Az egér és az egérfogó

Az egér egy lyukból nézi a parasztot és a parasztasszonyt, amint egy csomagot bontanak fel. Elszörnyülködve látja, hogy egérfogó van benne. Kiszalad az udvarra, és kiabál: "Egérfogó, egérfogó"!

A tyúk ránéz, és azt mondja: - Tudom, hogy nagyon félsz, de nekem nincs mitől félnem.
Az egér a disznóhoz szalad. A disznó röfög egy kicsit, és azt mondja: - Sajnálom, ez rám nem vonatkozik, de imádkozni fogok érted.

Az egér a tehénhez menekül. A tehén elbőgi magát: - Egérke, sajnálom, de nem az én bőrömről van szó!
Az egér lehajtott fejjel tér haza. Még azon az éjszakán a házban nagy zajjal lecsapódott az egérfogó. A parasztasszony sietett megnézni, mit fogott az egérfogó. A sötétben nem vette észre, hogy mérges kígyó esett a csapdába és az állat megmarta a lábát. A paraszt bevitte a kórházba a feleségét. Nemsokára hazaengedték, de még mindig lázas volt. A paraszt tyúkot vágott és erőlevest készített az asszonynak, de szenvedése nem múlt el. Jöttek a barátok, egész nap ápolták, gondoskodtak róla. A paraszt disznót vágott, hogy legyen mit enni, de semmi sem segített, az asszony meghalt. A temetésre sokan eljöttek. A paraszt tehenet vágott, hogy legyen elég ennivaló a halotti toron. Az egér szomorúan nézte végig a halotti tort.

Ha megtudod, hogy valakinek problémája van, és azt gondolod, hogy ez téged nem érint - gondolkodj el. Mindannyian ugyanazon az úton haladunk, amelynek neve: ÉLET. Minden ember és minden esemény az élet képzeletbeli szőttesének egy-egy fonala...

Egy műhelyből származunk!

Számomra új felismerés volt az a gondolatsor, mely arra kereste a választ, hogy a Sátán miért tetszeleg csábítóként. A válasz egyszerű, mégis felemelő: azért, mert nem tud alkotni, teremteni. Ha ugyanis tudna, annyi muskétást teremtene magának amennyit csak akar. Így viszont a meglevő készletre kell hagyatkoznia, ezt a készletet pedig az Isten hozta és hozza létre.
Te, én és mindannyian az Isten kezének alkotásai vagyunk, ezért bátran imádkozhatjuk Dáviddal együtt a csábítások idején is: "Uram, a te kegyelmed örökkévaló: ne hagyd el a te kezeidnek alkotásait!" (Zsolt 138,8/b)  

Az állandóság

Sokat panaszkodunk (én is) amiatt, hogy manapság nem divat az elkötelezettség. A fiatalok ugyanis havonta cserélik partnereiket, a házasságok felbomlanak, vagy meg sem köttetnek. Az emberek többsége fél az egész életre szóló igenektől. 

Pont ezek miatt nehezen tudok megmagyarázni valamit, egy mai divatot, hóbortot, a tetoválást. Hány férfi karján díszeleg egy-egy Éva felirat, miközben Mariskával andalog! Azért manapság ennél már óvatosabbak a tetoválásra vágyók, mert nevek helyett általában szimbólumokat, jeleket vésetnek magukra. De tényleg a jel, a minta itt a legfontosabb? Szerintem inkább az állandóság. Nem azért kerülnek a karcolatok a különböző testtájakra, mert az alanyok az állandóságra vágynak? Valamire, ami mindig ott van, amit nem lehet eltüntetni, elveszíteni, ami nem lesz hűtlen hozzám, amire ha rátekintek, mindig eszembe jut egy esemény, lelkiállapot? Nem egy tudatalatti kiáltás ez a rohanó, gyorsan változó világban, hogy "nekem is szükségem van egy állandó, változatlan pontra az életemben"?

Az emberi lélek mindig is vágyott az állandó, nem változó, éppen ezért biztos, stabil dolgokra. Sokan a templomra is így tekintenek. Házakat bontanak és építenek. Ahol ma préri van, mely gyermekkorom számtalan élményét juttatja eszembe, ott holnap üzletközpont épül. Pár hónapja felkerült a facebookra néhány várpalotai fotó a régi időkből. Aszfaltos út még nem volt, meg a ma ismert bank- és üzletházak sem. A templom viszont ott magaslik. Az állandó. Persze nem a templomépület itt a leglényegesebb, mert az is csak arra hivatott, hogy a még állandóbbra irányítsa a figyelmet, Jézus Krisztusra, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz...

A szerelem

A bálványimádás mint kifejezés kellőképpen pejoratív. Ha meghallom, egy szobor előtt hajlongó ember képe jelenik meg előttem. Ráadásul nem is divatos kifejezés, az egyházak szószékein kívül másutt valószínűleg már nem használják. Viszont van jobb, trendibb meghatározás, mely sokszor fedi a bálványimádás fogalmát: a szerelem.

Végül is a bálványimádás is szerelem. A végsőkig ragaszkodni valamihez, aminek isteni hatalmat tulajdonítok. A zsidó hagyomány szerint egy alkalommal Ábrahám és apja, Táré összetűzésbe került. Történt ugyanis, hogy amíg Táré távol volt, Ábrahám összetörte apja összes bálványistenét, csak a legnagyobbat hagyta meg. Amikor Táré hazatért, kikelt magából és kérdőre vonta Ábrahámot: Mit tettél? Ábrahám ezt felelte:
Én semmit. De itt voltam és láttam mi történt. Ez a nagy bálvány törte össze a kisebbeket. Táré erre ezt felelte: Ne beszélj ostobaságot! Ez egy agyagszobor, se beszélni, se cselekedni nem tud. Mire Ábrahám: Akkor miért borulsz le előtte? Ezt követően mondta el apjának az élő, beszélő de láthatatlan Istennel való találkozását.

