Nem divat a gyerek

Az alábbi cikket nem azért közlöm, mert nekem négy gyermekem van. Ha nem lenne, valószínűleg akkor is ezt tenném. Hogy miért? Mert én is úgy érzem: divattá válik a gyermektelenség. Az alábbiakban érveket és ellenérveket olvashatunk különösebb állásfoglalás nélkül. Azért egy állásfoglalás mégiscsak hadd szerepeljen itt: hitem és véleményem szerint Isten nem vonta vissza az embernek adott első parancsát: szaporodjatok és sokasodjatok. Számomra ez a mérvadó - gondolom ez sejthető volt. Az írás a Hetekben jelent meg. 

Évtizedek óta akarnak a nők egyenrangú szerepet betölteni a társadalomban. Most, hogy ez – néhány olyan részlettől eltekintve, mint például a javadalmazás – megvalósulni látszik, újabb fejezet nyílik a „mihez van jogom?” című vitában is. Az abortusz, mint „emberi jog” után a következő lépcső, hogy a társadalom elfogadja: egy nő se nem önző, se nem felelőtlen, ha kijelenti, hogy egyáltalán nem szeretne gyereket vállalni, és helyette inkább az úgynevezett „teljes életet” választja.

A régi vágású társadalmakban, mint az amerikai is, a születésszám visszaesésével egyre nagyobb nyomás nehezedik a nőkre, akiktől a társadalom legnagyobb része azt várja, hogy több gyermek vállalásával oldják meg a problémát. Pamela Smock, a Michigani Egyetem társadalomtudományi központjának munkatársa szerint a „gyermektelen” jelző mindenekelőtt a nőkre vonatkozik, akiknek a gyermekvállalásra aktív éveit egyértelműen 15-től 44 éves korig határolják be, és úgy tűnik, egy nőt sokkal hamarabb ellátnak a köznyelvben ezzel a „tulajdonsággal”, mint egy olyan férfit, akinek az első gyermeke 65 éves korában születik.

Annak ellenére, hogy a gyermekholmi-üzlet sosem látott virágzást él át, egy nemrégiben elvégzett Pew Research Center-felmérés arra az eredményre jutott, hogy az amerikai társadalomban a gyermekvállalási kort maguk mögött hagyó hölgyek között a ’70-es évek 10 százalékos adatával szemben 2011-re már minden ötödik tölti be a 44-et úgy, hogy nem vállalt gyermeket. Pedig az elvárás igen nagy. Jonathan V. Last, a The Weekly Standard újságírója például meglehetősen ellentmondásos könyvet írt a témában What To Expect When No One’s Expecting (Mit várhatunk, ha senki sem vár gyermeket) címmel, ahol azt rója fel a gyermekteleneknek, hogy önzők, és nem kevesebb múlik rajtuk, mint az amerikai gazdaság tudatos rombolása az által, hogy miattuk csökken a jövő fogyasztói és adófizetői létszáma.

Talán az erősödő társadalmi nyomásra válaszul, talán meggyőződésből, mégis egyre több ismert nő nyilvánul meg úgy, hogy az igazi teljes élet csak gyermekek nélkül lehetséges. Harmadik hete tartja magát a legolvasottabb cikkek között a Time magazinban megjelent összefoglaló anyag, amely azokat a hölgyeket mutatja be, akik szándékosan hagyták ki az éle­tükből a gyermekeket. A Daily Mail brit bulvárlap is foglalkozott a kérdéssel, abból az aspektusból világítva meg a témát, hogy inkább azok az intelligens nők, akik tudatosan nem vállalnak gyermeket. A Daily Mail cikke azt állítja, hogy az intelligenciahányados növekedésével 15 pontonként 25 százalékkal csökken a hölgyek gyermekvállalási kedve. Anglia nemzeti demográfiai adatait elemezve a London School of Economics kutatója, Dr. Satoshi Kanazawa szintén arra a következtetésre jutott, hogy minél intelligensebb egy nő, annál kisebb az esélye annak, hogy gyerme­ket akar vállalni.

Természetesen az említett magazinok olvasóinak nagy része jobban ismeri Oprah Winfreyt, Cameron Diaz vagy Eva Mendes színésznőket – akik ugyancsak konkrétan kijelentették, hogy kihagyják az életükből az anyai örömöket –, mint a példaként hozott Lucy Worsley történészt. Ezek a hölgyek, ha túl sok közös nincs is bennük, abban mindenképpen egyetértenek, hogy nem tudnák azt az életvitelt folytatni gyermekkel az életükben, amit most folytatnak. A cikket kommentelők viszont rátapintottak a kérdés egyik kényes pontjára, mégpedig arra, hogy vajon ezek a hölgyek mit csinálnak majd 85 éves korukban. Özvegyen, család híján már semmi más nem marad nekik, csak a „szépre” emlékezni – egyedül.

