Közel van az Isten országa

"Mester, nézd, milyen kövek és milyen épületek!" (Mk 13,1)

Szinte magam előtt látom a tanítványokat, akik zsidó büszkeséggel mutatták be Jézusnak saját házát, a templomot. Merthogy a templom elvileg neki épült. A zsidók várták, hitték, hogy egyszer eljön a Messiás, aki diadalmasan bevonul ebbe a templomba és elfoglalja az őt megillető helyet. 

A tanítványokban már ekkor is ott éghetett a kérdés: "Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az országot Izráelnek?" (Csel 1,6). Talán ez forgott bennük akkor is, amikor mutatóujjaik a templomra szegeződtek, amikor ezt mondták a Mesternek: nézd, milyen kövek... Talán épp arra céloztak ezzel, hogy "Kedves Messiásunk! Itt ez a gyönyörű templom. Foglald el benne a helyedet és állítsd helyre Izrael országát!" Jézus válasza lehangoló: „Jönnek olyan napok, amikor ezekből, amiket itt láttok, nem marad kő kövön, amit le ne rombolnának”. 

Minden porba hull

„A kommunizmus eszméi győznek, mi tudjuk, hogy boldog jövendőt ez ád…” – fogalmazott annak idején a Szovjetunió himnusza. Számos eszme hitte és hirdette, hogy az általuk felépített templomok, rendszerek örökké megmaradnak. Aztán történt valami, melynek következtében a nagyhatalmú Nabukodozorok a füvet legelő állatok között találták magukat és leromboltatott minden, ami addig az örökkévalóságot hivatott hirdetni. Így hullottak porba az arany állóképek és így vágattak ki az égig érő fák.

Boldog jövendő

Hányszor bíztunk emberekben, rendszerekben, vagy a saját bölcsességünkön alapuló „boldog jövendőben”! Hányszor hittük, hogy itt a Földön is vannak örök dolgok, melyeket megragadhatunk, melyekre büszkék lehetünk, mint a tanítványok a templomra. Hányszor hittük, hogy mi, a halandó emberek is képesek vagyunk örökkévaló dolgokat alkotni. Vagy talán még mindig ezt hisszük? Jézus szavai ma is igazak: „nem marad itt kő kövön”! De nem csak ennyit mond, hanem azt is, hogy amikor minden recseg-ropog, amikor valósággá lesznek prófétai szavai, akkor jusson eszünkbe: közel van az Isten országa. Az az ország, mely valóban boldog jövendőt ígér, mely már most is bennünk és közöttünk van, mely nem beszédben áll, és mely nem az evésről és ivásról szól. Ez az ország az egyetlen, mely erősebb alapokkal bír, mint az ég és a Föld. Csodás dolog, hogy ennek az országnak lehetünk a polgárai.

Jó hírek

Hála Istennek, Roli jobban van. Tegnapra a vérzést sikerült elállítani és a fájdalmai is csillapodtak. Az orvosok azt mondták, hogy a fájdalmak a két műtét velejárói lehetnek, illetve az is okozhatta, hogy előtte szedték ki a hasából a csövet. Ma ismét elvégeznek minden szükséges vizsgálatot (röntgen, ultrahang, vérkép...) és ha minden rendben lesz, akkor leviszik az őrzőből az intenzív osztályra. Reméljük így lesz.

Damón és Püthiász

A történet a Kr. e. IV. században játszódik Szirakuzában, a szicíliai városállamban. Cicero, római szónok szerint a két férfi a filozófus Püthagorász követője volt.

Damón és Püthiász egymás legjobb barátai voltak. Kisfiúkoruktól kezdve mindent együtt csináltak. Együtt játszottak és tanultak. Olyan közel voltak egymáshoz, mint a testvérek, és teljesen megbíztak egymásban.

Püthiász szókimondó ember volt, és gyakran mondott beszédeket. Szónoklatai alkalmával kijelentette, hogy egyetlen királynak sem szabad teljhatalmat gyakorolnia az alattvalói felett.
Amikor Dionüsziosz király tudomást szerzett Püthiász beszédeiről, haragra lobbant. Felszólította Püthiászt és Damónt, hogy jelenjenek meg színe előtt. Amikor a két barát megérkezett, a király megparancsolta Püthiásznak, hogy vonja vissza szavait. Püthiász így felelt: „Nem tehetem. Csak az igazat mondom, és senkit sem szabad megakadályozni, hogy kimondja az igazságot.”
Dionüsziosz erre még jobban feldühödött, és elhatározta, hogy felségárulás miatt kivégezteti Püthiászt.
Püthiász még ekkor sem akart változtatni nézetein, de engedélyt kért a királytól, hogy hazamehessen, és elrendezhesse háza népét, mielőtt kivégeznék.
A király erre nevetni kezdett. „Ha megengedem, hogy elhagyd a várost, és hazamenj, akkor sosem jössz vissza!”
Püthiász így válaszolt: „Vissza fogok jönni. Ennek biztosítékául itt hagyok nálad egy zálogot.”
„És mi lesz a zálog?” – kérdezte a király.
Ekkor Damón előállt, és így szólt: „Én leszek a zálog. Mindenki tudja, hogy Püthiásszal barátok vagyunk. Biztos lehetsz benne, hogy Püthiász visszatér, ha engem addig börtönbe zársz.”
„Tudomásul kell venned – mondta Damónnak a király –, hogy ha Püthiász nem tér vissza a kitűzött időre, akkor téged foglak kivégeztetni helyette.”
„Tudomásul veszem – felelte Damón. – De Püthiász vissza fog térni. A szavát adta rá.”
Így hát Püthiász hazament, a barátját, Damónt pedig börtönbe vetették. Néhány nap elteltével Dionüsziosz lement a börtönbe, és felkereste Damónt. „A barátod nem tért vissza – mondta neki gúnyosan. – Most mit gondolsz róla?”
„Vissza fog térni – felelte Damón. – Teljesen megbízom benne.”
A király a fejét csóválva távozott. Néhány nap múlva ismét lement Damónhoz a börtönbe. „Már majdnem letelt az idő – mondta. – Nem hiszem, hogy a barátod visszajön. Bolond voltál, hogy hittél neki.”
Damón Dionüszioszra pillantott, és nyugodtan így szólt: „Ha emberileg lehetséges, Püthiász vissza fog térni. Biztosan valami baj érte az úton, azért késik.”
A királyt megdöbbentette Damón bizalma. Azonban elérkezett a kivégzés napja, és Püthiász még mindig nem tért vissza. A hóhér kivezette Damónt a börtönből. Dionüsziosz utoljára is megkérdezte Damóntól: „Még mindig a barátodnak mondod Püthiászt?”
Damón mosolyogva válaszolt: „Igen. Püthiász a barátom.”
Ekkor kitárultak az ajtók, és belépett Püthiász. Szörnyű látványt nyújtott. Ruhája cafatokban lógott, teste tele volt sebekkel és vérrel, s szenny borította. Odatámolygott Damónhoz, és karjaiba omlott. „Időben ideértem! – kiáltotta. – Annyira örülök, hogy még élsz. Útközben hajótörést szenvedtem, majd rablók kezébe estem. De tudtam, hogy tovább kell mennem”. Püthiász a királyhoz fordult. „Készen állok a kivégzésre.”
A király elképedt. Sosem látott még ilyen hűséget és bizalmat. Elállt a kivégzés szándékától, és kijelentette, hogy szabadon engedi Damónt és Püthiászt. „De mielőtt elmentek – mondta a két férfinak , megtennétek nekem egy szívességet?”
„Mit tehetünk érted?” – kérdezte a két barát.
„Kérlek, mutassátok meg nekem, hogyan tehetek szert olyan barátságra, mint a tiétek.”

Egy "beszédes" nap

Most volt az első olyan alkalom, amikor a 7. és a 8. osztálynak is én tartottam az órát. Érdekes és tanulságokkal teli nap volt a mai.

A 7. osztályban a barátság volt a téma. Az óra anyagának alapjául Damón és Püthiasz története szolgált. Talán a ködös idő, vagy a diákok leterheltsége (több versenyen is részt vettek ezekben a napokban és javában készülnek az ünnepekre) miatt, de nehezebb volt a figyelmüket lekötni. Egyébként közreműködőek voltak, de most többet járt a szájuk, mint egyébként.
Az óra rövidsége miatt nem jutottunk el az anyag végéig. Beszéltünk arról, hogy milyen tulajdonságok szükségesek egy jó barátság kialakításához. Így például: hűség, őszinteség, megbízhatóság... Érdekes, hogy a gyerekek (egy lista alapján) a kedvességet is ide sorolták, de például a felelősségvállalást már nem. Még az sem tisztázódott számukra, hogy mást jelent a "haver" és mást az igazi lelki barát.
Egyelőre nem tudtak választ adni arra a Dionüsziosz király által megfogalmazott kérdésre, hogy miként lehet igaz barátra szert tenni. A következő együttlét alkalmával majd ezt a kérdéskört fogjuk boncolgatni.
A 8. osztályban a tisztelet volt a téma. Ez egy nagyobb létszámú osztály, ahol sokkal nagyobb azoknak a száma, akik fontosnak tartják, hogy kommentálják a látottakat-hallottakat. Mindenesetre Ildikó szerint (Ildikó és Laci kísértek el a mai túrára) ma csendesebbek voltak, mint egyébként szoktak. Talán. Viszont be kell vallanom, hogy elég nehéz a gondolataimat úgy összeszedni, hogy közben folyamatos a beszéd.
Viszont volt, amikor elhallgattak. Nick Vujicic története alatt csendben figyelt az osztály, miközben nézték a kezek és lábak nélkül élő fiú hétköznapjait. Nagy kihívást jelent az osztály figyelmének lekötése és az, hogy mindenkire odafigyeljek, ne csak a jelentkezőkre és a folyamatosan beszélőkre. Több manuális feladat, több játék, több elgondolkodtató történet - talán ezek segítségével sikerülhet jobban odairányítani figyelmüket az adott téma felé.
Egyébként a gyerekek aranyosak, illedelmesek és örülnek, ha megyünk. Ma is felcsillant a szemük, amikor megláttak minket. Érdeklődtek, hogy Feri bá' hol van, miért nem tudott eljönni. Aranyos volt tőlük ez a kíváncsiság. Legközelebb december 13-án a Végtelen hit című filmet fogjuk megnézni. Idén ez lesz az utolsó találkozásunk. Várom...

Fájdalmak között

Sajnos újabb nehézségek léptek fel. Tegnap úgy tűnt, hogy Rolit újra műteni kell, ugyanis nagyon erős fájdalmakra panaszkodott és elkezdett vérezni. Több kötést is raktak rá, de mindegyik átvérzett. Fájdalmai a fájdalomcsillapítók hatására sem múltak. Az ultrahang nem mutatott semmi elváltozást, az orvosok nem tudták megmondani, hogy mi okozza a fájdalmakat. A vérzéssel kapcsolatban is tanácstalanok voltak. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy mivel a vér világosabb színű, ezért lehet, hogy az összevarrásnál becsípődhetett egy szövet és az vérzik. Ha a vér mélyebbről jönne, akkor sötétebb lenne a színe - mondták. A fájdalmak okát viszont nem tudták kitalálni. Erős fájdalomcsillapítót adtak neki, az némileg segített, de így is voltak pillanatok, amikor a fájdalom görcsbe rándította. Ilyen éjszaka után indulunk neki ennek a napnak.