Amíg ez a találkozás nem jön létre az örökkévalóval, mindig lesz valami, amibe/akibe halálosan beleszeretünk, amit/akit bálványozunk. Ugyanis kell, hogy valami, vagy valaki értelmet adjon rövidke életünknek. Elnézem a fiatalokat. Az utcán összeborulva járnak-kelnek, egymás nyakán lógnak, csókolóznak. Már bent áll a busz a megállóban, de ők még egy utolsó csókra odafutnak a másikhoz, ifjúságuk értelméhez. A buszon még le sem ültek, máris küldik az sms-eket: szeretlek, hiányzol... A jelenségen nem érdemes felettébb csodálkoznunk, hiszen nekik sokszor tényleg csak az a másik van. Eddig nem ismerték azt az érzést, amit az a fiú vagy lány kiváltott belőlük. Apunak és anyunak ugyanis soha nem volt annyi ideje, hogy szeressen, hogy kielégítsék gyermekük szeretetéhségét. Ezért aztán ha találnak valakit/valamit, aki/ami nyújt némi kielégülést, nem akarják elengedni. Körmük szakadtáig ragaszkodnak, s ha ez sem elég, akkor belebetegszenek, tragikus esetben öngyilkosokká válnak. Az sem számít, hogy "bálványuk" nem elég szép, hogy csak egyszerű, élettelen dolog, mely nem beszél és nem cselekszik, de legalább van, legalább az enyém. Nem csak Táré elégedett meg ezzel az érzéssel. Amikor viszont megtörténik a találkozás a Szeretettel, hirtelen átértékeljük a mulandó dolgokat.

A Zsidókhoz írt levélben olvasunk olyanokról, akik vagyonuk elrablását is örömmel fogadták. Mindenük elveszett, de nem omlottak össze, mert nem a vagyon volt életük értelme. Elgondolkodom kötődéseimen, életem "szerelmein", azon, hogy kihez, mihez mennyire ragaszkodom. Elgondolkodom, hogy vajon nincs-e olyan élettelen, sem beszélni, sem cselekedni nem tudó bálványom, mely némán és tehetetlenül, de mégiscsak irányítja életem... Lehet, hogy a gondolkodás végén Ábrahámhoz hasonlóan nekem is össze kell törnöm néhány agyagszobrot?

Az öreg óra

Az öreg órás mester jó fertály órája üldögélt rezzenéstelenül, vén nagyítójával a szemén, és meredten bámulta az előtte fekvő, halk ketyegésű óraszerkezetet. A tanonc többször odapillantott rá időközben, de nem volt mersze megzavarni az öreget. Legalábbis addig nem, míg az előzőleg kiadott feladatát el nem végezte.

Utóbb aztán unatkozni kezdett. Egyre gyakrabban pillogatott az öregre, s pillantásai egyre értetlenebbé, zavarodottabbá váltak. Mígnem odasompolygott az öreg mellé, s a válla felett, lopva, nyakát nyújtogatva kukucskálni kezdett, az asztalon fekvő szerkezetre.

- Válassz egy recét! – rezzent össze váratlanul az öreg hangjára.
- Micsinájjak, Mester? – kérdezte végképp összezavarodva a 13-14 éves forma, szalma hajú fiú.
- Válassz egy fogaskereket, meg azon egy recét. Az leszel te – felelte az öreg a világ legtermészetesebb módján, s várakozón a fiú arcába szegezte vizenyős pillantását.
- Azt választom ott – mutatta csontos ujjával a fiú, s csak akkor húzta vissza az ujját, amikor meggyőződött róla, hogy az öreg tekintet valóban az ő recéjén állapodott meg.

Az öreg bólintott, alaposan megnézdegélte magának a kiválasztott recét, majd megkérdezte:
- Mit gondósz, mennyi ideje kopik ott az a rece?
- Ami óta csak létezik – vont vállat a fiú.
- S mennyit kopott ez idő alatt?
- Épp, amennyit kellett ahhoz, hogy beilleszkedjék, és pontosan a helyére illjék – vágta ki büszkén a fiú.
- Ha másik kerűne a helyire, vajon mi történne?
- Az óra soha többé nem járna oly pontosan, mint annakelőtte – volt a válasz.
- No fiam – mondta elégedetten az öreg -, mán most kiütközik az, hogy tebelülled lesz valami.

A fiú mintha nőtt volna pár centit az öreg mögött álltában. Aztán megkérdezte:
- De mér mondta Mester, hogy az a rece leszek én?
- Mér-e? Hát csak mer… Ha te lenné az a rece, fiam, megalkotnak, betesznek ide, ebbe a szerkezetbe, oszt kopjál…De az időt mérni köll, az nem állhat meg. Fáj minden porcikád, kívül-belül. Gyötrődsz, szenvedsz, csikorogsz, oszt egyre az alkotót kéred, hogy segítsen rajtad. Mi történne, fiam?

- Semmi, Mester – felelte némi gondolkodás után, áhítattal a fiú, tengerszemeit le sem véve a kattogó szerkezetről. – Az Alkotó azér tett engemet oda, hogy végezzem a dógom. Néki mérni köll az időt, oszt punktum, itt nincs apelláta! Én meg csak kopok, mer kopnom köll, hogy jól illeszkedjek…
- …s az óra pontosan járjon…. – fűzte hozzá mosolyogva, a fiú arcába nézve az öreg. Tartott némi hatásszünetet, tanonca orcáját fürkészve, azzal folytatta: - Ez az egyetlen feladat itten a tied, de erre csakis te felelsz meg, egyetlen másik alkatrész se jó oda. Hasztalan is lesed, azok mit hogyan tesznek, mer nekik nem az a dóguk, ami néked. Hasztalan is hasonlítgatod magadat hozzájuk, mer különbözőek vagytok, csak látszatra hasonlók. Ugyanannak a szerkezetnek más-más darabjai. Egyedül az Alkotó tudja, mér rakott tégedet éppen oda, s mér éppen tégedet. Pontosan alkotott meg, épp olyannak, amilyennek lenned köll. Pontosan tudja, mi fog történni veled itt az évek során. Tudja, hogy elkopsz, de számított rá. Ha elkoptál, akkor leszel az igazi. Akkor mán nyekergés, nyikorgás, zötykölődés nékül teszed a dógod.
- És az óra pontosan jár…
- S bárhogy jajgatsz, bárhogy kiabálsz, nem állhat meg…

Együtt

Vesszen a férgese - hajtogatta annak idején a fizika tanárom, aki eme mondat kíséretében írta be az elégtelent egy-egy leszerepelt tanuló ellenőrzőjébe. Azóta sajnos politikus szájából is hallottam hasonlót, de mások is előszeretettel merengnek azon, hogy mennyivel szebb és jobb lenne a világ, ha a "férgese" nélkül élhetnénk rajta. 