A Time magazin is erősen abba az irányba viszi a kérdést, hogy tulajdonképpen tényleg nem probléma, ha egy nő úgy dönt, inkább kihagyja az életéből a gyerekekkel kapcsolatos bonyodalmakat. Az újság vezércikke egy olyan sztorival indul, ahol az első számú indok a gyermekvállalás elhagyására, hogy az érintett hölgy nem akar az anyja sorsára jutni, aki egész nap a gyerekeit látta el, és miután azok lefeküdtek, éjjel varrt, hogy legyen pénzük a napi betevőre. Természetesen egy ilyen édesanyának valóban nincs ideje saját magára abban az értelemben, ahogy a mai „modern” életvitelben az megfogalmazódik.

A média mintha kezdené felkarolni azt a vélekedést a nőkről, amely felmenti őket a társadalmi felelősség alól. A brit Daily Mirror-ban is cikkeztek arról, hogy nem korrekt dolog megbélyegezni azokat a nőket, akik szándékosan nem vállalnak gyermeket, ezek a hölgyek ugyanis nem önzők. Ám az érvek, amelyeket ennek alátámasztására felsorakoztatnak, egytől egyig arról szólnak, hogy az anyaság hogyan nem illeszkedne bele az érintettek életritmusába vagy a jövőről alkotott elképzeléseibe. Objektív érveket sehol sem olvashatunk: sem a Daily Mirrorban, sem a Time magazinban a vezércikk mellé alátámasztásul megjelentetett gyermektelen hölgyek publicisztika jellegű írásaiban.

A lelkiismeret felmentését próbálja alátámasztani az az online szavazás is, amely igyekszik kipuhatolni, mit is gondolnak a Time olvasói a témáról. Az első kérdés arról szól, hogy vajon önzőnek tartjuk-e azokat, akik szándékosan nem vállalnak gyermeket. A válaszadók 92 százaléka szerint ez nem önző dolog. Ezeknek az embereknek 38 százaléka már odáig megy, hogy a gyermek boldogtalanságot okoz az ember életében, és 54 százalék vigasztalja azzal magát, hogy ha csökken is a gyermekszám, a társadalom alkalmazkodni fog a helyzethez.

Ebben az érvelésben azonban már a bevándorlókkal együtt számolt növekedési rátával kalkulálnak, amely szerint a következő néhány generáció még növekedést eredményez a társadalomban, és nem csökkenést. Így a Time cikkírói szerint nem igaz az az érv sem, hogy a gazdaság összeomlana az adófizetők és a fogyasztók számának csökkenésétől, hiszen a 65 év fölöttiek száma 2060-ra még mindig csak a társadalom 22 százalékát teszi majd ki a mostani 15 helyett, ami egy politikai probléma, és nem veszélyezteti létében az amerikai társadalmat.

A következő igen súlyos érv a gyermektelenség megideologizálására, hogy egy gyermek felnevelése egyre nagyobb anyagi terhet ró a szülőkre, ezért azok sem vállalnak egynél többet, akik egyébként akarnak gyermeket. Ekkor ugyanis sokkal többet kell a gyermekekre fordítani, mint a jövedelmük harmada – ami az egygyermekes háztartásokra jellemző Amerikában. A cikksorozat érvrendszerét azonban minden publicisztikai erőfeszítés ellenére alapjaiban rendíti meg a Time vezércikkét jegyző ismert gyermektelen újságírónő, Lauren Sandler egyetlen mondata: „Negyvenedik születésnapi kívánságom, hogy az lehessek, aki szeretnék lenni, anékül, hogy szükségét érezném az emiatti ma­gya­ráz­ko­dás­nak.”

Keleten a helyzet

Hazánkban is egyre inkább jellemző, hogy a fiatal párok kevesebb gyermeket vállalnak, mint amennyi a népességfogyás megakadályozásához elegendő volna. A Demográfiai Portré már 2009-ben alapvető indokként nevezte meg ebben a folyamatban, hogy „az individuális célok megvalósítása ma sokkal inkább háttérbe szorít más célokat, mint korábban”. A nők egyre később jutnak el abba az életfázisba, amikor már a tanulással vagy karrierépítéssel szemben a családalapításra koncentrálnak, és az élettársi kapcsolatok sem pozitívan befolyásolják a gyermekvállalási tendenciákat. Nálunk ráadásul sokkal nagyobb súllyal esik latba a megélhetés is, mint Amerikában, egyre inkább jellemző, hogy az egzisztenciális bizonytalanság miatt mondanak le a gyermekekről a fiatal párok, még akkor is, ha egyébként a családalapítási szándék mindkét fél esetében megvan.