Ma is hat

 "...az Istennek beszéde élő és ható..." (Zsid 412)


Mit ér a szó, az egyszerű, hangképző szerveinkkel megalkotott-megformázott emberi beszéd? Mit ér akkor, ha lecsupaszítva találkozik vele a halandó, ha nincs mögötte-alatta zene, videoeffektek, fénytechnika vagy parádés színpadi jelenetek? Mit ér a szó, ha csak hangzik? Egyáltalán van értelme a beszédnek, a megszólalásnak?

Mondd, hogy apa!

Körülbelül 35 éve beszélek. Annak idején gondolom alig várták, hogy valami érthetőt kínlódjak ki magamból. Most, amikor legkisebb lányunk beszélni tanul, átélem ennek az időszaknak az örömeit. Hányszor belehallottam a nevem egy-egy gügyögésébe! Aztán amikor elmondtam a feleségemnek, hogy a lányunk mit mondott, hogy egész biztosan és félreérthetetlenül azt mondta (mit mondta, kiáltotta), hogy apa, akkor feleségem hitetlen mosollyal reagált. Nem szép dolog ez egy lelkipásztor-feleségtől, de hát könnyen el lehet űzni ezt a fajta hitetlenséget, csak meg kell ismételnie a lányomnak, hogy apa. "Mondd, hogy apa!" - könyörögtem percekig. Ő csak nézett, hogy vajon mit is akarok én, és ha egyáltalán akarok valamit, akkor miért nem vagyok képes megfogalmazni a vágyam az ő nyelvén. Csak nézett, mosolygott, aztán visszament a maga papírfecnikkel szöszmötölő világába. Ravaszak ezek a gyerekek. Az én lányom is az, mert akárhányszor szájára vette az apát, mindig gondosan ügyelt arra, hogy senki más ne hallja, csak én.
A lényeg
Aztán eljött a pillanat, amikor mások is fültanúi lettek a csodának. Micsoda büszkeség! A lényeg megvan, hiszen mások is hallották amint a lányom kimondta: apa. A feleségem persze más szavakat is megtaníttatott volna vele, mint például: mámmá, pisi, kaki és egyéb praktikumok, de ezek engem kevésbé érdekeltek, hiszen a lányom tudja ki vagyok.
Sajnos felejtünk
Másik lányom most lesz hat éves. Ő is apának szólít és őt is nagyon szeretem. Mégis, előfordult már, hogy amikor öt percen belül huszadszor is átkiáltott hozzám a másik szobából: apa, nem megfelelően reagáltam. Először türelmesen válaszolgat az ember, de úgy a tizennyolcadik apázás után elfogy a türelem, és valami egészen nyers válasz születik meg valahogy így: "Na mi van már megint!?" Hiába, felejtünk. Még azt is elfelejtjük, hogy pár évvel ezelőtt ezért az apázásért szinte mindenünket odaadtuk volna.
Kevés tartalom
Az évek telnek, mi pedig egyre többet beszélünk. Egyre többet, egyre kevesebb tartalommal. Unalmas lett a beszéd. A beszédet ma nem lehet eladni. Persze van olyan beszéd is, ami lázban tartja az embereket. Mondjuk azok, amikor a politikusok egymás torkát harapdálják, amikor kulturált módon teszik a másikat és magukat nevetség tárgyává. Alig-alig hallani mást. Nincs rá kereslet. Ez pedig rossz hír egy magamfajta embernek, aki 36 évéből huszonegyet a szószéken töltött.
Az Úristen hallgat
Felöltözök, Bibliát veszek a kezembe és odaállok a szószék mögé immár 21 éve. Több mint két évtizede hétköznap és hétvégén nem teszek mást, mint beszélek. Tudom, hogy az én szavaimra sincs nagyobb kereslet, mint másokéra. Inkább azon szomorkodom, hogy az általam is képviselt isteni szóra is kevesebb az odafigyelés. Ma, amikor minden mozog, amikor filmeket nézhetünk és videojátékokat játszhatunk, kit érdekel a szó még akkor is, ha az Istentől ered? "Uram! Nem gondolod, hogy itt az ideje a modernizálásnak? A szó idejét múlta, a beszédre nem figyelnek. Kedves Úristen! Nem gondolod, hogy haladni kellene a korral?" - újra meg újra felvetődnek hasonló gondolatok a magamfajta beszélő emberben. Az Úristen viszont hallgat. Én is hallgatni szoktam, amikor butasággal találkozom... Hallgat és marad minden a régiben.
Megint Neki volt igaza
Időközben rájöttem, hogy megint Neki van igaza. Azt hiszem, hogy az igehirdetésnek azért kell egyszerű, emberi szóként elhangzania ebben a felgyorsult világban is, hogy a lényegről semmi ne terelje el a figyelmet. Ráadásul tudjuk, hogy ez a szó nem csak egy szó, hogy az Isten szava minden más szónál több. Mert ezzel kezdődött minden. A Teremtő szólt: legyen. És lett! Aztán ez a szó, a Logosz, testet öltött és közöttünk vett lakozást. Ezt ünnepeljük karácsonykor. Ugyan versenyképtelennek tűnhet a szó, a beszéd, de ne feledjük: "...az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait." (Zsid 4,12) Ez a szó mentette meg az életem. Ez a szó tett emberré, hűséges férjjé, édesapává, és ez az szó fog kiragadni ebből a világból, mert ez a szó, az Isten Szava mindennél erősebb. Igen, mindennél még ma is, ebben a felgyorsult, üres-szótlan világban.

Nyugodt éjszaka

A legfrissebb hírek szerint Roli állapota kielégítő. Tegnap reggeltől fokozatosan csökkentették az altatót, így délután már fel is ébredt. A keringését is hamarabb sikerült beállítani, mint a csütörtöki műtét után. Az éjszaka nyugodtan telt. Egy doktornő azt mondta édesanyámnak, hogy gyakorlatilag perceken múlt az élete. Ha néhány perccel később viszik a műtőbe, már nem tudnak segíteni rajta. Így is "isteni csoda" - mondta ő -, hogy időben tudtak reagálni és sikerült a műtét. Azt hiszem, hogy ebben teljes mértékben egyet tudunk érteni...

Újabb műtét

Már azt hittük, hogy minden rendben, hogy Roli állapota innentől kezdve egyre jobb lesz. Aztán történt valami. Tegnap este Roli erős mellkasi fájdalomra panaszkodott. Behívták a kezelőorvosát, vizsgálgatták, de semmi biztosat nem tudtak mondani. Aztán megszületett a döntés: újra fel kell nyitni, mert csak úgy tudják megállapítani a baj okát. Este fél tízkor kaptam a telefont, hogy Rolit viszik a műtőbe, imádkozzunk érte. Megtettük. El lehet képzelni, hogy milyen volt ez az éjszaka.
Ma reggel beszéltem édesanyámmal, aki óránként, félóránként hívta a kórházat. Fél háromkor végül sikerült beszélni egy orvossal; épp akkor jöttek ki a műtőből. Az orvos elmondta, hogy az az ér amit beültettek, elrepedt, ezért azt ki kellett cserélni. Öröm az ürömben, hogy ezúttal kb. 5 óra is elég volt a beavatkozáshoz. Roli - amennyire most tudjuk - a körülményekhez képest jól van, de az elkövetkezendő órák, napok kritikusak lesznek. Van miért imádkoznunk...

Egyre jobban...

Hála Istennek, Roli napról napra jobban van. Ma reggel az orrából és a szájából kivették a csöveket. Tegnap és ma reggel még eléggé fel volt puffadva a víz miatt, de estére a puffadás is szépen lement. Tegnap délután már éhes és szomjas volt; nagyon ki volt száradva. Viszonylag sok vizet ivott, talán ennek köszönhető, hogy este hányt. Az orvos is meglepődött, hogy milyen szépen javul az állapota. Azt mondta, hogy ha továbbra is ilyen szépen gyógyul, akkor hétfőn egy szinttel lejjebb viszik. Rolinak most az okoz némi aggodalmat, hogy holnap tervezik kivenni a hasából a csövet. Kicsit attól fél, hogy fájni fog. Kérte, hogy imádkozzunk érte.
Üzenete is volt, mely körülbelül így hangzott: "Testvérek, ne azon panaszkodjatok, hogy mitek nincs, hanem azért adjatok hálát, amitek van. Én sem kérdezgetem, hogy miért kellett szívbetegen születnem, inkább hálát adok azért, hogy ez a műtét is sikerült." Szóval Roli egyre jobban van és már a hazautazáson gondolkodik. Ez még arrébb van, de reméljük, hogy hamarosan hazajöhet.

Egy nehéz éjszaka után

Mindenek előtt szeretném megköszönni a sok érdeklődést, imatámogatást. Igazán jól esik. Az orvos állítása szerint Roli a körülményekhez képest jól van, habár az éjszaka folyamán is adódtak komplikációk (összeomlott a keringése). Talán a délután folyamán megkísérlik levenni a lélegeztetőgépről. Reméljük, hogy egyre stabilabb lesz az állapota. Még egyszer köszönöm az imatámogatást.

Műtét után

Roli műtéte fél három után fejeződött be, de a műtőből ennél is később hozták ki. Az orvos szerint megkínlódtak vele, többször is újra kellett éleszteni, de sikerült a műtét. Jelenleg altatásban tartják, lélegeztető gépen van. Holnap reggel már többet lehet tudni. Akkor fogják felébreszteni. Az éjszaka több szempontból is kritikus lesz, de bizakodunk...

Műtét közben

Roli műtéte ma reggel 8 órakor elkezdődött és várhatóan legalább délig tart. Reményem szerint kora délután már pontosabb információim lesznek.

A bárányok márpedig bégetnek!

"Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját. " (Ézs 53,7)


Talán nem ártana némi varázslást tanulnom. Egy kis hókuszpókusz, néhány körkörös mozdulat a varázspálcával, egy-két misztikus hangon elmondott varázsige, és... Nem, talán mégsem ez lenne a célravezető, pedig vannak, akik már most is varázslóként tekintenek rám. 