Szegény Mózesnek sok gondja volt a rábízottakkal. Hozzá mentek peres ügyeikkel, panaszaikkal, vádjaikkal, vagy ha nem volt vizük, kenyerük, húsuk... Aztán eljött egy nap, amikor csak egy szavába telt volna és veszik a férgese. Isten ugyanis ezt ajánlotta fel: "Megverem őket döghalállal, és elvesztem őket; téged pedig nagy néppé teszlek, és ő nálánál erősebbé" (4Móz 14,12). A lehetőséggel mégsem élt Mózes. Sőt, elkezd könyörögni a népért és úgy viselkedik, mint egy jó ügyvéd: "Ha meghallják az egyiptombeliek (mert közülök hoztad fel e népet a te hatalmad által): Elmondják majd e föld lakosainak, akik hallották, hogy te Uram e nép között vagy, hogy szemtől szembe megjelentetted magadat te Uram, és hogy a te felhőd megállott ő rajtok, és felhőoszlopban jársz te ő előttük nappal, éjjel pedig tűzoszlopban. Hogyha mind egyig elveszted e népet, így szólnak majd e népek, amelyek hallották a te híredet, mondván: Mivelhogy nem vihette be az Úr e népet a földre, amely felől megesküdött nékik, azért öldöste le őket a pusztában..." (4Móz 14,13-16). 

Még gyülekezeteinkben is meg-megkísérthet minket a gondolat, hogy ha bizonyos személyek nem lennének, könnyebb lenne a sorsunk-dolgunk. Hallottam olyan történeteket, melyek szerint egy-egy gyülekezetvezető arra törekedett, hogy közösségében csak a szentek, az igazán hívők maradjanak meg. Ha valaki vétett a "törvények" ellen, nem volt maradása. De valóban ez lenne a cél? Gyülekezeteinkben csak azoknak lehet maradásuk, akik minden isteni és emberi normának megfelelnek?

Nekem sokkal szimpatikusabb a mózesi gondolkodás, melynek ugyanaz a kulcsszava, mint az Apostolok Cselekedeteiben olvasható első hívők életgyakorlatáé: együtt. Vagyis ha kell, együtt nyomorogni, szenvedni, imádkozni, betelni Szentlélekkel, küzdeni... Nem ezért imádkozott Jézus is? Eggyek legyenek. De vajon miben és mikor? Csak a nagy "ébredések", csodák, gyógyulások idején? Ha pedig ezek nem történnek meg, akkor vesszen a férgese? Akkor is legyünk eggyek, ha nyomorogni kell és Istentől azokra is kérjünk kegyelmet, akik a legtöbb terhet rakják a vállainkra. Jézus is imádkozott értük!

Türelem!

Kaptam egy fotót e-mailben. A kép egy városi rendezvényen készült, ahol néptáncos kisfiúk, kislányok egymás kezét fogva produkálják magukat. A gyerekek óvodás korúak, ezért nem csoda, hogy mozgásukban még nincs összhang. A háttérben ott áll a közönség, szülők, nagyszülők, ismerősök, akik kíváncsian, mosolyogva nézik az ügyeskedő apróságokat. Néhány tekintetről ezt lehet leolvasni: az én lányom, az én fiam. A kép is ezzel a megjegyzéssel jött: "Az én néptáncos nagylányom". A büszkeség jogos, még akkor is, ha nem néptáncos fenoméneket látunk a fotón. 

Naomi lányunk egyik óvodai anyák napi ünnepségén történt. A műsor szépen zajlott a szokásosnak mondható, de kedves gyerekbakikkal. Aztán az egyik fiúcska emelkedett szólásra. Szavalt. Egyre gyorsabban és egyre hangosabban. Amikor mondókája végére ért, elkiáltotta magát: most el kell mennem pisilni. Persze, hogy kitört a nevetés. Senki sem mérgelődött sem a fiúcska szükségállapot-jelzésén, sem a többiek csetlés-botlásán.

Miért és mikor veszítjük el ezt a fajta elnéző, toleráns, mosolygós hozzáállásunkat? Mert ha egy felnőtt társunk bakizik, azonnal a plafonon tudunk lenni. Nincs elnéző mosoly, megértés, sokkal inkább kioktatás, hurrogás, őrjöngés. Pedig azzal, hogy felnőttünk, nem lettünk tökéletesek, a hibára való hajlamunk megmaradt. Sőt, az idő teltével még tovább fokozódik a baj. Merthogy a reszkető-remegő kezű aggastyánok még több bonyodalmat okoznak.

Néha rácsodálkozunk arra, hogy a Teremtő nem angyalokkal, hanem velünk, emberekkel kötött munkaszerződést. Pál meg is említi: Isten munkatársai vagyunk. Még jó, hogy munkaadónk ilyen türelmes, mert olyan teremtménnyel még nem volt dolga, aki mindig minden munkát jól végzett volna. Márpedig ha Ő ilyen türelmes irántunk, mi is legyünk türelmesebbek egymás iránt.

Ki vagyok én?

A hétvégén egy konferencián vehettem részt, melynek címe megegyezett a Mózes történetében olvasható kérdéssel: Ki vagyok én? (2Móz 3,11) A kérdés az én gondolataimat is megmozgatta.

Hadd legyek egy kicsit kritikus. Sajnáltam, hogy az előadók általában csak Mózes és más bibliai hősök történeteinek kontextusában keresték a válaszokat, melyek egyébként helytállók voltak. A sajnálkozásom abból ered, hogy az ember nem akkor találkozik életében először ezzel a kérdéssel, amikor Isten szolgálatába áll. Vagyis mire eljutunk a magunk égő csipkebokráig, vagy fáraójáig, addigra már számtalan helyzetben megválaszolásra került, hogy kik is vagyunk mi. Gyorsan hozzá kell tennem: ezek a válaszok sokszor nem helytállók.

Gondoljunk csak életünk elejére, gyermekkorunkra. Nemde a szülők, saját apánk és anyánk adják meg a kérdésre az első választ? Két véglettel is találkozhatunk. Az egyik, amikor leminősítéseket kap a gyerek: te ostoba, te semmihez sem értesz, te kétbalkezes... Az ilyen mondatok között felnőtt emberek alacsony önértékelésűek lesznek. Ők azok, akik félnek kezdeményezni, akik hajlamosabbak lesznek a depresszióra, akik nem mernek tükörbe nézni, mert elhitték, hogy ügyetlenek, rondák, semmirekellők. De ott van a másik véglet is: te vagy az én hercegnőm, tündérem... Ezzel is van némi gond. Az ilyen, túlértékelt emberek ugyanis nehezen tudnak beilleszkedni a társadalomba, merthogy a "hercegnők" elkezdik alattvalóként kezelni a környezetüket. Beképzeltnek tartják őket, akiket jobb elkerülni. A helyes út itt is valahol középen keresendő.