Jót hallani jó!

Még a nyár elején jelzést kaptam Kunszentmiklósról, hogy lenne a Kikötő gyülekezetben valaki, akit szeretnének presbiterré avatni. Az ünnepségre augusztus 18-án került sor, melyen hivatalból is ott kellett lennem. Örülök, hogy így alakult.

Az istentisztelet lezajlott, a fiatalembert felavattuk, áldást kértünk rá és családjára. Az összejövetel végén egy asszony odajött hozzám és a következőket mondta: "Ez a János annyira szolgálatkész. Mindig lehetett rá számítani. Én is neki köszönhetem, hogy itt vagyok a gyülekezetben, mert foglalkozott velem, nem engedte, hogy elmaradjak."

Talán különösebb bizonygatás nélkül is hihető, hogy szolgálatom alatt hallottam már éppen elég rossz hírt mások gyengeségéről, hibáiról, vétkeiről. Üdítő kivétel, amikor azért keresnek fel, hogy valakiről jót mondjanak. Talán János apostol is emiatt örvendezett annyira harmadik levelében, amikor így írt: "...felettébb örültem, amikor atyafiak jöttek és bizonyságot tettek a te igazságodról, úgy, amint te az igazságban jársz. Nincs annál nagyobb örömem, mintha hallom, hogy az én gyermekeim az igazságban járnak. Szeretett barátom, híven cselekszel mindenben, amit az atyafiakért, és pedig az idegenekért teszel, akik bizonyságot tettek a te szeretetedről a gyülekezet előtt; akiket jól teszed, ha Istenhez méltóan bocsátasz útjukra." (3Jn 1,4-6)

Az apostollal együtt én is hálát adok Istennek, hogy ma is vannak olyan szolgái, akikről mások jó bizonyságot tesznek, mert Istenhez méltóan élnek és cselekszenek. Legyenek mind többen ilyenek Krisztus követői közül!

Együtt sírtunk, együtt örülünk

Nem ismertem Lászlót. Csak néha hallottam róla, általában vasárnap délelőtt, amikor istentiszteletünkön az imakérések hangoztak el. Ekkor mondta-kérte felesége, hogy imádkozzunk érte, mert beteg. Tényleg beteg volt. Halálosan beteg. A múlt héten szerdán vettünk tőle búcsút.

Roma temetés volt. Tíz óra előtt néhány perccel értünk oda a ravatalozóhoz, ami teljesen üres volt. Csak egy tábla, rajta az elhunyt nevével jelezte, hogy jó helyen járunk. De hol vannak a gyászolók? - kérdeztük a temetkezési vállalkozást vezető hölgytől, aki minden különösebb unszolás nélkül válaszolt. Majd jönnek - mondta -, ha a háztól ideérnek. A halottat ugyanis először a családi háznál ravatalozták fel, ahonnan cigányzenészek kíséretében indult a gyászmenet a temetőbe. Már elmúlt tíz óra és még mindig csak magunkban voltunk. A már említett hölgy közben szóval tartott minket. Megkérdezte kik vagyunk. Pünkösdiek - hangzott a válasz. Hát ő még csak nem is hallott rólunk - folytatta, majd gyorsan hozzátette, hogy ő katolikus. A családban mindenki az. A temetést is egy katolikus pap vezeti, most került ide Erdélyből. Ő rendes, nem úgy, mint a másik. Az már kikelt volna magából, az akkor is elkezdte volna tízkor a szertartást, ha senki nincs itt a gyászolók közül - mondta az asszony, mi meg hallgattuk, nem is tehettünk mást.

Tíz óra után talán tíz perccel végre megérkezett a gyászmenet nagybőgővel, hegedűvel. Tarka-barka gyásznép volt ez. Mi fekete ruhákba öltöztünk, de mint kiderült, a cigányoknál nem ragaszkodnak ehhez a színhez. Volt, aki térdnadrágban és papucsban jött, más meg kilós aranylánccal a nyakában. Sajnos olyan is akadt, aki ittasan. Bizonyára bánatában itta le magát. Ő volt a leghangosabb. Behajolt a nyitott koporsóba és csókolgatta az elhunytat. A pap egy ideig állt, várta, hogy szóhoz juthasson, de hiába. Aztán egy alkalmasnak látszó pillanatban elkiáltotta magát, hogy: én elmondom amit szeretnék, aztán utána maguk folytathatják. Belementek az alkuba.

