Kaptam egy fotót e-mailben. A kép egy városi rendezvényen készült, ahol néptáncos kisfiúk, kislányok egymás kezét fogva produkálják magukat. A gyerekek óvodás korúak, ezért nem csoda, hogy mozgásukban még nincs összhang. A háttérben ott áll a közönség, szülők, nagyszülők, ismerősök, akik kíváncsian, mosolyogva nézik az ügyeskedő apróságokat. Néhány tekintetről ezt lehet leolvasni: az én lányom, az én fiam. A kép is ezzel a megjegyzéssel jött: "Az én néptáncos nagylányom". A büszkeség jogos, még akkor is, ha nem néptáncos fenoméneket látunk a fotón.
Naomi lányunk egyik óvodai anyák napi ünnepségén történt. A műsor szépen zajlott a szokásosnak mondható, de kedves gyerekbakikkal. Aztán az egyik fiúcska emelkedett szólásra. Szavalt. Egyre gyorsabban és egyre hangosabban. Amikor mondókája végére ért, elkiáltotta magát: most el kell mennem pisilni. Persze, hogy kitört a nevetés. Senki sem mérgelődött sem a fiúcska szükségállapot-jelzésén, sem a többiek csetlés-botlásán.
Miért és mikor veszítjük el ezt a fajta elnéző, toleráns, mosolygós hozzáállásunkat? Mert ha egy felnőtt társunk bakizik, azonnal a plafonon tudunk lenni. Nincs elnéző mosoly, megértés, sokkal inkább kioktatás, hurrogás, őrjöngés. Pedig azzal, hogy felnőttünk, nem lettünk tökéletesek, a hibára való hajlamunk megmaradt. Sőt, az idő teltével még tovább fokozódik a baj. Merthogy a reszkető-remegő kezű aggastyánok még több bonyodalmat okoznak.
Néha rácsodálkozunk arra, hogy a Teremtő nem angyalokkal, hanem velünk, emberekkel kötött munkaszerződést. Pál meg is említi: Isten munkatársai vagyunk. Még jó, hogy munkaadónk ilyen türelmes, mert olyan teremtménnyel még nem volt dolga, aki mindig minden munkát jól végzett volna. Márpedig ha Ő ilyen türelmes irántunk, mi is legyünk türelmesebbek egymás iránt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.