Egy abortusztúlélő vallomása

Ragaszkodik sziámi ikreihez a 21 éves anyuka

Bár az orvosok megpróbálták lebeszélni róla, az egyedülálló anyuka mégis megszülte sziámi ikreit, akiket soha nem lehet majd szétválasztani.

„Isten jó, és tudja, hogy mit, miért csinál” – írta blogjában a 21 éves amerikai Amanda Schulten, miután múlt héten életet adott sziámi ikerlányainak a Nők Lapja Café beszámolója szerint. A babák, Faith és Hope (Hit és Remény) a felsőtestüknél nőttek össze, a szívük és a májuk közös, összesen két tüdejük, két veséjük és két lábuk, illetve egy-egy használható karjuk van.

Az ultrahangvizsgálat áprilisban mutatta ki, hogy a fiatal nő sziámi ikreket vár, akiket ráadásul nem lehet majd műtéttel szétválasztani, ezért nehéz és nagy valószínűséggel rövid életre számíthatnak. Az orvosok azt javasolták Amandának, hogy vetesse el az ikerpárt, a kismama azonban ellenállt. Saját bevallása szerint fel sem merült benne az abortusz lehetősége, sőt egyenesen rettegett attól, hogy esetleg elvetél.

„Vannak, akik megértőek, és biztosítanak arról, hogy jól tettem, amit tettem. Mások viszont azt mondják, hogy ezek a gyerekek csak szenvednek, és önző vagyok, hogy megtartottam őket” – fogalmazott a kismama egy sajtónyilatkozatában.

Az ikerpár egyelőre inkubátorban fekszik, Amanda viszont már alig várja, hogy végre hazavihesse őket. „Amikor látom, hogy elkezdenek sírni, legszívesebben felkapnám őket. Szeretném őket álomba ringatni esténként. Szeretném, ha a mellkasomon aludnának és érezhetném a szívverésüket.”

További adalék a témához:

A British Journal of Psychiatry című brit szaklap legfrissebb számában megjelent átfogó tanulmány szerint az abortuszon átesett nőknél 81 százalékkal magasabb a pszichiátriai megbetegedések kialakulásának esélye.

„A művi terhességmegszakítás valós veszélyekkel jár, amelyekről tájékoztatni kellene a nőket, mielőtt döntenek a beavatkozásról” – fogalmaz a folyóirat 2011. szeptemberi számában megjelent tanulmány szerzője, Priscilla Coleman. A professzor asszony kutatási eredményei szerint abortusz után a szorongás és a depresszió kialakulásának esélye több mint egyharmaddal, a kábítószerfogyasztás és az öngyilkosság aránya pedig több mint kétszeresére nőtt. Utóbbiak oka az, hogy sok nő így próbál szabadulni a beavatkozás nyomán fellépő lelki szenvedéstől ahelyett, hogy szakembertől kérne segítséget.

Coleman tanulmánya az abortusszal kapcsolatos egészségügyi kockázatoknak a nemzetközi szakirodalomban fellelhető legátfogóbb felmérése: huszonkét publikált tudományos vizsgálat eredményeit foglalja össze, amelyek összesen 850 000 nő esetét vizsgálták. Az eredmény – jegyzi meg a szakember – meglehetősen egyértelműen jelzi, hogy a pszichológiai problémák közepes, illetve erős kockázatnövekedése a művi terhességmegszakítás következtében áll elő. Coleman eredményei megkérdőjelezik az abortusz leggyakoribb indokát, mely szerint a tehességet az anya lelki egészségének védelme érdekében kell megszakítani, mert azt a terhesség folytatása veszélyeztetné – írja az ewtnnews. (Forrás: Magyar Kurír)

Gondolj másokra!

"Bolond, ez éjjel elkérik a te lelkedet te tőled; amiket pedig készítettél, kiéi lesznek?" (Lk 12,20)

