Két éve történt

Hihetetlen, de legkisebb lányunk tegnap lett két éves. Amikor megszületett, alig volt 40 centi és a súlya nem érte el a két kilót. Szinte féltünk megfogni, pedig a dajkálásban már volt tapasztalatunk. Azóta bőven behozta lemaradását; mondatokban beszél, énekel, mondókákat kántál, jön-megy és persze intézkedik, merthogy véleménye már neki is van. Nem is akármilyen! 

Két évvel ezelőtt nehezen tudtuk meghatározni, hogy milyen érzelmek kavarognak bennünk. A kavargás akkor kezdődött, amikor egy éjjel feleségemet be kellett vinni a kórházba, mert szivárogni kezdett a magzatvíz. Talán hajnali egy óra lehetett. Gyorsan összekészülődtünk és indultunk Veszprémbe, miközben a másik három gyereket egyedül hagytuk. Három óra körül értem haza anélkül, hogy az orvosok bármi biztosat tudtak volna mondani. Mivel mindegyik gyermekünk szinte napra pontosan az orvosok által megjelölt időben született, ezért nehéz volt elhinni, hogy a negyedik gyerek két hónappal a várt idő előtt fog napvilágra jönni. A kérdés már csak az volt, hogy mikor. Pont hétvége volt, ezért különösebben nem foglalkoztak feleségemmel. Nem volt mit tenni, vártunk. Idegtépő várakozás volt ez nekem is, de feleségemnek még inkább.

Azon a március 29-én hajnalban feleségem sms-ben írta, hogy most viszik a műtőbe, mert császármetszéssel veszik ki a babát. Mivel addigra már nagyon ki volt merülve, örültem a hírnek. Aztán órák teltek el anélkül, hogy bármi történt volna. Reméltem, hogy mire a gyerekek felébrednek, már többet fogok tudni, de tévedtem. Így autóba ültünk és elindultunk az iskolába. Útközben bementem egy boltba, hogy vegyek valamit a fiúknak tízóraira, amikor csörgött a telefon: megszületett Bítia. Egészen eddig senki nem tudta, hogy lányunknak mi lesz a neve. Még a gyermekeink sem. Amikor elmondtam testvérük nevét, többször is visszakérdeztek csakúgy, mint a nagyszülők és gyakorlatilag mindenki. Valóban nem szokványos név. Hogy miért döntöttünk mégis emellett? Mert ezt jelenti: Isten lánya. Nevével is szerettük volna kifejezni hálánkat Isten felé, aki sok-sok megpróbáltatáson átvezetett bennünket míg kislányunk megszülethetett.

Két év ugyan eltelt, de az átvirrasztott éjszakákat, Isten vigasztaló, megerősítő jelenlétét, mely átsegített bennünket a legkritikusabb pillanatokon is, nem felejtem. Emlékszem, amikor még 2009 októberében egy vasárnapi istentisztelet után szintén Veszprémbe kellett rohannunk, mert feleségem bevérzett. Emlékszem, hogy milyen tehetetlennek éreztük magunkat, hogy milyen esélytelennek látszott a helyzet, hogy minden jel arra mutatott: feleségem elvetél, gyermekünk nem jöhet világra. Emlékszem, hogy ott járkáltam, majd ültem az üres folyosón és vártam, hogy valaki mondjon végre valamit, de órákig semmiféle információt nem kaptam. És arra is emlékszem, hogy ebben a kiszolgáltatott, magatehetetlen állapotban miként szólított meg az Isten ott a kórházi folyosón. Emlékszem, mert az ilyen istenélményeket nem lehet elfelejteni. Amikor ránézek Bítiára, eszembe jutnak azok a napok, de nem csak a nehézségek, hanem Isten kegyelmes meglátogatása miatt is. Ezért a tegnapi születésnap a hálaadás napja is volt. Hálát adok Istennek, aki nem csak Bítiát, hanem testvéreit is nekünk adta egy időre. Köszönjük a megtiszteltetést!

A buszon

Egy ideje ahova csak lehet, busszal utazom. Olcsóbb mint az autó és a mozgás is jót tesz. A jótékony hatások mellett viszont vannak egyéb tapasztalataim is.

Az egyik, hogy az emberek nem kíváncsiak egymásra. Főiskolás éveim alatt még csak-csak előfordult, hogy egy Várpalota-Budapest útvonalon végigbeszélgettem a közel két órát széktársammal. Most - kivéve ha idősebb ember ül mellém - erre esélyem sincs, mert a fiatalok mihelyst leülnek, már teszik is fülükbe a telefonkábelt. Zenét hallgatnak. Ez a divat. Ha éppen nem szól a zene, akkor fennhangon telefonálnak, úgyhogy mire hazaérek, nagyjából tudom ki hol és kivel tölti a hétvégéjét.