Egyszer vérig sértettem valakit. Az ok: nem tudtam az illető cipőméretét. És igaza is volt! Mert milyen pásztor az, aki nem ismeri a bárányait derékbőségestől, evési szokásostól, na és persze cipőméretestől együtt? Egyébként ha bárkit is vigasztal: idén nyárig a saját cipőméretemet sem tudtam megfelelően. Egészen addig ugyanis 42-es cipőket vettem. Aztán a nyáron felpróbáltam egy 43-ast és rájöttem, hogy mennyivel egyszerűbb ebben az élet.
Rendszeresen találkozom olyan báránykákkal, akik értetlenkedve néznek rám, amikor nem tudom, hogy mivel töltötték a hétköznapjaikat, mikor kivel találkoztak, a gyerekeik, unokáik mit tanulnak na és persze miből hányasra állnak. Ezeknél súlyosabb a helyzet, amikor arról sincs fogalmam, hogy valaki megbetegedett, esetleg munkahelyet váltott. Ilyenkor jönne jól a varázslási tudományom. Mert ha ott ülhetnék a kristálygömb előtt, akkor talán percre kész információim lennének mindenről és mindenkiről, és nem kellene olyan túlzott elvárásokkal élnem egyszerű hétköznapjaimat, mi szerint, ha baj van, akkor bégessen a bárányka. 
1992-ben hét Oscar-díjra jelölték a Jonathan Demme által rendezett A bárányok hallgatnak című filmet, amiből ötöt oda is ítéltek a döntnökök. Szóval mi a teendő akkor, ha Jonathan Demme-nek igaza van és a bárányok tényleg hallgatnak? Mert egyébként igeinek tűnik ez az elgondolás, hiszen most olvastuk Jézusról: "ő sem nyitotta ki száját". Márpedig ha ő hallgatott, akkor nekünk is ezt a példát kellene követnünk, a gondunkat-bajunkat meg találják ki a többiek, ahogy akarják! Ilyenkor nagyokat sóhajtok és irigylem azokat, akiknek telepatikus képességeik vannak, meg persze azokat is, akik a másik gondolatait olvassák.
Sajnos én csak egy csökkentett lelki képességekkel bíró alpásztor vagyok, vagy inkább csak egy a bárányok közül, aki még a bégetésből sem ért mindig. Ezzel együtt azt hiszem, hogy bégetni jó és szükséges. Csak akkor tudjuk egymás terhét hordozni és betölteni Krisztus törvényét, ha megosztjuk azokat a terheket, ha beszélünk róluk, ha elmondjuk mi fáj. A hallgatást pedig inkább azokra az időkre tartogassuk, amikor az Isten Bárányához hasonlóan minket is "vágóhídra", vagy "nyírók" elé visznek!

 

Jóllakott disznók, éhes kondások

"A fiú kívánta, hogy hasát azokkal a szentjánoskenyér hüvelyekkel tölthesse meg, amelyeket a disznók ettek, de senki sem adott neki." (Lk 15,16 - Csia fordítás)

"A fiú elment, majd nyomorúságában odáig jutott, hogy a moslékból kívánt enni, mert nem volt más étele. Ez már nagy mélység! Az atyai háznál finom sültek voltak az asztalon, meleg, puha kenyér. Nem volt jó. Most már olyan éhes volt, hogy a moslékot kívánta. Minden étel maradékát, vegyítve" - írja egy igehirdető. Tévesen.

A szentjánoskenyérfa termése

A tékozló fiú éhségével kapcsolatban sokáig előttem is ilyen kép jelent meg. Szinte láttam, ahogy a disznók körbeállják a vályút, és hangosan csámcsognak az összekevert konyhai maradékon. E vízió saját tapasztalatokon nyugodott. Egy időben mi is tartottunk disznókat és néha engem ért a megtiszteltetés, hogy megetessem őket. Mit is mondjak... Egyszer sem kísértett a vágy, hogy közéjük ugorva oltsam éhem.
Senki sem szánta meg
A tékozló fiúnak sem lettek volna ilyen vágyai a disznók étkével kapcsolatban, ha az a "minden étel maradékát" jelentette volna. De arrafelé mást adtak e tisztátalan állatok elé: szentjánoskenyeret, ami a szentjánoskenyérfa körülbelül 20 cm hosszú, sötétbarna termése. Ma is használják takarmányként, de a papírgyártásban és a kozmetikaiparban is.
Tékozlónk ugyan éhes volt, de nem ez volt a legnagyobb problémája. Az ige ugyanis így fogalmaz: "kívánta... de senki sem adott neki". Ezért szállt magába. Nem a korgó gyomra vitte haza, és nem is a sült libacmbok homályba vesző illata késztette megtérésre, hanem a szeretethiány. Apja házától messze ugyanis olyan vidékre vetődött, ahol a disznó fontosabb volt a kondásnál, ahol figyeltek arra, hogy e sártúrók naponta háromszor enni kapjanak, de az senkit nem érdekelt, hogy őrzőjük mit eszik. Ezért jutottak eszébe apja béresei, akiknek "bőven volt kenyerük". De itt megint nem a kenyéren van a hangsúly, hanem apja viselkedésén, aki a legutolsó béresét is annyira szerette, hogy több kenyeret adott neki, mint amennyit az meg tudott volna enni.
Ki a legfontosabb?
Ez a történet az értékekről és az értékrendről szól. Arról, hogy az isteni értékrenden kívül élők nem számíthatnak igazi elismerésre, mert ott a disznó mindig fontosabb lesz, mint az ember. Nem ezzel találkozunk lépten-nyomon? Az üzletek büszkén hirdetik: "Mindent a vásárlókért". Vagy: "Nekünk Ön a legfontosabb!" De mit jelent ez? Hát nem azt, hogy a munkaadó fütyül arra, hogy a munkaerő fáradt, beteg, hogy hétvége, vagy ünnepnap van, mert akkor is dolgozni kell, mert a vásárló a legfontosabb és őt mindig és minden körülmények között ki kell szolgálni? Senkit nem érdekel a dolgozó személyes problémája, de még tovább megyek: a vásárló sem érdekel senkit, csak a pénze. Mert a díszes pultok, az eladónak előírt kötelező mosoly már régóta nem rólunk szól, hanem a zsebünkben lapuló pénzről. Ugyanaz a bajunk, mint a tékozlónak: kívánunk dolgokat, de senki nem szán meg bennünket. Vannak vágyaink, de közben mások vágyainak kiszolgálói lettünk.
Te vagy a legfontosabb!
A tékozló hazament. Most már mindennél jobban értékelte apja szemléletét, ahol az ember képviselte a legnagyobb értéket, ahol a hízott tulokra nem istenként tekintettek, hanem kést döftek a nyakába, hiszen a Fiam jött haza.
Jézus olyan értékrendet kínál nekünk, ahol mi vagyunk a legfontosabbak. A kesergés önmagában nem segít. Ha csak panaszkodunk, hogy "senki sem ad" nekünk semmit, az nem könnyít helyzetünkön. Itt az ideje, hogy váltsunk, hogy közelebb lépjünk Jézushoz és az általa képviselt-hirdetett értékrendhez. Jézus valóban szereti az embert még akkor is, ha az pénztelen, netán disznószagú. Tegyük hát meg a szükséges, életváltoztató lépéseket!

Műtétre várva

Tegnap óta Roli (16 éves fogadott testvérem) a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet vendége. Az orvosi vizsgálatok szerint az aortája 4,8 cm átmérőjűre tágult, a szívbillentyűk áteresztenek, a tüdőartéria pedig elmeszesedett. Szükségessé vált élete ötödik szívműtéte.

A műtétet végző orvos egészen a múlt hét csütörtöki napjáig abban a tudatban volt, hogy "csak" a tüdőartériát kell cserélni. Amikor meglátta a vizsgálatok eredményeit, olyannyira gondolkodóba esett, hogy édesanyámnak aznap nem is tudott mit mondani a műtéttel kapcsolatban. Tegnap aztán megszületett a döntés: Rolit megműtik, de csak a tüdőartériát cserélik. Ezt egyébként egy korábbi műtét alkalmával már cserélték.A beavatkozást várhatóan csütörtökön végzik, de mint mondták, ha a műtétek közül valamelyiket el kell halasztani, akkor már szerdán hozzálátnak a beavatkozáshoz.
Roli lelkileg jól van, de az imatámogatás ráfér. Meg ránk is. Édesanyám ma ismét Pestre utazott, mert a papírokat tegnap már nem tudták kitölteni (az orvosi konzílium ugyanis este fejeződött be). Most imádkozunk a szívek-vesék vizsgálójához, hogy ezekben a lelkileg nehéz órákban is legyen nyilvánvalóvá: Isten mindent és mindenkit kezében tart.

Hűség egy életen át

A múlt héten láttunk egy filmet, melynek címe: Hachiko - Egy hűséges kutya története. Az igaz történetet feldolgozó film megindító és elgondolkodtató.

Ahogy a címből is kiderül, a főszereplő egy kutya, mely egész kiskorában került gazdájához, Dr. Eizaburo Uenohoz, aki a Tokiói Egyetem professzora volt. A professzor minden nap vonattal utazott a munkahelyére, a kutya pedig minden nap elkísérte őt a vasútállomásra és egészen addig várt, amíg gazdája meg nem érkezett. Egy nap a professzor szívrohamot kapott a munkahelyén és meghalt. A kutya, mint mindig, most is várta gazdáját, de hiába. Miután bezárták a peron kapuit, Hachiko hazament, de másnap reggel a szokott időben kiment az állomásra és késő estig várt a professzorra. Nem számított, hogy hideg volt vagy meleg, eső esett vagy hó, Hachiko minden nap reggeltől estig várta gazdáját egészen 1935 márciusában bekövetkezett haláláig, vagyis kilenc éven keresztül. Ma egy szobor emlékezteti a Shibuya-i vasútállomáson megfordulókat a hűséges kutya történetére.
Mi is várunk Valakit. Valakit, Aki megígérte, hogy egyszer eljön értünk és magához vesz bennünket. Jó lenne kitartani, mindvégig hűnek lenni, hogy amikor megérkezik, helyünkön találjon minket. "Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek." (Jn 14,2-3)

Adventi készülődés

Akár 20-30%-kal is drágábbak lehetnek idén a mikuláscsomagok, mint tavaly - adták hírül a tegnap esti híradóban. Ma reggeli boltjárásom alkalmával megnéztem, mennyi is az annyi. És valóban! Száz forint alatt nem találtam csokimikulást, de a formásabb darabok négyszáz forintnál kezdődtek. Szegény szülők! Decemberben kétszer is kizsebelik őket; először a Mikulás, aztán a Jézuska.

Naomi lányunk már hetekkel ezelőtt elkezdte gyártani a karácsonyi ajándékokat. Rajzait gondosan összehajtogatta, borítékokba tette és rájuk íratta, hogy melyiket kinek szánta. A nagyobbak ugyanakkor egyre több gondot csinálnak abból, hogy kinek mit vegyenek, merthogy ők már nem akarnak megelégedni két kezük csinálmányaival. Ők valami boltit akarnak, valami olyat, amin árcédula van, amit a boltos néni odatesz a csipogós pénztárgépéhez és amiért fizethetnek. Úgy érzik, hogy ezzel szereznek igazi örömöt. Pedig ha tudnák, hogy milyen sokra értékeljük azokat a girbegurba emberkéket, a ferde háztetőket és a háznál is nagyobb virágokat a rajzaikon! 

Tavaly nem raktunk bolti díszeket a fenyőre. Inkább kimentünk az erdőbe, tobozokat gyűjtöttünk, azokat kiszárítottuk, lelakkoztuk és lefestettük. Aztán narancs- meg citromkarikákat vágtunk, diókat festettünk, papírt hajtogattunk és szebb lett a fenyő mint bármikor korábban. Miközben együtt dolgoztunk beszélgettünk, nevettünk és örültünk minden apróságnak, ami kikerült a kezeink közül. Nem tartom magam vénembernek, de egyre kevésbé érdekelnek a kínai csodák. Többre tartom, ha együtt lehetünk, ha egymás szemébe nézhetünk, ha együtt örülhetünk. Nem gondolom, hogy az adventi időszaknak az anyagi csődről, az erőnk feletti költekezésről kellene szólnia. Sokkal jobb lenne, ha ilyenkor ki-ki magába szállna, a saját és mások lelkével törődne. 