Szóval a fentebb említett kérdésre először a szüleink adják meg a választ, de később az osztálytársak, a tanárok is besegítenek az identitáskeresésbe. Milyen jó, hogy voltak, vannak olyan szülők, de tanárok is, akikre hálás szívvel emlékezhetünk. Egy-egy olyan tanár, aki jó hatással tudott ránk lenni, akinek köszönhetően egy remek ács, tanár, orvos, mérnök, vagy ki tudja mi vált belőlünk.

Mózest is érték ilyen hatások. Nővérének köszönhetően a Nílusból visszakerült édesanyjához, aki néhány évig még dajkálhatta. Freud szerint az ember életében az első 3-6 év a legfontosabb, ugyanis ilyenkor alakul ki a személyiségünk. Ezt az időt töltötte Mózes saját édesanyja karjaiban, bizonyára zsidó identitása is ebből az időszakból gyökerezik. Aztán bekerült a fáraó udvarába, ahol gyermekként, fiúként bántak vele. Ugyan ki más engedhetett volna meg magának annyi "pimaszságot", mint a felnőtt Mózes, a vízből kihúzott gyermek, aki a zsidókat kéri ki az uralkodótól? Bárki más merészkedett volna a fáraó elé, halál fia. Ő viszont újra és újra bemegy, és újra meg újra sértetlenül távozik.

Mózes életében mégis fontos volt az Istennel folytatott beszélgetés arról, hogy ki is ő valójában: egy zsidó, egy ex egyiptomi, vagy egy nomád pásztor? Isten egyik énjéről sem beszéli le! Neki így kellett Mózes, ahogy volt. "Kapóra jött", hogy járatos a palotában, hogy ismeri a protokollt, hogy zsidóként ott is tekintélye van, ahol testvérei labdába sem rúghattak volna. De "kapóra jött" az is, hogy hosszú éveken át állatokat terelgetett. Később egy sokkal nagyobb embernyájjal kellett ugyanezt tennie.

Azt hiszem, hogy pontosan soha sem tudunk választ adni a fentebb feltett kérdésre, legalábbis földi körülmények között nem, mert mindig a minket ért hatások alapján keressük és adjuk meg a választ. Viszont felemelő érzés eljutni oda - és azt hiszem, hogy ide Mózes is eljutott -, ahova Pál apostol: Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok (1Kor 15,10). Mert ha az isteni kegyelem megjelenik egy-egy ember életében, ha ezt a kegyelmet be- és elfogadjuk, felülíródnak a korábban belénk sajtolt leminősítő, hamis önképet kialakító mondatok. Ezért is figyeljünk Istenre, mert ha valaki, akkor ő pontosan tudja, hogy kik is vagyunk valójában!

A fal

1961-ben havonta 30 ezer fővel csökkent a Német Demokratikus Köztársaság lakossága. Átlagosan ennyien szöktek nyugatra. Hogy megakadályozzák a további népességcsökkenést, először szögesdróttal, majd fallal zárták el keletet nyugattól. 1989-ig 268-an kíséreltek meg szökést, közülük 125-en vesztették életüket. Európa történelmének szörnyű momentumai kötődnek ehhez a falhoz. 

Kína, Vietnám, Ciprus, Izrael - csak néhány azon országok közül, ahol védelmi-politikai okokból szintén falakat húztak. Ezek jelentősége azonban egyre inkább eltörpül egy olyan fal mellett, mely napról napra épül, bővül és indulatokat gerjeszt: az üzenőfal.

Néhány éve elkeseredett hadjárat folyt a gaffitik ellen. Ezek azok a firkálmányok, melyek aluljárók, épületek, műemlékek oldalán éktelenkedtek. Az így okozott kár jelentős volt. Az üzenőfal más. Ezt azért találták ki, hogy ha valami eszünkbe jut, írjunk rá. Ez meg is történik. Így csöppenek néha szerelmi ömlengésbe (- Szeretlek. - Én is szeretlek. - De én sokkal jobban szeretlek. - Én meg annál is jobban szeretlek...), vagy éppen késhegyre menő vitákba. Az üzenőfal ugyanis mindent kibír. Ez lett az a hely, ahol világgá kürtölhetem érzelmeim, legyenek azok pozitívak, építő jellegűek, vagy éppen kártékonyak.

A minap 136 hozzászólásban áztattak valakit anélkül, hogy ő tudott volna róla. Merthogy ez itt az egyik szenzáció: az illető tudta nélkül, nem egyszer álnevek mögé bújva lehet minősíteni. Most már számítógép sem kell hozzá, csak egy okostelefon. Így az utcasarkon, vonaton, buszon, vagy bárhol másutt is közhírré tehetem azt is, ami elvileg senkire sem tartozna.
A közelmúltban tanúi voltunk annak, hogy ezen a falon forradalmakat lehet kirobbantani - gondoljunk az észak-afrikai eseményekre, Líbiára, Tunéziára, vagy Egyiptomra.
Ennek a falnak hatalma lett. Forradalmakat robbant ki, embereket, kapcsolatokat tesz tönkre, pedig eredetileg azért készült, hogy itt elevenítsük fel a régi barátságokat. Attól tartok, hogy a fal adta hatalom egyre többek előtt kívánatos lesz. Annak idején Ádám és Éva is megmámorosodott a gondolattól, hogy olyanok lehetnek, mint az Isten. Most ugyanez történik. Ha van elég bátorságom, hatalmat szerezhetek, embereket felemelhetek és porba dönthetek.

Iskolamissziós munkatársaim mesélték, hogy az egyik osztályban a tanulók kiszemeltek maguknak egy lányt, akiről elkezdtek írni a falra. Persze nem a lány valódi nevét használták, hanem egy általuk kitalált álnevet. A titok azonban kiderült, a lány megtudta, hogy a bejegyzések róla szólnak és összeomlott. Bizonyára nem egyedüli ez az eset.

Milyen jó, hogy Isten nem él vissza a velünk kapcsolatos információkkal, pedig ő valóban mindent tud rólunk. Mi lenne velünk, ha Ő is fellépne a facebookra és mindenkiről kiírná - szeretet és együttérzés nélkül - a véleményét? Mert véleménye bizonyára van. Mégis azt gondolom, hogy ha valóban fellépne a facebookra és valamit írna a falra, az csak egyetlen dolog lehetne: még mindig szeretlek!
 

