Egérkaland

Néhány hétre kölcsön kellett kérnem anyósom autóját. Amikor a kulcsok átadására került a sor, aggodalmas arckifejezéssel a következőket mondta: „Van egy nagy probléma: egér van az autóban”. 

A rágcsáló nyomai feltűnőek voltak: megrágott vizes palack, takaró, alma, meg persze a rengeteg ürülék. A jelek alapján úgy tűnt, hogy a csomagtartóban rendezte be főhadiszállását, ezért miután hazaértem, a legtöbb mérget – merthogy ennél kíméletesebb megoldás nem jutott eszembe – ott szórtam szét.

Másnap reggel izgatottan nyitottam fel a csomagtartót. Vajon az egér evett a méregből? A mályva színű granulátumból előző este egy meglehetősen nagy adagot készítettem ki, mely reggelre az utolsó morzsáig eltűnt. Ekkora étvágya lenne? – hüledeztem, miközben egymás után pakoltam ki a csomagtartóból a holmikat, remélve, hogy a tetemet is megtalálom. Nem jártam sikerrel, viszont az egyik sarokban, szépen összehordva ott volt egy jó adag méreg. Amennyit tudott, megevett, a többit meg félretette a szűkösebb időkre – vesztére.

Nem tudom, hogy a mérget gyártó cég milyen szempontokat vett figyelembe amikor a granulátumot készítette. Mindenesetre jó munkát végeztek, mert az egérnek egyáltalán nem jutott eszébe, hogy veszélyben van, hogy minden harapással a saját halálát sürgeti.      

Vigyázzatok!

A Biblia sokszor int bennünket óvatosságra. Pál apostol például ezt írta Thesszalonikába: „Ne is aludjunk azért, mint egyebek, hanem legyünk éberek és józanok” (1Thes 5,6). A Zsidókhoz írt levél írója ennél sokkal keményebb szavakkal figyelmeztet, amikor Jézus Melkisédek rendje szerinti főpapságával kapcsolatban rámutat: „Erről nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, minthogy eltompult a hallásotok” (Zsid 5,11). Eszembe jut erről két történet.

Középiskolás koromban egészségügyi vizsgálatra vitték osztályunkat, melynek keretei között a hallásunkat is tesztelték. Amikor az előttem levő fiúval végzett az orvos, odafordult hozzá és ezt mondta: „Szabolcs, ön a bal fülére szinte teljesen süket”. Akkoriban még a walkman volt a divat, amit egyre hangosabban hallgatott. Napról napra feltette a fülére, a hangerőt egyre feljebb csavarta, s közben szinte megsüketült. A fülére kötött zenét még hallotta, de az órákon nem egyszer előfordult, hogy a tanár többször is megszólította, mire eltompult hallásával felfogta, hogy róla van szó. 

A következő eset idén februárban történt az arizonai Phoenixben. Egy két kocsiból álló vasúti szerelvény közeledett az egyik átjáróhoz, amikor a mozdonyvezető észrevett egy nőt, aki a sínek mellett bóklászott. A vonat hangosan dudált, miközben a leereszkedő sorompó is kiadta az arrafelé szokásos figyelmeztető hangjelzést, de a nő semmit nem vett észre ezekből. Mint kiderült, a fülébe dugott fülhallgatón keresztül olyan hangosan szólt a zene, hogy a külvilág hangjait nem hallotta. A vonat elütötte a nőt, aki ugyan súlyos sérüléseket szenvedett, de élve megúszta az esetet.

„Vigyázzatok magatokra, nehogy szívetek elnehezedjék mámortól, részegségtől vagy a megélhetés gondjaitól; és hirtelen lepjen meg titeket az a nap, mint valami csapda, mert úgy fog rátörni mindazokra, akik a föld színén laknak” – mondja Jézus (Lk 21,34-35). Ha érzékszerveink megtompulnak, kérdések nélkül esszük meg a méreg granulátumot, ami a legváratlanabb pillanatban – akkor, amikor a legnagyobb szükségünk lenne az erőre – kifejti végzetes hatását. János a Jelenések könyvében ezt írta: „Lélekben elragadtattam az Úr napján, és hátam mögött hatalmas hangot hallottam, mintha trombitáltak volna” (Jel 1,10). Mit ért volna ez a hatalmas hang, ha fülében ott a „fülhallgató”, ha hallása megtompult, vagy szíve elnehezedett lett volna? És mit ér ma Isten hangja, ha nem reagálok rá, ha fülemet nem tettem szabaddá?

A Zsidókhoz írt levél írója később tovább folytatja a kritikát: „Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.” (Zsid 5,13-14)

Egy nappal a méreg kiszórása után megtaláltam az egeret. Még élt, de egyértelmű volt, hogy a végét járja. Ez az egykor fürge rágcsáló látványosan felfúvódott, alig bírta vonszolni magát. Nem tudott – és nem is akart – ellenállni a küllemre szép, mályvaszínű méregnek, mert érzékszerveivel nem ismerte fel a veszélyt. Mi ne legyünk ilyen kiszolgáltatottak. Ne legyenek érzékszerveink tompák, hogy megkülönböztethessük mi a jó és mi a rossz! 