Ki gondolná, hogy egyetlen éjszaka alatt összeomolhat az ember minden terve, álma? Pedig megtörténhet! A fentebb idézett mondat abból a jézusi példázatból való, mely egy bőséges aratásban reménykedő gazdag embert mutat be. Az extra termés miatt addigi csűrei helyett egy akkorát akart építtetni, melyben elfért volna a gabona. Ezen tervezgetés közben hangzik el az isteni kijelentés. Egyetlen éjszaka alatt értelmetlenné vált minden addigi vágyakozása, álmodozása.
Dániel könyvében olvasunk arról, hogy Belsazár király lakomát rendezett, melyre hivatalos volt ezer főembere, feleségei és ágyasai is. A mulatozás azonban abbamaradt, amikor egy emberi kéz jelent meg és ismeretlen szavakat írt a meszelt falra. Az írást Dániel fejtette meg, melynek üzenete még azon az éjjelen beteljesedett, amikor Dárius király betört a városba és átvette a hatalmat. Egyetlen éjszaka alatt az öröm ürömmé változott, és az öntelt Belsazár mindent elveszített, ami addig örömöt jelentett a számára.
A példázatban szereplő gazdagot bolondnak nevezi Isten. Bolond volt, mert tervezgetése közben nem gondolt másra, csak magára. Az Egyiptomban élő József is épített csűröket, de közben másokra gondolt. Pedig akkor és ott bosszút állhatott volna, hiszen testvéreitől, Potifár feleségétől, majd a pohárnoktól sem kapott együttérzést. Mások bűne, feledékenysége, félelme miatt szenvedett, de segített, amikor eljött ennek az ideje. A mi bölcsességünk, vagy bolondságunk is ebben áll: tudunk, akarunk segíteni, vagy csűreinket magunknak építjük? Ne feledjük, hogy egy éjjel a mi lelkünket is elkérhetik, és akkor nem lesz mindegy, hogy Isten bolond, vagy bölcs szolgának titulál minket. Igyekezzünk a jóra, és osszuk meg azt, ami minket is gazdaggá tett!

Ne félj az ekevastól!

"Szántsatok magatoknak új ugart, és ne vessetek tövisek közé!" (Jer 4,3)

Idén ültettünk néhány zöldségfélét: paprikát, retket, répát. Igazán büszkék voltunk, amikor learathattuk munkánk gyümölcseit. A büszkeséget viszont sok munka előzte meg. Korábban nem kertészkedtünk, ezért "új ugart kellett szántani". Fogtam az ásót, és felforgattam a füves, gazos talajt, majd elegyengettem, a köveket, gazokat kiszórtam. A vetés ideje csak ezt követően érkezett el. Ezzel azonban nem ért véget a munka, ugyanis minden áldott nap öntözni kellett a kertet. Mivel nincs elég hosszú locsolótömlőnk, ezért kannában hurcoltuk a vizet. Minden nap, hónapokon át öntöztünk, hogy a magokból legyen valami.
Sokkal egyszerűbb elmenni a piacra és megvenni a szükséges zöldségeket, gyümölcsöket, viszont más íze van annak, amiért mi fáradozunk. Ez a lelki életre is igaz. Sokkal egyszerűbb a "piacra" menni, más munkáját learatni, nem fáradozni és csak az aratás örömében részesülni, mint új ugart szántani, vetni, öntözni, gondoskodni. Ma, amikor az emberek azt tartják eredménynek ami statisztikailag is mérhető, nagy a kísértés arra, hogy a fárasztó földi munkát kihagyva a "piacon" vásároljunk be. Nagy a kísértés arra, hogy egy-egy lelki beszélgetést, megtorpanásból való kilépést, bánatból örömre fordulást ne tekintsünk eredménynek, csak az aratást, vagyis azt, amikor valakit beállítunk a bemerítőmedencébe, hiszen statisztikailag ez mérhető.
Az ige nekem ma ezt üzente: szántsak új ugart. Vagyis ne keseredjek el, ha nem az aratással, de még csak nem is a vetéssel kezdődik lelki munkám, hanem a föld megtisztításával, megpuhításával, kigazolásával, sok, és néha értelmetlennek látszó feladattal. Ha eredményt akarok, akkor ez a lépés megspórolhatatlan, mert máskülönben a magok tövisek közé hullanak, ennek következményeit pedig jól ismerjük Jézus példázatából. Szóval nem kell félni az ásótól, vagy az ekevastól, meg a vízhólyagoktól, melyeket a kemény munka okoz, hiszen a sokáig értelmetlennek látszó munkát ezzel a hittel végezhetjük: "Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban." (1Kor 15,58)

Vandálok és mesterek

"Lásd, én e mai napon népek fölé és országok fölé rendellek téged, hogy gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj, építs és plántálj!" (Jer 1,10)

