2013. április 29., hétfő

Milyen nép lakik itt?


Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
- Milyenek itt az emberek? – tudakolta.
- Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
- Athéni vagyok.
- És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.
- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.

A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
- Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
- Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.

A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
- Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
- Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.



2013. április 24., szerda

Táncolni az esőben


Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy bekötött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még legalább fél óra, míg az orvos megérkezik.

Figyeltem, milyen türelmetlenül nézi percenként az óráját. Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötést és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak… Az orvosra várva eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet, és egy kis beszédbe elegyedtem. Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonába kell mennie, ahogyan évek óta teszi, hogy reggelizzen a feleségével. Udvariasan a felesége egészsége felől érdeklődtem. Kedvesen elmesélte, hogy az Alzheimer-kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában. Gondolva, hogy a feleség egy tiszta pillanatában esetleg felizgatja magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve már nem ismeri fel… Akkor csodálkozva megkérdeztem: „És ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?” Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta: „Az igaz, hogy ő már nem tudja ki vagyok, de én jól tudom, ki ő.”

Szó nélkül maradtam és kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a sietős léptekkel távolodó öreget… Lenyeltem a könnyeimet, miközben arra gondoltam: Ez a szerelem, ez az, amit az élettől szeretnék!... Hiszen alapjában véve ilyen az igazi szerelem! Nem feltétlenül fizikai, és nem ideálisan romantikus. Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt ami volt, ami van, és azt, ami még nem történt meg. Nem feltétlenül azok a boldog és kiteljesedett személyek, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, amijük van… Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben.

2013. április 23., kedd

A rózsa


A német költő, Rilke egy időben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott. Alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét előre nyújtotta, szemét a földre szegezte.

Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnője ellenben gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot. Egyszer a fiatal francia nő csodálkozva meg is kérdezte a költőt:
- Te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek?
- Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének, hanem a szívének szánunk - válaszolta a költő.
Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a koldusasszonyhoz ment. A rózsát belehelyezte a kezébe és tovább akart menni. Ekkor azonban váratlan dolog történt: a koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költőre, nagy nehezen felkelt a földről, megragadta a férfi kezét és megcsókolta. Majd, a rózsát erősen a szívére szorítva, eltávozott.

Egy héten át nem látta. A másik héten ismét ott ült az utcasarkon, a szokott módon: szótlanul, mozdulatlanul, mint korábban.
- Miből élhetett egész héten át, mikor semmit se kapott? - kérdezte a francia barátnő.
- A rózsából - válaszolta a költő. (Bruno Ferrero)

2013. április 22., hétfő

Pisti bácsi hazament

Apostol? Misszionárius? Esetleg tanító és evangélista, vagy egyszerre mind? Talán Gulyás István tudott volna a leghitelesebben nyilatkozni arról, hogy ő leginkább minek érezte magát. A Kelet-Európában jól ismert szolgáló április 9-én, élete 91. évében hunyt el. 

Vannak emberek, kiknek egész élete példaadó. Rájuk utal a közismert igevers: "Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról  akik szólották néktek az Isten beszédét, és figyelmezvén az ő életük végére, kövessétek hitüket" (Zsid 13,7). Nyilván ők sem tökéletesek, nekik is megvannak a hiányosságaik, de életfelfogásuk, Isten iránti múlhatatlan rajongásuk igazi értékként ragyog. Gulyás István is ilyen ember volt. Önzetlensége már-már kellemetlen volt. Saját szükségeit a háttérbe szorítva járta Kelet-Európa gyülekezeteit és segítette az imaházépítéseket, támogatta (anyagilag is) a tanulni vágyó fiatalokat és azokat a lelkipásztorokat, missziómunkásokat, akik anyagi nélkülözések közepette végezték teendőiket. Életének fontosabb eseményeit a Szolgálatra rendelve című könyv foglalja össze. Nem érdem, de mégis örömmel emlékezem arra, hogy ezeknek a könyveknek az Erdélyből Magyarországra történő szállításában én (is) segíthettem.  

2013. április 17., szerda

A kitárulkozás


"Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből" - idézi Jézus a Tóra közismert parancsát egy érdeklődő írástudónak. Sokszor olvastam ezt az igét és sokszor idézem is prédikációimban. Szeretni Istent? Rendben, semmi gond. De azért valami mégiscsak szöget üt a szívembe.

Ha valakit igazán szeretünk, kitárulkozunk előtte. Minél inkább szeretjük a másikat, annál kevesebb a titkunk, annál több mindent osztunk meg magunkból. Szép dolog is a szeretet - amíg van. Mert ha egyszer eltűnik... Na, akkor nagy a baj. Talán ezért olyan hangosak a válások, hiszen olyan valakivel szakad meg a kapcsolat, aki ismeri a titkainkat. De mi az, hogy ismeri!? Ki is teregeti, közhírré teszi, szétkürtöli... A csalódott felek ilyenkor általában fogadkoznak, hogy ők ezután a nők/férfiak közelébe se mennek, mert az összes nő/férfi csaló, hazug, szélhámos... De további következtetések is megszületnek, például, hogy "ezután sokkal óvatosabb leszek, senkinek nem adom ki a titkaimat". Aztán jön egy újabb szerelem, egy újabb kitárulkozás és - sajnos sokszor - egy újabb csalódás. Csoda, hogy olyan sok bizalmatlan ember él körülöttünk?

