Figyelj!

Aki már állt emberek előtt, akinek kellett már kisebb-nagyobb tömeghez szólnia az tudja, hogy az előadóknak - beleértve a prédikátorokat is - nincs könnyű dolguk. A rétornak ugyanis saját mondandójára éppen úgy figyelnie kell, mint az őt hallgatók szükségeire.

Egy lelkész ismerősömnél az a rossz szokás alakult ki, hogy prédikáció közben vagy a Bibliáját lapozza, vagy az eget kémleli. Talán azt sem venné észre, ha istentisztelet alatt kiosonna a gyülekezet.

Talán ilyen hibám nincs, de egyéb gondjaim nekem is akadnak. Olyan könnyű ugyanis csak a saját mondandómra koncentrálni, arra, hogy melyik mondat után melyik következzen, hogy közben én is hajlamos vagyok minden másról elfeledkezni. Márpedig a jó igehirdető nem csak adja, hanem veszi is az "adást", vagyis érzékeli, hogy mi zajlik körülötte. Ha ez az érzékelés működik, akkor képes leszek reagálni azokra a rezdülésekre, melyek a padban ülőktől érkeznek; ellenkező esetben a szószékről elmondott beszéd üres, céltévesztett lesz. Ezeken elgondolkodva hamar beláthatjuk, hogy a feladat megoldása a Szentlélek munkája nélkül elképzelhetetlen.

Jézusról azt olvassuk, hogy tanította a köré gyűlt ezreket, majd megállt és ezt mondta: "szánakozom e sokaságon" (Mt 15,32). Néha csak mondjuk a magunkét a szószéken vagy bárhol másutt anélkül, hogy érzékelnénk a velünk beszélőnek, vagy az előttünk ülőnek-állónak a szükségeit. Ezért aggaszt, amikor a kereszténység "erőszakosabb" megnyilvánulási formáival találkozom, amikor csak az üzenet átadása a lényeg, amikor csak és kizárólag téríteni akarok a valós szükségek felismerése nélkül. Jézus tudta mikor kell áment mondani, befejezni a tanítást és azt is, mit kell az ámen után tennie. Imatémánkká válhat, hogy miközben másokat tanítunk, másoknak prédikálunk, mi magunk is maradjunk nyitottak Isten és emberek felé, hogy eszközökké válhassunk a szükségek betöltésében is.