Jövő héten elérkezik advent első vasárnapja. Használjuk ki ezt a néhány hetet minél jobban és igyekezzünk arra, hogy az ünnepek ne a zsebeinkről, hanem egymásról, és Istenről szóljanak!

A kőfaragó

Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt magával és az életével. Egy szép napon, amikor mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók. „Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő!” – gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene szegény kőfaragó módjára tengetnie az életét.
Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa vette körül. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt. Egyszerre csak pompás gyaloghintót vittek el háza előtt, a gyaloghintóban magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt. „Milyen hatalmas ez a hivatalnok” – gondolta. „Bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék!”
Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett gyaloghintón cipelték, és a nép reszketett tőle és gyűlölte, de földig hajolt előtte, amerre csak járt. A nyári nap forrón tűzött és a hivatalnok iszonyúan kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a hivatalnok létezéséről. ”Milyen hatalmas a nap!” – gondolta. „Bárcsak nap lehetnék!”
Ezután nappá változott, mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá. Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a nap és a földműves közé, így a nap sokat veszített erejéből. „Milyen hatalmas az a viharfelhő!” – gondolta. „Bárcsak viharfelhő lehetnék!”
Ezután hatalmas felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat mindenki kétségbeesésére. Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja. A szél volt az. „Milyen hatalmas a szél” – gondolta. „Bárcsak szél lehetnék!”
Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a háztetőkről, kicsavarta tövestől a fákat, és mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített. Hanem egyszerre csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan igyekezett is elfújni, csak állt rendületlenül. Hatalmas szikla volt az. „Milyen hatalmas ez a szikla!” – gondolta. „Bárcsak szikla lehetnék!”
Ezután kősziklává változott, hatalmasabb volt mindenkinél a világon. Ahogy ott állt, egyszer csak kopácsolást hall, egy kalapács hangját és érezte, hogy farigcsálják az oldalát. „Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál? – kérdezte. Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.

Becses vagy!

"Mivel drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek..." (Ézs 43,4)

A házastársak nagyon sokszínűen becézgetik egymást: édesem, kedvesem, drágám, kincsem... Aztán vannak olyanok, akik az élővilágból merítenek ihletet: rózsám, violám, bogaram, galambom, tubicám... És itt jutunk el a becézgetés evolúciójának csúcsára, arra a pontra, amikor az egyes szám első személyt felcseréli az egyes szám második személy, de az ihletet még mindig az élővilág adja; nem, már nem a turbékoló galambok, hanem például a hajszálak között megbúvó rovar, vagy a sárban fetrengő, esetleg a mezőn legelésző négylábú emlősök.  

Isten értékel bennünket; drágának, és becsesnek tart minket. Egyébként bármily meglepő is, a Sátán is tudja, hogy mennyire értékesek, becsesek vagyunk. Ha nem így lenne, nem akarna megbecsteleníteni. Megbecsteleníteni ugyanis csak azt lehet, aki becses. Ugyanez más vonatkozásban is igaz. Ha nem lennének értékeink, Sátán nem azért jönne mint a tolvaj, vagyis hogy lopjon, öljön és pusztítson. Csak azt lehet kirabolni, akinek vannak értékei!
Választhatunk. Vagy követjük Isten lelkületét, aki így becézgette népét: drágának tartalak, becses vagy, szeretlek. De másként is dönthetünk. Odaállhatunk a Tolvaj oldalára is, aki folyton ilyeneket sugdos: te semmirekellő, ügyetlen, buta... Amikor így minősítjük egymást, amikor a másik gyengeségeit rakjuk a kirakatba, amikor jót mulatunk embertársaink ballépésein, a Tolvaj szekerét toljuk.
Mi a tanulság? Talán annyi, hogy vigyázzunk szavainkra, hiszen ezt a világmindenséget egyetlen szó hozta létre, de ugyanígy egyetlen szó arra is képes lehet, hogy romba döntse azt a világot, ami bennünk lakik.

A lényeg belül van!

Egy néger kisfiú nézte a léggömbárust a vásárban. Az árus jó üzletember lévén eloldozott egy piros lufit, amely felszállt a magasba, és egy sereg reménybeli fiatal vásárlót vonzott oda.
Aztán felengedett egy kéket, majd egy sárgát és végül egy fehéret is. Egymás után felszálltak a magasba, mígnem eltűntek a szem elől. A kis néger egy darabig álldogált egy fekete léggömb előtt, majd megkérdezte:
- Uram, ha elengedné a feketét is, az is felszállna olyan magasra, mint a többi?
A léggömbárus megértően mosolygott rá. Eloldotta a fekete lufi zsinegét, és miközben az felszállt a magasba, így szólt:
- Kisfiam, nem a színe, hanem ami belül van, az emeli a magasba.

Ne félj, úton van!

"Jézus szerette Mártát, ennek nővérét és Lázárt." (Jn 11,5)

Lázár megbetegedett. Nem nátháról, vagy múló influenzáról volt szó, hanem valami olyasmiről, ami halálba dönt. Gondolom testvérei megtették amit lehetett: borogatás, gyógynövények, gyógyteák, főzetek... Aztán vártak, imádkoztak, de tettek még valamit. Egy gyors lábú fiatallal üzenetet küldtek Jézushoz: „Uram, íme, akit szeretsz, beteg”. 

Van, amikor nem úgy történnek a dolgok ahogy szeretnénk. Bizony megesik, hogy akit szeretünk megbetegszik, aztán még betegebb lesz, végül meghal. Mert egyszer a hősök is meghalnak, mert azokat a Lázárokat sem kerüli el a veszedelem, akikről jól tudjuk, hogy Jézus szereti őket.
Meleget!
Eszembe jut Dávid király. Mennyi hőstettet hajtott végre! Milyen büszkék lehettek szülei, amikor a filiszteusok leveréséből hazatérve ettől az énektől zengtek Izrael utcái: megölt Saul ezer embert, Dávid meg tízezer embert! Legyőzte Góliátot és egyik sikert a másik követte. Aztán látjuk ezt a hőst megöregedve és megkeseredve. Nem vágyik már csatazajra, nem forr benne harci vér, csak egyetlen dologra vágyik: egy kis melegre, de ez sem adatott meg neki, az Isten szíve szerint való férfinak: "Amikor Dávid élemedett korú, öreg ember lett, nem tudott fölmelegedni, bár betakargatták ruhákkal" (1Kir 1,1). Szóval vannak csaták, amit a hősök is elveszítenek, amikor győz a betegség, vagy épp a hideg, de ettől még hősként emlékezünk rájuk.
Karácsony díszek nélkül
El lehet képzelni, hogy milyen lehetett a légkör abban a betániai házikóban, ahol Mária és Márta ádáz csatát vívott a halál ellen, és azt is el lehet képzelni, hogy mit élhettek át amikor az átvirrasztott éjszakák után közelebb volt a halál mint valaha. Ilyenkor nem számít, hogy nincs kitakarítva, elmosogatva, kivasalva, hiszen akit szeretünk, beteg.
Tavaly december 24-én reggel csörgött a telefonom. A vonal túlsó végén egy testvérnő szólalt meg sírástól elcsukló hangon: a férjem meghalt. Az a karácsony más volt számukra, mint a többi. Nem számított, hogy nincs feldíszített fenyő, süteményhalmok, gondosan becsomagolt ajándékok. A díszítetlen ház és annak minden szerteszét heverő kelléke arról tanúskodott, hogy itt komoly harcok folytak, hogy valaki ereje felett küzdött valakiért, akit szeretett.
Ha szeret, nagy baj nem lehet
Miközben ez a két asszony aggódott testvérükért, miközben várták a gyógyítót aki valamilyen különös okból kifolyólag késlekedett, az evangelista feljegyez egy mondatot, amit Mártáék épp úgy tudtak, mint a tanítványok: "Jézus szerette Mártát, ennek nővérét és Lázárt". Micsoda erőt adhat a betegápoláshoz, a halál elleni küzdelemhez, az élet terheinek cipeléséhez ez a tudat: Jézus szereti akit én is szeretek, sőt, engem is szeret. Márpedig ha szeret, akkor nagy baj nem lehet még akkor sem, ha látszólag győz a halál vagy a hideg. Jézus ma is, most is szereti a beteget mosdató, pelenkázó, gyógyulásért, vagy talán csak enyhülésért imádkozó hősöket! Szereti, és ez vitathatatlan.
Úton van
Jézus ki is fejezte szeretetét. Ez mondta tanítványainak: "Menjünk ismét Júdeába!”. Ez olyannyira nem tűnt jó ötletnek, hogy Péterék azonnal megpróbálták lebeszélni tervéről: "Mester, most akartak megkövezni a zsidók, és ismét oda mégy?". A halálos fenyegetés ellenére Jézus elindult és meg is érkezett Betániába. Mert a szeretet ilyen; nem törődik a fenyegetésekkel, a szitkokkal, de még a halállal sem. Ebből kiindulva én azt hiszem, hogy amikor ezt mondjuk: Jézus szeret, ez valójában ezt jelenti: Jézus úton van. Ő ma is úton van. Talán félúton jár, vagy csak egy lépésnyire van. Nem tudom, hogy mikor, de hiszem, hogy a legjobb időben megérkezik. Várjunk nyugodtan, hittel, hiszen minket is szeret.

Mi tesz értékessé?

Három asszony ment vízért a kútra. Nem messze onnan egy öreg üldögélt a padon, és figyelte, hogyan dicsérték az asszonyok fiaikat. 

Az én fiam – mondta az első – ügyes és fürge. Felülmúlja fürgeségben a falu bármelyik gyermekét.
Az én fiamnak – mondta a második – olyan hangja van, mint egy fülemülének. Ha énekel, mindenki csak hallgatja és bámulja őt.
A harmadik hallgatott. Hát te miért nem dicséred a fiad? – kérdezte a két másik. Nem tudom, mi miatt is dicsérhetném – válaszolta – az én fiam nem rendkívüli gyerek és nincs benne semmi különös.
Az asszonyok megtöltötték vödreiket és elindultak hazafelé. Az öreg lassan követte őket. Látta milyen nehezére esik az asszonyoknak, hogy a vödrüket cipeljék és nem is csodálkozott azon, hogy egy idő múlva letették terhüket, hogy egy kis levegőhöz jussanak. Ekkor szembejöttek velük fiaik.
Az első kézre állt és cigánykereket vetett. Milyen ügyes gyerek! – kiáltották az asszonyok.
A második egy dalba kezdett, s az asszonyok meghatottan figyelték, könnyekkel a szemükben.
A harmadik fiú odaszaladt anyjához, szó nélkül átvette tőle a  vödröket és elindult velük hazafelé.
Az asszonyok odafordultak az öreghez és megkérdezték: Mit szólsz a fiainkhoz?
A fiaitokhoz? – mondta csodálkozva az öreg – én csak egyetlen fiút láttam!

Mi mennyibe kerül?

Mennyit ér az ember? Húszezer forintot, vagy netán több milliót? Mi határozza meg a valódi értékünket és mennyire látványosak ezek az értékek? Egyebek mellett ezekről a kérdésekről beszélgettünk ma a 7. osztályos diákokkal.