A másik, ami még ennél is jobban zavar: a kritikán aluli szóhasználat. Hangosan, nevetgélve káromkodnak, szidják egymás felmenőit, vagy minősítik környezetüket és nem csak a fiatalok! Amíg Kanadában éltünk, nem hallottunk káromkodást. Egyrészt mert nem értettük, másrészt, mert olyan emberek között éltünk, akik enélkül is ki tudták fejezni magukat. Sosem felejtem el azt a pillanatot és érzést, amikor egy év elteltével hazaindultunk. Kimentünk a torontói reptérre és leültünk a váróterembe, ahol egy magyar család a bőröndjeivel bíbelődött. Valami nem akart összejönni nekik, ezért egyre erősebb, mocskosabb kifejezéseket használtak. Nem tudom leírni milyen rossz érzés volt egy év után visszazökkenni a magyar valóságba.

Jobban örülnék, ha buszos útjaim értelmes beszélgetésekkel, egymásra figyeléssel, káromkodás-mentesen telnének. Volt már erre is példa. Volt, aki megosztotta terheit, s akinek én is elmondhattam, hogy miről mit gondolok. Az ilyen utak gazdagítanak. Remélem, hogy egyre többször adatik ilyen lehetőség, hiszen szép szavakkal és fülhallgató nélkül mégiscsak jobb és hasznosabb az élet!

Házasságpróba

"Azért bocsásd ki csak a te kezedet és verd meg őt csontjában és testében..." (Jób 2,5)

Íme egy sátáni tanács Jób tönkretételére. A kísértő a kisemmizéssel és a gyerekek megölésével nem érte el a kívánt célt. Pedig tudta mit csinál. Ma már mi is tudjuk, hogy az elszenvedett lelki trauma hatására az embernél pszichés zavarok jelentkezhetnek, melyek akár végzetes következményekkel is járhatnak. Sátán tudta, hogy az emberi lélek nem bír ki mindent, tudta, hogy sebezhetőek vagyunk.

2009 júniusában lezuhant egy Air France gép; a fedélzetén utazó 228 ember - köztük öt magyar - életét veszítette. Az egyik áldozat egy 11 éves komlói fiú volt, kinek halálhírére az édesanya több idegösszeomláson is átesett. Sajnos az asszony később öngyilkos lett.

Jób egy nap alatt négy szolgájától kapott tragikus híreket. Sátán úgy gondolta, hogy ennyi pont elég ahhoz, hogy az ember összeomoljon, befelé forduljon és önkezével véget vessen életének. Rafinált támadás volt ez. Isten ugyanis nem engedte meg, hogy Sátán kinyújtsa kezét Jóbra és elvegye életét. Sátán viszont remélte, hogy erre nem is lesz szükség, mert a trauma hatására Jób majd végez önmagával. Nem így történt, ezért újabb támadás következett.

"Csontjában és testében" verte meg a Gonosz az Isten szolgáját. Ezt a kifejezést már a Biblia elején is olvassuk, amikor Ádám így örvendezett: "ez már csontomból való csont és testemből való test" (1Móz 2,23). Úgy gondolom, hogy Jóbnak nem is a fekélyek, hanem felesége hozzáállása, istentagadásra bátorító, elkeseredett szavai jelentették a legnagyobb keserűséget. Kihátrált mögüle élete legbiztosabb támasza, segítőtársa, a testéből és csontjából való.
Az Ördög tudta, hogy sokkal nagyobb a teherbírásunk, ha segítjük, erősítjük egymást, ha van támaszunk. Rengeteget kibírunk, ha rendezett, Istentől megáldott a párkapcsolatunk. Ha viszont az ördögnek sikerül éket vernie, ha saját testünkön és csontunkon keresztül indíthat ellenünk támadást, akkor nagy a bukás esélye.

Ez a történet is arra hívja fel a figyelmem, hogy a jó házassághoz idő kell. Időt kell szánni saját "csontunkra és testünkre", ápolni kell az egymással való kapcsolatot, hogy az erős hátteret biztosítson a legnagyobb próbatételek idejére is. Becsüljük meg a házasságot és házastársunkat, hogy egymást segítve megállhassunk a kísértések között is!

Észrevetted?

"És monda az Úr a Sátánnak: Észrevetted-é az én szolgámat, Jóbot?" (Jób 1,8)

A Biblia tanúsága szerint a Sátán körülkerülte és át meg átjárta a Földet mielőtt szóba elegyedett volna Istennel. Túrája során sok borzalmas dolgot láthatott és ezekről bizonyára sokkal szívesebben beszélt volna a Magasságosnak, mint az igaz Jóbról. Láthatta, hogy a Kainok Ábeleket gyilkolnak, a Lámekek rettegést keltenek, a Nimródok hatalmaskodnak. Viszont mielőtt bármit mondhatott volna, egy kérdést kapott: "Észrevetted-é az én szolgámat, Jóbot?" 

