De én akkor is elmegyek!

Reggel a feleségem kísérte iskolába a gyerekeket. Már éppen indultak volna, amikor a legkisebb, a három éves Bítia kijelentette: "Én is elmegyek!". Ezt mi nem akartuk, mert még pizsamában volt, nem mosakodott meg és egyébként is, odakint nagyon lehűlt a levegő. Ő viszont nem tágított. Nagyjából a következő párbeszéd zajlott feleségem és közte:

- Én is el akarok menni!
- De még korán van...
- De én akkor is elmegyek! (Ettől kezdve sírva)
- De még nem öltöztél fel, a többieknek pedig indulni kell.
- De én akkor is elmegyek!
- De nagyon hideg van odakint...
- De én akkor is elmegyek!
Csak nem akart tágítani. Magára tekert egy sálat, aztán mezítláb ment a többiek után. Én szaladtam ki érte, különben képes lett volna kimenni az utcára is.

Hol és mikor veszítettük el ezt a "De én akkor is elmegyek!" indulatot? Mióta érdekel bennünket az, hogy korán van, hogy hideg van, és hogy nem megfelelő az öltözetünk, a külsőnk? Már Pál is azon panaszkodott, hogy senki sem volt mellette. Persze, hogy nem, mert senki nem vállalta fel a hozzá vezető út kockázatait. Jézus egy példázatot is elmond, melyben olyan embereket emleget fel, akik mindenfélére hivatkoztak, csak hogy elháríthassák a vacsorameghívást. Nekünk is megvannak, meglehetnek a kifogásaink, hogy mikor, miért nem megyünk gyülekezetbe, özvegyeket, árvákat látogatni, sebet bekötözni, a szegényeknek evangéliumot hirdetni, a félholt mellé lehajolni, a foglyokat szabadon bocsátani...
Ma reggel tanultam a lányomtól: De én akkor is elmegyek! Itt fáj, ott fáj, hideg van, fáradt vagyok - de én akkor is elmegyek! Így szeretnék hozzáállni a Krisztus ügyéhez.