Bújócska

Ismert a példázat, mely szerint valaki lakomát szervezett, melyre sokakat meghívott. A vendégjelöltek azonban sorra visszautasították: öt iga ökröt vettem, most nősültem, a szántóföldemen kell dolgozni (Lk 14,16-). E példázat egyik tanulsága számomra az, hogy kifogás mindig volt, van és lesz is.

A bűnbe esett Ádám elbújt a kert fái közé amikor meghallotta teremtője hangját, Saul pedig a holmik közé rejtőzött a királyválasztáskor. Úgy fest, hogy mindig van valami, valaki, ami/aki mögé elbújhatunk ha munkáról, felelősségről van szó.

Vannak szülők, akik a gyermekeikkel takaróznak. Most nem tudok feladatot vállalni az Úrért, mert a gyereket etetni, itatni, fürdetni kell, sok az óvodai, majd az iskolai feladat, most beteg, most szakkörre kell vinnem... Mindig van valami. Tudom miről beszélek; négy gyermekünk van, a négy közül mindig akad egy, akivel takarózhatunk ha akarunk. Ugyanígy elbújhatunk a munkánk, a betegségeink, az elromlott autó, a festésre váró ház és annyi minden más mögé. De nem szomorú, hogy néha egy egész élet másról sem szól, mint az Istennel folytatott bújócskáról?

Egy idős asszony jut eszembe gyerekkoromból, aki mindig panaszkodott, hogy nem tud eljönni a gyülekezetbe, mert annyira fáj a lába. Egy vasárnap reggel épp a gyülekezetből mentünk haza a Zsigulival, amikor a kedves testvérnő átment előttünk a zebrán kapával, gereblyével és egy kis vödörrel a kezében. A férje sírját kapálta - fájós lábbal! Nem lehet, hogy az a fájó láb - mert nem kételkedem abban, hogy valóban fájt a lába - csak takaró volt, egy jól hangzó kifogás? Nem tudom, nem is az én dolgom eldönteni. Mindenesetre nem szeretnék sem a lábaimmal, sem a gyermekeimmel, sem a feleséggel, szántófölddel, ökrökkel takarózni, ha Isten meghívót küld. Vegyük Őt komolyan és igyekezzünk tetteinkkel is bizonyítani, hogy számunkra valóban Ő az első!

Az eredményességről

Semmelweis Ignác évekig küzdött azért, hogy az orvostársadalom elfogadja a gyermekágyi láz ellenszerét, a kézmosást és a klórvizes fertőtlenítést. "A felfedezés ellenére a fertőzés mégis tovább pusztított, mert az orvosok nem hittek neki. Semmelweis azonban nem adta fel, mindent megtett azért, hogy megóvja az édesanyák és gyermekeik életét. Egyetlen magyar orvosi felfedezésnek sem volt ennyire nehéz az elfogadtatása mint ennek az egyszerű felismerésnek. Szomorú, hogy a sikert nem érhette meg, hiszen a módszert csak halála után kezdték alkalmazni. Bár életében az elismerés nem adatott meg, az utókor annál hálásabban, az elesettek, a rászorulók védőjeként, az anyák megmentőjeként gondol rá" - olvasható a Budavári Önkormányzat honlapján. 

Számos tudósnak jutott hasonló sors, akik hittek valamiben, küzdöttek valamiért, de alig-alig akadt valaki, aki hitt nekik, mert szavaikat nem tudták, vagy adott esetben nem is lehetett tényekkel alátámasztani. Ők viszont nem adták fel meggyőződésüket és tovább folytatták kutatásaikat, munkájukat. Szomorú, hogy - Semmelweis Ignáchoz hasonlóan - némelyek fáradozását csak haláluk után ismerték el.  

Mindenki eredményeket akar, a hívő ember is. Ha Jézus vakok szemeit nyitotta meg és halottakat támasztott, akkor kell, hogy ilyen csodák mai gyülekezeteinkben is megtörténjenek. Ha ez még sincs így, bennünk és gyülekezeteinkben keresendő a hiba - hallom időnként. Aztán ott vannak azok a vélemények, melyek szerint a Krisztust követők sikeresek, gazdagok, jó módban élnek, hiszen az áldott Isten áldott fiai ők. No meg arról sem akarok elfeledkezni, hogy egy valamire való gyülekezet szaporodik, növekszik, hiszen az ősgyülekezetről is ezt olvassuk. Ha a fenti jelenségek nem adatnak meg, lelki válságba kerül a gyülekezet. "Ha nincs eredmény, valamit nyilván rosszul csinálunk." Aztán elkezdődik a nyomozás. Először finoman, óvatosan, magunkba révedve, mert egy igaz hívő először önmagunkat vizsgáljuk meg. Aztán bővül a kör, és hirtelen a másik lesz a hibás. A főbűnös általában a lelkipásztor és/vagy a vezetőség, hiszen mégiscsak ők állnak a gyülekezet élén. Így a megújulás kulcsa a lelkipásztor és/vagy a vezetőség "lecserélése" lesz. A gyülekezet egyik fele ezzel egyetért, a másik fele nem. Ekkor szokott ketté válni a közösség, és ha létszámban nem is, de a gyülekezetek számát tekintve mégiscsak megtörtént a szaporodás. Hány és hány városunk, településünk van, ahol ezért van több, azonos felekezethez tartozó gyülekezet! Mindez miért? Mert eredményeket akartunk. Megtérőket, miközben azokat, akik már a megtértek között voltak, kiveszekedtük az utcára, vissza a "világba". 

Jézus szolgálata valóban tele volt eredményekkel. Ha Jézus a pünkösdi egyházhoz tartozott volna és egy-egy éves közgyűlésen felszólalt volna, bizonyára szép statisztikai adatokkal kápráztatta volna el hallgatóit. "Kedves Testvérek! Az elmúlt évben nyolc vakot, tizenegy sántát, kilenc siketet és negyvenkét leprást gyógyítottam meg. Öt kenyérből ötezer férfit lakattam jól és számos halottat is feltámasztottam. Összesen ezer kilométert gyalogoltam és felsorolhatatlanul sok településen hirdettem az Igét, mindezt állami és egyházi támogatás nélkül, melyre a jövőben sem tartok igényt." Az ilyen beszámolókat, a sikereket szeretjük. De Jézus életének volt sikertelen, látszólag eredménytelen időszaka is. Amikor a kereszten függött, gúnyolták, szidalmazták és semmiféle csoda nem történt. Nem jöttek az angyalok, nem gyógyultak a betegek, nem forrtak össze sebei, nem potyogtak ki a keresztből a szegek. Jézus azonban tovább folytatta szenvedését, mert hitte, hogy mindennek így kell történnie. 