A pap keresztet vetett, énekelt, majd elővett egy papírt, melyen az elhunyt rokonainak nevei voltak. Valószínűleg a papírra a család valamely tagja írta fel a neveket, mert a plébánosnak komoly energiát kellett kifejtenie, hogy kibogozza, kit hogy hívnak. A szertartás közben odajött hozzánk egy asszony, egy hívő roma asszony. Egy kicsit idejövök, mert én itt, közöttetek érzem jól magam - mondta. A pap valóban hamar befejezte mondandóját, a sírkertbe ennek ellenére csak nagy sokára tudtunk elindulni. Néhány gyászoló ugyanis nem akarta engedni, hogy lecsukják a koporsót. Végül aztán sikerült, de miután betették azt az autóba, ketten hárman mellé furakodtak és ismét felnyitották a fedelét.

Mi a tömeg végéhez csatlakoztunk. Sokan talán nem is értették, mit keres itt ez a néhány sápadt arcú. A magyarázatunk egyszerű: a testvérünk férje halt meg. Mi összetartozunk! Ezt az özvegy is így gondolta. A temetés végén síró szemekkel jött oda hozzánk, hogy megköszönje jelenlétünket. Elmondani sem tudom, hogy milyen jól esik, hogy itt voltatok. Nekem ti vagytok a családom - mondta sírva, mi meg sírtunk vele együtt.

A temetés óta volt egy istentiszteletünk. A gyászoló özvegy is ott volt, de jöttek vele mások is. Néhány számomra ismeretlen roma asszony. Az istentiszteleten a bűnös nő történetéről meséltem. Az alkalom végén odajött az egyik fiatalasszony, aki azt mondta: én nagyon bűnös vagyok. Szükségem van az Úr Jézusra, akarom, hogy a lelkem megnyugodjon... Közben folytak a könnyei. Aztán odajött az édesanyja is, aki komoly hívő. Szemében ott volt az öröm fénye, de tudta: lánya számára ez nem a megérkezés, hanem az elindulás pillanata. Együtt örültünk épp úgy, mint amikor saját gyermekünk teszi meg első, bizonytalan lépteit, mert tudjuk, hogy valami elkezdődött. Igen, valami talán tényleg elkezdődött. Hiszem, hogy így van. Izgatottan várom a folytatást!

Vacsoracsata - kicsit másképp

Kedves barátom, Josua! Tudod, hogy nehezen szánom rá magam az írásra, de most meg kell tennem, mert valami fontos dolog történt az életemben. Történetemet egy nővel kezdem, akiről azt mondják, bűnös. Persze, hogy az. Egy prostituált nem is lehet más. Nem is értem, hogy süllyedhet odáig egy ember, hogy áruba bocsássa a testét! Förtelem! Micsoda világban élünk!?

Hallottam ennek a nőnek az anyjáról, aki szintén ezt a mesterséget űzte. Még azt sem tudta, hogy ki a gyermekének az apja. Persze az sem segített volna rajta, ha tudja, mert a férfi úgysem vállalta volna fel tettét és gyermekét. Neki csak egyetlen éjszakára kellett a nő. Nem szép amit ez az ember tett, de szerintem mégsem ő a hibás, hiszen a nő kínálta fel magát, ő ajánlkozott némi pénzért. Ha ehelyett megtanul háztartást vezetni, ha a többi rendes lányhoz hasonlóan férjhez megy és gyerekeket szül, akkor nincsenek ezek a szörnyű következmények. Ó, Istenem, miért ilyen elvetemültek az emberek? Miért süllyednek a bűn mocsarába ahelyett, hogy szent és tiszta életet élnének?

A múlt héten egy kellemetlen élményben volt részem. Vacsorára hívtam egy különleges rabbit. Sok mindent másként lát-gondol, mint általában a rabbik, ezért is voltam rá kíváncsi. Egy sor kérdést akartam neki feltenni, de a dolgok irányítása teljesen kicsúszott a kezeim közül. Történt ugyanis, hogy miután leheveredtünk az asztal mellé, berohant a szobába a már említett nő. A bűnös nő. Teljesen ledermedtem. Nem voltam felkészülve ilyen jelenetre. A kellemetlenségek sora azonban ezzel nem ért véget. Először azt hittem, hogy némi kenyeret akar koldulni, de szándéka más volt. A rabbihoz futott, lekuporodott a lába mellé és sírt. Még jó, hogy nem hozzám jött oda, mert én biztos, hogy arrébb rugdosom. Hogy jön ahhoz ugyanis egy ilyen nő, egy bűnös nő, hogy megérintsen engem? Gyermekkorom óta arra neveltek, hogy tartsam be a törvényt. Minden igyekezetemmel ezen vagyok. Rendszeresen böjtölök, jótékonykodom, adakozom, tudom az összes imát, részt veszek a templomi összejöveteleken... Ha valaki, akkor én tudom, hogy mennyi áldozatba és erőfeszítésbe kerül az Isten útján való járás. Aki pedig nem hajlandó meghozni ezt az áldozatot, hanem magát pénzért áruba bocsátja... Nos, az ilyen emberhez nekem semmi közöm. Az ilyen ember ne csókolgassa a lábamat, ne érintsen meg.