Pedig mi azt reméltük...

Hatvan futam az nagyjából tizenkét kilométer. Ekkora a távolság Emmaus és Jeruzsálem között. Az egyik leghíresebb bibliai út ez, melyet gyalog nagyjából három óra alatt lehet megtenni. Hírneve annak a két tanítványnak köszönhető, akik ezen az útszakaszon öntötték ki húsvét utáni csalódottságukat először egymás, majd a meg nem ismert Mester előtt.

Az egyik tanítványt Kleofásnak hívták, a másik kilétét nem fedte fel Lukács. A katolikus hagyomány szerint a titokzatos személy Simon, Jeruzsálem későbbi püspöke. Ha ez igaz, akkor apa és fia ballagott együtt Emmaus felé.  

Halott reménység

Hol vannak ma azok az utak, ahol együtt jár apa és fia, anya és lánya? Vannak-e még olyan napok, amikor három órán keresztül egymás mellett sétálunk és elmondjuk azt, ami a szívünket terheli? Van-e még valaki, aki egyáltalán kíváncsi ránk, aki meghallgat bennünket? Sokszor maradunk egyedül. Egyedül a munkában, a gyászban, talán még a családban is. Paul Valery írta: „Az Úristen azért teremtette Ádám mellé Évát, mert Ádám nem volt elég magányos”. Sokan osztják a francia költő véleményét, főleg olyanok, akik az úgynevezett páros magánytól szenvednek. Van férjük, feleségük, aki szép is, jó is, él-hal a családjáért, csak épp beszélgetni nem lehet vele. Közös a ház, az autó, a gyerekek, csak közös utak nincsenek. Szomorú, de a facebook tábor sokszor többet tud az ilyen emberek intim dolgairól, magánéletéről, mint a házastárs. Lenne hát mit tanulni Kleofáséktól.

Szóval ez a két ember Emmaus felé ballagott, amikor melléjük szegődött Jézus. Kleofásék nem csak az elmúlt napok történéseiről beszéltek, hanem a reménységükről is: „Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt.” (Lk 24,21a). Vagyis mondjuk ki: csalódtak Jézusban. Volt egy elvárásuk, reménységük, amit Jézus nem váltott valóra. Remélték, hogy Izrael régi dicsősége helyreáll, hogy a kis zsidó Dávid ismét legyőzheti a nagy, ezúttal római Góliátot, de nem ez történt. Most Dávid vesztett. Csúfosan elbántak vele, megalázták, gúnyolták, hívei pedig tehetetlenül, de talán még ekkor is reménykedve mindezt végignézték.

Egy újabb reménysugarat jelentett, amikor valaki felkiáltott valahol a kereszt mellett: „Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse”. Kleofásék ettől kezdve titokban talán az eget kémlelték, hiszen tudhattak arról a csodáról, ami korábban a megdicsőülés hegyén történt, hogy akkor és ott tényleg megjelent Illés, sőt Mózes is. Az ég azonban most zárva maradt. Jézus órákon át keresztre feszítve szenvedett, majd meghalt, s vele együtt Kleofásék reménysége is.

Jobbat kaptunk

„Mi mindannyian nagyon hittünk apa gyógyulásában! Nem csak hogy reménykedtünk, hanem szinte biztosak voltunk abban, hogy ő meg fog gyógyulni. Amikor utoljára találkoztam vele, akkor is mindketten hittünk abban, hogy győztesen kerül ki ebből a csatából. Hogy ez nem így történt, az számomra még mindig egy fájó kérdőjel.” Az iménti mondatok Bajor Lilitől, Bajor Imre lányától származnak, de talán mi is mondhatnánk valami hasonlót. Keresztényként még erőteljesebben hiszünk a dolgok jobbrafordulásában. Mindegy mit mond az orvos, a leletek vagy a józan ész, mi hiszünk és reménykedünk, várjuk, hogy megnyíljon az ég, hogy jöjjön Illés, vagy Mózes, vagy az angyalok, hogy tegyen csodát egy gyógyító, vagy érjen célt a böjtünk, az alamizsnáink... Aztán eljön a kritikus pillanat, amikor porba hullik a remény és mi Kleofásként fel-alá járkálunk, választ keresve a történtekre, hiszen „mi azt reméltük...”.

Miközben az emmausi tanítványok megoldást kerestek csalódottságukra, melléjük állt Jézus. Most sincs nála kard, hiszen nem azért jött, hogy egy Róma elleni felkelés részleteit beszélje meg. Talán még ekkor, a feltámadás után is fel-feljöhetett némely tanítványban a gondolat: most jött el Izrael megszabadításának ideje. Ha Jézus kiáll Jeruzsálem főterére, ha visszamegy Pilátus, vagy Heródes elé, ha nekik is megmutatja sebhelyes testét, akkor majd hinni fognak, akkor majd elmenekülnek a római zsarnokok. Jézus nem tett ilyet, hagyta meghalni ezt a reménységet, de adott egy jobbat, az örök élet reménységét. Ha ez, a síron is túlmutató reménység tölti meg szívünket, teljessé válik a krisztusi szabadítás, hiszen ő azért jött, „hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt; és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak” (Zsid 2,14b-15).