Nekem is vigyáznom kell, mert a rosszra hamar rááll a szemem. Hamar észreveszem mások hibáit, bűneit és elsiklik tekintetem a Jóbokról, akiktől tanulni lehetne. Saját életünket könnyítjük meg, ha megtaláljuk a szemet gyönyörködtető, szívderítő dolgokat. Ezért fontos például az Isten dicsőítése, mert ilyenkor elfordulunk a bánatot, keserűséget okozó látványtól és szemeinket az Úrra vetjük és gyönyörködünk benne.

Persze van ennek a szakasznak más tanulsága is. A Sátán megpróbálta Jóbot, elvette mindenét, de ő ennek ellenére nem kezdett tagadásba. Hűséges maradt. Szolgái egymás után hozták a rossz híreket. Közülük az egyik Istenben találta meg a bajok forrását amikor ezt mondta: "Isten tüze esék le az égből és megégeté a juhokat" (Jób 1,16). Pont ezt szerette volna elérni a Sátán akkor és ma is. Szeretné, ha minden bajért Istent okolnánk. Jób nem így gondolkodott, ezért Isten másodszor, a próbatételek után is megkérdezte Sátántól: "Észrevetted-é szolgámat, Jóbot?" (Jób 1,16) Istent büszkeség töltötte el e gyermekek és vagyon nélkül maradt férfi láttán. Bárcsak mi is tudnánk úgy élni, vitézkedni, hogy Teremtőnk büszke lehessen ránk!

Húsvéti prédikáció

A plébános úr Kárpátalja egyik kisvárosában szolgált még a háború előtt. Húsvét reggelén, amikor a zsúfolt templomban felment a szószékre prédikálni, egy üres és rozsdás madárkalitkát vitt magával és letette a szószék párkányára. Persze mindenki meglepődve nézte és kíváncsian vártuk, mi lesz ebből. Az atya elkezdte a prédikációt:

„Amikor tegnap végigmentem a Fő utcán, szembe jött velem egy fiatal gyerek, kezében lóbálta ezt a madárkalitkát. A kalitka alján három kis vadmadár lapult, reszketve a hidegtől és a félelemtől. Megállítottam a fiút és megkérdeztem:

- Hát te mit viszel magaddal?

- Csak ezt a három nyamvadt madarat – felelte.

- Aztán mit akarsz velük csinálni? – kérdeztem.

- Hazaviszem őket és szórakozom velük – felelte. - Feldühítem őket, kihúzom a tollaikat, egymás közötti viadalra uszítom őket. élvezni fogom.

- De lőbb-utóbb beleunsz majd. Utána mit csinálsz velük?

- Ó, van otthon két macskánk – mondta a fiú -, azok szeretik a madárhúst. Megetetem őket velük.

Hallgattam egy kicsit, aztán ismét megszólaltam:

- Fiam, mennyit kérsz a madarakért?

- Nem kellenek magának ezek a madarak, atya. Hiszen ezek csak nyamvadt mezei verebek. Még énekelni sem tudnak. Még csak nem is szépek.

- Mennyit kérsz értük? – kérdeztem ismét.

A fiú végigmért, mintha megbolondultam volna, aztán megmondta az árat: tíz pengő. Kivettem a zsebemből a tíz pengőt, és odaadtam a gyereknek. A fiú letette a kalitkát a földre és elfutott, nehogy meggondoljam magam. Én pedig felemeltem a madárkalitkát, elvittem a közeli parkba, ott letettem, kinyitottam az ajtaját és szabadon engedtem a madarakat.”

Miután a plébános úr elmondta a kalitka történetét, kicsi szünetet tartott és egy másik történetbe kezdett:

„Egy nap a Sátán és Jézus találkoztak. A Sátán épp az Édenkertből jött és büszkén dicsekedett:

- Az egész emberiséget a kezeim közé kaparintottam. Csapdát állítottam nekik olyan csalétekkel, amelynek nem tudnak ellenállni. Mind az enyémek!

- Mit akarsz csinálni velük? – kérdezte Jézus.

- Szórakozok velük. Megtanítom őket, hogy a testi élvezetekhez nem kell szerelem, megtanítom őket az élvezetek minden formájára, hogy részegeskedjenek, kábítószerekkel éljenek. Utána feldühítem őket és arra is megtanítom, hogyan gyűlöljék és kínozzák egymást, meg arra is, hogy minél hatásosabb fegyvereket készítsenek és azokkal öljék egymást. Én pedig remekül szórakozom majd – mondta a Sátán.