Hat parancsszó: gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj, építs, plántálj. E hatból az első négyhez nem is kell különösebb ösztönzés, megy az magától is. Ezekhez - úgy tűnik - nem kell szakképesítés. Néhány hete vandál fiatalok több síremléket is megrongáltak az inotai temetőben. Az egész művelethez csak néhány perc kellett, meg az éjszaka sötétje. Tettükkel olyan károkat okoztak, melyek egy része nem forintosítható. Viszont nem hiszem, hogy Isten vandalizmusra késztette volna Jeremiást. Itt ugyanis nem csupán tönkretételről van szó, hanem újjáépítésről is.
Milyen könnyen belegázolunk egy ember lelkivilágába! Jól megmondjuk a magunkét, aztán önelégült mosollyal továbbállunk, mint aki jól végezte dolgát. De tényleg csak ennyi lett volna a feladatunk? Lehetséges, hogy Isten csak rombolni akarna rajtunk keresztül? Lehetséges, hogy csak azt kell elmondanunk, hogy a másik mit tett, mondott, gondolt rosszul? Biztos vagyok abban, hogy a gyomlálás mellett a plántálás is feladataink közé tartozik.
Bármilyen meglepő is, rombolni tudni kell. Egy hete Inotán felrobbantottak egy 105 méter magas gyárkéményt. A kémény mellett egyéb épületek is voltak, meg egy halom vezeték és ki tudja még mi minden. A robbantómestereknek úgy kellett elhelyezniük a robbanótölteteket, hogy a kémény az előre meghatározott helyre dőljön. Rombolniuk kellett, de nem mindent és nem meggondolatlanul! Egyebek mellett ez különbözteti meg a robbantómestert a temetői vandáltól.
Jeremiásnak úgy kellett rombolnia, hogy utána építeni és plántálni is tudjon! Ehhez nagy szakértelem, lelkieket tekintve pedig a Szentlélek vezetése szükséges. Ha csak emberi tenni akarás dübörög bennünk, akkor félő, hogy nem csak az elöregedett gyárkémények, hanem a hasznos épületek is összeomlanak. Egy példázatban Jézus arról beszél, hogy egy gazda jó magokat vetett a földjébe, de éjjel az ellenség is kiment, hogy konkolyt szórjon. A gaztett csak akkor derült ki, amikor a hasznos vetemény és a konkoly is növekedésnek indult. Mi a teendő? Valaki felvetette, hogy a konkolyt ki kellene tépni. A gazda viszont ezt mondta: "Nem. Mert amikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok" (Mt 13,29) Ez az, amit nekünk is mérlegelnünk kell, amikor mondunk, vagy teszünk valamit. Mert olyan könnyű lerombolni egy ember önbecsülését, örömét, reménységét. Olyan könnyen lerombolhatjuk egymást azzal a csatakiáltással, hogy az Úrért tesszük, hogy csak a bűn ellen harcolunk, de közben a konkollyal együtt kifordulnak a búzakalászok is. Meggyőződésem, hogy a gyomlálás, irtás, pusztítás, rombolás csak akkor válik Istentől kapott feladatunkká, ha készek vagyunk az építésre és a plántálásra is. A rombolás tehát soha nem lehet cél. A cél az építés és a plántálás, de ehhez meg kell tisztítani a terepet az Istentől kapott bölcsesség által. Ebben kérte az Úr Jeremiás munkatársi segítségét, és kéri talán a mienket is. Feladatainkhoz tehát ne vandálok, hanem mesteremberek módjára álljunk hozzá!

Új munkások

A Máté 21-ben egy újabb példázatot olvasunk a szőlőmunkásokról. Eszerint valaki szőlőt ültetett, körbekerítette, borsajtót készített, majd mielőtt elutazott volna, kiadta azt munkásoknak, akik a szüret idején nem akarták beszolgáltatni a termést. Hogy miért nem? A példázatból nem derül ki pontosan az ok, a dolgozók szándéka viszont egyértelmű: többé nem akarnak munkások lenni, inkább urak.
Amikor Isten megteremtette az embert, uralkodással is megbízta: uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain... Ez azonban nem volt elég; az ember embertársán is uralkodni akart. Lámek ezt mondta feleségeinek: "Ádá és Cillá, hallgassatok szómra! Lámek asszonyai, figyeljetek mondásomra! Embert ölök, ha megsebez, gyermeket is, ha megüt." (1Móz 4,23) Lámekek ma is vannak, akik nem elégedtek meg a halak és madarak feletti uralommal, de azzal sem, hogy embertársaikat bilincsbe verik. Isten trónja is kellett.
Jézus korának zsidó vezetői már nem Isten szolgáiként, hanem úrként jártak-keltek. Jézus sokszor felszólalt viselkedésük ellen, és nem véletlenül hallatta hangját ekképpen: képmutató farizeusok és írástudók. Igen, képmutatók, mert "tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok mindazt, ami a törvényben ezeknél fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni." (Mt 23,23) Nem számított az isteni akarat, de az Isten által meghatározott cél sem. Mindezeket felülírták önös érdekeikkel. Mi lett az eredmény? Nem, a kert ura nem a szőlőt irtotta ki, hanem lecserélte a munkásokat. Az Írások ismerői és a díszes öltözetű papok helyett halszagú Péterek, meg a vámszedő asztal mellől felállított Máték lettek behívva a szőlőbe. Így kerültünk sorra mi is, a világ "bolondjai", akik minden egyébhez értettünk, csak a szőlészethez nem. Ezért gondolom, hogy merész dolog volt a Szőlő Urától, hogy meghívott minket. Merész, de megtisztelő. Ezzel együtt tudjuk, hogy a számonkérés ideje újra el fog érkezni. Mi is megmérettetünk, hogy a Szőlőben mit dolgoztunk. Igyekezzünk, hogy azon a napon jó és hűséges szolgaként állhassunk meg Megbízónk előtt.

