Húsz éves az "Első Szeretet"

Augusztus 3-án ünnepelte a torontói "Első Szeretet" Magyar Pünkösdi Gyülekezet fennállása 20-ik évfordulóját. Ugyan csak egy évig, de boldogok vagyunk, hogy részesei lehettünk a gyülekezet életének. Az ünnepségen nem lehettünk ott, de egy nekik címzett levélben emlékeztem vissza kiutazásunk körülményeire. Íme a levél:

"Alig hiszem, de már tizenöt éve annak, amikor Makovei János testvér behívott a Bibliai Főiskola (ma Pünkösdi Teológiai Főiskola) egyik irodájába és valami olyasmit mondott, amibe „megcsendült bele mind a két fülem”. Merthogy ezt kérdezte: „A torontói ’Első Szeretet’ Magyar Pünkösdi Gyülekezet testvérisége örömmel venné, ha meghívásukat elfogadva vállalnám az ottani lelkipásztori szolgálatot. Mit szólok ehhez?” Vajon mit szólhattam volna? Néhány szlovákiai bevásárló körúttól eltekintve addig még külföldön sem jártam, ezért elég furcsán hangzott az ötlet, hogy a biztonságosnak tűnő fészkemet elhagyva repüljek át az óceánon. János testvért azonban jobban tiszteltem annál, hogy azonnal nemet mondjak, így hát gondolkodási időt kértem. Nem sokat, csak néhány hetet.

Egy ideig senkinek nem beszéltem erről a lehetőségről, csak belül, a szívem legmélyén vívódtam. Egyszerű lett volna nemet mondani, de nem tudtam. Magam sem értettem, hogy miért nem, hiszen annyi mindenre tudtam volna hivatkozni! Például arra, hogy akkor még nem voltam nős. Induljak útnak egyedül? Ezt nem tudtam elképzelni főleg azért, mert leendő feleségem egyre közelebb került a szívemhez. Úgy éreztem, nem dönthetek egyedül, így be kellett őt avatnom a nagy titokba. Egy arra alkalmasnak tűnő pillanatban vettem hát egy nagy levegőt és meséltem neki az ajánlatról. Hogy amit ezután mondtam az ravaszság, vagy a Szentlélek vezetése volt-e, ma sem tudom igazán, mindenesetre gyorsan hozzátettem: ha megyek, szeretném, ha velem tartana. Hát, valahogy így zajlott az én lánykérésem. Ő elmosolyodott, majd igent mondott.

A János testvérrel való beszélgetésünk óta talán egy hónap telt el, amikor újra ott ültem abban a bizonyos irodában készen a válaszadásra. A sok vívódás és imádság után egyre határozottabban éreztem: igent kell mondanom a felkérésre. Így is tettem, de feltételeim is voltak, szám szerint három. Akkoriban még volt sorköteles katonai szolgálat. Már a papírt is megkaptam, miszerint tanulmányaim befejeztével a hadsereg számítana izmos karjaimra. Kértem János testvért, hogy valamiképpen értessék meg hazánk védelmezőivel, hogy nélkülem is biztonságban van a hon. A második kérésem az volt, hogy a gyülekezet várja meg, míg feleségül veszem szívem választottját; a harmadik kérés pedig így szólt: csak egy évet vállalunk. Így történt, hogy 1998 júniusában levizsgáztam, augusztusban összeházasodtunk, szeptember elején felavattak lelkipásztornak, szeptember 23-án pedig repültünk Kanadába, oda, ahol személyesen senkit sem ismertünk. Volt is bennünk elég szorongás, amikor közeledtünk a torontói repülőtér kijáratához. Vajon hogy fogjuk a tömegben felismerni a testvéreket, hiszen csak fényképeken és néhány videofelvételen láttuk őket. A kérdőjel hamar eltűnt, ugyanis amikor átléptünk a kapun Elizabeth akkorát sikított, hogy nem csak mi, de a fülöp-szigetekiektől az ott tartózkodó kongói bevándorlókig mindenki megtudta, hol várakoznak a magyarok.

Mi csak egy évet töltöttünk ebben az országban. Alig volt időnk megismerni a testvéreket, a szokásokat, az igényeket és már repültünk is vissza. Ez az egy év viszont feledhetetlenre sikeredett és nem csak azért, mert lelkipásztori szolgálatom első éve volt. Újra meg újra leülünk feleségemmel és felemlegetjük akkor szerzett élményeinket. Így nagy szeretettel emlékezünk a Boros házaspárra. A jelenlevők többsége talán nem is ismerte ezt a kedves idős párt, Szilágyi György testvér apósát és anyósát. Még ma is megkönnyezem azt a testvéri közeledést, amit részükről tapasztaltunk. Házukba fogadtak bennünket és olyan tisztelettel vettek körül, melyről ma is azt mondhatom: nem érdemeltük meg.

Példa értékű számomra az a vezetőség melynek tagjai lehettünk. Oláh Sándor és Marika, Szilágyi György és Marika, valamint Elizabeth voltak ennek tagjai. Soha, egyetlen alkalommal sem háborgott egyik testvér a másik ellen. Amikor négyszemközt voltunk, soha nem volt olyan mondanivaló, amit a másik háta mögött kellett volna a fülembe súgni. Köszönöm, hogy így történt. Olyan támogatást kaptunk ezektől a testvérektől, melynek birtokában nem volt nehéz a szolgálat. Ugyanezt elmondhatom Gubco Gyuszi testvéremékről, Sankóról, vagy a Gabnai családról és a guelphiekről, de hosszan folytathatnám még a sort. Ez úton is köszönjük hozzánk állásotokat és azt a testvéri szeretetet, melyről jó újra és újra megemlékezni.

A gyülekezet most ünnepli fennállása huszadik évfordulóját. Ebből a húsz évből és az ottani munkából csak egy egészen kicsinyke szelet a mienk. Eltörpül azok fáradsága mellett, kik előttünk és utánunk szolgáltak a gyülekezetben. Köszönjük, hogy elviseltetek bennünket, hogy szeretettel vettetek körül, és hogy gondoskodtatok arról: soha ne felejtsünk el benneteket. Szeretettel gondolunk hát rátok és ha hiszitek, ha nem, imáinkban hordozunk benneteket. Adjon az Úr Jézus számotokra jó előmenetelt, tegye áldottá munkátokat és jelenlegi lelkipásztorotok, Németi Zsolt és felesége, Izabell szolgálatát. Hisszük, hogy munkájuk, illetve munkátok nem hiábavaló az Úrban.

Ezekkel a gondolatokkal köszönti az ünneplő gyülekezetet az óceán másik oldaláról Cartoletti Norbert és Zsanett, valamint az azóta megszületett gyermekeink: Jonatán, Filemon, Naomi és Bítia."