Térdre magyar!

Tüntetés és ellentüntetés, bekiabálások és éljenzések, csodavárók és kiábrándultak - egy ideje ilyen kellékek között telnek nemzeti ünnepeink. Az országos rendezvényekhez képest indulataiban visszafogottabb érzelmek között zajlottak az inotai és várpalotai megemlékezések, habár itt is láttunk-hallottunk ezt-azt.  

A rendezvényekre a fiaim kísértek el. Először a faluba mentünk, ahol az emlékmű nem túl szerencsés helyen áll; a tövében halad el az autóút, amin a helyi járatos buszok is közlekednek. Az ünnepség közepén mind a két irányból megérkeztek a buszok, de mivel a rendőrség lezárta az utat, így a sofőrök leállították a motort. Az utasok némelyike ezt nem fogadta túl lelkesen. Egy fiatalember leugrott a buszról és indulatosan, nagy léptekkel megindult. Még a rendőröknek is odaszólt valamit. Neki nem volt kedve ünnepelni.
Körülbelül 10 perccel később egy lánycsapat is megunta a várakozást. Talán 30 méterre állhattam tőlük, de még így is hallottam mérgelődésüket. Az ünnepség végén ott várakoztak a buszmegállóban, ahol minősíthetetlen szavakat használva mondták a magukét. Illúzióromboló volt. Egy férfitől sem szép a káromkodás, de egy nőtől, fiatal lányoktól...  

Az ünnepi beszédekben hallottam Deákról, Kossuthról, Széchenyiről és természetesen Petőfiről. A szónokok hősiességüket, helyzetfelismerő képességüket, eltökéltségüket, hazaszeretetüket hangsúlyozták. Valóban lehet, lehetne ezekből tanulni, de... Este megnéztem a híradót. Bőrdzsekis, csuklyás fiatalok, másutt meg kereplővel felszerelkezett idősek skandálták: rabok tovább nem leszünk... Aztán hallottam részleteket az ünnepi beszédekből. Volt, amelyből az a néhány másodperc is sok volt. Sajnálom, hogy ünnepeink sokszor a mások szapulásába, gyűlöletbe, heves indulatokba torkollnak. Mindenki az ellenséget keresi. Vannak, akik a nyugatban, mások az aktuális pártelnökökben vélik megtalálni azt és mondataikat ennek megfelelően fogalmazzák, hallgatóikat ennek megfelelően uszítják.

Divatos lett Petőfi üzenete: "Talpra magyar, hí a haza!" Merthogy valamit tenni kell - mondják a mai lánglelkűek. Aztán utcára vonulnak, kirakatokat törnek, káromkodnak, szitkozódnak, pfújolnak - mindezt a hazáért, rendületlenül. Számukra a "nemzeti érzület" ezt jelenti. Ők ettől érzik magukat igazi magyarnak. Én pedig ezért mondom: a hazaszeretet nem előzheti meg az istenszeretetet. Mert ha bárkit, bármit jobban szeretünk mint Istent, akkor a szeretet torul, szélsőségessé, sértővé válik. Az ilyen törő-zúzó-kiabáló hazaszeretetet torznak tartom. Minden tiszteletem az egykori hősöké, de látva mai helyzetünket azt kell megállapítanom, hogy szabadságharcunkat nem "vér és test ellen" kell megvívnunk. Mert legyűrhetjük a Habsburgokat, a nyugatot vagy a multikat, de valódi bajaink mindaddig megmaradnak, amíg Jézus Krisztus segítségével nem sikerült diadalt venni lelkünk ellenségén, a sátánon. Bocsáttassék meg nekem, de Petőfi talpra hívó üzenete helyett én inkább a térdre esést javaslom, ugyanis csak így győzhetünk, csak így érhetjük el a vágyva várt szabadságot!