Mi igazságos?

"Ami igazságos, megadom neked" - olvassuk Máté evangéliumának 20. részében, a szőlőmunkásokról szóló példázatban. A példázat egyik kulcskérdése ennek a mondatnak az értelmezése mentén fogalmazódik meg. A hajnal óta dolgozó munkások úgy gondolták, hogy a legigazságosabb az lenne, ha több pénzt kapnának, mint az egy órára felfogadott társaik. A szőlő ura viszont úgy gondolta, hogy mindenkinek ugyanannyit ad.
Hogy mi igazságos és mi nem, ma is vita tárgyát képezi. Már gyermekként is átélhettük, hogy szüleink nem voltak mindig igazságosak. Legalábbis a mi szemszögünkből nézve. Aztán most, hogy én is szülő lettem, szembesülök az igazságtétel nehézségeivel. Gyermekeim vitatkoznak egy játékon. Az egyik azt mondja, hogy ő látta meg előbb, ő kezdett vele játszani. A másik viszont azzal védekezik, hogy a játékot ő kapta a szülinapjára. Kinek adjak igazat? Ilyenkor kísért a gondolat, hogy Salamon katonájához hasonlóan fogok egy kardot, kettéhasítom a vita tárgyát, aztán mindenki tegye amit jónak lát. Ilyen szadizmusig még nem jutottam, de a tehetetlenség érzéséig igen. Aztán ott vannak a törvényeink. Igazságos, hogy a nyugdíjazott rendőröket visszahívják dolgozni? Igazságos, hogy a rokkantakat visszaminősítik? Igazságos, hogy az ember felvesz 10 millió forint hitelt, hat éve törleszti, és a jelenlegi tartozása 15 millió?
Van, hogy az ember Isten döntéseit is igazságtalannak tartja. A munkások gondolatmenete jól követhető: ha a többiek egy óráért 10 pénzt kapnak, akkor mi, akik 12 órát dolgoztunk, 120 pénzt kellene, hogy kapjunk. Isten döntései viszont nem feltétlenül követik a mi logikánkat. Ezért szoktuk feltenni a logikusnak tűnő kérdéseinket: Miért pont én betegedtem meg? Miért pont velem történik ez? Miért sújt engem az Isten? Mert a mi logikánk alapján felfoghatatlan az, ami velünk történik. A miértekre bizonyára van válasz, de ehhez a mi logikánk mentén (ha ő 1 óráért 10 pénzt kapott, akkor én 12 óráért 120-at fogok kapni) nem fogunk eljutni. A hívő ember egyébként is más oldalról közelít a témához. Mi ugyanis elhisszük, hogy Isten igaz, ő nem fog becsapni minket. Valahol olvastam e példázattal kapcsolatban: Isten nem bért fizet az övéinek, hanem ajándékot ad. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy megkapjuk ami igazságosan jár, akkor büntetést, kárhozatot fogunk kapni. Ha viszont ráhagyatkozunk Isten igazságára, akkor jutalmat, ajándékot fogunk kapni, mert a mi Urunk nem csak igazságos, hanem kegyelmes is. Ő pedig úgy döntött, hogy ennek, nekem, nekünk, az utolsóknak, akik alig fáradoztunk valamit, ugyanannyit ad, mint az elsőknek. Ez a kegyelem.

A hívők gazdagok?