A rabbi viszont nem szólt semmit. Idegesített a csend. Rendre kellett volna utasítania a nőt. Nem lett volna szabad megengednie, hogy ilyen jelenetet rendezzen, hogy sírjon és a lábait csókolgassa. Mérges voltam. Hogy ne lettem volna az, hiszen ez a nő tönkretette az esténket. Nem lehet úgy vacsorázni és beszélgetni, hogy közben egy nő ott szipog! Viszont ami ez után történt! Alig találok szavakat. A rabbi ugyanis ahelyett, hogy a nőt megfenyítette volna, nekem kezdett prédikálni. Volt két ember - mondta. Az egyik adós volt ötven, a másik ötszáz pénzzel, de a hitelező mindegyiknek elengedte az adósságot. E kettő közül melyik szerette jobban a hitelezőt? - tette fel a kérdést. Te mit válaszoltál volna? Tudtam, éreztem, hogy ez csapda, de erre a kérdésre nem lehetett más választ adni mint ezt: az, akinek többet engedett el. Soha eddig nem éreztem magam olyan kellemetlenül, mint akkor, ott, a válaszom után. A rabbi ugyanis ezt mondta: "Bejöttem a te házadba, az én lábaimnak vizet nem adtál: ez pedig könnyeivel öntözte az én lábaimat, és fejének hajával törölte meg. Engem meg nem csókoltál: ez pedig az időtől fogva, hogy bejöttem, nem szűnt meg az én lábaimat csókolgatni. Olajjal az én fejemet meg nem kented: ez pedig drága kenettel kente meg az én lábaimat. Azt mondom neked: Neki sok bűne bocsáttatott meg; mert igen szeretett; akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret."

Kedves barátom! Tudod, hogy járatos vagyok a vitákban és nem jellemző, hogy engem bárki is sarokba szorítson. Ha nem tévedek, ez még soha nem is fordult elő. Egészen eddig. Miután Jézus, a rabbi elmondta kifogásait, nem jutottam szóhoz. Annyira szerettem volna válaszolni valamit, annyira szerettem volna megcáfolni őt, de egyszerűen nem ment. Hogy ez a nő szeret, ráadásul jobban, mint én? Annyira abszurd volt ez a feltételezés, hisz ez a nő eddig csak a testével szeretett - ha azt lehet szeretetnek nevezni. Egyfolytában az zsongott bennem, hogy ez a nő bűnös, szennyes, hogy itt én vagyok a jó ember és ő a rossz... De nem tudtam megszólalni. Ebben az atmoszférában - bármilyen furcsa is - én kezdtem rosszul érezni magam. Jézus azt mondta a nőnek, hogy megbocsáttattak bűneid. És tudod, ez nem üres szólam volt. Én láttam már ezt a nőt, tudom milyen volt az arca, és láttam, hogy milyenné lett. Ennek a nőnek ragyogni kezdett a tekintete. Sőt, ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom: irigyelni kezdtem őt. Teljesen abszurd nem? Én, aki mindig minden elvárásnak igyekeztem megfelelni, irigyelni kezdek egy nőt, akinek az élete romokban hever. Tudod mire jöttem rá? Hogy egész életemben azt a békességet kerestem, amit ez a nő ott, az én házamban a Jézus lábainál megtalált.

Szeretném újra meghívni a rabbit. Már nincsenek kérdéseim, nem akarom sarokba szorítani, egyszerűen szeretném őt meghallgatni bármiről. És tudod mit? Ha ezt a nőt is magával akarja hozni, ám legyen. Gyere el te is. Látogass meg, ülj le velem és a rabbival az asztalhoz és megérted mindazt, ami bennem zajlik. Némelyek azt mondják, hogy ő a Messiás. A múlt heti találkozás óta egyre sűrűbben jut ez eszembe. Lehet, hogy a Messiást láttam vendégül? Hiszen ki más bocsáthatná meg a bűnöket? Jósua, kedves barátom, azt hiszem, hogy én már tudom a választ.

A konyha

Meg kell mondanom, de hogyan? Én nem akarok haragot, sértődést, de szeretném, ha jobban működnének a dolgok. Sokkal jobban. Annyit hallgattam, nyeltem, tűrtem már, annyiszor reméltem, hogy magától is rájön, hogy ez így nem mehet tovább, de mindhiába. Nekem szükségem van rá, akarom, hogy időt töltsön velem, de ő mást szeret. Nem, nem valakit, inkább valamit. A konyhát.