Gyülekezeti- és magánéletünkben is ezt kellene követni. Vannak sikeres időszakok, amikor minden "működik". De ha nem, akkor is menjünk a számunkra kijelölt úton! Ha hirtelen megbetegszünk, terhek rakódnak ránk, ne vonjuk kérdőre Istent, csak mondjuk, nyöszörögjük ki akkor is: Legyen meg Atyám a te akaratod. És milyen érdekes! Ami akkor és ott Jézus életének legsikertelenebb pillanatának tűnt, a világtörténelem legnagyobb sikertörténete lett. Ki tudja, talán a mostani szenvedés, megpróbáltatás, látszólagos eredménytelenség is meghozza egyszer gyümölcsét. Legyünk türelmesek és kitartók! 

Az égiek üzenete

Isten hangját csak a kiválasztottak hallják. Mózes is közülük való volt. Miközben a nép csak a különös és félelmetes jelenségeket látta, Mózes az Isten hangját hallotta. Egyfajta tolmács volt úgy, mint Izrael megannyi prófétája is. Érthetővé tették mit akar az Isten. Nem csoda hát, hogy a mennyei üzenetet néha erőszakosan, kiabálva, szinte megszállott szenvedéllyel adták át, hiszen tudták, hogy nem magukat, hanem Istent képviselik. 

Mózes alapjában véve szelíd ember volt. Sőt, a Biblia azt is feljegyzi, hogy a földön élő minden embernél szelídebb volt (4Móz 12,3). Néhány résszel később mégis ilyen mondat csúszott ki a száján: "elegem van belőletek, Lévi fiai" (4Móz 16,7, újf.). Pont arról folyt a vita, hogy kin keresztül szól az Úr, kit használ akarata tudtul adásához. Ekkor háborodott fel. És valóban van valami mélységesen felháborító abban, ha Isten üzenetét nem kezeljük az őt megillető helyén, ha "sokat tulajdonítunk magunknak" (4Móz 16,7 Károli), ha nem ismerjük fel a másik kiválasztottságát, Istentől való ihletettségét. Egy érdekes történetet olvastam ezzel kapcsolatban, közre adom:

"Beethoven köztudottan nagyon szelíd, csendes, kedves ember volt. Második felesége a muzsikus halála után depresszióba esett. Barátai azt tanácsolták, hogy öngyógyításként írja meg házasságának történetét. Könyvéből kiderül, hogy ez a fiatal nő szinte vallásos áhítattal tekintett zseniális férjére, s igen nehezen szánta el magát, hogy egyszer félénken megkérdezze tőle: - Mondd, hogy lehet az, hogy te, a legszelídebb ember, akivel életemben találkoztam, néha durva szavak kíséretében, a szó szoros értelmében lerugdalod egy-egy tanítványodat az orgona mellől?
Beethoven válaszából kiderül, hogy a maestrónak eddig eszébe sem jutott, hogy a zenét ő szerzi. A zenét Isten küldi, s az ő tehetsége abban áll, hogy meghallja Isten üzenetét és lekottázza. Aki pedig Isten zenéjét lustaságból nem gyakorolja alaposan, és hamisan játssza a templomban, az az ő szemében istenkáromlást követ el. Az istenkáromlót pedig igenis, lerugdalja a lépcsőn. Persze, tudja, hogy vannak zeneszerzők, akik semmit sem hallanak az égiek üzenetéből. Az ilyenek 'csinálják' a zenét."

Ezeket olvasva talán jobban megértjük azt is, miért készített Jézus ostort akkor, amikor a templomba lépve kufárok között találta magát...

Vallás, vagy hitvallás?

Sokszor és sokaktól hallottam már idézni a Zsidókhoz írt levél egy mondattöredékét, melyet a Károli Biblia így hoz: "...ragaszkodjunk vallásunkhoz" (Zsid 4,14). Az új fordítású Biblia már körültekintőbben fogalmaz: "ragaszkodjunk hitvallásunkhoz". 

Emlékszem, egyszer egy idősebb asszonyt meghívtam egyik gyülekezeti rendezvényünkre. Nem mondott rögtön nemet, csak hímült-hámult, majd végül kibökte: tudja, én református vagyok, ragaszkodom a vallásomhoz (mondta ezt úgy, hogy még a nagy ünnepeken sem ment a templom környékére). Eszem ágában sem volt eltéríteni a felekezetétől, de tovább nem erőltettem a dolgot, ráhagytam a ragaszkodást. Azt hiszem sokan lehetnek, akik lelki élmények, átélések, őszinte hitvallás nélkül ragaszkodnak vallásukhoz vagy valamihez, amit ők vallásként próbálnak értelmezni. Érdemes lenne újragondolniuk életgyakorlatukat.

Ádám, Ábel, de még Ábrahám sem bírt felekezeti háttérrel. Senki nem írta elő Ábrahámnak, hogy miként kell tisztelni az Istent, hogy kell oltárt építeni, hogy kell neki áldozatot bemutatni, hogy kell Istent követni. Nem volt Bibliája, papja, imaháza, énekesei, templomszolgája. Az Örökkévalóval való kapcsolata viszont világhírű, merthogy ez intim, személyes kapcsolat volt. Isten szólt, Ábrahám pedig hallotta ezt a szót. Ha Isten azt mondta, hogy áldozd fel a fiadat, akkor ő ment, és ha nem történik isteni közbeavatkozás, eleget is tesz a kérésnek. Tudta, hogy ki szólította meg, tudta, hogy ez nem egy rémálom, nem a képzeletének a hangja, mert ismerte Istene hangját.  

