A szerelem

A bálványimádás mint kifejezés kellőképpen pejoratív. Ha meghallom, egy szobor előtt hajlongó ember képe jelenik meg előttem. Ráadásul nem is divatos kifejezés, az egyházak szószékein kívül másutt valószínűleg már nem használják. Viszont van jobb, trendibb meghatározás, mely sokszor fedi a bálványimádás fogalmát: a szerelem.

Végül is a bálványimádás is szerelem. A végsőkig ragaszkodni valamihez, aminek isteni hatalmat tulajdonítok. A zsidó hagyomány szerint egy alkalommal Ábrahám és apja, Táré összetűzésbe került. Történt ugyanis, hogy amíg Táré távol volt, Ábrahám összetörte apja összes bálványistenét, csak a legnagyobbat hagyta meg. Amikor Táré hazatért, kikelt magából és kérdőre vonta Ábrahámot: Mit tettél? Ábrahám ezt felelte:
Én semmit. De itt voltam és láttam mi történt. Ez a nagy bálvány törte össze a kisebbeket. Táré erre ezt felelte: Ne beszélj ostobaságot! Ez egy agyagszobor, se beszélni, se cselekedni nem tud. Mire Ábrahám: Akkor miért borulsz le előtte? Ezt követően mondta el apjának az élő, beszélő de láthatatlan Istennel való találkozását.

Amíg ez a találkozás nem jön létre az örökkévalóval, mindig lesz valami, amibe/akibe halálosan beleszeretünk, amit/akit bálványozunk. Ugyanis kell, hogy valami, vagy valaki értelmet adjon rövidke életünknek. Elnézem a fiatalokat. Az utcán összeborulva járnak-kelnek, egymás nyakán lógnak, csókolóznak. Már bent áll a busz a megállóban, de ők még egy utolsó csókra odafutnak a másikhoz, ifjúságuk értelméhez. A buszon még le sem ültek, máris küldik az sms-eket: szeretlek, hiányzol... A jelenségen nem érdemes felettébb csodálkoznunk, hiszen nekik sokszor tényleg csak az a másik van. Eddig nem ismerték azt az érzést, amit az a fiú vagy lány kiváltott belőlük. Apunak és anyunak ugyanis soha nem volt annyi ideje, hogy szeressen, hogy kielégítsék gyermekük szeretetéhségét. Ezért aztán ha találnak valakit/valamit, aki/ami nyújt némi kielégülést, nem akarják elengedni. Körmük szakadtáig ragaszkodnak, s ha ez sem elég, akkor belebetegszenek, tragikus esetben öngyilkosokká válnak. Az sem számít, hogy "bálványuk" nem elég szép, hogy csak egyszerű, élettelen dolog, mely nem beszél és nem cselekszik, de legalább van, legalább az enyém. Nem csak Táré elégedett meg ezzel az érzéssel. Amikor viszont megtörténik a találkozás a Szeretettel, hirtelen átértékeljük a mulandó dolgokat.

A Zsidókhoz írt levélben olvasunk olyanokról, akik vagyonuk elrablását is örömmel fogadták. Mindenük elveszett, de nem omlottak össze, mert nem a vagyon volt életük értelme. Elgondolkodom kötődéseimen, életem "szerelmein", azon, hogy kihez, mihez mennyire ragaszkodom. Elgondolkodom, hogy vajon nincs-e olyan élettelen, sem beszélni, sem cselekedni nem tudó bálványom, mely némán és tehetetlenül, de mégiscsak irányítja életem... Lehet, hogy a gondolkodás végén Ábrahámhoz hasonlóan nekem is össze kell törnöm néhány agyagszobrot?