Vasárnap hálaadó istentiszteletet tartunk. Régi ősz eleji hagyomány ez mifelénk. Ilyenkor meghívjuk a templomba ismerőseinket, barátainkat és persze a környező gyülekezetek testvériségét, hogy együtt mondjunk hálát Istennek. De miért is?
Sok mindenért. Hálásak lehetünk házastársunkért, gyermekeinkért, munkánkért, egészségünkért... Egy darabig. Mert ahogy az évek telnek, fogy az erő, az egészség, és igen, a család is. Amikor szétnézek a gyülekezetben bizony nem egy özvegyet látok. Velük mi a helyzet? Ők nem lehetnek hálásak? Talán rájuk is gondolva mondta egyszer egyik példaképem, Makovei János, hogy a hálának nem oka, hanem forrása van. Az okok egy idő után bizony megfogyatkoznak. Aki addig csak a körülményeiért tudta áldani az Istent, az bajba kerül. Nem marad más, mint a zsörtölődés, az elégedetlenség, a veszteségek miatt érzett szomorúság.
A hívő ember elsősorban Jézus Krisztusért hálás, azért, hogy életet, örökké tartó életet kapott Tőle. Az e felett érzett öröm pedig nem függ a körülményektől. Így amikor életünk nehéz szakaszába érünk, amikor egyik veszteséget követi a másik, lesz honnan, kiből és miből erőt meríteni, ugyanis túllátunk a jelenen, el egészen az örökkévalóságig. István vértanú történetében ez a legszebb jelenet. A dühödt sokaság köveket vagdalt hozzá, miközben ő átszellemül, angyali arccal az eget kémlelte, ahol Jézust látta. Az ő hálájának nem oka, hanem forrása volt. Legyen ez így nálunk is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.