A legtöbb embernek valami miatt fontos, hogy tartozzon valahová, valamilyen felekezethez és ez így rendben is van. Persze vannak liberálisabb (vagy inkább öntörvényű?) emberek, akik sosem tudtak, tudnak egy helyben megmaradni, akik mindig jönnek-mennek, akik mindenütt megbotránkoznak valamin, akik minden gyülekezetben találnak valami kivetni valót. Ők rendre el is mondják: mi nem egy vallást, hanem Krisztust követjük. Ezzel mentesítik lelkiismeretüket a vándorló életforma miatt érzett bűntudattól. Arról persze elfeledkeznek, hogy ezt a Krisztus-követést másokkal együtt kellene megélni. Az viszont valóban igaz, hogy életünk értelme egyedül a Krisztus lehet, nem pedig egy felekezet, vagy annak liturgiai gyakorlata még akkor sem, ha ezek is hozzá tartoznak, tartozhatnak Krisztus-követésünkhöz. Mert milyen hitvallásra is gondolhatott a zsidókhoz írt levél írója? Valószínűleg arra, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, a bűneink megbocsátója, eltörlője, a mi főpapunk. Bárki bármi mást állítana, hazudik. Sok mindenről vitatkozhatunk, de ez hitünk egyik mozdíthatatlan alappillére. Ragaszkodjunk hozzá!  

Ok vagy forrás?

Vasárnap hálaadó istentiszteletet tartunk. Régi ősz eleji hagyomány ez mifelénk. Ilyenkor meghívjuk a templomba ismerőseinket, barátainkat és persze a környező gyülekezetek testvériségét, hogy együtt mondjunk hálát Istennek. De miért is?

Sok mindenért. Hálásak lehetünk házastársunkért, gyermekeinkért, munkánkért, egészségünkért... Egy darabig. Mert ahogy az évek telnek, fogy az erő, az egészség, és igen, a család is. Amikor szétnézek a gyülekezetben bizony nem egy özvegyet látok. Velük mi a helyzet? Ők nem lehetnek hálásak? Talán rájuk is gondolva mondta egyszer egyik példaképem, Makovei János, hogy a hálának nem oka, hanem forrása van. Az okok egy idő után bizony megfogyatkoznak. Aki addig csak a körülményeiért tudta áldani az Istent, az bajba kerül. Nem marad más, mint a zsörtölődés, az elégedetlenség, a veszteségek miatt érzett szomorúság.

A hívő ember elsősorban Jézus Krisztusért hálás, azért, hogy életet, örökké tartó életet kapott Tőle. Az e felett érzett öröm pedig nem függ a körülményektől. Így amikor életünk nehéz szakaszába érünk, amikor egyik veszteséget követi a másik, lesz honnan, kiből és miből erőt meríteni, ugyanis túllátunk a jelenen, el egészen az örökkévalóságig. István vértanú történetében ez a legszebb jelenet. A dühödt sokaság köveket vagdalt hozzá, miközben ő átszellemül, angyali arccal az eget kémlelte, ahol Jézust látta. Az ő hálájának nem oka, hanem forrása volt. Legyen ez így nálunk is!

Isten ujjlenyomata

A Sátánt embergyilkosként mutatja be Jézus (Jn 8,44). De miért lett embergyilkos? Mit ártottunk mi neki? Honnan eredhet ez a pusztító erejű düh?

Egyszer egy mérnök helyére minden különösebb magyarázkodás nélkül felvettek egy másikat. Az elbocsátott férfit ez nagyon felzaklatta. Munkatársai részvéttel közeledtek hozzá, próbálták biztatni, bátorítani, de ő vigasztalhatatlan volt. Haragudott, de nem annyira a főnökére, aki elbocsátotta, hanem arra a számára ismeretlen emberre, aki az ő helyét foglalta el.

Sátán is valami ilyesmit élhetett át, s talán dühe, embergyilkos magatartása is ezzel magyarázható. Merthogy Istennek egyszer az az "ötlete" támadt, hogy "teremtsünk embert". De nem is annyira a teremteni akarással volt baj, inkább azzal, hogy ez az új teremtmény a Teremtő előtt magasabb rendű, mint az angyalok, kiket a Biblia így mutat be: "Vajon ezek nem szolgáló lelkek-e mind, akik azokért küldettek szolgálatra, akik örökölni fogják az üdvösséget?" (Zsid 1,14). Luciferrel és csatlósaival ez volt a baj: nem akartak szolgálni, főleg nem annak az embernek, aki nem rendelkezik olyan erővel és képességekkel, mint ők. Az angyalok egy része úgy érezhette, hogy az ember kitúrta őket a helyükről. S valóban: képességeinket tekintve messze elmaradunk e természetfeletti lényektől. Jogos a zsoltáríró kérdése: "micsoda a halandó - mondom -, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél" (Zsolt 8,5-7). Épp ezért kellett volna Lucifernek megaláznia magát és észrevenni e halandóban, az emberben Isten képmását. Azt hiszem, hogy nem csak a Teremtő, hanem szent angyalai is látják, milyen gyengék, törékenyek vagyunk, de állhatatosan szolgálnak Istennek és védenek bennünket, mert gyengeségeinken túllátva meglátják rajtunk Isten keze nyomát.

Nem csak Lucifernek, hanem sok embernek is gondot jelent ez a fajta látásmód. Mert néha olyan embereket sodor elénk az élet, kiknél erősebbek vagyunk, több a talentumunk, jobbak a képességeink, s ezért rangon alulinak érezzük, hogy segítsünk. Pedig Pál is azt írja a rómaiaknak, hogy az erősek tartoznak azzal, hogy a gyengék gyengeségeit hordozzák. Ha tovább látunk az öltözeten és meglátjuk embertársunkban Isten ujjlenyomatát, mi is meg tudjuk tenni amit Krisztus, aki lehajolt tanítványai előtt és megmosta lábaikat. Arra vágyom, hogy ez a nagyszerű felismerés lehessen része minden napomnak.

Ami módodban áll

"A tudás hatalom" - állapította meg Sir Francis Bacon. De nem csak hatalom, hanem lehetőség is, ha élünk vele. 

Az ApCsel 11,27-30-ban egy prófétai kijelentésről olvasunk. Eszerint egy Agabus nevű próféta, aki másokkal együtt Jeruzsálemből Antiókhiába érkezett, egy közelgő éhínségről kezdett jövendölni, mely az igeszakasz szerint be is következett Klaudiusz császár idejében. A történet érdekes része csak ez után következik. Merthogy a prófécia hallatán a testvérek összedugták a fejüket és feltették a kérdést: Mit tegyünk? Végül arra a döntésre jutottak, hogy mindenki, akinek módjában áll, küld valamit az éhínségben érintett testvéreinek. A szakasz azzal a megállapítással zárul, hogy ezt meg is tették, és az összegyűlt adományokat Barnabáson és Saulon keresztül el is küldték.