- És mit csinálsz majd velük, ha megunod a játékot?
- Ó, roppant egyszerű - felelte a Sátán. - Megölöm őket.
Jézus hallgatott egy kicsit, mintha elgondolkodott volna.
- Mit kérsz értük? - kérdezte a Sátántól.
A Sátán fölnevetett.
- Nem kellenek neked az emberek! Nem jók ezek semmire! Megveszed őket,
ők pedig csak gyűlölni fognak érte. Leköpnek, megátkoznak és ellened
fordulnak. Nem kellenek ők neked!
- Mit kérsz értük? - kérdezte újból Jézus.
A Sátán végignézett Jézuson és amikor megszólalt, a hangja hidegen csengett:
- A véredet, a könnyeidet és az életedet!
Jézus így szólt:
- Megegyeztünk! - és kifizette az árat..."

Ekkor a plébános úr fogta a madárkalitkát, és amit még nem tett soha,
a szentmise kellős közepén kiment a templomból a sekrestyébe.

Mi pedig ott ültünk némán hosszú perceken át.

Emlékezz, hogy szeretlek!

Az alábbi történetet ma kaptam. Érdemes elolvasni. 

Miután a földrengés véget ért, az egyik mentőosztag egy fiatalasszony házához ért, ahol a repedéseken keresztül látni lehetett annak holttestét. Az asszony teste egy furcsa térdelő pozícióban volt, mintha imádkozott volna. Törzse előredőlt és két kezével valamilyen tárgyra támaszkodott. A ház az asszony hátára és fejére omlott.

Nagy nehézségek árán a mentőosztag vezetője átnyúlt kezével a keskeny nyíláson, és próbálta elérni az asszony testét. Azt remélte, hogy talán még mindig életben találja. Viszont a hideg, merev test ennek az ellenkezőjéről árulkodott.

Az osztag majdnem tovább is állt, a következő romokba dőlt ház irányába tartva. De valamilyen oknál fogva az osztagvezetőnek az az ellenállhatatlan érzése támadt, hogy vissza kell menniük a holt asszony házához. Ismételten letérdelt és kezeivel benyúlt a keskeny résen, hogy
megtapogassa az asszony teste alatt levő kevés helyet. Hirtelen izgatottan felkiáltott:
- Egy gyermek! Egy gyermeket találtam! Közös erőfeszítéssel az osztag tagjai óvatosan egyenként elmozdították a romokat a halott asszony körül. Egy virágos takaróba göngyölt, 3 hónapos kisfiú feküdt az édesanyja holtteste alatt.

Nyilvánvalóan az asszony a lehető legnagyobb áldozatot hozta meg, hogy fiát megmentse. Háza összeomlásakor saját testével védte meg fiát. Amikor az osztagvezető karjaiba vette, a kisfiú még mindig békésen aludt.
A mentőorvos is gyorsan ott termett, hogy megvizsgálja a kisfiút. Mikor a takarót szétnyitotta, egy mobiltelefont talált benne egy SMS üzenettel a képernyőjén: "Ha ezt túléled, emlékezz arra, hogy szeretlek.” A jelenlévők a telefont kézről kézre adták és egymás után fakadtak könnyekre. “Ha ezt túléled, emlékezz, hogy szeretlek.” Ez egy anya gyermeke iránti szeretete!
Egy igaz történet, a Japánt megrázó földrengés során történt…

Térdre magyar!

Tüntetés és ellentüntetés, bekiabálások és éljenzések, csodavárók és kiábrándultak - egy ideje ilyen kellékek között telnek nemzeti ünnepeink. Az országos rendezvényekhez képest indulataiban visszafogottabb érzelmek között zajlottak az inotai és várpalotai megemlékezések, habár itt is láttunk-hallottunk ezt-azt.  

A rendezvényekre a fiaim kísértek el. Először a faluba mentünk, ahol az emlékmű nem túl szerencsés helyen áll; a tövében halad el az autóút, amin a helyi járatos buszok is közlekednek. Az ünnepség közepén mind a két irányból megérkeztek a buszok, de mivel a rendőrség lezárta az utat, így a sofőrök leállították a motort. Az utasok némelyike ezt nem fogadta túl lelkesen. Egy fiatalember leugrott a buszról és indulatosan, nagy léptekkel megindult. Még a rendőröknek is odaszólt valamit. Neki nem volt kedve ünnepelni.
Körülbelül 10 perccel később egy lánycsapat is megunta a várakozást. Talán 30 méterre állhattam tőlük, de még így is hallottam mérgelődésüket. Az ünnepség végén ott várakoztak a buszmegállóban, ahol minősíthetetlen szavakat használva mondták a magukét. Illúzióromboló volt. Egy férfitől sem szép a káromkodás, de egy nőtől, fiatal lányoktól...  