Íme Wilson, a Számkivetett legjobb barátja

Az első órát John Donne idézetével kezdtem: "Senki sem önmagának való sziget". Vajon milyen lehet egy lakatlan szigeten élni? Talán jó, mert senki nem nyaggat, hogy rakjam el a ruháimat, mossak fel, tanuljak... Viszont egy idő után borzasztó rossz, mert nincs senki, akivel beszélgethetnék, veszekedhetnék, együtt örülhetnék vagy sírhatnék. Éppen ezért az sem jó, ha én magam szigetként élem az életem, mert szükségem van mások társaságára, tanácsaira, véleményére. A diákokkal megnéztünk egy részt a Számkivetett című filmből, ahol Tom Hanks egy lakatlan szigetre vetődik és egyetlen cimborája egy röplabda, amit a víz sodort a partra. Minden gondját-baját vele beszélte meg olyannyira, hogy időnként meg is haragudott a néma labda-barátra. A filmjelenetben Tom Hanks kirúgja a barlangjából a labdát, majd rádöbben, hogy mekkora szüksége van rá, ezért utána siet. Ezek alapján beszélgettünk arról, hogy nekünk is szükségünk van egymásra még akkor is, ha néha a másik idegeire megyünk.
Remélem érthető volt...
Nem tudom, hogy ezek a 12-13 éves gyerekek mennyit értenek meg ezekből az üzenetekből. Nem tudom, hogy mi forog a lelkükben, miközben néha-néha elejtik elmés benyögéseiket és azt sem tudom, hogy mi forog abban, akinek alig fogy ki szájából a szó, vagy abban, akit egyáltalán nem tudok szóra bírni. Mégis remélem, hogy azok a közös játékok, filmjelenetek, történetek, melyeket hallanak, szívük azon fiókjaiba kerülnek, melyeket életük legnehezebb pillanataiban fognak kinyitogatni. Ha így lesz, remélem, hogy ezekből a fiókokból életerőt, jó tanácsokat tudnak előhalászni.
Nekem többet ér...
A második óránk témája az értékekről szólt. Négy tárgyat tettem az asztalra: egy nyakkendőt, egy verses kötetet, egy gipszfigurát és egy karikagyűrűt. Négy tanulónak átadtam egy-egy cetlit, melyeken pénzösszegek szerepeltek 100-tól 15 ezer forintig. Kértem őket, hogy az árcédulát rakják ahhoz a tárgyhoz, amelyik szerintük annyit ér amennyi a papíron levő összeg. Négy újabb tanulónak üres cetlit adtam és arra kértem őket, hogy írják fel a papírra, hogy szerintük én mennyiért adnám el a gyűrűt, a gipszfigurát stb. Mindenki kevesebb értéket írt a papírra, mint amennyi az eredeti ára lett volna, sőt, valaki a gipszfiguráról úgy gondolta, hogy ingyen is tovább adnám. Aztán elmondtam nekik, hogy miért érnek többet ezek a dolgok annál, mint amit ők ráírtak, vagy amennyibe eredetileg kerültek. A nyakkendő azért, mert ez az első ajándék amit a feleségemtől kaptam. A verses könyvet a szerzőtől, kedves barátomtól, Makovei Jánostól kaptam, aki dedikálta is azt. A gipszfigura Filemon fiam karácsonyi ajándéka volt 2009-ben, a gyűrű másik példánya pedig a feleségem kezén díszeleg. Vagyis egy tárgynak, vagy egy embernek az értékét sok minden meghatározza. Ha nem vigyázunk, akkor alulértékelhetjük a másikat, és minden alkalommal ez történik, amikor a buta, csúnya, ügyetlen és ehhez hasonló jelzőkkel illetjük egymást. Értékesek vagyunk, sokkal értékesebbek, mint amennyi az árcédulánkon szerepel!
Egy bizarr betörés
A gondolatmenetet tovább folytattuk a bizarr betörés történetével, mely szerint két férfi betört egy áruházba. Sok-sok órát töltöttek ott, de nem vittek el semmit. Másnap kinyitott az áruház, és csak négy óra elteltével derült ki a turpisság. A betörők ugyanis kicserélték az összes termék árcéduláját. A bicikli árát rátették az ingre, az ingét egy zoknira, a zokniért egy lexikonra és így tovább. Vajon mi tisztában vagyunk azzal, hogy mennyire értékesek vagyunk? Nem lehet, hogy valakik kicserélték az árcédulánkat és esetleg kevesebbnek tartjuk magunkat a valóságnál? Az órát A hozomány című történettel fejeztem be, mely a blogomon is elolvasható.

Talán ma egy kicsit fáradtabbak voltak a gyerekek mint két hete, de örültem, hogy figyelnek, fülelnek. Nem tudom milyen körülmények közül érkeznek az iskolába, mi várja őket itthon, vagy a nagybetűs ÉLET-ben. Mindenesetre remélem, hogy ez a mai nap is egy apró segítség volt az emberré válás útján.

Az igazi érték

Amikor egy bölcs indián asszony a hegyek között utazgatott, egy folyóban talált egy különösen értékes követ. Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát a bölcs indián asszony kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral. Az éhes utas meglátta a drágakövet az indián asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki. A nő habozás nélkül neki adta a követ. A vándor örvendezve jó szerencséjén tovább állt, hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie. Ám néhány nappal később a vándor visszatért az indián asszonyhoz, és visszaadta neki a követ. Gondolkoztam - szólalt meg. Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ.

Álmodtunk egy világot magunknak...

"Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes." (Mt 5,48)

A KSH adatai szerint Magyarországon mintegy 150 ezer meddő pár él, ami megfelel az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 10-15 százalékra becsült előfordulási arányának. A Semmelweis Egyetem ETK Nőgyógyászati Klinikáján a KSH és a WHO számainál is többre becsülik a meddőségben érintettek számát. Felmérésük szerint inkább a 18 százalék a reális, ami riasztóan magas szám. (Forrás: hazipatika.com)

Érdekes ellentmondást fedezhetünk fel a számok mögött. Van ugyanis közel 200 ezer olyan magyar pár, akik hiába várják a gyermekáldást. Közülük sok ezren minden tőlük telhetőt megtesznek a csodáért: orvosi vizsgálatokon vesznek részt, gyógyszereket szednek, meddőségi centrumokat keresnek fel, és ha semmi nem segített, akkor jöhet a lombikbébi program, ami nem kis anyagi áldozatot kíván. Az én információim szerint egyetlen lombikbébi-kezelés 362 ezer forintba kerül, és az OEP öt ilyen beavatkozáshoz ad támogatást. Ezen felül van a gyógyszerköltség, melyek egy részére 50 százalékos támogatás jár, de egyetlen próbálkozás így is 80-150 ezer forintjába kerül a majdani szülőknek, és tudjuk, hogy a legtöbb esetben egyetlen próbálkozás nem elég. Hol van itt az ellentmondás? Hát ott, hogy ebben az országban, ahol némelyek mindent megtesznek azért, hogy gyermekük születhessen, évente 43-44 ezer abortuszt végeznek.
Riasztó adatok
A következő történetet Czeizel Endre, a közismert orvosgenetikus mesélte el. Mint mondta, a tavalyi évben négy olyan anyuka kereste fel, kiknek magzatánál ajakhasadékot (archasadék) állapítottak meg. A doktor úr felvilágosította az anyukákat arról, hogy a probléma műtéttel helyrehozható. A fiúk esetében - folytatta - még kedvezőbb a helyzet, mert ha később bajuszt növesztenek, a műtét nyomai gyakorlatilag teljesen eltüntethetők. Ennek ellenére a négyből hárman elvetették magzatukat.
A döntés hátterében Czeizel Endre a következő okot vélte felfedezni: ha már gyerekünk lesz, legyen tökéletes. Természetesen nem általánosíthatunk, de azt hiszem, hogy sokszor valóban ez a legfőbb motiváció. Az én gyerekem legyen a legszebb, a legjobb, a legokosabb... Járatom táncórákra, karatéra, rajz szakkörbe, focizik, atletizál, és közben persze elvárom, hogy a tanévet igazgatói dicsérettel zárja. Isten megteremtette a világot, de azóta mi is megteremtettük a magunk szemkápráztató világát, melybe - sok esetben - csak tökéletes gyerekeknek van helyük.
Akik nem illenek a mi világunkba
5000 magyar anyukától kérdezték meg, hogy ha tudná, hogy a gyermeke egy adott betegséggel jönne a világra, akkor megtartaná, vagy elvetetné. A Down-kór esetében 96%, az ajakhasadék esetében pedig 61% mondta azt, hogy az abortuszt választaná. Talán túlzásnak tűnik amit írok, de nem a hitleri eszmék diadala ez ma, a 21. században, mely szerint nincs helye a társadalomban senkinek, aki érdemben nem tud hozzátenni az általunk megálmodott világ megformálásához? De mára túlhaladtuk a 20. század legsötétebb fejezeteit is, mert nem csak a Down-kórosokkal van problémánk, hanem az ajakhasadékosokkal és egyáltalán bárkivel, aki nem illik címlaplányos, kockahasú, fehérített fogú, agyonplasztikázott, tökéletesnek álmodott világunkba. 
Isten szerinti tökéletesség
A Biblia is tökéletességet kér, de hol van ez attól, amire mi törekszünk? Mert Isten szerint az lenne a tökéletesség, ha szeretni tudnánk az ellenséget, és imádkoznánk azokért, akik kergetnek, üldöznek minket. Többre jutunk ezzel a lelkülettel, mint a kifogástalan külsővel. Talán nem véletlenül állapította meg a bölcs: Csalóka a báj, mulandó a szépség, de az URat félő asszony dicséretre méltó" (Péld 31,30). "Akik tehát tökéletesek vagyunk, így gondolkozzunk..." (Fil 3,15).

A hozomány

A Csendes-óceán távoli szigetein, a Nurabandi szigeten és a mellette lévő Kiniwata szigeten élők ma is ragaszkodnak ősi hagyományaikhoz: amikor egy férfi megkéri a lány kezét, jegyajándékot ajánl fel a családjának.

Johnny Lingo a Nurabandi szigeten élt. A jóképű és gazdag fiatalember volt a sziget legfurfangosabb kereskedője. Mindenki tudta, hogy a fiatal legény bármelyik lányt választhatná, Johnny azonban Saritát szemelte ki, aki Kiniwatán élt. Ezt a választást sokan nem értették, ugyanis Sarita meglehetősen egyszerű, csúnyácska lány volt, járás közben a válla előregörnyedt és lehorgasztotta fejét. Ennek ellenére Johnny fülig beleszeretett Saritába és találkozót beszélt meg a lány apjával Sam Karooval, hogy megkérje tőle a lány kezét és megbeszéljék az illő jegyajándékot.

Az itteni szigeteken a tehenek jelentették a szokásos jegyajándékot. A legszebb lányokért négy, nagyon ritkán öt tehenet is ajánlottak. Miközben Johnny Lingo Nurabandi legdörzsöltebb kereskedője volt, Sarita apját Kiniwata leggyengébb képességű kalmárjának ismerték. Sam Karoo úgy döntött három tehenet fog kérni lányáért és kettőhöz ragaszkodik, míg Johnny meg nem adja az egyet.