Isten nem csak azt kéri az embertől, hogy "szeress", hanem ezt: teljes szívből, lélekből, elméből és erőből szeress. Vagyis teljesen tárulkozz ki előttem, az Isten előtt és ne takargass semmit. Rögtön az első igazán mély istenélmény el is vezet minket ehhez a kitárulkozáshoz, amikor felfedjük bűneinket. Olyan bűnöket, melyekről addig senkinek sem akartunk beszélni, vagy lehet, hogy akartunk volna, de nem tudtunk, mert nem éreztük azt, hogy titkunk a másik ember szívében biztonságban lenne. Istennel kapcsolatban nincsenek ilyen talányok. Ő nem fog kiadni bennünket, nem fogja szétkürtölni dolgainkat, nem hagy cserben bennünket; ő úgy szeret, ahogy más nem tud. Mindig is erre a szeretetre vágytunk. Ezt keresi az ember már a szüleiben, majd a társában, vagy a gyermekeiben, és ezért csalódunk, mert idővel rájövünk, hogy ilyen szeretet nincs. Legalábbis a földi halandókban, hiszen akarva-akaratlanul csalódásokat okozunk még a szívünkhöz oly közelállóknak is. Ezért kellene komolyan venni az Igét és mindennél jobban szeretni az Istent, hogy az emberi kapcsolataink is helyükre kerüljenek. Ha a szeretet-létrán nem az Istené az első hely, akkor odabiggyesztünk majd mást - egy barátot, a társunkat, a gyermekünket - és istent csinálunk belőle. Csendesen jelzem: ebbe a pozícióba eddig mindenki belebukott. Faraghatunk újabb és újabb istenpótlékokat, de átütő sikerre ne számítsunk. Ezért ez az első parancsolat: szeresd az Urat. Ha őt szeretjük, ha ezt teljes szívvel, lélekkel, elmével és erővel tesszük, akkor egymást is szeretni fogjuk. Örülök, hogy erre ma is lehetőséget kapunk. 

2013. április 16., kedd

Ne cipeld tovább!


Egy tanár azt a feladatot adta diákjainak, hogy egy héten át minden egyes személy nevét, aki nekik bosszúságot okozott, írják fel egy papírdarabra, a papírdarabot tűzzék rá egy barackra, a barackot pedig tegyék egy kartondobozba.

A hallgatóknak magukkal kellett cipelniük a dobozt ahová csak mentek: otthonukba, autójukba, az órákra, még éjszaka is az ágyuk mellé kellett helyezniük azt. A hallgatók eleinte szórakoztatónak tartották a játékot; mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Persze a múltnál nem ragadtak le. Egy idő után azoknak a nevei is belekerültek a dobozba, akik a közelmúltban bántották meg őket, kiknek sértései egészen frissek voltak. A doboz azonban egyre súlyosabbá vált. A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, bűzt árasztottak és a rothadás gyorsan átterjedt a többi, addig egészséges barackra is.

Nehéz, már-már megoldhatatlan problémát okozott az is, hogy a kartondoboz sem bírta a gyűrődést, így egyre megoldhatatlanabbnak tűnt a szállítás de a tárolás is.

A tanulók hamar megértették a leckét, amit a hét végén a tanár elmagyarázott nekik. A doboz annak tartalmával és súlyával azokat a lelki terheket jelképezte, melyeket a megbocsátatlanság miatt ott hordozunk a szívünkben. Gyakran azt hisszük – mondta a tanár –, hogy amikor valakinek megbocsátunk, kegyelmet gyakorlunk felette. A valóság azonban az, hogy a megbocsátás, mások vétkének elengedése a legnagyobb szívesség, amit önmagunknak tehetünk!

2013. április 15., hétfő

Közel van!

Ha valaki szeretné tönkretenni a napját, üljön le beszélgetni egy lelkileg sérült emberrel. Például egy egyedül élő nyugdíjassal, akit nem látogatnak a gyermekei, vagy egy válófélben levő férfivel, asszonnyal, egy munkanélkülivel, egy eladósodottal, egy beteggel... Garantálom, hogy már a beszélgetés első perceiben ömleni kezd a panasz, a miértek, a szitkozódás, ami csak akkor marad abba, ha búcsút veszünk. Ha tudunk. Mert egy panaszos lelkű embertől elválni is nehéz. Csak mondja, mondja, szinte levegővétel nélkül, hiszen örül, hogy végre valaki előtt kiöntheti sérelmeit. Ettől persze mi, a hallgatók nem leszünk boldogok. Néha teszünk egy-egy erőtlen kísérletet arra, hogy a beszélgetést pozitívabb irányba tereljük, de ezek mind zátonyra futnak. Ilyenkor néha fogadalmat is teszünk: soha többé. Mármint soha többé nem leszek olyan óvatlan, hogy ezzel az emberrel leálljak beszélgetni. Aztán ha az élet mégis egymás mellé sodor bennünket, keresünk és találunk is valami kibúvót, ami miatt most egyszerűen nincs több időnk csak annyi, hogy köszönjünk és fussunk tovább. Ezt persze mindeni megérti, hiszen a világ tényleg ilyen: mindig rohanni kell.