Az ünnepi beszédekben hallottam Deákról, Kossuthról, Széchenyiről és természetesen Petőfiről. A szónokok hősiességüket, helyzetfelismerő képességüket, eltökéltségüket, hazaszeretetüket hangsúlyozták. Valóban lehet, lehetne ezekből tanulni, de... Este megnéztem a híradót. Bőrdzsekis, csuklyás fiatalok, másutt meg kereplővel felszerelkezett idősek skandálták: rabok tovább nem leszünk... Aztán hallottam részleteket az ünnepi beszédekből. Volt, amelyből az a néhány másodperc is sok volt. Sajnálom, hogy ünnepeink sokszor a mások szapulásába, gyűlöletbe, heves indulatokba torkollnak. Mindenki az ellenséget keresi. Vannak, akik a nyugatban, mások az aktuális pártelnökökben vélik megtalálni azt és mondataikat ennek megfelelően fogalmazzák, hallgatóikat ennek megfelelően uszítják.

Divatos lett Petőfi üzenete: "Talpra magyar, hí a haza!" Merthogy valamit tenni kell - mondják a mai lánglelkűek. Aztán utcára vonulnak, kirakatokat törnek, káromkodnak, szitkozódnak, pfújolnak - mindezt a hazáért, rendületlenül. Számukra a "nemzeti érzület" ezt jelenti. Ők ettől érzik magukat igazi magyarnak. Én pedig ezért mondom: a hazaszeretet nem előzheti meg az istenszeretetet. Mert ha bárkit, bármit jobban szeretünk mint Istent, akkor a szeretet torul, szélsőségessé, sértővé válik. Az ilyen törő-zúzó-kiabáló hazaszeretetet torznak tartom. Minden tiszteletem az egykori hősöké, de látva mai helyzetünket azt kell megállapítanom, hogy szabadságharcunkat nem "vér és test ellen" kell megvívnunk. Mert legyűrhetjük a Habsburgokat, a nyugatot vagy a multikat, de valódi bajaink mindaddig megmaradnak, amíg Jézus Krisztus segítségével nem sikerült diadalt venni lelkünk ellenségén, a sátánon. Bocsáttassék meg nekem, de Petőfi talpra hívó üzenete helyett én inkább a térdre esést javaslom, ugyanis csak így győzhetünk, csak így érhetjük el a vágyva várt szabadságot!

Szenvedélyek

Amikor a buszmegállóba értem már cigarettázott és tette ezt egészen addig, amíg a busz meg nem érkezett. A végállomásig körülbelül öt percet kellett utaznunk. Alighogy leszállt, ismét rágyújtott. 

Az iménti sorok egy ötven év körüli férfiról szóltak, akivel rendszeresen együtt buszozom. Tudja, hogy a dohányzás káros az egészségre és a pénztárcára, de a füstölés szenvedélyévé vállt, arról meg ugye nem könnyű lemondani. Ezért lenne jó elérni, hogy a fiatalok ne jussanak el a kipróbálásig sem, mert könnyen előfordulhat, hogy rabokká válnak.

A napokban megjelent egy cikk az amerikai fiatalok dohányzási szokásairól. Íme: "Járványos méreteket öltött a dohányzás az amerikai. Minden negyedik végzős középiskolás rendszeresen rágyújt, és a statisztikák szerint nyolcvan százalékuk felnőtt életében is a cigi rabja marad. ’Ma több mint hatszázezer felső tagozatos és hárommillió középiskolás dohányzik. Nem akarjuk, hogy gyerekeink elkezdjenek valamit, amit későbbi életük során nem lesznek képesek megváltoztatni’ - fogalmazott Regina Benjamin, az amerikai közegészségügyi szolgálat tisztifőorvosa a jelentésben. A becslések szerint naponta 3800 amerikai gyerek gyújt rá első cigarettájára, tíz dohányzóból kilenc 18 éves kora előtt szokik rá a cigarettára. A dohányzók 99 százaléka 26 éves kora előtt kezdi a cigarettázást, így már egészen korán ki vannak téve a dohányzás hosszú távú káros hatásainak, köztük a tüdőráknak és a szívbetegségeknek.” (forrás: hvg.hu)
De hogy még tovább borzoljam a kedélyeket, íme egy tegnapi hír: "Két doboz cigarettát szív el naponta Ilham, egy nyolcéves indonéz fiú. 'Napjait dohányzással és játékkal tölti, iskolába már nem akar járni' - mondta el a fiú apja a Natara hírügynökségnek. Az apa szerint Ilham kétévesen kezdett dohányozni, és ha nem kapja meg a napi adagját, dührohamot kap és tombol. Hogy a szenvedélybetegségben minden korosztály érintett, jól példázza egy 2010-es eset is: akkor egy kétéves fiút kellett elvonókúrára fogni, mert naponta negyven szál cigarettát szívott el." (forrás: hirado.hu)

Az utcánkban mindig sok gyerek gyűlik össze. Nagyjából egy korosztályba tartoznak, de van egy-két nagyobbacska, mondhatni felnőtt is. Meglepetten tapasztaltam, hogy közülük az egyik, aki idén tölti be 18. életévét, dohányos lett. Először titkolta, de mára büszkén füstöl. A gyerekeim megkérdezték tőle, hogy miért. Ezt válaszolta: "mert meg akarok halni, oda akarok menni, ahol édesanyám van, hogy bocsánatot kérhessek tőle amiért összevesztem vele a halála előtt".