Másnap Johnny Lingo méltóságteljesen kijelentette: - Most, amikor megkérem tőled Sarita kezét, nyolc tehenet ajánlok érte. Sam döbbenten nyögte ki, hogy rendben. Hamarosan fényes esküvőt tartottak, de nem akadt senki aki értette volna miért adott Johnny nyolc tehenet Saritáért.

Hat hónap múlva egy amerikai író látogatott a szigetre és Johnny Lingo otthonába. Az író előzőleg már hallott a nyolc tehénről és a csúnya Saritáról. Az ifjú férj csillogó szemmel fordult az íróhoz:

- Hallom emlegetnek Kiniwatán. A feleségem onnan való.

- Igen tudom - mondta az író.

- Mondd meg nekem, miket mondanak rólam? Az amerikai diplomatikusan mindössze ennyit válaszolt:

- Hát azt, hogy ünnep idején vetted feleségül Saritát.

Ebben a pillanatban belépett a szobába a legszebb nő, akit az író élete során látott és virágokat tett az asztalra. Magas volt, egyenes tartású, büszkeséget sugárzó. Az asszony pillantása összeakadt Johnnyéval, akinek a szeme leplezetlen szenvedéllyel csillant fel.  - Íme a feleségem, Sarita – mondta mosolyogva Jonny a megdöbbent írónak.

Miután Sarita kiment, a fiatalember így szólt:

- El tudod képzelni, mit jelenthet egy asszonynak, ha megtudja, hogy a férje a lehető legalacsonyabb áron vette őt? (…) Azt akartam, hogy Sarita boldog legyen. De ennél többről van szó. Azt mondod ő nem olyan, amilyennek leírták neked? Ez igaz, mert sok dolog van, ami megváltoztat egy asszonyt. Ezek részben belül játszódnak le, részben kívül látszanak, de mind közül a legfontosabb, amit önmagáról gondol. Kiniwatán Sarita azt gondolta, hogy nem ér semmit, de most tudja, hogy többet ér, mint bármelyik asszony ezeken a szigeteken. Rövid szünet után hozzátette: Saritába voltam szerelmes, őt akartam feleségül venni, senki mást. Csakhogy azt is akartam, hogy nyolctehenes feleségem legyen… és látod, az álom valóra vált.

Színvakok és színlátók

"Mester, ki vétkezett, ez, vagy ennek szülei, hogy vakon született?" (Jn 9,2)

Azt hiszem, hogy rengeteg olyan ember él körülöttünk, akik fekete-fehérben látják a világot. Egyébként be kell ismerni, hogy az ő dolguk sokkal egyszerűbb mint azoké, akik a színeket és azok megannyi árnyalatát is látják. 

A tíz évvel ezelőtti jogosítványcserémnél igencsak megizzasztott a háziorvosom. Megmérte a vérnyomásom, talán még a súlyom is, majd elolvastatta velem a falra függesztett számsort. Minden szépen és jól történt egészen addig, amíg elém nem rakta a színes könyvet. Ez egy olyan könyv, melynek lapjain különböző színű karikák vannak rendezett összevisszaságban. Ha az ember figyelmesen nézi a színkavalkádot, észreveszi, hogy a sok-sok karika egy számot rajzol ki. Az én feladatom az volt, hogy megtaláljam, észrevegyem ezeket a karikákból álló színes számokat. Nem is volt probléma egészen addig, amíg a kék-zöld oldalhoz nem értünk. Mondtam egy számot, mire a doktornő kérte, hogy nézzem meg figyelmesebben. Aztán megnéztem, de még mindig nem tudtam kivenni teljes bizonyossággal a rejtett számot. Szerencsémre harmadikra sikerült.
Korábban mindig vitatkoztam a feleségemmel a zöld és a kék színekről. Amit én zöldnek láttam azt ő kéknek és fordítva. Azóta hallgatok. Rájöttem, hogy amiről én meg vagyok győződve, nem biztos, hogy úgy is van - legalábbis a színek világában.
A világ fekete-fehéren
A vakon született férfival kapcsolatban két választási lehetőséget tártak a tanítványok Jézus elé. Mester, fekete, vagy fehér? Ez vétkezett, vagy a szülei? Ő a rossz, vagy genetikailag magában hordozza a bűnt? Aztán Jézus rámutatott arra, hogy a világ ennél sokkal színesebb.
Szeretjük száműzni a színeket. Igen, szeretjük, mert így sokkal könnyebb döntéseket hozni, ítéletet mondani. Ha csak feketét és fehéret látunk, akkor nem kell a másik fejével gondolkodnunk, nem kell beleélnünk magunkat az ő helyzetébe, elég csak színtelen világunk törvényei alapján ítéletet hirdetni. A farizeusok rendre ezt tették. Voltak, akik eleget tettek az általuk felállított normáknak, mások nem. Ha valaki vak, sánta vagy béna volt, esélye sem volt átugrani a lécet. Egyébként maga Jézus sem felelt meg a követelményeknek, hiszen ebben a történetben is a vádlottak padjára ültették amikor ezt mondták róla: "Az az ember nincs Istentől, mert a szombatot nem tartja meg" (Jn 9,16). A Mester nem illett fekete-fehér világukba. Számukra aki szombaton sarat készít és gyógyít, nem lehet szent. Vakok voltak, színvakok.
Isten, válassz!
Rengeteg feszültség származik abból, amikor akár a családban, akár a gyülekezetben túlságosan leegyszerűsítjük a dolgokat, amikor száműzzük a színeket és csak feketében és fehérben akarunk látni. Szomorú, amikor egy hosszú haj, egy rövidebb szoknya, egy piercing vagy egy fülbevaló bárkit is megakadályoz abban, hogy lásson. Szomorú, amikor Istent is választások elé állítjuk, amikor meg vagyunk győződve arról, hogy valaki vétkezett, csak hát ahhoz kellene az isteni segítség, hogy ki felett törjünk pálcát: a gyerek, vagy a szülők felett?
Isten szereti a színeket
Nem bántom a tanítványokat, hiszen egy olyan világban nőttek fel, ahol az emberek szerettek fekete-fehérben látni, ahol el kellett dönteni, hogy ki vétkezett, és ezt a döntést nem bízták Istenre, hanem ők ragadták magukhoz a kezdeményezést. Olyan világ volt ez, ahol furcsán, sőt, megbotránkoztatóan hangzott a jézusi válsz: sem ez, sem ennek szülei nem vétkeztek. Hát létezik ilyen? - micsoda megdöbbenés, ráeszmélés lehetett ez!
Azt hiszem, hogy ebben a történetben nem csak a vak szemei gyógyultak meg, hanem a tanítványokéi is, akik elkezdték színesben látni a világot. Látták, hogy nem csak a bűnöket, hanem az Isten nagyságos dolgait is meg lehet keresni a másikban. Még nem láttak minden árnyalatot, de valami elkezdődött. Újabb és újabb színeket fedeztek fel például akkor, amikor Péter megtanult együtt dolgozni a korábban riválisának tartott Jánossal, vagy akkor, amikor egy látomást követően Cézáreába ment Igét hirdetni a körülmetéletleneknek.
Azt hiszem, hogy Isten szereti a színeket, ha már ennyit teremtett belőlük. Ne féljünk tőlük! Inkább vizsgáljuk meg a látásunkat, és ha kell, imádkozzunk szemeink megnyílásáért. Higgyük el, csodálatos ez a színes világ!

A hal gyomrában

Egy kedves ismerősöm, barátom a következő kérdést tette fel: "Ha neked azt mondaná az Úr, hogy te vagy Jónás a hal gyomrában, akkor mire gondolnál?" A kérdés nem csak érdekes, de izgalmas is.

Tudjuk, hogy Jónás elkerülhette volna a hal gyomrát, de mivel engedetlen volt, nem maradt más lehetőség. Vagy mégis? És itt válik érdekessé ez a történet. Mert korántsem természetes az, hogy a viharos tengerbe eső halandókat - sérüléseket nem okozva - óriási halak nyeljék el. Sokkal kézenfekvőbb lett volna, hogy Jónás hal és levegő nélkül süllyedjen a hegyek alapjáig és cápaeledelként végezze. Hogy nem így történt, az Isten kegyelméről tesz bizonyságot. Éppen ezért a hal gyomra számomra az a hely,

• ahol az ember nem tud mást tenni, mint gondolkodni, reménykedni és imádkozni;
• ahol lehetőséget kapok a múlt téves döntéseinek újraértékelésére;
• ahol imádkozom Istenhez, de Isten nem nekem szól, hanem a halnak;
• ahol lesüllyedhetek a hegyek alapjáig anélkül, hogy a tenger irdatlan ereje összenyomna;
• ahol úszom a vízben anélkül, hogy úszni tudnék;
• ahol a legjobb barát sem tud velem tartani, mert ez az időszak csak Istenre és rám tartozik;
• ahol sötétség van, de közben megvilágosodik a lelkem, az utam, a jövőm;
• ahol rájövök, hogy az engem elnyelő hal is Isten ajándéka;
• ahol eszembe jut fogadásom és újra megígérhetem: megadom, amit fogadtam;
• ahol először csak "sikoltok", de később "hálaadó szóval áldozom" Istennek;
• ahol úgy kívánkozom Isten "szentséges templomába", ahogy a szárazföldön soha;
• ahol eljuthatok erre, a mások számára is erőt adó hitvallásra: az Úré a szabadítás.

A hal számomra 

• börtönt jelent, mely nem azért zárt magába, hogy büntessen, hanem azért, hogy megmentsen;
• a halált jelenti, ahol ott kell hagynom gőgös, önfejű énemet, ahol a régi elmúlik és újjá lesz minden;
• eszközt jelent, mely eljuttat oda, ahol már eddig is lennem kellett volna;
• menedéket jelent, ahol vajmi keveset érzek abból a viharból, mely dühöng a tengeren.

Szóval a hal nem a végállomás, sokkal inkább valaminek a kezdete. Annak a kifejezése, hogy Isten számít rám, és olyan munkát ad (adott) nekem, amit valami miatt nem akar senki másra rábízni. Ha innen nézem a történetet, akkor a hal gyomra a legmegtisztelőbb, legbecsesebb, legkegyelmesebb hely, ahol Jónás valaha is járt.

Együtt enni jó!

"...ne az emberek lássák böjtölésedet, hanem a te Atyád, aki titkon van..." (Mt 6,18)

A keresztény ember előtt nem ismeretlen a böjtölés fogalma, de talán ennek gyakorlata sem. Tudjuk, hogy Jézus is böjtölt, valamint az apostolok is rendszeresen sanyargatták testüket, ezzel is erősítve Urukkal való kapcsolatukat. Ezzel együtt vannak fenntartásaim.

A közismert bibliai példázat szerint a farizeus és a vámszedő felment a templomba imádkozni. A farizeus így dicsőítette magát: "Böjtölök kétszer egy héten" (Lk 18,12). Tudjuk, hogy nem a cselekedetekkel, hanem lelkülettel volt a probléma. Vagyis nem az a baj, hogy hetente kétszer böjtölt, hanem az, hogy ő ezzel akarta igazolni kegyességét. 

Maradjon titokban!