Olvasom, hogy Brazíliában sikkasztással és pénzmosással vádolják az Isten Országának Egyetemes Egyháza három vezetőjét. "A vád szerint mintegy 240 millió USD-nak megfelelő összeggel károsították meg a gyülekezet többségében elszegényedettekből álló tagjait. A pénzt különböző külföldi offshore számlák segítségével juttatták ki az országból. Az egyház vezetősége közleményben utasította el a vádakat. A vádlottak között található maga, az egyházat 1977-ben megalapító Edir Macedo püspök is. Az ügyész állítása szerint a vádlottaknak hamis ígéretekkel és fenyegetésekkel sikerült áldozataikat rávenni az adakozásra: 'lelki és anyagi támogatásra csak azok számíthatnak, akik képesek pénzbeli áldozatot hozni az egyház számára'. Az egyház, a vezetők bevallása szerint, mintegy 3 milliárd USD-nak megfelelő adományra tett szert 2006 és 2009 között, azonban az ügyész véleménye szerint a ténylegesen befolyt összeg sokkal nagyobb ennél." (mindennapi.hu)
Sajnos nem kell Brazíliába menni, hogy ilyen szomorú történetekről halljunk. Hány és hány olyan gyülekezet működik Európában, de itt Magyarországon is, ahol többet hallani a pénzről, a meggazdagodás kulcsairól, mint magáról Krisztusról! Az emberek pedig áment mondanak, hiszen Salamon is gazdag volt, Ábrahámról és utódairól nem is beszélve. A magát fenntartani képtelen, eladósodott, egyik napról a másikra élő, de a jobb életben reménykedő hallgatóság hogyne hallelujázna? Ugyan miért ne hinné el, hogy a kifürkészhetetlenül gazdag Isten őt is meggazdagíthatja? Ráadásul a prédikátor élete is arról tesz bizonyságot, hogy Isten anyagilag is megáldja az ő követőit; luxus villa, évente cserélődő szuper járgány, méregdrága öltöny - mind-mind az üzenet valódiságát sugallja. 
Egy külső szemlélőnek furcsa, hogy sokan bedőlnek az ámításnak. De gondoljuk végig a megkárosítottak helyzetét. Jön a vasárnap, amikor a család elindul a gyülekezetbe. Mivel másról sem hall, mint a meggazdagító Istenről, ezért az imaház parkolójába érve rögtön feltűnik neki, hogy míg ő Suzukival jár, addig a többiek Audival, Volvóval és ki tudja milyen csodaszekerekkel. Ha valaki parkolt már szakadt kocsival luxusautók között, akkor tudja, hogy mennyire rossz érzés tölti el ilyenkor az embert. A parkolóból irány a gyülekezet, ami tele van kedves és csinos emberekkel, akik egymás után mennek fel a színpadra, hogy bizonyságot tegyenek a rájuk szakadó anyagi áldásokról. Aztán elérkezik az adakozás ideje. "Jobb helyeken" már nem adják körbe a perselyt, hanem leteszik a szószék elé, és az adakozni kívánók előre mennek adományaikkal. Erős ember legyen a talpán, aki ilyen helyzetben a helyén marad és nem csatlakozik az adakozók táborához. Gyorsan hozzáteszem, hogy az adományozást és az adakozást fontos dolognak tartom, de amikor ez válik a dolgok lényegévé, amikor erről szólnak a vasárnapi igehirdetések, amikor egyik lenézi a másikat, mert nem elég új az autója, vagy a ruhája, nos, finoman szólva is túlzásnak tartom.
Jézus Krisztus földi szolgálatának egyik legszembetűnőbb tulajdonsága az együttérzés volt. Sem ő, sem a tanítványok nem törekedtek gazdagságra. Arra viszont igen, hogy átérezzék a gyászolók, az özvegyek, a betegek nehéz helyzetét. Azt hiszem, hogy Edir Macedo püspök úr és meggazdagodott társai erre képtelenek lesznek. Sajnos. A híradásban olvasom, hogy "az egyház jelenleg Salamon temploma másának  Sao Paulo-i megépítésén dolgozik, melynek tervezett költsége 200 millió amerikai dollárra rúg. Az új óriás templom akár 10.000 hívő együttes fogadására is képes lesz és tervek szerint a Frigyláda másolatának is helyet fog adni." Ezt a rengeteg pénzt talán másként is be lehetett volna fektetni. Sajnálom, hogy a püspök úr és vezetőtársai nem így látták. Sajnálom, hogy az egyház frigyládát faragtat, miközben százezrek élnek a brazil nyomornegyedekben és a szeméttelepek bűzében. Sajnálom, amikor a magam egyszerűségében én is közömbössé válok, amikor nem tudok megindulni mások nyomorán, amikor frigyláda faragáson gondolkodom, miközben mások kenyérről álmodoznak. Legjobban viszont Isten sajnálkozhat, akiről ezt olvasom: "Szórt, adott a szegényeknek; az ő igazsága örökké megmarad." (2Kor 9,9)  
A pénz tehát nem azért adatik, hogy általa hatalmat és dicsőséget szerezzünk magunknak, hanem hogy mások javát szolgáljuk vele. Ne feledjük, hogy a mi Istenünk valóban gazdag, de ugyanakkor özvegyek és árvák Istene. Ha valamit kapunk Tőle, használjuk azt az Ő dicsőségére és embertársaink javára!