Lehet, hogy némelyek csak vagányságból, kivagyiságból veszik szájukba a cigarettát, de lám-lám, ilyen súlyos bajok is megbújhatnak e szenvedély mögött. Fiatal barátom körülbelül két éve veszítette el édesanyját. Egyszer elbeszélgettem vele, de nem tudott őszinte lenni. Azt mondta, hogy édesanyja halálát már régen feldolgozta (ez akkor is hihetetlennek tűnt), a tanulás pedig remekül megy neki. Sajnos nem így van. Gyakorlatilag minden évben megbukott. Most füstjelekkel jelzi, hogy baj van, hogy valaki figyeljen oda rá. Édesapja valami miatt ezt nem teszi meg, kortársaitól pedig nem sok jót tanul.

Mindezt okulásul írtam. Olyan könnyen megbélyegzünk valakit mert iszik, bagózik vagy ki tudja mit csinál. Mielőtt bárkire rásütnénk a szégyenbélyeget, érdemes egy kicsit "körbeszaglászni", hátha csak néma segélykiáltásról van szó. Figyeljünk oda egymásra, és ne csak a külsőségekkel, hanem a szív mélyén rejlő problémákkal, sebekkel is foglalkozzunk.  

Valláskárosultak

Néhány éve kezembe került a Biblia kódja című könyv. Lebilincselő olvasmány volt. A könyv azt próbálta bizonyítani, hogy a Biblia héber szövege olyan rejtett kódokat tartalmaz, melyek megfejtésével feltárul a jövő, a végső idők. 

A világsajtó tegnap adta hírül, hogy a 90 éves Harold Camping bocsánatot kért a Krisztus visszajövetelét megjósoló próféciái miatt. Egy idézet a hírből: "Májusban híveit sokkolta, hogy nem következett be a világvége, különösen azokat, akik emiatt felmondtak a munkahelyükön, vagy nyugdíj-megtakarításaikat, tanulmányaikra félretett pénzüket áldozták Camping több mint ötezer plakátból és 20, az üzenettel felmatricázott autóból álló kampányára." (punkosdi.hu)

De térjünk vissza a Biblia kódjához. Michael Drosnin, az író, bizonyára jó üzletet csinált művével, hiszen tudomásom szerint 3 kötetet is megjelentetett. Az emberek pedig - köztük én is - vették a könyvet, mert olyan fantasztikusan tudományosnak tűnt, hogy ha nem jobbról balra olvassuk a héber szöveget, hanem keresztül-kasul, akkor egy újabb szövegre bukkanhatunk, ami beszél Kadhafiról, Líbiáról, Szaddamról és másokról. Amikor túljutottam a meglepettségen, feltettem magamnak a kérdést: valóban ez lenne az isteni akarat? Valóban kódolt szövegeket tartalmazna az Írás? A kötetek megjelenése óta eltelt idő is bizonyította, hogy nem. Michael Drosnin jóslatai alapján ugyanis már túl lennénk egy atomholocauston és ki tudja még mennyi szörnyűségen. A világ valóban rossz irányba halad, de a végső idők menetrendjének legfontosabb paraméterei a Biblia számunkra is olvasható szövegében is szerepel. Istennek nem volt szüksége arra, hogy üzenetét kódolja és arra sem, hogy egy Michael Drosnin tárja elénk a dekódolt szöveget.

Harold Camping követőinek is tudnia kellett volna ezeket az alapigazságokat. Ők viszont a feltétlen hit emberei voltak. Ezért kerültek bajba. Némelyiküknek most nincs háza, állása, autója, vagy talán családja sem, mert az Úr nevében feláldozták azt. Csapdába esett valláskárosultak ők, akikről el tudom képzelni, hogy hitről, gyülekezetről, megváltásról, Jézus Krisztusról és pláne Krisztus visszajöveteléről hallani sem akarnak. Sajnos valláskárosultak nem csak a Campinghez és a Drosninhoz hasonló írásmagyarázók körül vannak.

A napokban feleségem találkozott egy fiatalasszonnyal. Nem túl régen költöztek Inotára. Megkérdezte tőle, hogy érzik magukat az új helyen. A válasz érdekes volt: "a házat nagyon szeretjük, de a szomszédok miatt nem felhőtlen az örömünk. Ők ugyanis nem akarnak szóba állni velünk, még csak nem is köszönnek, mert nem akartunk 'áttérni' az ő vallásukra" - mondta. Az említett szomszédok nem muzulmánok vagy buddhisták, hanem olyan keresztények, akik csak saját (üdvözítő) egyházukban tudnak gondolkodni. Ez a rossz hozzáállás, magatartás hány embert tett "valláskárosulttá"? Én magam is többször botlottam olyanokba, akiknek annyira elegük lett az erőszakos hitből, hogy hallani sem akartak a Bibliáról, vagy Jézus Krisztusról.