Itt szeretnék egy kicsit megállni. Mert bibliai dolog az alamizsnaadás, az imádkozás és a böjtölés is de csak addig, amíg Isten és én tudok róla. Ezért "száműzi" Jézus a hívőt a belső szobába: "Te pedig amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál" (Mt 6,6). Az alamizsnaosztóknak pedig ezt parancsolja: "Te pedig amikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed" (Mt 6,3). Mert nem az a lényeg, hogy tetteimmel emberek elismerését vívjam ki, sőt, épp ellenkezőleg. Sokkal inkább az a lényeg, hogy minden egyes alkalommal, amikor imára, böjtölésre, vagy alamizsnaadásra kerül sor, menjek a belső szobába, vonuljak a háttérbe és így is feszítsem keresztre az énem, mely folyton folyvást mutogatni akarja magát. Ez az "én" szólalt meg a farizeusban is. Az énje nem tudott hallgatni, ezért kürtölte világgá azt, aminek örökre titokban kellett volna maradnia. Véleményem szerint senkire sem tartozik, hogy mennyit, mikor és hol böjtölünk, imádkozunk, vagy adakozunk. De ha már itt tartok, hadd hívjam fel a figyelmet még valamire. 

Áldás az asztalok mellett

Sokszor hallottam arról, hogy a böjtölés mennyire hatásos, mely hatást talán még tovább fokozhatjuk, ha együtt, csoportosan böjtölünk mondjuk egy-egy konferencia keretei között. Nem állítom, hogy időnként ennek nem lehet létjogosultsága, az ilyen konferenciák szervezőit pedig végképp megértem, hiszen a közös étkezések megszervezése mindig sok nyűggel jár. De azért azt se felejtsük el, hogy Jézus nem tartott böjtös tömegrendezvényeket, és erre jó oka volt. 

Belegondoltunk már abba, hogy hány fontos esemény történt az ebédlőasztalok körül, étkezések közben? Zákeus az asztal mellett ajánlotta fel vagyonát a szegények számára, Jézus többször is bűnösökkel, vámszedőkkel együtt evett, de gondolhatunk az utolsó vacsora eseményeire is. Manapság pont az a baj, hogy nincs időnk semmire, így a közös étkezésekre sem. Alig akad olyan család, mely hétköznaponként egy asztalhoz tud ülni. Pedig az asztalok mellett olyan jókat lehet beszélgetni! Itt, ezeknél a beszélgetéseknél derülhet ki, hogy Zákeust milyen érzések kergették a fára, és itt történhetnek olyan változások, melyeket addig erőnek erejével sem lehetett elérni. 

Jézus is ezt tenné

Jó és szent dolog a böjt, de talán még jobb, ha együtt ülünk asztalhoz és élvezzük ennek az együttlétnek minden pillanatát. Írhatnék még a mennyei lakomáról, vagy Jézus ígéretéről, mi szerint aki megnyitja az ajtót, ahhoz ő bemegy és együtt vacsorázik vele, de most legyen elég ennyi: a böjt addig áldás amíg titkon történik, de ha másokkal együtt vagyunk, bátran üljünk egy asztalhoz. Jézus is ezt tenné!

Pünkösdi vallási félóra

2011. november 4-én pünkösdi vallási félórát közvetített a Kossuth Rádió. Remélem, hogy a közel félórás hanganyag áldásul szolgál.

Nyújtsd ki a kezedet!

"És íme, volt ott egy elszáradt kezű ember..." (Mt 12,10)

A rendszerváltás környékén néhány osztrák bolttulajdonos állítólag a következő felirattal várta hazánk fiait: "Magyarok, ne lopjatok!". Mert hát az a hír terjedt el rólunk, hogy visszük, ami mozdítható. Azóta tovább fejlődtünk; azt is visszük, ami nem az. 

A napokban adták hírül, hogy a 4-es főút mellől elloptak egy pléh rendőrautót. Máskor arról hallottam, hogy kipakoltak egy lakást szőnyegestől zongorástól anélkül, hogy ez bárkinek feltűnt volna, de loptak már kórházi WC kagylót, családi ház öntöttvas kapuját, de komplett erdőt is.
Repül a pénz, ki tudja hol áll meg?
Néhány héttel ezelőtt Győrben egy férfi eladta gépkocsiját, majd megkérte az új tulajdonost, hogy vigye haza. A probléma akkor kezdődött, amikor az eladó az autóért kapott pénzt feltette a kocsi tetejére és ott felejtette. Amikor elindultak, a zacskó leesett az autóról, és a benne levő pénz szerteszét repült. Egyesek azt hitték, hogy egy rejtett kamerás beugratás szereplőivé váltak, de mások mit sem törődve a forgalommal és az esetleges kamerákkal megálltak és lázas igyekezettel hozzáláttak a pénzgyűjtéshez. Végül akadt egy becsületes hazafi, aki értesítette a rendőrséget. Mire kiértek, félmillió forint "ismeretlen helyre távozott".
Szegény gazdagok
Sajnálom azokat, akik mások megkárosítása révén jutnak "ingyenes" tüzelőanyaghoz, krumplihoz, vagy karácsonyi ajándékhoz. Vajon az a férfi, aki a győri eset után több százezer forinttal a hóna alatt hazaállított, mit kezdett a pénzzel? Nagy partit rendezett? Vett egy jó konyhaszekrényt a régi helyett? Esetleg ment a bankba és kiegyenlítette elmaradt hiteltartozását? Egyszer vendégségben voltunk, amikor a házigazda rámutatott a szomszéd házra és ezt mondta: a szomszéd az utolsó tégláig úgy lopta össze a hozzávalót. Vajon lehet nyugodtan élni egy összelopkodott házban? És vajon lehet nyugodtan répát vagdosni egy szerencsétlen győri lakos szélben szálló tízezreseiből vett konyhaszekrényen? Csak még egy kérdést hadd tegyek fel: Mit érzett volna a forgalom kellős közepén pénzt gyűjtögető jóember, ha vele történik hasonló szerencsétlenség, ha autója eladása után őt károsítják meg félmillió forinttal? Persze ez az, amire legkevésbé sem akarunk gondolni pénzeső idején.
Az ajándékozó bővelkedik...
Sajnos a fenti történetekben látható-tapasztalható hozzáállás miatt jutottunk el mára oda, hogy eltűnt a bizalom. Rengetegen vannak, akik ügyeskedésekkel, vagy trükkös tolvajlással csalják ki mások pénzét és így akarnak gazdagodni. Pedig pont fordítva kellene gondolkodni. A Biblia ezt írja: "Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül" (Péld 11,25). Ha megtanultuk volna, hogy ne a magunk hasznát keressük, hanem a másokét is, ha kezünkkel nem csak kaparni, habzsolni, másoktól elvenni tanultunk volna meg, hanem adni, jót tenni is, akkor egy boldogabb, nyugodtabb nemzet lenne a mienk.
Jobb adni, mint venni!
Jézus egy olyan emberrel találkozott a zsinagógában, akinek száradt, sorvadt, vagyis béna, hasznavehetetlen keze volt. Jézus ma is találkozhat ilyenekkel, akik kezeikkel képtelenek jót, mások számára hasznosat tenni. Mi is lehetünk sorvadt kezűek, ha örökké csak magunkra gondolunk, a magunk hasznát keressük, ha nem ültetjük a gyakorlatba: jobb adni mint venni. Mit mondott Jézus ennek a betegnek? "Nyújtsd ki a kezedet!" Ha minden száradt kezű ki tudná nyújtani a kezét, ha "bajtársi jobbot" (Gal 2,9) tudnánk nyújtani egymásnak, ha végre arra használnánk végtagjainkat ami miatt Isten hozzánk illesztette azokat, akkor bizonyára több áldást és örömöt élnénk át. Remélem, hogy egyszer azok is meggyógyulnak száradtkezűségükből, akik kezeiket ma még nem rendeltetésszerűen használják, és remélem, hogy egyszer ők is rájönnek, hogy valóban jobb adni, mint venni.      

A szeretet nem hallgat!

"szeressétek egymást" (Jn 13,34)


A szeretet bonyolult dolog. Bonyolult, mert a minket szeretőktől megértést, segítséget, valamint inspiráló, lélekemelő hozzáállást várunk el. Ehelyett nem egyszer feddést, helyreigazítást kapunk, ami - valljuk be - az esetek nagy részében nem esik igazán jól.

Gyülekezeteinkben nem egyszer szembenézünk azzal a dilemmával, hogy merjünk-e véleményt mondani, esetleg rosszallásunkat kifejezni egy adott helyzetben. Ha ugyanis véleményt alkotunk, vagy nem értünk egyet, félő, hogy ítélkezőnek, kerékkötőnek tartanak bennünket, ezért inkább hallgatunk. De meddig? Mert általában el szokott érkezni az a pillanat, amikor nem tudunk tovább nyelni. Ilyenkor robban a bomba, mely robbanás szétszakadt gyülekezeteket, családokat hagy maga mögött.
Hallgatni arany?
"A szeretet mindent elfedez" - írja Pál. De mit jelent elfedezni? Sokaknál valami ilyesmit: akkor sem szólók, ha lenne mit. Vajon helyes ez a gondolatmenet? Nyilván nem, de kifizetődő. Legalábbis egy darabig. Mert tudjuk, hogy ha hallgatunk, akkor együttműködőnek fognak tartani bennünket és az sem utolsó szempont, hogy mások is hallgatni fognak a mi dolgainkról. Mert ha egyszer kinyitjuk a szánkat, akkor mi is a kritikák kereszttüzébe kerülünk, ahova egyébként nem szeretnénk, főleg nem egy gyülekezetben. Talán nem véletlenül állapították meg nálamnál bölcsebbek: hallgatni arany.
Arany, de mégsem ajánlom. Soha nem felejtem el, amikor egyik prédikátor azzal dicsekedett, hogy ő és a felesége soha nem vitatkoztak, noha több mint 50 éve voltak házasok. Ez a bizonyságtétel annál is inkább furcsa volt nekem, az akkor tinédzser fiúnak, mert tudtam, hogy a papa egyébként elég heves vérmérsékletű. Évekkel később rájöttem nyugalmuk titkára; felesége megtanult nyelni. Ismerek olyan házasságokat, ahol csak azért vannak egy akaraton, mert mindig csak az egyik akarata érvényesülhet. Nem szeretnék ilyen házasságot.
Ha lecsúszik a slicc
Az a tapasztalatom, hogy nagyon nehezen mondunk el a másiknak bármit, ami kellemetlen, nehéz. Egy példa: amikor legutóbb az iskolában voltunk, a fiúk-lányok egy kört alkotva leültek. Az egyik fiatalember meglehetősen hanyagul ült a széken, úgyhogy mindenki láthatta lecsúszott sliccét. Én is láttam. Elkezdtem gondolkodni, hogy mitévő legyek. Nem lett volna túl bonyolult dolog felhívni figyelmét a hiányosságra, de úgy akartam szólni, hogy még véletlenül se égessem le osztálytársai előtt. Miközben a legmegfelelőbb utat kerestem, egyik munkatársam odament a fiúhoz és a füléhez hajolva tudatta vele a sliccproblémát.
Amit ott és akkor tettem, sokakra jellemző. Észreveszünk valamit, de nem szólunk, mert félünk a reakcióktól. Mert - mondhatná valaki - mi közöm nekem a másik sliccéhez, és ha nem tetszik miért nézek oda, meg egyébként is, milyen perverz ember vagyok én, aki a fiúk sliccét stíröli!?
Van hova fejlődni
Ha Pál a fenti elveket követte volna, soha nem ír ilyeneket: "ne részegeskedjetek", "aki lopni szokott, többé ne lopjon", "minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek". Jó lenne eljutnunk arra az érettségre, ahol kezelni tudjuk a rólunk megfogalmazott kritikákat, illetve ahol mi magunk is megfelelő indulattal és hangsúllyal tudunk beszélni az élet legnehezebb dolgairól is. A szeretethez ugyanis ezek is hozzá tartoznak.