Azt mondja, hogy miattam és értem történik minden. Miattam tölt ott órákat, miattam főz, süt, mosogat, de közben nem tölt velem időt. Legalábbis nem eleget. Én szeretném, ha néha csak zsíros kenyeret ennénk paradicsommal meg teával, de ő ebbe nem nyugszik bele. Ő igazi háziasszony, aki mindig kitesz magáért. Elképesztő, hogy mennyi finomságot tud készíteni! Ó, azok a levesek, sültek, sütemények... Nem is értem, hogy hol és mikor tanult meg ennyi receptet. Nekem a palacsinta is gondot okoz, de neki... Ő egészen más. Ráadásul nem csak sütni-főzni tud, hanem a részletekre is figyel. Soha nem teszi csak úgy az ételt az asztalra. Ott a terítőnek, az asztali díszeknek és a terítéknek mindig összhangban kell lennie. De akkor miért panaszkodom?

Kora délután nekiáll a vacsorának, aztán leülünk, eszünk, majd ő feláll és mosogat. Nem akarja másnapra hagyni a mosatlan edényt. Igaza van. Viszont én ott maradok egyedül az asztalnál egy csomó mondandómmal együtt. Én csak egy dolgot szeretnék kérni tőle: "Ne szeresd jobban a konyhát, mint engem. Ülj le mellém, hallgass meg és én is szeretnélek meghallgatni. Veled akarok lenni. Szeretni akarlak, de ezt nem tudom megmutatni, ha örökké futsz. Nyugodj meg. Nézd meg a testvéredet, ő is háziasszony, mégis tud nyugton ülni."

Igen, ezt szeretném megmondani, de szeretettel. Nem akarok durva, vagy kioktató lenni, ezért csak ennyit mondok: "Márta, Márta, szorgalmas vagy és sokra igyekszel, de egy a szükséges dolog: és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik őtőle". 

Nem volt könnyű, de megmondtam. Örülök, hogy így történt már csak azért is, mert Márta történetén keresztül sok-sok háziasszony felismerhette, hogy a konyha soha nem lehet fontosabb, mint a kapcsolatok.  

Mi tartott tíz évig?

A kínai császár elment egy festőhöz, hogy megfestesse vele kedvenc kakasát. Egy délceg kis kakas volt a kedvence, gyönyörű példány, büszke, erős.. A mester elvállalta. Megegyeztek, hogy majd szól, ha kész lesz.  

Tíz év múlva a mester üzent a császárnak, mire az megkereste. A festő műhelyben mindenhol hegyekben álltak a papírok, amin kakasok voltak festve... 

- Ó, kegyelmes császár, tudom, hogy a szépséges, csodálatos kakas miatt jött. Na, jöjjön csak!

Leült, fogta az ecsetet és egykettőre lefestette a kakast, majd megmondta mennyibe kerül. Nem volt olcsó. A császár csak nézett, először szóhoz sem jutott, de fizetett. Amikor aztán szóhoz jutott, megkérdezte:

- Mester, tíz perc alatt lefestette a kakast, miért kellett hát várnom tíz évig?
- Ja, hát lefesteni tíz percig tartott! De megtanulni úgy festeni! Na az tartott tíz évig...

A cipőm

Húsz éves az "Első Szeretet"

Augusztus 3-án ünnepelte a torontói "Első Szeretet" Magyar Pünkösdi Gyülekezet fennállása 20-ik évfordulóját. Ugyan csak egy évig, de boldogok vagyunk, hogy részesei lehettünk a gyülekezet életének. Az ünnepségen nem lehettünk ott, de egy nekik címzett levélben emlékeztem vissza kiutazásunk körülményeire. Íme a levél:

"Alig hiszem, de már tizenöt éve annak, amikor Makovei János testvér behívott a Bibliai Főiskola (ma Pünkösdi Teológiai Főiskola) egyik irodájába és valami olyasmit mondott, amibe „megcsendült bele mind a két fülem”. Merthogy ezt kérdezte: „A torontói ’Első Szeretet’ Magyar Pünkösdi Gyülekezet testvérisége örömmel venné, ha meghívásukat elfogadva vállalnám az ottani lelkipásztori szolgálatot. Mit szólok ehhez?” Vajon mit szólhattam volna? Néhány szlovákiai bevásárló körúttól eltekintve addig még külföldön sem jártam, ezért elég furcsán hangzott az ötlet, hogy a biztonságosnak tűnő fészkemet elhagyva repüljek át az óceánon. János testvért azonban jobban tiszteltem annál, hogy azonnal nemet mondjak, így hát gondolkodási időt kértem. Nem sokat, csak néhány hetet.