Az előttünk álló idők bizonyára lehetőséget adnak az ördögnek arra, hogy megtévessze ha lehet, a választottakat is. Résen kell lennünk. Tartsuk távol magunkat a "meséktől", hamis próféciáktól és ne annyira a  feltáratlannak hitt titkok, mint Isten hamisítatlan Igéje után sóvárogjunk!

A felebaráti szeretet

A gondolkodó ember hamar belátja, hogy sokkal egyszerűbb és szebb lenne az élet, ha minden halandó a felebaráti szeretet elveit követné. Eric Fromm írja: "A felebaráti szeretet azon az élményen alapul, hogy mindnyájan egyek vagyunk. A tehetség-, intelligencia és tudásbeli különbségek elhanyagolhatók a minden ember számára közös emberi lényeg azonosságához képest." Ez igaz. Inkább az a probléma és az igazi kérdés, hogy miként lehet eljutni erre a meggyőződésre?

Jézus nem a felebaráti, hanem az Isten-szeretetet helyezi első helyre: "Szeresd azért az Urat... Ez az első parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: szeresd felebarátodat, mint magadat." (Mk 12,30-31) A sorrend nem véletlenül alakult így. Gondoljunk arra, hogy hány gyermek nő fel úgy, hogy gyakorlatilag születésétől kezdve gyűlöletet oltottak szívébe. Maga sem tudja miért, de gyűlöli nagyszüleit, szomszédait, a cigányokat, magyarokat... Így tanulta, ezt tartja helyénvalónak. Akkor lenne lelkiismeret-furdalása, ha nem gyűlölködne, hiszen körülötte mindenki ezt teszi. Az ilyen embernek hiába magyarázom, hogy szeresse felebarátait, hogy minden ember egyenlő, hogy ne nézzünk a tehetség-, intelligencia és tudásbeli különbségekre. Azért hiába, mert miután befejeztem hozzá intézett szózatom, visszatér gyűlölködő környezetébe és minden ott folytatódik ahol abbamaradt.

Nem az észt, hanem a szívet kell meggyőzni. A szívvel kell megértetni, hogy a világmindenség legnagyobb hőstette az, ha szeretni tudok. Jézus szeretete akkor is működött, amikor gyűlölködők vették körül. Nem szakadt el a "cérna", nem kezdett szitkozódni, nem szórt átkot az őt ostorozókra, megfeszítőkre.
Mindebben az a szép, hogy a szeretetnek ez a megnyilvánulása nem csak egyes beavatottak erénye. A legegyszerűbb, legműveletlenebb emberek is - akár egyik pillanatról a másikra - képesekké válhatnak a felebarát szeretésére. Ez pedig nem az elme, hanem Isten munkája. Ha igazán szeretjük őt, megtanít minket arra, hogy egymást is szeretni tudjuk.

Boldog nőnapot!

Jack Mills 1942 óta minden héten egy virágcsokorral a kezében áll felesége elé. Januárban ünnepelték 70. házassági évfordulójukat, ami azt jelenti, hogy a 88 éves Millie ezidáig mintegy 3000 virágkölteményt kapott férjétől. Pontos adataim nincsenek, de becslésem szerint körülbelül 2980 csokorral lehetek lemaradva.

Szegény férfiak! Ma reggel láttam, hogy egymás hegyén-hátán állva lesték az üzletek celofánba tekert virágkínálatát. Hogy tulipán vagy szegfű az mindegy, csak legyen valami. Sokkal egyszerűbb (és olcsóbb) ez a megoldás, mint bemenni egy virágüzletbe és csokrot köttetni. Mert honnan is tudhatná egy halandó férfi, hogy mi mihez passzol, hogy melyik virághoz milyen virág vagy zöld(ség) illik? Ráadásul van egy-két túl kíváncsi eladóNŐ, akik egymás után teszik fel azokat a keresztkérdéseket, melyekre csak vállvonogatással lehet válaszolni. Néhányszor már elhatároztam, hogy megtanulom legalább a virágok neveit, de végül mindig a mutogatásnál kötöttem ki: "abból kérnék kettőt, meg abból, ami ott fölötte van egyet". Hát, nem túl elegáns formája ez a virágvételnek...

A várható kellemetlenségek ellenére ma reggel én is elmentem virágot venni. Semmi flanc, semmi hivalkodás, de a virág láttán feleségem arcán mégis megjelent a mosoly. Megérte.
Neki és minden nőnemű olvasómnak sok örömöt és Isten áldását kívánom nőnap alkalmából is!

Figyelj!