Isten szántóföldje

"Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok." (1Kor 3,9)

A Bibliából tudjuk, hogy a szántóföldön sokan megfordulnak. Van, aki ültetni megy, a másik öntözni, megint más kapálni, vagy aratni. Viszont vannak olyanok is, akik lopni járnak, vagy konkolyt vetnek a búza közé. Az egyik munkatárs, a másik ellenség.

Mielőtt Isten embert teremtett volna, helyet készített neki. Az Éden kertje minden szempontból tökéletes volt, de ezért a tökéletességért naponta meg kellett dolgozni; őrizni és művelni kellett. Ugyanez igaz az Isten szántóföldjére, a gyülekezetre is. Őrizni és művelni kell. Ezért jelentek meg Korintusban olyan "kertészek", mint például Pál, vagy Apollós. 

Tudd, hogy kié!

A korintusiakhoz címzett leveleket olvasva látjuk, hogy a gyülekezettel rengeteg probléma volt. Kis túlzással talán azt is mondhatom, hogy a lelkipásztorok rémálma volt ez a közösség. Mégis, Pál így kezdi levelét. "Az Isten gyülekezetének, mely Korintusban van". Tudta, hogy minden körülmény ellenére a gyülekezet Istené, ezért ennek megfelelően kezelte őket. A bajok, nehézségek között észrevettük, hogy a gyülekezet, melyhez tartozunk az Istené? Ennek megfelelően kezeljük, gondolkodunk és beszélünk róla? 

Csak az Isten számít

Van azonban más is, ami felkelti figyelmem. Merthogy Pál nyomatékosan jelzi: a szántóföld, az Istené. Üzenet ez magának a Sátánnak, aki minden eszközzel arra törekszik, hogy terméketlenné, gyümölcstelenné tegye e földet, aki a szántóföldre is csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. De üzenet ez mindazoknak, akik maguknak akarják kisajátítani azt, ami eredendően az Istené. Mert vannak, akik egyetértve Móricz Zsigmond Turi Danijával azt hiszik, hogy itt is igaz: „A föld azé, aki megműveli”. Pedig szó sincs erről! Mi csak munkatársak lehetünk, urak nem! Helyesen írta Pál: „az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja”. Pedig mennyire szeretnénk, ha számítanánk! Ha aranyba öntenék nevünket, ha a szántóföldet rólunk neveznék el, ha mindenki elismerné, hogy áldozatos munkánk eredménye az, ami ott kihajtott, felnőtt. Az igazság viszont az, hogy a föld az Istené, aki a növekedést adja. De ad Ő mást is: jutalmat. E jutalomban viszont csak a munkatársak részesülnek. Igyekezzünk, hogy munkánkat elvégezve jutalmat nyerjünk a szántóföld Urától!

Vedd fel!

"Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem." (Mk 8,34)

Vajon mire gondolt Jézus, amikor a keresztről beszélt a sokaságnak és tanítványainak? Talán egy rossz házasságra, egy nehéz természetű főnökre, vagy egy betegségektől senyvedő testre? Tudom, hogy mindezek megnehezítik az ember életét, de azt hiszem, hogy Urunk itt másra céloz.

"Nehéz a keresztem" - hallani néha olyanoktól, akiket igencsak megpróbált az élet. Hiszek nekik, de valamit fontosnak tartok megjegyezni: nem a kereszt súlyával van a legnagyobb probléma. Sokkal nagyobb gondot jelent, hogy attól a kereszttől, melyről Jézus beszél, nem lehet csak úgy megszabadulni. Ez a kereszt nem divatkellék, nem nyakba akasztható ezüst vagy arany fityegő. De még csak nem is olyan teher, amit a böjtölés és a sok ima levesz a vállunkról, vagy amit meg tudunk osztani egymással. Ezt a keresztet kizárólag mi hordozhatjuk. Van viszont más is, amit tudnunk kell, és ez a tudás okozza a legnagyobb fájdalmat. Mert próbáljuk csak megválaszolni azt a kérdést, hogy: "Miért tették Jézus vállára a keresztet?" Azért, hogy sajnálják, vagy megleckéztessék? Szó sincs erről. A kereszt azért nyomta vállát, hogy a Golgota-hegyén levegyék róla, és odaszegezzék hozzá.
Tagadd meg magad!
Vajon a mi sorsunk jobb? Vajon azért kell felvenni a keresztünket, hogy utána buzgó esedezések között a tőle való szabadulásunkért könyörögjünk? Nem. Azért kéri Jézus a kereszthordozást, hogy egyszer minket is odaszegezzenek hozzá. Ezt nem is titkolja, hiszen ezt mondta: "Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát..." Nem pont ezzel van a legtöbb bajunk? Nemde önmagunk megtagadása jelenti a legtöbb gyötrelmet? Nemde az énünk a legnagyobb akadálya annak, hogy láthatóvá váljon bennünk a Krisztus? Ezt Urunk is tudja. Ezért kell keresztet hordoznunk, ezért kell eljutnunk a saját Golgotánkra és ezért kell a kereszt súlyánál többet, fájdalmasabbat is elviselnünk, tudniillik a halált. Ezért van az, hogy amikor kifeszítve, gyötrődve ott függünk a saját keresztünkön, mi is elmondjuk szívszaggató fohászunk: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet!?" Ezért, csakis ezért nekünk sem válaszol a menny, mert ha élni akarunk, nekünk is meg kell halnunk. Ezt követően viszont csatlakozhatunk Pál hitvallásához: "Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem." (Gal 2,20)    
Szálkamentes kereszt?
Sajnálom, hogy néha oly nehezen értjük meg ennek a kereszthordozásnak a lényegét. Krisztus keresztje nehéz és durva volt. Mi ehelyett szeretnénk, ha sajátunk könnyű, szálkamentes, esetleg kipárnázott lenne. Ha erről álmodoznánk, jusson eszünkbe: a kereszt a halál jelképe. Nincs rajta semmi szeretni való, mert nem azért kaptuk, hogy szeressük. Azért kaptuk, hogy meghaljunk rajta.
Az Ige viszont másról is beszél: "Mert ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni is." (2Tim 2,11) Ez az egyetlen, ami szép a keresztben. Ezért, vagyis az örök életért és a Krisztussal való együttélés öröméért érdemes vállalni e kereszt súlyát, szégyenét, szálkáit és szegeit. Hogy végül vállaljuk-e, rajtunk áll. Jézus vállalta. Érdemes ebben is őt követni és felvenni a halálhozó keresztet, hogy mienk lehessen az örök élet.

Győzelem a halál felett

Ezer és ezer szál köt össze bennünket. Minél több időt tölt a szülő a gyermekével, a férj a feleségével, vagy a nagyszülő az unokájával, annál több emlék, együtt megélt harc vagy kudarc ragasztja össze szíveinket. Aztán egy váratlan, szomorú pillanatban megjelenik a halál, és egyetlen kardcsapással szétszakít mindent, amit mi fáradságos, sokszor évtizedeken át tartó munkával kiépítettünk. 

Az elmúlt napok híradóiban láttam, amint a líbiaiak örömtáncot jártak Kadafi halálhírére. Később a harcokban megfáradt emberek órákat álltak sorban, hogy a kiterített diktátor mellett valaki lefotózza őket. Bármilyen furcsa is, de ott és akkor díszvendég, az ország ünnepelt sztárja lett a halál. De ki ez a halál? Nemde a legborzalmasabb diktátor, aki egyik pillanatban ugyan megszabadította Líbiát egy zsarnoktól, de a következőben már egy gyerekszobát, vagy egy úton levő iskolabuszt tett örökre csendessé? Ha tetszik, ha nem, a halál sem személyválogató.
Isten az, aki vigasztal
Sokszor szembesültem már a halál által ejtett sebek mélységével. Volt, amikor fiatalasszony, máskor családapa, vagy öngyilkos ember sírjánál kellett megállnom és néznem, hogy mennyire kemény a hátramaradtak küzdelme. Ilyenkor érzem igazán, hogy mennyire nehéz megszólítani a könnyezőket, a megtört szívűeket. Milyen jó, hogy valójában ez nem is az én feladatom, hanem Azé, aki még ma is özvegyek és árvák vigasztalója.
Akik ezreket temettek
Felfigyeltem két bibliai személyre, akik életük folyamán sokszor találkoztak a halál pusztításával. Az egyiket Sémnek hívták. Noé fia volt ő, aki összesen 600 évet élt. Még fiatalember volt, amikor végignézte az akkori világ vízbe süllyedését. Aztán kijött a bárkából és gyermekei, unokái, déd- és ükunokái születtek, majd meg is haltak. Igen, ezt is végignézte, mert ez az ember akkor élt 600 évet, amikor a többiek kétszázat is alig. Ez az ember nemzedékeket temetett el. Talán meglepő, de később halt meg mint Ábrahám, aki kilenc generációval utána született! Mennyi fájdalom, mennyi könny! Eltemette apját, gyermekeit és azok leszármazottait is. Nem lehetett könnyű.
De nem lehetett könnyű Mózesnek sem, aki a Biblia tanúsága szerint 603.550 húsz évesnél idősebb férfit, meg asszonyokat és gyermekeket vezetett ki Egyiptomból. Aztán vétkezett a nép, mire Isten azt mondta, hogy ott fognak meghalni a pusztában. Számoljunk. Egy átlagos évben 365 nap van. Ez azt jelenti, hogy 14600 napot töltöttek a zsidók a pusztában a vándorlás 40 éve alatt, vagyis naponta 40 férfinak kellett meghalnia, hogy igaz legyen Isten ítélete: "E pusztában hullanak el a ti holttesteitek" (4Móz 14,29). E négy évtized alatt Mózes búcsút vett a kezeit magasba emelő Húrtól, vezetőtársaitól, de saját testvéreitől is. Ennek ellenére nem adhatta fel, tovább kellett mennie.
Ne add fel!
Mi sem adhatjuk fel. Ma is vannak, akik szinte minden hozzátartozójukat eltemették, akiket a halál újra meg újra meggyötör, de nem lehet feladni. A halál elválaszthat gyermekeinktől, házastársunktól, tönkreteheti álmainkat és megnehezítheti napjainkat, de ne adjuk fel! Jusson eszünkbe Pál gyönyörű hitvallása: "Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? Nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-é? ... Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban." (Róm 8, 35.38-39) Ez az, ami reményt ad szívemnek, és ami reményt adhat mindazoknak, akiket megsebesített a halál. Ne feledjük: a szeretet, az Istennek szeretete még ma is erősebb a halálnál!