Az isteni hozzáállás más. Megdöbbentően más. Dávid ezt írja a 34. zsoltárban: "Közel van az Úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebhedt lelkeket". Vagyis nem menekül, nem mentegetőzik, nem "áll égnek a haja" ha egy panaszos lelkűvel van dolga. Sőt! Ha lehet, hozzájuk még közelebb férkőzik. Jézus sem titkolja ilyen irányú elkötelezettségét: "Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek, nem azért jöttem, hogy igazakat, hanem hogy bűnösöket hívjak megtérésre" (Mk 2,17). Vagyis pont azokkal "bíbelődik", akiket mások elkerülnek. A sebzett lelkűekre kíváncsi, azokra, akik engem vagy másokat lefárasztanak, megterhelnek, kiborítanak.

Közel van az Úr... Evangélium ez számomra is. Eddig úgy beszéltem magamról, mint mások bajainak fáradt hallgatójáról, de be kell vallanom: időnként én is belevágódok a panaszkodók székébe. Időnként belőlem is csak folyik a keserűség és ha belegondolok, rá kell jönnöm: én is fárasztó vagyok. Milyen jó, hogy Isten nem utasít el még a leggyengébb pillanataiban sem. Közel van az Úr - a megtört szívekhez is. Köszönöm Uram!

2013. április 11., csütörtök

Egy mosolyon múlott


Egyszer egy pap New York Bowery nevű részén járt, ahol sok a hajléktalan. Három barátjával épp a komp felé igyekezett. Útközben láttak egy rongyokba öltözött embert a járdán ülni. Nagyon piszkos volt, és szemmel láthatóan depressziós. Amikor a tekintete összetalálkozott a papéval, intett neki, hogy menjen oda hozzá. A pap meghatottan elindult felé. A barátai azonban gyorsan rászóltak: ,,Csak nem mész oda ahhoz a csavargóhoz?!" A pap elengedte a füle mellett barátai figyelmeztetését, és odalépett a hajléktalanhoz. Pár szót váltott vele. Aztán rámosolygott és indult a komphoz.

Amint a beszállásra várakoztak, a hajléktalan futva odajött hozzá, és zokogott, mint egy gyerek. Előhúzott egy fegyvert, és azt mondta: "Atyám, ma reggel, mielőtt találkoztunk, arra készültem, hogy befordulok egy sikátorba, és szétloccsantom a fejemet. Amikor ön felbukkant, intettem és ön odajött. Válaszolt a hívásomra és a könyörgésemre. Aztán úgy beszélt velem, ahogy azzal beszélnek, akit szeretnek, de nem ez tartott vissza attól, amit terveztem. Távozóban a szemembe nézett, és rám mosolygott. Hét év óta ez volt az első jele az emberi szeretetnek, ami felém irányult, és el akartam mondani, hogy a mosolya visszaadta ma az életemet." Aztán beszélgettek még egy kicsit kettesben, a pap megtudta, hogy ez az ember valamikor orvos volt a John Hopkins Kórházban. A pap megáldotta, majd folytatta útját.
Később a pap elment a kórházba, és kérdezősködött a férfi felől. Különböző orvosoknak és nővéreknek említette meg az illető nevét, és azt mondták, hogy tényleg orvos volt itt, de valami probléma miatt távozott. Senki sem tudta megmondani, hogy hol tudná megtalálni.
Három évvel később csörög a telefon, és egy kellemes hang üdvözli a papot.
"Halló, itt Dr. Lawson. Emlékszik még rám? A kikötőben találkoztunk. Ismét itt vagyok a kórházban. Csak azt akartam mondani, hogy milyen sok múlik egy mosolyon - néha minden egy mosolyon múlik."

2013. április 10., szerda

Ez nem bújócska!

Jézus feltámadása után a tanítványok eszeveszett Mester-keresésbe fogtak. Nem tudták elképzelni, hogy hova lett Uruk. Mária számára is hasonlóan talányos volt az ügy, ezért még a kertésznek hitt személyben is a gyanús alakot látta; ki tudja, talán ő vitte el a holttestet.

Lukács beszámolója szerint húsvét vasárnap az asszonyok értek oda először a sírhoz. Beléptek, de senkit nem találtak ott. Az evangélium így írja le az itt történteket: "És lőn, hogy mikor ők e felett megdöbbenének, ímé két férfiú álla melléjök fényes öltözetben: És mikor ők megrémülvén a földre hajták orczájokat, azok mondának nékik: Mit keresitek a holtak között az élőt?" (Lk 24,4-5)

Az angyali kérdés egyúttal útmutatás is: ne a holtak között keressétek Őt! Ne a szokásaidban, templomok évszázados köveiben, szobrokban, liturgiában akard megtalálni - nem lesz ott. De hát hol található meg a Mester? Veszélyes ez a kérdés. Hogy miért? Mert azt sugallja, hogy Jézus bújócskát játszik velünk; elbújt és kíváncsi rá, hogy megtaláljuk-e, vagyunk-e olyan ügyesek-okosak, hogy felfedjük hollétét. Szó nincs erről. Keresés alatt inkább a kapcsolatfelvételt értjük. Élnek körülöttem olyan emberek, akikről tudom, hogy melyik házban laknak, milyen autójuk, hány gyermekük van, esetleg még azt is, hogy mi a nevük, de többet nem. Soha nem beszélgettem velük, ezért nem ismerem szívük vágyait, terheiket, örömeiket... Jézussal kapcsolatban is lehetünk így. Sokaknak ismerős lehet a neve, tudnak róla néhány bibliai történetet, esetleg egy-két imára is emlékeznek, de ennél többet nem jelent számukra. Más jellegű viszonyra utal Máté evangéliuma, amikor így fogalmaz: "Mert a hol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18,20). Ott van, mert az a kettő-három kíváncsi rá, vele akar lenni, többet akar megtudni róla. Ez a kettő-három félretette a "holt dolgokat", a földieket, hogy találkozhasson az Élettel.