Egy ideig senkinek nem beszéltem erről a lehetőségről, csak belül, a szívem legmélyén vívódtam. Egyszerű lett volna nemet mondani, de nem tudtam. Magam sem értettem, hogy miért nem, hiszen annyi mindenre tudtam volna hivatkozni! Például arra, hogy akkor még nem voltam nős. Induljak útnak egyedül? Ezt nem tudtam elképzelni főleg azért, mert leendő feleségem egyre közelebb került a szívemhez. Úgy éreztem, nem dönthetek egyedül, így be kellett őt avatnom a nagy titokba. Egy arra alkalmasnak tűnő pillanatban vettem hát egy nagy levegőt és meséltem neki az ajánlatról. Hogy amit ezután mondtam az ravaszság, vagy a Szentlélek vezetése volt-e, ma sem tudom igazán, mindenesetre gyorsan hozzátettem: ha megyek, szeretném, ha velem tartana. Hát, valahogy így zajlott az én lánykérésem. Ő elmosolyodott, majd igent mondott.

A János testvérrel való beszélgetésünk óta talán egy hónap telt el, amikor újra ott ültem abban a bizonyos irodában készen a válaszadásra. A sok vívódás és imádság után egyre határozottabban éreztem: igent kell mondanom a felkérésre. Így is tettem, de feltételeim is voltak, szám szerint három. Akkoriban még volt sorköteles katonai szolgálat. Már a papírt is megkaptam, miszerint tanulmányaim befejeztével a hadsereg számítana izmos karjaimra. Kértem János testvért, hogy valamiképpen értessék meg hazánk védelmezőivel, hogy nélkülem is biztonságban van a hon. A második kérésem az volt, hogy a gyülekezet várja meg, míg feleségül veszem szívem választottját; a harmadik kérés pedig így szólt: csak egy évet vállalunk. Így történt, hogy 1998 júniusában levizsgáztam, augusztusban összeházasodtunk, szeptember elején felavattak lelkipásztornak, szeptember 23-án pedig repültünk Kanadába, oda, ahol személyesen senkit sem ismertünk. Volt is bennünk elég szorongás, amikor közeledtünk a torontói repülőtér kijáratához. Vajon hogy fogjuk a tömegben felismerni a testvéreket, hiszen csak fényképeken és néhány videofelvételen láttuk őket. A kérdőjel hamar eltűnt, ugyanis amikor átléptünk a kapun Elizabeth akkorát sikított, hogy nem csak mi, de a fülöp-szigetekiektől az ott tartózkodó kongói bevándorlókig mindenki megtudta, hol várakoznak a magyarok.

Mi csak egy évet töltöttünk ebben az országban. Alig volt időnk megismerni a testvéreket, a szokásokat, az igényeket és már repültünk is vissza. Ez az egy év viszont feledhetetlenre sikeredett és nem csak azért, mert lelkipásztori szolgálatom első éve volt. Újra meg újra leülünk feleségemmel és felemlegetjük akkor szerzett élményeinket. Így nagy szeretettel emlékezünk a Boros házaspárra. A jelenlevők többsége talán nem is ismerte ezt a kedves idős párt, Szilágyi György testvér apósát és anyósát. Még ma is megkönnyezem azt a testvéri közeledést, amit részükről tapasztaltunk. Házukba fogadtak bennünket és olyan tisztelettel vettek körül, melyről ma is azt mondhatom: nem érdemeltük meg.

Példa értékű számomra az a vezetőség melynek tagjai lehettünk. Oláh Sándor és Marika, Szilágyi György és Marika, valamint Elizabeth voltak ennek tagjai. Soha, egyetlen alkalommal sem háborgott egyik testvér a másik ellen. Amikor négyszemközt voltunk, soha nem volt olyan mondanivaló, amit a másik háta mögött kellett volna a fülembe súgni. Köszönöm, hogy így történt. Olyan támogatást kaptunk ezektől a testvérektől, melynek birtokában nem volt nehéz a szolgálat. Ugyanezt elmondhatom Gubco Gyuszi testvéremékről, Sankóról, vagy a Gabnai családról és a guelphiekről, de hosszan folytathatnám még a sort. Ez úton is köszönjük hozzánk állásotokat és azt a testvéri szeretetet, melyről jó újra és újra megemlékezni.

A gyülekezet most ünnepli fennállása huszadik évfordulóját. Ebből a húsz évből és az ottani munkából csak egy egészen kicsinyke szelet a mienk. Eltörpül azok fáradsága mellett, kik előttünk és utánunk szolgáltak a gyülekezetben. Köszönjük, hogy elviseltetek bennünket, hogy szeretettel vettetek körül, és hogy gondoskodtatok arról: soha ne felejtsünk el benneteket. Szeretettel gondolunk hát rátok és ha hiszitek, ha nem, imáinkban hordozunk benneteket. Adjon az Úr Jézus számotokra jó előmenetelt, tegye áldottá munkátokat és jelenlegi lelkipásztorotok, Németi Zsolt és felesége, Izabell szolgálatát. Hisszük, hogy munkájuk, illetve munkátok nem hiábavaló az Úrban.