Mit látott Ezékiel? 2. rész

Amikor Isten megteremtette a világot, az Ő törvényei alapján akarta azt működtetni. Abban a világban a szeretet, a jogosság és az igazság volt a meghatározó. Ezt tette tönkre a Sátán, amikor elcsábította az embert. Isten viszont nem adta fel a terveit. Kiválasztotta Izraelt, hogy bennük, ebben a kicsiny népben mutassa meg, hogy milyen az Ő világa, az Ő országa, az Ő értékrendje. 

Isten törvényei, melyet átadott népének, csodás dolgokat fogalmaznak meg. Ezek alapján a gyermeknek tisztelnie kell szüleit, nem szabad lopni, ölni, hazudni, másét megkívánni és folytathatnám. Ezektől a rendelésektől azonban egyre távolabb került a kiválasztott nép. Az Isten törvényeit felváltotta az emberi rendelések sokasága. 

Amikor Isten kiválasztotta a Gyülekezetet az Ő értékrendjének képviseletére, új megközelítéssel találkozunk. Az ószövetségi népnek mindig szüksége volt vezetőkre. Olyan emberekre, akik megtestesítik Istent, akik képviselik és elmondják az Ő akaratát. Ilyen személy volt Mózes, Sámuel, vagy a próféták. A nép viszont többet akart ennél. Nekik király kellett: "most azért válassz nekünk királyt, aki ítéljen felettünk, mint minden népnél szokás. Azonban Sámuelnek nem tetszett a beszéd, hogy azt mondák: Adj nékünk királyt, aki ítéljen felettünk." (1Sm 8,5-6) A népnek a látható király ítéletei helyett az őket elhívó Királyra kellett volna figyelnie és az Ő rendeleteit és végzéseit kellett volna megtartania, melyek igazságon és jogosságon alapultak. Az emberek vezette Izrael hamar új utakra tért. Csak három király (Saul, Dávid és Salamon) tudta az egységes népet kormányozni. Salamon halála után megtörtént a szakadás.

Isten azonban nem adta fel tervét, vagyis azt, hogy az Ő értékrendjét megjelentesse a Földön. Amikor létrejött a Gyülekezet, ezzel a céllal jött létre. Ezért nevezzük így: Krisztus Teste. A Gyülekezet feladata ma is az, hogy a Lélek irányítása alatt, Krisztus fennhatóságát elismerve megjelentesse Isten Országát, illetve annak értékrendjét. Az újszövetségi gyülekezetben már nincs szükség az ószövetségi értelemben vett hatalmas vezérekre, mert a népet nem ők, nem emberek, hanem a Lélek vezeti, akit Isten kitölt már nem csak a vezetőkre, hanem a szolgákra és szolgálókra is. Kár, hogy ezt némelyek elfelejtik. Kár, hogy vannak, akik hatalmat akarnak abban a Testben, ahol minden hatalom a Krisztusé, de az is kár, hogy mások magukat kereszténynek tartva inkább otthon üldögélnek és nem illeszkednek a Test egyéb tagjaihoz. Pedig a feladatot csak a Krisztus Teste képes elvégezni! Csak így, együtt tudjuk bemutatni ennek a világnak az isteni értékrendet. Ezért van szükségünk egymásra és a tetemeket megelevenítő Lélek munkájára, vezetésére.

Mit látott Ezékiel?