Találkozni akarunk Jézussal? Jobbat ajánlok: élni akarjunk vele. Ha ezt igazán szeretnénk, nincs akadály, Ő kész a kapcsolatfelvételre, hiszen már az ószövetségi ige is erre bátorít minket: "Engem keressetek, és éltek!" (Ám 5,4) Legyen így!

2013. április 9., kedd

A tehetetlenség

Néhány éve műtötték a térdemet. Gerincbe kaptam érzéstelenítő injekciót. A műtét után átvittek a szobámba és mondták, hogy néhány órán keresztül ne mozogjak. Később jöttem rá, hogy ha akarnék sem tudnék. A műtét után ugyanis még órákig hatott az érzéstelenítő. Néztem a lábaimat és úgy éreztem, mintha deréktől lefelé nem én lennék. Nem tudtam megmozdítani még a kisujjamat sem. Borzasztó volt ez a bénaság, tehetetlenség.

Jézus keresztere feszítésével kapcsolatban olvassuk a következőket: "A Jézus keresztje alatt pedig ott állottak vala az ő anyja, és az ő anyjának nőtestvére; Mária, a Kleopás felesége, és Mária Magdaléna. Jézus azért, mikor látja vala, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, a kit szeret vala, monda az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad!" (Jn 19,25-26) Micsoda kiszolgáltatott helyzet! Egy asszony, egy édesanya ott áll fia keresztje alatt, látja, hallja annak szenvedését, de semmit sem tehet érte. Nem tudta kimosni, bekötözni sebeit, nem tudta csillapítani lázát, nem tudott mellé ülni, kezét a homlokára tenni... Még megitatni sem tudta amikor Jézus így kiáltott: szomjazom. Mária csak állt, sírt és tehetetlenül nézte fia haláltusáját és hallgatta a gúnyolódók megjegyzéseit. Borzasztó pillanatok lehettek ezek.

Néha úgy hozza az élet, hogy mi is átéljük ezt a bénultságot. Van, hogy valaki, akit szeretünk, szenved, és nem tudjuk enyhíteni szenvedését. Pedig mennyire szeretnénk! Lessük kívánságát, virrasztunk, költekezünk, sütünk-főzünk - hátha valami segít. Aztán szembesülni kell azzal, hogy a szenvedések egyre mélyebbek, a szó egyre halkabb, hogy tehetetlen a beteg és az ápoló is, sőt, talán még a gúnyolódók is megjelennek, akik tudni vélik a bajok eredetét, akik isteni büntetést látnak a szenvedések hátterében.

Talán Mária is remélte egy ideig, hogy valami csoda fog történni. Remélte, hogy eljön Illés, vagy a 12 sereg angyal, vagy bárki, aki fordulatot hozhat ebbe a hihetetlenül igazságtalan történetbe. De nem jött a szabadítás. Csendben maradt az ég. Nem volt imameghallgatás, Jézus kilehelte lelkét.

Sokan tudnak ma is azonosulni Mária érzéseivel, fájdalmával. Lássunk azonban túl a szenvedésen! Higgyük el, hogy lesz viszontlátás, hogy egy olyan ország vár ránk, ahol az élet mentes a bűn mindenféle következményétől, ahol "a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak" (Jel 21,4). Nem vagyunk mindenható urak, nem tudunk enyhíteni minden szenvedést, de a reménység ott élhet a szívünkben. Az a reménység, hogy Isten jobbat készített el az őt szeretők számára. Higgyünk Krisztusban, fogadjuk el az ő megváltását és teljen meg szívünk reménységgel, hiszen - ahogy az ének mondja - "mit Isten ígért, szilárdan állja".

2013. április 8., hétfő

Legyen világosság!

Számos érdekesség fedezhető fel a gadarai megszállott történetében (Mk 5). Ezek közül az egyik a gadaraiak Jézushoz való viszonyulása. 

Tudjuk, sejtjük, hogy a városlakók élete nem lehetett egyszerű, hiszen egy tébolyult, sírboltokban lakó, őrjöngő ember tartotta félelemben őket. Azt is tudjuk, hogy próbáltak úrrá lenni a helyzeten, hiszen kötelekkel, majd láncokkal is megkötözték a megszállottat, de ő ezeket letépte magáról. Ilyen kudarcok után érkezett Jézus erre a vidékre, és lám-lám, megszabadította a megszállottat.

A szabadulásnak viszont ára is volt. A tisztátalan lelkek ugyanis egy közeli disznónyájat szálltak meg, mire a mintegy kétezer sertés eszét vesztve a tengerbe rohant. A kondások a történteket elmesélték a városlakóknak, akik az esetet hallva nem lelkesedtek annyira, mint mi, a történet mai olvasói, hiszen akárhonnan nézzük is, kár érte őket. A kondások valószínűleg nem a saját állataikat őrizték, legeltették, ők csak fogadott munkások voltak. A disznók tulajdonosai a városból kirohanó emberek lehettek. Egyáltalán nem érdekelte őket, hogy az egykori megszállott most ott ül Jézus lábainál értelmesen, felöltözötten. Őket a disznóik érdekelték. Nem is csoda, hogy a megtisztult ember később azzal a kéréssel áll elő, hogy hadd menjen Jézussal. Én sem szívesen laknék egy olyan városban, ahol a disznó fontosabb mint az ember. Ennek ellenére Jézus maradásra kéri legújabb követőjét, aki készséggel eleget tesz a kérésnek. A történetben egyetlen félmondat sem utal arra, hogy Gadara lakosai örültek volna a csodának, sőt, ezt írja a Biblia: "Ekkor esengeni kezdtek, hogy távozzék el a határaikból" (5,17).

