Naámán sem vitatkozott korának orvosaival. Úgy fest, hogy elfogadta a szomorú tényeket. Aztán jött egy kislány, egy zsidó kislány, akit épp az ő katonái ejtettek fogságba egyik izraeli portyájuk alkalmával, és aki épp az ő házához került szolgaként. Ez a kislány mást mondott mint a fehér köpenyesek: "Vajha az én uram szembe lenne azzal a prófétával, aki Samariában van, kétség nélkül meggyógyítaná őt az ő bélpoklosságából."

Voltál már olyan helyzetben, amikor gyerek adott neked tanácsot? Itt ugyanis ez történik. Naámán mégsem legyintett, hanem hallgatott a gyermek szavára és útnak indult. Hit volt ez vagy csak elkeseredés és az utolsó szalmaszálba való kapaszkodás? Nehéz lenne eldönteni. A leányzó meggyőző bizonysága viszont útnak indította a hadvezért. Gondolom ez azért is történhetett így, mert a leányka rabszolgaként is hiteles életet élt - szavai mögött ott volt egész élete. Ezekre a hiteles bizonyságtevőkre van szükség ma is. Szükség van azokra, akik megállnak a Naámánok mellett - kiknek a fehér köpenyesek, vagy mások felvázolták a keserű jövőt - és elmondják: kétség nélkül van szabadulás a poklosságból. Keresztény emberként ez a küldetésünk ott, ahol éppen vagyunk, mert hiszem, hogy nem a véletlen helyezte oda az életünket. Éljünk hiteles életet, járjunk nyitott szemekkel és fülekkel, és ha eljön az alkalmas idő, minden kétséget kizáróan tegyünk bizonyságot a nagy megmentőről, Jézus Krisztusról!

Jonadáb tanácsa

Milyen kár, hogy némelyek a tehetségüket, éleslátásukat rosszra használják. Sámuel könyve is megemlékezik egy jó eszű emberről, kinek neve Izrael egyik legcsúfosabb eseménye kapcsán kerül megemlítésre. 

A 2Sámuel 13 szerint Támár, Absolon húga igen szép nő volt. Olyannyira szép, hogy felkeltette Absolon féltestvérének, Amnonnak a figyelmét, aki szerette volna megszerezni Támárt, de ahhoz bátortalan volt, hogy vágyát, óhaját apjának, Dávidnak is elmondja. Így hát maradt a gyötrődés, és a "szerelem" jól ismert velejárói: étvágytalanság, szomorúság, szétszórtság. Amnon kínjai feltűntek barátjának, Jonadábnak, akit így jellemez a Biblia: Jonadáb pedig igen eszes ember volt.

Amnon esetében tévedés lenne szerelemről beszélni. Ő inkább őrült, vagy megszállott volt, akinek a szerelem egyet jelentett a Támárral létesítendő szexuális kapcsolattal. Sajnos nem csak Amnon gondolkodott így. Egyszer felkeresett egy harmincas férfi, aki "halálosan szerelmes" volt egy lányba. Legalábbis azt hitte. A lányt mindenhova árnyékként követte, telefonon hívogatta éjjel-nappal. A dolog odáig fajult, hogy a rendőrséget is be kellett avatni, illetve a lány apukáját, aki - szégyen ide, szégyen oda - mindenhova elkísérte a hölgyet. A fiatalembert próbáltam észhez téríteni, mondtam én a magam észérveit, de mintha a falnak beszéltem volna.

Jonadáb tanácsa viszont célba ért. Ez az eszes fiatalember ugyanis nem akarta eltéríteni Amnont a szándékától, hanem ahhoz adott tanácsot, hogy miként vitelezze ki akaratát. Mi lett Jonadáb tanácsának a következménye? Amnon megerőszakolta Támárt, majd később Absolon megölte Amnont.

Megismerünk tehát valakit, aki "igen eszes ember volt", de aki eszét, éleslátását a rossz szolgálatába állította, s kinek tanácsa nyomán egy nő elveszítette ártatlanságát, méltóságát, a királyi családba pedig bekerült a gyűlölet, a fegyver.

Mi is adunk tanácsokat testvérnek, gyereknek, munkatársnak, osztálytársnak... Vannak, akik talán pont azért fordulnak hozzánk, mert eszes, éles elméjű embernek tartanak bennünket - bizonyára nem véletlenül. Viszont vigyázzunk! Istentől kapott tehetségünk, ajándékaink soha ne szolgálják a rosszat, mások kárát, hanem használjuk azokat Isten dicsőségére és embertársaink javára!