Ezékiel könyvének 37. részében a száraz, testté formálódó csontokról olvasunk, mely megelevenedik a négy szelek felől előjövő Lélek hatására. Egy olyan prófétai része ez a Bibliának, melyről számtalan igemagyarázatot hallottam, de gyakorlatilag mind ugyanarról szólt: Isten az utolsó időkben eggyé teszi az ő népét, a gyülekezetet, leromboltatnak a felekezeti határok, kitöltetik a Szentlélek és Isten népe egy nagy, ütőképes sereggé áll össze. Hadd írjam le, hogy mit gondolok én erről a Bibliai részről.
Ha elolvassuk az említett szakaszt, látjuk, hogy ott Isten Izraelről beszél. Arról a népről, melyet annyi gondoskodással és szeretettel vett körül a Teremtő, és amely ennek ellenére nyakas és engedetlen néppé vált. Isten mégsem mondott le róluk. Újra meg újra küldte a prófétáit, kiken keresztül szerette volna helyreállítani megtévedt népét. A törekvések sikertelennek bizonyultak. Voltak ugyan pozitív változások, de ezek nem tartottak sokáig. Az ország kettészakadása után például nem találunk olyan királyt északon, aki Isten akaratának megfelelően kormányozta volna a népet. Így történhetett meg, hogy az Egyiptomból kiszabadított, sok csodát átélt, tejjel és mézzel folyó földön élő nép fogságba került. Először Izraelt deportálták Asszíriába, majd Júdát Babilóniába.
Ezékiel könyve Júda deportálásának idején játszódik. Akkor, amikor az emberek nem szövögettek álmokat a jövőt illetően, hiszen el kellett hagyniuk szülőföldjüket és kénytelenek voltak elviselni Babilon fennhatóságát. Ezért jogos Isten kérdése: "Vajon megélednek ezek a tetemek?" (Ez 37,3) Ezt követően látja a próféta, hogy zúgás és zörgés közepette (Ez 37,7) a csontok összeilleszkednek, testté formálódnak, majd az élettelen tetemre Lélek száll, aki megeleveníti azt. Úgy gondolom, hogy ez az ígéret pünkösdkor teljesedett be. Akkor, amikor Jeruzsálemben összegyűltek "minden nép közül, melyek az ég alatt vannak" (ApCsel 2,5). Ekkor küldetett a Lélek és ekkor elevenedett meg a Test, melyet mi gyülekezetnek hívunk. Az Apostolok Cselekedeteiben ugyanazokról a jelenségekről olvasunk, mint Ezékiel könyvében. A csontok összeilleszkedését zúgás és zörgés kísérte, csakúgy, ahogy a pünkösdi eseményeket (ApCsel 2,2). Az apostolok sebesen zúgó szélről számoltak be a Szentlélek megjelenésekor, csakúgy, ahogy Ezékiel is leírta: "Ezt mondja az Úr Isten: A négy szelek felől jőjj elő lélek, és lehelj ezekbe a megölettekbe, hogy megéledjenek!" (Ez 37,9)
Az újszövetség sehol nem utal arra, hogy Ezékiel próféciája egy pünkösd utáni ismételt Lélek-kitöltetésben valósulna meg. Ugyan miért is kellene ennek megtörténnie, hiszen a Lélek már kitöltetett (visszahívva pedig nem lett!), és egyebek mellett Ő az, aki élteti a Gyülekezetet többek között az Általa osztogatott ajándékokkal (1Kor 12,7-11). Pál sokat beszél a gyülekezetről, mint Testről, a Krisztus Testéről, melyben nem az a kérdés, hogy a csontok egymáshoz illeszkednek-e, vagy kerül-e a csontokra hús, hiszen a Test pünkösdkor összeállt. Sokkal nagyobb kérdés, hogy a Test tud-e működni, hogy a tagok tudják-e segíteni egymás és a Test működését. Ezért kéri az apostol, hogy engedjük a Léleknek, hogy ő irányítsa a Testet, mert ha szabályok, tapasztalatok és emberi rendelések által mi akarjuk irányításunk alá vonni, ugyanaz a sors vár ránk, mint a törvényeskedő zsidóságra. Arra bátorítja a hívőket, hogy: "Hanem az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva növekedjünk Abban, aki a fej, a Krisztusban; Akiből az egész test, szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén az Ő segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek növekedését a maga fölépítésére szeretetben." (Ef 4,15-16) Az 1Kor 12-ben pedig hosszasan ecseteli, hogy mindegyik tagnak szüksége van a másikra, mert csak így tud a Test működni. Jézus a főpapi imájában is erre gondolhatott, amikor az egységért imádkozott: "Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem." (Jn 17,21) A feladat tehát nem csak az, hogy összeálljunk egy Testté, hanem hogy meg is maradjunk egy Testnek, egy olyan Testnek, melyet emberi rendelések, kőbe vésett törvények helyett a Lélek mozgat, és melynek feje maga a Krisztus!
Az Ezékiel 37 alapján tehát nem tudok egy majdani nagy Lélek-kiáradásért imádkozni. Inkább hálát tudok adni azért, hogy ez már megtörtént. Azért viszont tudok fohászkodni, hogy a tetemekből, száraz csontokból összeállt Testben, melynek feje maga Krisztus, tudjam elvégezni a magam feladatát, hogy ezzel is a Test megmaradását, sőt, növekedését szolgálhassam, valamint azért is imádkozom, hogy okulva Izrael példáján a Gyülekezet soha ne veszítse el az isteni irányítást. Ha ezt éljük meg helyi gyülekezeteinkben, akkor egymással összedolgozva csodákat élhetünk át.