A városlakók kérése mögött nem csak a disznóveszteség miatt érzett keserűség és düh állhatott, hanem a félelem is. Tudjuk, hogy a zsidó törvények értelmében a disznó tisztátalan állat. Mivel Gadarában a törvény ellenére tartották és tenyésztették ezeket, sejthető, hogy a Tóra egyéb rendelkezéseit is figyelmen kívül hagyták. Vajon mit látott volna Jézus, ha útját folytatva bemegy Gadarába? Talán ezen gondolkodtak el a városlakók is és ezért kérték a Mestertől, hogy távozzon. Nem akarták, hogy beleavatkozzon életükbe, hogy rámutasson egyéb tisztátalanságaikra. Mindenkinek jobb így - gondolhatták, de tévesen.

Jézus a világ világossága. A világosság jó, persze csak akkor, ha nincs rejtegetni valónk. A gadaraiaknak volt. Zákeusnak is, de amikor Jézussal leült egy asztalhoz, amikor engedte, hogy a világosság beragyogja szívét, ezt a meglepő kijelentést tette: "vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással vettem el, négy annyit adok helyébe". Ez gazdaságilag veszteség, de lelkileg olyan nyereség, amit az ember nem cserélne fel földi javakra. Ettől estek el a gadaraiak. Féltették vagyonukat, a még esetleg megmaradt disznóikat, rejtett bűneiket. Ezért gondolták, hogy jobb, gazdaságilag is kifizetődőbb a sötétségben maradni, mint Jézusnak engedni. Szegény emberek! Életük legrosszabb döntését hozták meg.

Jézus kijelentése egyértelmű: "Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága." (Jn 8,12). Higgyünk neki és engedjük, hogy az Ő világossága töltse be mindennapjainkat, hogy majd az Ő világosságában élhessük síron túli életünket is!

2013. április 5., péntek

Megszámláltattunk és híjával találtattunk

Március 28-án jelentek meg a 2011-es népszámlálás első hivatalos adatai, melyek közül általában két dolgot emelnek ki: nőtt a magukat romának vallók aránya (a 2001-es adatokhoz képest 205 ezerről 315 ezerre), valamint drasztikusan csökkent az úgynevezett történelmi egyházakhoz tartozók száma. Ezen felekezetek több mint kétmillió tagot veszítettek - de ezt nem mindenki gondolja így.

Az elkövetkezendő hónapokban bizonyára az egyházi vezetők is értékelik a nyilvánosságra hozott adatokat, így majd ők is kommentálják azok eredményét. Illetve már kommentálták is. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Titkársága így nyilatkozott: "Amint azt már a népszámláláskor is szóvá tettük, erre a kérdésre a számítógépes rendszer napokig egyszerűen nem fogadta el a választ, ha valaki „katolikus”-nak vallotta magát, és ebben az értelemben tájékoztatták a számlálóbiztosokat is. Ugyanakkor a kérdésfelvetés is eltért a korábbi népszámlálásokétól, így az eredmények nem alkalmasak az összevetésre. Mindezek alapján a nyilvánosságra hozott adatokat a vallási hovatartozásra vonatkozóan nem tudjuk mérvadónak tekinteni." Vagyis a katolikus álláspont szerint a 2001-es 5.558.961-ről azért csökkent 3.871.881-re a magukat katolikusnak vallók száma, mert a számítógépes rendszer napokig nem működött, illetve nem volt egyértelmű a kérdésfelvetés? Remélem, hogy a közlemény megfogalmazói is érzik szavaik komolytalanságát és azt, hogy ennél sokkal mélyebb önvizsgálatra van szükség például azért, mert a történelmi felekezetek esetében az országos átlagnál is kevesebb a gyermek (14% helyett 12%), viszont sokkal több az idős (23% helyett 31%) ami egyébként nem baj, de a jövő szempontjából elgondolkoztató.

Amióta megválasztották az új katolikus pápát, az újságok címlapján van. Hol börtönt látogat, hol nők lábait mossa meg, vagy gyermekeket vesz kezébe és imádkozik értük. Számtalanszor kifejezte, hogy számára a szegények, elesettek fontosak és úgy tűnik, hogy Argentínában megtanulta, hogyan kell megszólítani őket. Ferenc egy "szegény" egyházat akar, ahol nem a külsőségek számítanak. Így legyen. A nála tapasztalható közvetlenséget, emberközeliséget hiányolom a magyar eklézsiából és úgy tűnik, vannak még néhány százezren, akik hasonlóan éreznek.

