Hol a kulcs?

Szörnyülködve néztem egy dokumentumfilmet, melynek főszereplői poligám családok voltak, vagyis ahol egy férfi több feleséget is „tarthatott”. Hozzá kell tennem, hogy a látszat, a külsőségek szimpátiát keltettek, ugyanis a mormon családok rendben tartották házaikat, szorgalmasak voltak és gyermekeik szép ruhákban, tisztán szaladgáltak fel-alá.

A férfiak, kiknek nem egyszer három, öt, vagy még ennél is több feleségük volt, elragadtatva beszéltek arról, hogy milyen nagy áldás számukra ez a családi felállás. Ez annyira nem is lepett meg, de az már sokkal inkább, hogy a feleségek is osztották a férjek véleményét. Mosolyogva, minden panasz- és zokszó nélkül beszéltek a családi élet örömeiről. Nem tudtam hinni nekik. Nem tudom és nem is akarom elhinni, hogy boldog lehet az ember akkor, ha házastársán osztoznia kell. Hitetlenségemet egy ószövetségi történet is megalapozza.

Sára logikája

„Volt egy Rámátaim-Cófimból, az Efraim hegyvidékéről való ember, akinek Elkána volt a neve” – olvassuk az 1Sám 1,1-ben, majd az író visszavezeti a családfát egészen Elkána ükapjáig. Eddig minden rendben is van, sőt, még irigykedem is, mert nekem – Elkánával ellentétben – fogalmam sincs arról, hogy hívták az ükapámat. Aztán a második versben egy váratlan fordulat következik: „Két felesége volt – mondja az ige –; egyiknek a neve Anna, másiknak a neve Peninná volt”. Két feleség? Hát egy már nem elég? Vagy pont azért vett két feleséget, mert Annának nem lehetett gyermeke, ezért Ábrahám példáját alapul véve ő is keresett magának egy Hágárt? De ha így volt, vajon nem tudta Elkána, hogy Ábrahámnak és szeretett Sárájának mennyi gondja-baja lett abból a logikából, miszerint „az ÚR nem engedett szülnöm, menj be a szolgálómhoz, talán az ő révén lesz fiam” (1Móz 16,2)? De másutt is kutathatunk magyarázat után.

Mindenki azt csinálta, amit jónak látott

Sámuel egyfajta hidat képez a bírák és a királyok kora között. Márpedig a Bírák könyve ezzel a mondattal fejeződik be: „Abban az időben nem volt király Izráelben. Mindenki azt csinálta, amit jónak látott” (Bír 21,16). Nem lehet, hogy ez az életstílus vezette Elkánát is és ezért próbálta így, a maga módján megoldani a gyermektelenség kérdését? Persze azért a látszatra is ügyelt, mert évente egyszer megjelent az Úr színe előtt imádság és áldozatbemutatás céljából (1Sám 1,3). De várjunk csak? Hát nem azt írja elő a törvény, hogy háromszor kellene ezt tenni? „Évenként háromszor jelenjék meg minden férfi az ÚRisten színe előtt!” (2Móz 23,17). De akkor Elkána miért csak egyszer jelenik meg? Talán pont azért, mert ő ebben a kérdésben is a keserű megállapítás szerint cselekedett, vagyis: „mindenki azt csinálta, amit jónak látott”. Szomorú, de ez a felfogás érvényesült még a főpap családjában is (1Sám 2,12). 

Isten kezében

Vegyük most szemügyre Annát, akinek – így fogalmaz az ige – az Úr bezárta a méhét. Hogy mennyire nem volt irigylésre méltó ennek a nőnek a helyzete, jól kifejezi a következő igevers: „Vetélytársa is sokat bosszantotta őt, hogy felingerelje, mivel az ÚR bezárta a méhét” (1Sám 1,6). Ez a történet sokkal hihetőbb és életszerűbb számomra, mint a poligám mormon családokról készült film. Itt ugyanis kendőzetlenül kimondja az író: Peninná vetélytársa volt Annának, és tudatosan bosszantotta őt pont úgy, mint Hágár Sárát. Peninná talán évről évre szülte a gyerekeket, Anna pedig terméketlen maradt. Hogy miért? Kissé bosszantó az a félmondat, amit egymás után kétszer is olvashatunk: „az Úr bezárta a méhét”. Mintha Isten a vádlottak padjára lenne ültetve, mintha azt mondaná a szöveg: Anna nem szült és ez Isten hibája, hiszen ő zárta be a méhét. Hát szabad ezt? Szabad ilyet mondani? Azt hiszem, hogy a kérdéses mondatot nem feltétlenül kell szemrehányásként értelmeznünk. Értsük inkább így: bezárt méhem ajtajának kulcsa Isten kezében van. Anna ezért kér Istentől segítséget és nem a természetgyógyászoktól, varázslóktól, bálványoktól, mert tudta, hogy nem náluk van méhe ajtajának kulcsa.