Ezekkel a gondolatokkal köszönti az ünneplő gyülekezetet az óceán másik oldaláról Cartoletti Norbert és Zsanett, valamint az azóta megszületett gyermekeink: Jonatán, Filemon, Naomi és Bítia."  

Hiszek a KRESZ-ben

"Annyit tudni kell rólam, hogy rendkívül felelőtlenül vezetek, veszélyes helyzetekbe bátran belemegyek, nem tartom karban a kocsimat és nem hiszek a KRESZ-ben" - mondta egyik közismert jelenetében Galla Miklós humorista. 

Elég sok "KRESZ-ateistával" találkozom. Záróvonal? Ugyan, minek az? Sebességhatár? Kit érdekel? - a mozgássérült parkolókról és az egyéb tiltótáblákról nem is beszélve. A jelenlegi adatok alapján úgy fest, hogy Francisco José Garzón Amo is ehhez a típushoz tartozik. "Olyan gyorsan megyek, hogy kikapcsolnak a radarok" - írta Facebook oldalán az 52 éves spanyol mozdonyvezető, akinek felelőtlensége miatt 79 ember vesztette életét. Korábban egy fotót is feltöltött a már említett közösségi oldalra, melyen a sebességmérő 200-at mutatott. A július 24-i baleset is valószínűleg sebességtúllépés miatt történt - 80 helyett 192-vel haladt a szerelvény.

Ha tetszik, ha nem, vannak határok, szabályok, melyeket tiszteletben kell tartani - de ehhez hinni kell a KRESZ-ben. Persze én sem vagyok sokkal különb, mint mások. Sokszor nem értem, hogy miért díszeleg az út szélén az a 30-as tábla, és ki tudja, talán igazam is van. Nem egyszer előfordul, hogy az útkarbantartási munkák végeztével még egy-két napig "ott felejtik" a tiltásokat az illetékes elvtársak. De ez feljogosít arra, hogy az összes KRESZ táblát figyelmen kívül hagyjam?

A lelki életben sincs ez másként. Lehet hivatkozni pedofil papokra meg pénzéhes prédikátorokra, de vajon ezek a kilengések, túlkapások, bűnök, vagy nevezzem őket bárhogy, feljogosítanak arra, hogy figyelmen kívül hagyjam a Biblia összes útmutatását?

Hadd osszam meg egy személyes élményemet. Édesapám hadilábon állt a biztonsági övvel. Teherautó-sofőr volt és egy olyan járművet vezetett, melyben nem volt öv. Amikor átült a személyautóba, mindig figyelmeztetni kellett: apu, az öved nincs bekötve. A válasz általában ez volt: de csak ide megyünk a városba... Aztán amikor feltűnt egy rendőr a színen, akkor volt ám kapkodás! Ő is tudta, hogy a rend őrei nem elégszenek meg a "csak ide megyek a városba" szöveggel meg azzal, hogy "biztosúr, annyira szorít ez az öv". Egyszer én is belefutottam a csőbe. Egyik boltból mentem a másikba, a kettő között nem volt ötszáz méter. Ugyan, minek bekötni az övet? - gondoltam. Kifordultam a sarkon, ahol le is intett a rendőr. Arra sem volt időm, hogy az öv után kapkodjak. Elkérte a papírjaimat, majd ennyit mondott: kérem, legközelebb kösse be a biztonsági övet". Azóta bekötöm, ha kell, arra a 100 méterre is - mert muszáj, mert ez a szabály. Ja, és mert adott esetben életet menthet, talán épp akkor, amikor "csak ide megyek a városba".

A Biblia is rögzít szabályokat: ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj, ne tégy hamis tanúbizonyságot... Persze lehet a Facebookon dicsekedni, hogy mennyit loptam, paráználkodtam... De mi van, ha egyszer kisiklik a szerelvény? Talán soha nem fogom elfelejteni a híradók képét, amint a mentőautóhoz kísérik a tragédiát okozó 52 éves spanyol férfit. Ténferegve, sokkos állapotban tántorgott a mentő felé. Nem érdemes feszegetni a határokat, nehogy tragédia legyen a vége, nehogy rámenjen a házasságom, a boldogságom, a jövőm, az örök életem, nehogy a vagányságommal magam és mások életét tegyem tönkre. Hát ezért mondom: én hiszek a KRESZ-ben és remélem, hogy egyre többen leszünk így ezzel.