Jézus Krisztus a hétköznapi emberek között élte az életét, ott, ahol megszólíthatta őket, és ahol őt is megszólíthatták. Talán nem véletlen, hogy nem fogott templomépítési projektbe. Mi megtettük, most pedig azon tanakodunk, hogy a híveket hogyan küldjük vissza az emberek közé. A templomfalak mögött ugyanis szabadon végezhetjük liturgiánkat, csodálkozó, vagy éppen kritizáló tekintetektől mentesen imádkozhatunk és énekelhetünk, füstölhetünk, csengethetünk, tömjénezhetünk. Így mindenkinek jó, senkit sem zavarunk. Aztán amikor vége a misének/istentiszteletnek, visszamegyünk a való világba, ahol fogalmunk sincs, hogy miként lehetne bizonyságot tenni a hitünkről. De nem csak ezzel van probléma. A történelmi egyházak tagjai megidősödtek. A nagymamák - és főleg ők - azt még fontosnak tartják, hogy a kis unoka legyen megkeresztelve, meg a gyerek/unoka esküvője templomi legyen, de hogy ezen túl hogyan élnek, mit tesznek, kevésbé fontos. Lelki szemeimmel nem látom azokat a nagymamákat, akik gyermekeiket, unokáikat az asztal köré gyűjtik és Bibliát olvasnak nekik, valamint imádkoznak velük és elmondják, nekik mit jelent a hit, mit jelent Jézus Krisztus. Pedig ha az androidos unoka hallgat valakire, akkor az a nagymama lenne...

Napokig nem működött megfelelően a számítógépes rendszer? Azt hiszem, hogy évek, évtizedek óta mi nem működünk jól. Ha mi, keresztények, Krisztus-követők nem karoljuk fel a szegényeket, majd megteszi más, például a buddhisták, vagy a krisnások. Rá kell döbbenni, hogy egyedül nem megy - még egy katolikus egyháznak sem. Fontos az összefogás, az egymástól tanulás képessége és az, hogy valóban Krisztus kerüljön a középpontba a liturgiai elemek helyett. Remélem, hogy Ferenc pápa jó példát fog mutatni ebben és remélem azt is, hogy felekezettől függetlenül, kicsik és nagyok rájövünk: tennünk kell, lépnünk kell, nem maradhatunk tovább a (templom)falakon belül, hiszen ezt a jézusi parancsot kaptuk: "Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek".

2013. április 4., csütörtök

Aki nem hitt a csodákban

Ernest Renan XIX. századi vallástörténész meglehetősen furcsa képet festett Jézusról a Jézus élete című, 1863-ban írt könyvében. Nem csoda, hogy műve az akkori egyház heves tiltakozását váltotta ki. 

Ernest Renan eleinte papnak készült, teológiai tanulmányokat is folytatott, majd a katolikus egyházból kiábrándulva elfordult addigi hitétől. Negyven éves volt amikor megírta a már említett, viharokat kiváltó könyvét. A tiltakozás nem volt ok nélküli. Ernest Renan ugyanis egy olyan Jézust mutat be könyvében, kinek alakja, munkássága korántsem volt olyan csodálatos, mint ahogy azt a Biblia állítja. Véleménye szerint az akkori emberek tudatlanságának és az utókor rajongásának köszönhető, hogy Jézus azzá vált, akiben hiszünk.

Tagadta a csodákat. Ezt írja: "Még kevésbé ismerte (Jézus) a görög tudomány által megteremtett új eszmét, mely talpköve minden filozófiának, s melyet a modern tudomány fényesen igazolt, vagyis azt, hogy figyelmen kívül kell hagyni a természetfölötti erőket, melyeknek a régi korok naiv hite a világegyetem kormányzását tulajdonította. Csaknem egy évszázaddal előtte Lucretius bámulatos erővel fejezte ki a természet általános törvényeinek hajthatatlanságát. A csoda tagadása, az a gondolat, hogy a világban törvények parancsára történik minden, s hogy ebben semmi része a felsőbb lények személyes beavatkozásának, polgárjogot nyert mindazoknak az országoknak nagy iskoláiban, amelyek befogadták a görög tudományt. ... Jézus mit sem tudott erről a haladásról." (115. o.)

De akkor mi állhat az evangéliumok számos csodaleírása mögött? "Jézus egyik leggyakrabban alkalmazott gyógymódja az exorcizálás volt, vagyis a démonok kiűzése. Akkoriban mindenki hajlott rá, hogy higgyen a démonokban. [...] Szíriában még ma is őrültnek tartják, vagy 'démontól megszállott'-nak (a kettő egyet jelent, medzsnun) azt az embert, aki voltaképp csak hóbortos. Ilyen esetekben egyetlen szelíd szó is elég volt a démon elűzéséhez. Bizonnyal ilyen eszközöket alkalmazott Jézus." (274, 276. o.) Azért megnéztem volna, hogy Renan, vagy más hogyan gyógyítja meg azt a fiatalembert, aki nyilván merő hóbortból hol tűzbe, hol vízbe vetette magát, vagy mit kezdett volna a gadaraival, akit a szép szavakon túl kötelekkel és láncokkal is próbáltak jobb belátásra téríteni, de ő ennek ellenére őrjöngve élte életét a városon kívüli sírboltokban.

Hasonlóan furcsa elképzelése volt Jézus feltámadásáról is. Máriának arra a kérdésére, hogy ki vitte el az Úr testét a sírból, ezt a választ adja: "A rajongás, amely mindig is hiszékeny... Magdalai Mária erős képzelete igen nagy szerepet játszott ebben a hitben" (397. o.)

