Két éve történt

Hihetetlen, de legkisebb lányunk tegnap lett két éves. Amikor megszületett, alig volt 40 centi és a súlya nem érte el a két kilót. Szinte féltünk megfogni, pedig a dajkálásban már volt tapasztalatunk. Azóta bőven behozta lemaradását; mondatokban beszél, énekel, mondókákat kántál, jön-megy és persze intézkedik, merthogy véleménye már neki is van. Nem is akármilyen! 

Két évvel ezelőtt nehezen tudtuk meghatározni, hogy milyen érzelmek kavarognak bennünk. A kavargás akkor kezdődött, amikor egy éjjel feleségemet be kellett vinni a kórházba, mert szivárogni kezdett a magzatvíz. Talán hajnali egy óra lehetett. Gyorsan összekészülődtünk és indultunk Veszprémbe, miközben a másik három gyereket egyedül hagytuk. Három óra körül értem haza anélkül, hogy az orvosok bármi biztosat tudtak volna mondani. Mivel mindegyik gyermekünk szinte napra pontosan az orvosok által megjelölt időben született, ezért nehéz volt elhinni, hogy a negyedik gyerek két hónappal a várt idő előtt fog napvilágra jönni. A kérdés már csak az volt, hogy mikor. Pont hétvége volt, ezért különösebben nem foglalkoztak feleségemmel. Nem volt mit tenni, vártunk. Idegtépő várakozás volt ez nekem is, de feleségemnek még inkább.

Azon a március 29-én hajnalban feleségem sms-ben írta, hogy most viszik a műtőbe, mert császármetszéssel veszik ki a babát. Mivel addigra már nagyon ki volt merülve, örültem a hírnek. Aztán órák teltek el anélkül, hogy bármi történt volna. Reméltem, hogy mire a gyerekek felébrednek, már többet fogok tudni, de tévedtem. Így autóba ültünk és elindultunk az iskolába. Útközben bementem egy boltba, hogy vegyek valamit a fiúknak tízóraira, amikor csörgött a telefon: megszületett Bítia. Egészen eddig senki nem tudta, hogy lányunknak mi lesz a neve. Még a gyermekeink sem. Amikor elmondtam testvérük nevét, többször is visszakérdeztek csakúgy, mint a nagyszülők és gyakorlatilag mindenki. Valóban nem szokványos név. Hogy miért döntöttünk mégis emellett? Mert ezt jelenti: Isten lánya. Nevével is szerettük volna kifejezni hálánkat Isten felé, aki sok-sok megpróbáltatáson átvezetett bennünket míg kislányunk megszülethetett.

Két év ugyan eltelt, de az átvirrasztott éjszakákat, Isten vigasztaló, megerősítő jelenlétét, mely átsegített bennünket a legkritikusabb pillanatokon is, nem felejtem. Emlékszem, amikor még 2009 októberében egy vasárnapi istentisztelet után szintén Veszprémbe kellett rohannunk, mert feleségem bevérzett. Emlékszem, hogy milyen tehetetlennek éreztük magunkat, hogy milyen esélytelennek látszott a helyzet, hogy minden jel arra mutatott: feleségem elvetél, gyermekünk nem jöhet világra. Emlékszem, hogy ott járkáltam, majd ültem az üres folyosón és vártam, hogy valaki mondjon végre valamit, de órákig semmiféle információt nem kaptam. És arra is emlékszem, hogy ebben a kiszolgáltatott, magatehetetlen állapotban miként szólított meg az Isten ott a kórházi folyosón. Emlékszem, mert az ilyen istenélményeket nem lehet elfelejteni. Amikor ránézek Bítiára, eszembe jutnak azok a napok, de nem csak a nehézségek, hanem Isten kegyelmes meglátogatása miatt is. Ezért a tegnapi születésnap a hálaadás napja is volt. Hálát adok Istennek, aki nem csak Bítiát, hanem testvéreit is nekünk adta egy időre. Köszönjük a megtiszteltetést!