Ne cipeld tovább!

Egy tanár azt a feladatot adta diákjainak, hogy egy héten át minden egyes személy nevét, aki nekik bosszúságot okozott, írják fel egy papírdarabra, a papírdarabot tűzzék rá egy barackra, a barackot pedig tegyék egy kartondobozba.

A hallgatóknak magukkal kellett cipelniük a dobozt ahová csak mentek: otthonukba, autójukba, az órákra, még éjszaka is az ágyuk mellé kellett helyezniük azt. A hallgatók eleinte szórakoztatónak tartották a játékot; mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Persze a múltnál nem ragadtak le. Egy idő után azoknak a nevei is belekerültek a dobozba, akik a közelmúltban bántották meg őket, kiknek sértései egészen frissek voltak. A doboz azonban egyre súlyosabbá vált. A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, bűzt árasztottak és a rothadás gyorsan átterjedt a többi, addig egészséges barackra is.

Nehéz, már-már megoldhatatlan problémát okozott az is, hogy a kartondoboz sem bírta a gyűrődést, így egyre megoldhatatlanabbnak tűnt a szállítás de a tárolás is.

A tanulók hamar megértették a leckét, amit a hét végén a tanár elmagyarázott nekik. A doboz annak tartalmával és súlyával azokat a lelki terheket jelképezte, melyeket a megbocsátatlanság miatt ott hordozunk a szívünkben. Gyakran azt hisszük – mondta a tanár –, hogy amikor valakinek megbocsátunk, kegyelmet gyakorlunk felette. A valóság azonban az, hogy a megbocsátás, mások vétkének elengedése a legnagyobb szívesség, amit önmagunknak tehetünk!