Így jutott el Ernest Renan egy teljesen átlagos, hétköznapi Jézushoz, aki - szerinte - pusztán az emberi rajongásnak és naivitásnak köszönhetően lett Mester, Krisztus. Sajnálom Renant és követőit egyaránt. Sajnálom, mert könyve alapján kimondható: soha, még teológus korában sem volt személyes találkozása Jézus Krisztussal. De sajnálok mást is, mégpedig azt, hogy sem papjai, sem teológushallgató társai nem tudták neki bemutatni az élő, feltámadt Jézus Krisztust, a dogmákkal, kritikával, kiközösítéssel és egyéb fenyítő eszközökkel pedig - ahogy a példa mutatja - semmire sem mentek. Renan számára Jézus csak egy legenda, mesekönyvbe való figura maradt.

Körülöttünk is élnek emberek, s hogy ők miben hisznek, rajtunk is múlik. Látják bennünk az Urat, az élő, csodatevő, mindenható Jézust? A III. században élt Cipriánus tudós ember volt, aki "oltalmazta a pogány vallást sok ideig". Aztán megismert egy papot, Ceciliust, aki olyan nagy hatást gyakorolt rá, hogy keresztény lett, mártír keresztény. Ez hiányozhatott Renan életéből. Olyan valaki, aki nem dogmákra, rendeletekre, egyházi visszaélésekre, beszűkült gondolatokra, hanem a lényegre mutat rá. Imádkozzunk azért, hogy életünk lehessen út Jézus számára a körülöttünk élők szívéhez!

2013. április 3., szerda

Gyertyafényes esték

1969-ben a Szociológiai Intézet életmód- és családkutatást végzett Békés megyében. Kétezer családot kérdeztek ki száz kérdezőbiztos segítségével. 

A vizsgált családok 69%-ában volt mosógép (nem automata), 32%-nak volt porszívója, 20%-nak hűtőgépe és 3%-nak padlókeféje, melyről nem lehet pontosan kideríteni, hogy "csak" kefét jelent, vagy pedig egy gépet. Mindegy.  Ami viszont érdekes: a felmérés szerint a tradicionális falusi lakosok 66%-a nem tervezte hűtőszekrény vásárlását. Tudtak élni nélküle.

Manapság ez elképzelhetetlen. Az elmúlt hetek viszontagságos időjárása rávilágított: ha nincs áram, végünk. Nem tudunk mosni, hűteni, fűteni, főzni, tévét nézni, internetezni, világítani... Észre sem vettük és függők lettünk. Áram-függők. Megszoktuk, hogy minden gombnyomásra működik és ez baj. Nagy baj. Bármilyen furcsa is, a világ lakosságának ötöde egyáltalán nem jut áramhoz - és mégis élnek. Nem azt mondom, hogy ugorjunk vissza a kőkorszakba, csak a kiszolgáltatottságunk és a tehetetlenségünk nem tetszik. Például az, hogy a családok "megkergülnek", ha egy estét tévé nélkül kénytelenek eltölteni, vagy ha nincs internet. A társas játékokat még csak-csak megvesszük karácsonyra, de az ünnepnapok elmúltával felkerülnek valamelyik szekrény tetejére és feledésbe merülnek. Nincs rájuk igény. Nem tudnak versenyezni Jim Carrey-vel, vagy Bruce Willis-sel. Talán azért sem, mert a tévé előtt ülve és azonosulva az akcióhősökkel mindig nyertesnek érezzük magunkat, a társasjátékban pedig vesztenünk is kell. Ráadásul az arányok is elég elkeserítőek, mert ha hatan játszunk, csak egy győzhet, a többi pedig... A lényeg, hogy veszteni nem szeretünk és nem is tudunk. A tévé erre nem tanított meg.

Lehet, hogy a "világvégéhez" nem is kell kénköves eső, csak egy kis áramszünet? Áram nélkül hogy működik a tőzsde, a pénztárgépek, az utcai jelzőlámpák? Hogy fogunk telefonálni vagy kenyeret szelni az elektromos késeinkkel? De ne csak ezt az oldalt lássuk. Szívesebben gondolok egy-egy olyan estére, amikor a gyertya fénye mellett beszélget, játszik, imádkozik a család. Talán érdemes lenne idejében váltani és megtalálni már most, a lámpafényes időben az egymásra és Istenre szentelhető időt.

2013. április 2., kedd

A templom békéje

Jézus szavai szerint "a szegények mindenkor veletek lesznek". Ennek igazságtartalma vitathatatlan; velünk vannak, közöttünk élnek, és ahogy az akkori, úgy a mai ember is nehezen tud bármit is kezdeni velük. Még a hívő ember is! Az egyik pécsi templom faliújságján a következő felirat jelent meg: "A templom békéje és tisztelete érdekében... kérjük a koldulni kényszerülő szegény Testvéreket, hogy a templomban és annak környezetében ne kéregessenek. Kérjük templomunk Híveit, hogy a templomon belül és annak környezetében ne támogassák a kéregetőket." 

