Ki vagyok én?

A hétvégén egy konferencián vehettem részt, melynek címe megegyezett a Mózes történetében olvasható kérdéssel: Ki vagyok én? (2Móz 3,11) A kérdés az én gondolataimat is megmozgatta.

Hadd legyek egy kicsit kritikus. Sajnáltam, hogy az előadók általában csak Mózes és más bibliai hősök történeteinek kontextusában keresték a válaszokat, melyek egyébként helytállók voltak. A sajnálkozásom abból ered, hogy az ember nem akkor találkozik életében először ezzel a kérdéssel, amikor Isten szolgálatába áll. Vagyis mire eljutunk a magunk égő csipkebokráig, vagy fáraójáig, addigra már számtalan helyzetben megválaszolásra került, hogy kik is vagyunk mi. Gyorsan hozzá kell tennem: ezek a válaszok sokszor nem helytállók.

Gondoljunk csak életünk elejére, gyermekkorunkra. Nemde a szülők, saját apánk és anyánk adják meg a kérdésre az első választ? Két véglettel is találkozhatunk. Az egyik, amikor leminősítéseket kap a gyerek: te ostoba, te semmihez sem értesz, te kétbalkezes... Az ilyen mondatok között felnőtt emberek alacsony önértékelésűek lesznek. Ők azok, akik félnek kezdeményezni, akik hajlamosabbak lesznek a depresszióra, akik nem mernek tükörbe nézni, mert elhitték, hogy ügyetlenek, rondák, semmirekellők. De ott van a másik véglet is: te vagy az én hercegnőm, tündérem... Ezzel is van némi gond. Az ilyen, túlértékelt emberek ugyanis nehezen tudnak beilleszkedni a társadalomba, merthogy a "hercegnők" elkezdik alattvalóként kezelni a környezetüket. Beképzeltnek tartják őket, akiket jobb elkerülni. A helyes út itt is valahol középen keresendő.

Szóval a fentebb említett kérdésre először a szüleink adják meg a választ, de később az osztálytársak, a tanárok is besegítenek az identitáskeresésbe. Milyen jó, hogy voltak, vannak olyan szülők, de tanárok is, akikre hálás szívvel emlékezhetünk. Egy-egy olyan tanár, aki jó hatással tudott ránk lenni, akinek köszönhetően egy remek ács, tanár, orvos, mérnök, vagy ki tudja mi vált belőlünk.

Mózest is érték ilyen hatások. Nővérének köszönhetően a Nílusból visszakerült édesanyjához, aki néhány évig még dajkálhatta. Freud szerint az ember életében az első 3-6 év a legfontosabb, ugyanis ilyenkor alakul ki a személyiségünk. Ezt az időt töltötte Mózes saját édesanyja karjaiban, bizonyára zsidó identitása is ebből az időszakból gyökerezik. Aztán bekerült a fáraó udvarába, ahol gyermekként, fiúként bántak vele. Ugyan ki más engedhetett volna meg magának annyi "pimaszságot", mint a felnőtt Mózes, a vízből kihúzott gyermek, aki a zsidókat kéri ki az uralkodótól? Bárki más merészkedett volna a fáraó elé, halál fia. Ő viszont újra és újra bemegy, és újra meg újra sértetlenül távozik.

Mózes életében mégis fontos volt az Istennel folytatott beszélgetés arról, hogy ki is ő valójában: egy zsidó, egy ex egyiptomi, vagy egy nomád pásztor? Isten egyik énjéről sem beszéli le! Neki így kellett Mózes, ahogy volt. "Kapóra jött", hogy járatos a palotában, hogy ismeri a protokollt, hogy zsidóként ott is tekintélye van, ahol testvérei labdába sem rúghattak volna. De "kapóra jött" az is, hogy hosszú éveken át állatokat terelgetett. Később egy sokkal nagyobb embernyájjal kellett ugyanezt tennie.

Azt hiszem, hogy pontosan soha sem tudunk választ adni a fentebb feltett kérdésre, legalábbis földi körülmények között nem, mert mindig a minket ért hatások alapján keressük és adjuk meg a választ. Viszont felemelő érzés eljutni oda - és azt hiszem, hogy ide Mózes is eljutott -, ahova Pál apostol: Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok (1Kor 15,10). Mert ha az isteni kegyelem megjelenik egy-egy ember életében, ha ezt a kegyelmet be- és elfogadjuk, felülíródnak a korábban belénk sajtolt leminősítő, hamis önképet kialakító mondatok. Ezért is figyeljünk Istenre, mert ha valaki, akkor ő pontosan tudja, hogy kik is vagyunk valójában!