A karácsonyi történetben találkozunk egy másik bezárt méhű asszonnyal, Erzsébettel. Már-már lemondott a gyermekáldásról, amikor Isten elővette a kulcsot és megoldotta vele a problémát. A mi életünkben is vannak, lehetnek zárt ajtók. Nem kell minden kulcsot kipróbálni, nem kell fűhöz-fához szaladni, vagy azt tenni „amit jónak látok”. Inkább imádkozni kell és hinni, hogy Istennél ott van a kulcs az én zárt ajtómhoz is.

A megbecsült házasság

„A házasság jó dolog, csak kicsit sokáig tart” – mondta Eötvös József, aki egyébként maga is öt gyermek – köztük Eötvös Ignác és Loránd – édesapja volt.

Egy közismert magyar pszichológus szerint azért lehetett Eötvösnek ilyen érzése, mert amikor a házasság létrejött, nem ilyen „irdatlan időmennyiségre” lett tervezve. „Az emberek akkoriban sokkal rövidebb ideig éltek: a nők a szülésbe haltak bele, a férfiak a háborúkba vagy valamilyen járványba. Az életmód, a táplálkozási szokások sem a hosszú életet szolgálták. Vagyis a holtomiglan-holtodiglan jóval kevesebb évet jelentett; tíz, tizenöt évet. Ehhez képest, ha minden jól megy, akkor a mai házasságok akár ötször ennyi ideig is eltarthatnak ... Ha én valami tótumfaktum lennék, elrendelném, hogy a házasságok öt évre köttessenek, ami után mindenféle válási procedúra nélkül el lehessen válni”.

Szerintem pontosan így éreztek azok a farizeusok is, akik ezzel a kérdéssel keresték meg Jézust: „Szabad-e az embernek bármilyen okból elbocsátania a feleségét?” (Mt 19). Hogy mi a válasz? Az ószövetségi ige meglehetősen sejtelmes: „Ha valaki feleségül vesz egy lányt, és férje lesz annak, de később nem találja kedvére valónak, mert valami ellenszenveset talál benne, akkor írjon válólevelet, adja azt az asszony kezébe, és úgy küldje el a házából” (5Móz 24,1). Milyen érdekes, hogy a farizeusoknak ez az ige jutott eszébe és nem az, hogy az ember miután elhagyta apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez. De miért is kellene ragaszkodni ahhoz, akiben van valami „ellenszenves”? Logikus a kérdés nem? És az, hogy ha nem működik egy kapcsolat, ne erőltessük; írjunk egy válólevelet és kezdjük újra az életet máshol, mással – ez is logikus nem? Korunk emberének mindenképpen.

Ismerjük Jézus válaszát, aki nem osztotta sem a farizeusok, sem az általam idézett pszichológus véleményét. Isten nem öt, vagy tíz évre tervezte a kapcsolatokat. Csendesen jegyzem meg: Ádám, vagy Noé házassága évszázadokon át tartott – és nem írtak válólevelet. Mi se tegyük, inkább „Legyen megbecsült a házasság mindenki előtt, és a házasélet legyen tiszta!” (Zsid 13,4).

A látók útja

Márk 10,46-52, Bartimeus története.

Sülysáp, 2013. 10. 27.

De én akkor is elmegyek!

Reggel a feleségem kísérte iskolába a gyerekeket. Már éppen indultak volna, amikor a legkisebb, a három éves Bítia kijelentette: "Én is elmegyek!". Ezt mi nem akartuk, mert még pizsamában volt, nem mosakodott meg és egyébként is, odakint nagyon lehűlt a levegő. Ő viszont nem tágított. Nagyjából a következő párbeszéd zajlott feleségem és közte:

- Én is el akarok menni!
- De még korán van...
- De én akkor is elmegyek! (Ettől kezdve sírva)
- De még nem öltöztél fel, a többieknek pedig indulni kell.
- De én akkor is elmegyek!
- De nagyon hideg van odakint...
- De én akkor is elmegyek!
Csak nem akart tágítani. Magára tekert egy sálat, aztán mezítláb ment a többiek után. Én szaladtam ki érte, különben képes lett volna kimenni az utcára is.

Hol és mikor veszítettük el ezt a "De én akkor is elmegyek!" indulatot? Mióta érdekel bennünket az, hogy korán van, hogy hideg van, és hogy nem megfelelő az öltözetünk, a külsőnk? Már Pál is azon panaszkodott, hogy senki sem volt mellette. Persze, hogy nem, mert senki nem vállalta fel a hozzá vezető út kockázatait. Jézus egy példázatot is elmond, melyben olyan embereket emleget fel, akik mindenfélére hivatkoztak, csak hogy elháríthassák a vacsorameghívást. Nekünk is megvannak, meglehetnek a kifogásaink, hogy mikor, miért nem megyünk gyülekezetbe, özvegyeket, árvákat látogatni, sebet bekötözni, a szegényeknek evangéliumot hirdetni, a félholt mellé lehajolni, a foglyokat szabadon bocsátani...
Ma reggel tanultam a lányomtól: De én akkor is elmegyek! Itt fáj, ott fáj, hideg van, fáradt vagyok - de én akkor is elmegyek! Így szeretnék hozzáállni a Krisztus ügyéhez.