Aki már állt emberek előtt, akinek kellett már kisebb-nagyobb tömeghez szólnia az tudja, hogy az előadóknak - beleértve a prédikátorokat is - nincs könnyű dolguk. A rétornak ugyanis saját mondandójára éppen úgy figyelnie kell, mint az őt hallgatók szükségeire.

Egy lelkész ismerősömnél az a rossz szokás alakult ki, hogy prédikáció közben vagy a Bibliáját lapozza, vagy az eget kémleli. Talán azt sem venné észre, ha istentisztelet alatt kiosonna a gyülekezet.

Talán ilyen hibám nincs, de egyéb gondjaim nekem is akadnak. Olyan könnyű ugyanis csak a saját mondandómra koncentrálni, arra, hogy melyik mondat után melyik következzen, hogy közben én is hajlamos vagyok minden másról elfeledkezni. Márpedig a jó igehirdető nem csak adja, hanem veszi is az "adást", vagyis érzékeli, hogy mi zajlik körülötte. Ha ez az érzékelés működik, akkor képes leszek reagálni azokra a rezdülésekre, melyek a padban ülőktől érkeznek; ellenkező esetben a szószékről elmondott beszéd üres, céltévesztett lesz. Ezeken elgondolkodva hamar beláthatjuk, hogy a feladat megoldása a Szentlélek munkája nélkül elképzelhetetlen.

Jézusról azt olvassuk, hogy tanította a köré gyűlt ezreket, majd megállt és ezt mondta: "szánakozom e sokaságon" (Mt 15,32). Néha csak mondjuk a magunkét a szószéken vagy bárhol másutt anélkül, hogy érzékelnénk a velünk beszélőnek, vagy az előttünk ülőnek-állónak a szükségeit. Ezért aggaszt, amikor a kereszténység "erőszakosabb" megnyilvánulási formáival találkozom, amikor csak az üzenet átadása a lényeg, amikor csak és kizárólag téríteni akarok a valós szükségek felismerése nélkül. Jézus tudta mikor kell áment mondani, befejezni a tanítást és azt is, mit kell az ámen után tennie. Imatémánkká válhat, hogy miközben másokat tanítunk, másoknak prédikálunk, mi magunk is maradjunk nyitottak Isten és emberek felé, hogy eszközökké válhassunk a szükségek betöltésében is.

Az anyai szeretetről

Hadd osszam meg Eric Fromm néhány érdekes és találó gondolatát az anyai szeretetről.

"Az Ígéret földje (a föld mindig anyaszimbólum) 'tejjel és mézzel folyó'. A tej a szeretet első aspektusának, vagyis a törődésnek és az igenlésnek a jelképe. A méz az élet édességét jelképezi, az élet szeretetét és az életben levés boldogságát. A legtöbb anya képes rá, hogy 'tejet' adjon, de csak kevesen tudnak 'mézet' is adni. Hogy valaki mézet is tudjon adni, ahhoz nemcsak „jó anyának”, hanem boldog embernek is kell lenni - és ez már keveseknek sikerül. A gyerekre tett hatást aligha lehet eltúlozni. Az anya életszeretete éppoly ragályos, mint a szorongása. Mindkét magatartás mélyen kihat a gyermek egész személyiségére; könnyű megkülönböztetni egymástól azokat a gyerekeket - és felnőtteket -, akik csak 'tejet' kaptak, azoktól, akik 'tejet és mézet' kaptak."

Ragaszkodik feleségéhez

A napokban láttam egy dokumentumfilmet, melynek főszereplői bebörtönzött afgán nők voltak. Az ellenük felhozott vád: házasság előtti nemi élet illetve házasságtörés, de akár egy csókváltás is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy valakit több évre rácsok mögé zárjanak. 

Ezzel szemben a nyugati világ szexuálisan túlfűtött. Eltűnt a lelkiismeret-furdalás. Gátlások nélkül öltözködnek, vetkőznek, megcsalnak, csókolóznak, ölelkeznek... Szabad világot akartunk - megkaptuk. Nincsenek korlátok mert posztmodern gondolkozásunkba nem tudtuk beilleszteni azokat. Ennek köszönhető, hogy a család intézménye mára hitelét vesztette.

"Szabad a férjnek az ő feleségét elbocsátani?" - kérdezték a farizeusok Jézustól (Mk 10,2). Olyan egyszerűnek tűnik: ha valami nem stimmel, ha nem értünk egyet, kezdjünk új és jobb életet egyedül, vagy valaki mással, hiszen "mindenki" ezt teszi. Jézus viszont azt mondja: az ember ... ragaszkodik feleségéhez. Ennek a ragaszkodásnak alapja nem lehet a forma, az idom, a humorérzék, a sajnálat vagy a pénz. Ha maradandó "kötőanyagot" akarunk, akkor Istent is be kell vonni a folyamatokba, aki meg tud őrizni minket a másik fél számára és segít, hogy kapcsolatunk ne fulladjon ki az idő múltával.