Rengeteg információ jut el hozzánk. Néha talán isteni úton, máskor viszont a szomszédon, híradókon, újságokon keresztül. Mit kezdünk velük? Amikor az antiókhiaiak megtudták, hogy éhség lesz, felkészültek és a tőlük telhető módon segítséget nyújtottak. Amikor megtudom, hogy valakinek nincs cipője, nem tudja etetni a gyerekeit, megbetegedett, gondot jelent számára a beiskolázás, mit teszek? Persze nem tudom mindenkinek a baját orvosolni, de nem is ez a feladatom. Ezért tetszik a bibliai megfogalmazás, mely Csia Lajos fordításában így olvasható. "A tanítványok elhatározták, hogy amely mértékben közülük kinek-kinek módjában fog állani, valamit küldeni fognak, hogy a Júdeában lakó testvéreknek szolgálatára lehessenek". Vagyis amikor információhoz, "tudáshoz" jutok, ezt kell megvizsgálnom: mi az, amit módomban áll megtenni?

Egy Afrikát megjárt misszionárius a következőket mondta: "nem tudunk minden éhezőt megetetni, de meg tudjuk őket tanítani arra, hogy műveljék meg a földjeiket, hogy tartsák állataikat, hogy gazdálkodjanak a bevételeikkel és hogy forgassák meg azt. Vagyis nem halat adunk nekik, hanem megtanítjuk őket halászni." Nekik ez állt módjukban, nekünk talán más. De ha mindenki megteszi ami módjában áll, élhetőbb lesz ez a világ!

Új módszerek...

"Nyitottak vagyunk az új módszerekre" - mondta tegnap az igazgatónő gyermekeim tanévnyitó ünnepségén. Gondolom ez valami jót jelent, legalábbis a szónok hangsúlyai alapján erre kell gondolnom.

A pedagógusokat egyáltalán nem irigylem, mert a mai gyermekek rengeteg kihívás elé állítják őket. Nem csoda hát, ha újabb és újabb módszereket alkalmaznak. Persze olyan is van, aki a régi, jól bevált taktikára esküszik.

Tanáraim többsége régi vágású volt. Középiskolában az egyik gyakorlati órát mindig dolgozattal kezdtük. De nem akármilyen dolgozattal ám! Ha valaki nem készült, akár nullás értékelést is kaphatott! Ez azt jelentette, hogy később akármit is produkált a gyakorlaton, az ellenőrzőjébe csakis egyes osztályzat kerülhetett.
Egy másik középiskolai tanár - aki nem mellesleg igazgatóhelyettes is volt - félelemben tartott minket. Ha valaki hibát követett el, az egész osztály előtt megszégyenítette. Vagy eszembe jut a fizika tanár, aki gyengébb pillanataiban feltett egy kérdést, majd rámutatott az osztályterem három padsorának valamelyikére. Ha senki nem tudta a megoldást, az egész padsor egyest kapott. Élmény volt iskolába járni. Még mindig fel-feljönnek (rém)álmaimban ezek a jelenetek.

Ha ezekre gondolok, akkor azt mondom, igenis kellenek az új módszerek. Kell, hogy a tanár megértőbb, emberközelibb, toleránsabb legyen. De itt is át lehet esni a ló túlsó oldalára. Egy ismerősöm mesélte, hogy a tanáruk együtt sörözik velük, de cifrább történeteket is meg tudnék említeni.

Hadd ajánljak egy filmet. A címe: Tanár úrnak szeretettel. Egy régi vágású, színes bőrű tanár olyan diákok tanítását vállalja, akik a hivatalos állásfoglalás szerint kezelhetetlenek. És valóban. A rendőrség jól ismeri a többséget. A tanár azonban kitart. Emberként kezeli őket. Olyan kérdésekről is elbeszélget velük, melyekről saját anyjuk sem. A tanár stílusát akár merevnek is tekinthetnénk, hiszen például megköveteli, hogy nevén szólítsák, vagy uramnak - a tisztelet ugyanis mindenkinek, tanárnak és diáknak is kijár, amit beszédünkben is meg kell mutatnunk. A történet örömteli véget ér. A diákok rájönnek, hogy ők is értékes emberek, s hogy még inkább azok legyenek, készek tovább tanulni.

Azt hiszem, hogy a megoldás nem a módszerekben keresendő. Ha nem vagyok tisztában önmagammal, ha nem tudom a másikat emberszámba venni - vagy a Bibliára utalva: a másikban Isten teremtményét meglátni -, a módszerek csődöt vallanak. Jézus "sikere" is ebben rejlett. Olyan szeretettel, mindent felülmúló szeretettel közeledett kora megvetett, kiközösített tömegeihez, hogy arra nem lehetett nem reagálni. A módszerekről vitatkozhatunk, de ha ezek alapja nem ez a krisztusi szeretet, akkor - a prédikátor szavaival élve - minden hiábavaló. Ezért hát az új módszereknél is jobban legyünk nyitottak Krisztusra, és a tőle nyerhető szeretetre!

Ára van!

Még a tavasszal az udvarunk hátsó sarkában kialakítottunk egy aprócska veteményeskertet. Pontosabban a gyerekek. Alig várták, hogy elültethessék a különböző palántákat. Ők ültettek, a nagypapa ásott és gazolt, én meg öntöztem. Így valósítottuk meg a bibliai modellt... 

A nyáron nem sok csapadék esett. Az esővízgyűjtő-hordók hamar kifogytak, de ha egyetlen nap is kihagytuk az öntözést, a növényeken észre lehetett venni. Nem maradt más, csapról hordtuk a drága vizet. Ára lett a gyümölcstermésnek.

A ma reggelt az iskolában kezdtük. Évnyitó volt. Naomi is elkezdte az iskolát, így már hárman koptatják a padokat. Az igazgatónő felemlegette iskoláik sikereit de azt is, hogy ennek ára van: keményen kell tanulni. Odaszánás, aktivitás, küzdelem nélkül nem jönnek a jó eredmények.

Bizonyára az élet egyéb területein is így van ez. Ha nem törődünk életünkkel, ha nem ápoljuk lelkünket, hamar kiszárad, elsárgul, tönkre megy. Szükségünk van az Isten felülről való esőjére, áldására. Ha ezt megkapjuk, még a legnehezebb időkben is gyümölcsöt termünk. Imádkozzuk hát a zsoltárossal együtt: "Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten! Szomjúhozik lelkem Istenhez, az élő Istenhez..." (Zsolt 42,2-3)