A Bibliában is találkozunk kéregetőkkel. Bartimeus, vagy az Ékes kapuban ülő sánta is az volt. Viszont ezek az emberek nem tehettek mást, betegségük ugyanis megakadályozta őket a munkavégzésben. Manapság nem csak Bartimeusokkal találkozni. Nem egyszer előfordult velem is, hogy valaki ezekkel a szavakkal jött hozzám: "Őszintén bevallom, hogy alkoholista vagyok, a pénzt is italra kérem". Márpedig italra én sem adok. Aztán volt olyan is, akinek próbáltam munkát szerezni, de kiderült, hogy ő azért nem akármilyen munkát hajlandó elvállalni. Mit is mondott Pál apostol? "Aki nem akar dolgozni, ne is egyék." A lustaságot, az alkoholizmust, a tenni nem akarást nem szabad támogatni. Talán a pécsiek is találkoztak olyanokkal, akik a hívek jóindulatából éltek, s egy-egy mise, vagy istentisztelet után az összegyűjtött pénzt valamelyik sarki kocsmában gurították le a torkukon. Ez valóban nem tartható.

Viszont a felirat szövege is elgondolkodtató: "A templom békéje és tisztelete érdekében..." A templom akkor a legbékésebb, ha nincs ott senki, legfeljebb én. Tavaly nyáron Egerben jártunk. Nagy meleg volt, így a testünknek is jól esett egy-egy hűvös templomba beülni néhány percre. Békés templomok voltak ezek, melyekben csak néhány turista ténfergett, akik a freskókat, szobrokat nézegették. Ez a meghitt állapot azonnal eltűnt, amikor egy több gyermekes család lépett be az ajtón. Láthatóan nem szoktak hozzá az ilyen helyekhez és ahhoz sem, hogy itt "illik" csendben lenni. A gyerekek sikongatni kezdtek - élvezték, ahogy a hangjuk visszaverődik a templomfalakról. Na volt ám szemráncolás, méltatlankodás!

Nekem sem könnyű prédikálni, ha a gyerekek hangoskodnak. De mit tegyek? A templom békéje érdekében tiltsam ki őket? És egyáltalán a templom békéje a legfontosabb? Nem az emberi életeké? Természetesen igyekezni kell arra, hogy ne borzoljuk egymás idegeit, de Jézus sem a templom békéjének fontosságát prédikálta. "Az én békességemet adom nektek..." - mondta a tanítványainak, a békétleneknek, az aggódóknak, a kitaszítottaknak. Azt hiszem, hogy ez lenne a legfontosabb. Talán a baj nem is a koldusoknál keresendő, hanem nálunk, nálam, a mi, az én szívemben. Mert hol vannak a Péterek, a Jánosok, akik megállnak az Ékes kapunál, vagy a mai templomok környezetében és nem ezüsttel meg arannyal, hanem a Jézus Krisztus nevében, az Ő erejével oldják meg a problémákat? Minden tiszteletem a pécsieké és az érintett belvárosi templomé, de számomra mégsem előremutató, hogy most még csak szép szóval, de később talán kordonnal és lakcímkártyával próbáljuk megteremteni a templom békéjét. Azt hiszem, hogy Jézus sem ezt az utat választaná...

2013. április 1., hétfő

Feltámadt az Úr!

Nem tudjuk megmagyarázni a feltámadást. A tudomány eszközeivel mérhetetlen, bizonyíthatatlan. Csak azt tudjuk bizonyítani, hogy aki egyszer meghalt, annak teste az enyészeté lesz, vagy ahogy a Biblia írja: porból vétettünk és ismét porrá leszünk. 

Ha a húsvéti feltámadást a logika eszközeivel próbáljuk magyarázni, kudarcot vallunk. De ki mondta, hogy ezt a megközelítési módot kell választanunk? Persze a kísértés azért ott van, hiszen manapság amit nem tudunk a logika, az ész, a tudás oldaláról alátámasztani, az nincs is. A többi csak babona - mondják a mai "főpapok", a tudomány jeles képviselői. Számukra most is hihetőbb a lopós verzió: a tanítványok éjjel ellopták Jézus testét. Ők és sokan mások ebben tudnak hinni.

Először Mária sem tudta mit higgyen amikor az üres sírt látta. "Elvitték az Urat a sírból" - mondta Péteréknek. De kik voltak a tolvajok? Teljes tanácstalanság... Aztán találkozik valakivel, akit a kertésznek hitt. Őt is meggyanúsítja: "Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted őt, és majd én elviszem". A történet ekkor vett érdekes fordulatot, ugyanis a kertésznek hitt személy csak ennyit mond: Mária. Az asszony azonnal tudta kivel van dolga, tudta, hogy Jézussal találkozott.

Hogy ez csak egy szép mese? Nem, senki ne gondolja. Mesékért nem szokás üldözéseket indítani, vért ontani és életet adni. Márpedig a későbbiekben ez történt. A tanítványok mártírhalált haltak. Életüket adták a hitükért de nem bánták, hiszen hitük szilárd alapokon nyugodott. Ők tudták mit láttak, mit éltek át. Jánosról írja az ige miután odaért az üres sírhoz és betekintett abba, hogy: látott és hitt. Ezért a hitért üldözték évtizedekkel később Patmosz szigetére és ezért a hitért kellett annyi szenvedés kiállnia nem csak neki, hanem tanítványtársainak is. Ők tudták mit, kit láttak és miben, kiben hittek.

És mi? Rendelkezünk ezzel a mozdíthatatlan hittel? Hiszünk a feltámadásban, Jézus Krisztus feltámadásában?     És találkoztunk már vele, a feltámadottal? Ez a találkozás ma is életváltoztató, reményt, örömöt hozó. Éljünk hát a lehetőséggel és legyen élő, valóságos kapcsolatunk az Úrral, a feltámadt Jézus Krisztussal!

Összes oldalmegjelenítés