Szemét ügy

Isten rengeteg tanácsot ad az embernek az élettel, az egymáshoz való viszonyunkkal, de a mindennapok dolgaival kapcsolatban is. Teheti, hiszen jól ismer minket. Ő az Alkotónk. Tudja, hogy melyek a gyengéink, de azt is, hogy miként küzdhetünk e gyengeségek ellen. A Példabeszédek könyvében ezt olvasom: "Az ajándék tág teret nyit az ember előtt, és az előkelők elé juttatja." (Péld 18,16) Az alábbi történet jól szemlélteti az Ige igazságtartalmát.
A szemeteskukát minden héten szerdán kell kitenni a házunk elé; a helyi köztisztasági vállalat ugyanis ekkor viszi el a szemetet. Így megy ez azóta, amióta itt élünk. Pár évvel ezelőtt gondjaim adódtak. Történt ugyanis, hogy a kukáskocsiról lepattant az egyik munkás, becsengetett hozzánk és azt mondta, hogy legközelebb nem fogja elvinni a szemetünket, mert nem fizettük be a szemétszállítási díjat. Mondtam neki, hogy a számlát a megadott határidőig rendezte a gyülekezet, de a koma hajthatatlan volt. Felhívtam hát a központi irodájukat, ahol a hölgy csodálkozva hallgatta történetemet, mert mint mondta, a szemétszállítóknak nincs információjuk arról, hogy ki fizetett és ki nem, ráadásul - mint mondta - a számlánk rendezve van. Kérte, hogy ne foglalkozzak a történtekkel, a szemetünk el lesz szállítva. Pár héttel később újabb incidensre került sor. A kukások megálltak a ház előtt, és miközben ürítették a szemeteseket, hangosan becsmérelték a hívőket. Ott álltam a nyitott ablak mellett és háborogva hallgattam a sok sületlenséget. Nem értettem, hogy mivel szolgáltunk rá e méltatlan viselkedésre. Mivel nem akartam kimenni és ordítozni, így nyeltem egy nagyot és próbáltam másra gondolni. A következő héten ugyanez a jelenet lejátszódott azzal a különbséggel, hogy akkor már felhívtam az irodát és elmondtam a történetemet. Sokat nem javult a helyzet, sőt! Pár héttel később újra kitettem a szemetest, ami eléggé meg volt púpozva. Nem csináltam belőle ügyet, mert szinte mindenki teletömi a szemetesét. Amikor jöttek a kukások, nemes egyszerűséggel kivettek egy zsákot a szemetesünkből és a földre dobták, a többit beöntötték a kocsiba. Utánuk rohantam. Miért nem vitték el a szemetünket? - kérdeztem. Mert a kuka tetejét nem lehetett lecsukni - válaszolták. De nézzen végig az utcában, egyik szemetest sem lehet lecsukni - mondtam. Ez nem érdekelte őket. Teljesen tehetetlennek éreztem magam. "Uram, miért történik mindez? Mit ártottam ezeknek az embereknek? Miért szórakoznak velem hétről hétre?" - tettem fel egymás után a kérdéseimet. Miután elhallgattam Isten előtt, elém hozta a fentebb említett igét.
A következő héten esett az eső, de én kiálltam a kapuba, amikor jött a szemetes autó. A kukások néha-néha felém lestek, mint akik próbálják felmérni, hogy vajon mit akarok tőlük. Amikor odaértek a házunkhoz, odaléptem hozzájuk, és mosolyogva a következőket mondtam: "Szeretnék adni önöknek egy kis ajándékot. Kérem, fogadják el." Ezzel átadtam egy szatyrot, amiben három dobozos sör volt. Soha többé nem kukacoskodtak velem. Így oldódott meg a szemét ügyünk, melyhez nem kellett több, mint Isten Igéjének igazsága, no meg három dobozos sör.

Gyermeki örömök

Ülök a konyhaasztalnál és nézem, ahogy legkisebb lányunk szöszmötöl. Leül a földre és percekig elpiszmog az ujjai közé ragadt papírdarabbal. Aztán feláll és hangos kacagások közepette tologatja etetőszékét. Számomra nincs ebben semmi érdekes, de önfeledt örömét látva én is nevetni kezdek. Talán a szék lábai által keltett hang tetszik neki, amikor azok bele-bele akadnak a járólapok közötti fugamélyedésekbe. E csillogó, gyermeki szemeknek számomra üzenete van.
Nekünk, felnőtteknek más szórakozásaink vannak. Ha nevetni akarunk, megnézünk egy vígjátékot a tévében, vagy elolvassuk az újságból vagy az internetről a napi viccadagot. Aztán ha kinevettük magunkat, eszünkbe jut a mának, vagy a holnapnak terhe, és amikor kilépünk házunk ajtaján, csak arra van erőnk, kedvünk, hogy a föld felé hajló tekintettel, lógó orral elintézzük dolgainkat és valahogy túléljük a napokat. A város, az ország, a világ tele van szomorú, búskomor emberekkel. Hol és mikor veszett el a gyermeki öröm? Mikor jött el az a pillanat, amikor a nevetéshez már nem volt elég egy csörgő-zörgő újságpapír, vagy egy tologatható etetőszék? Valahol elhagytuk az örömöt, a nevetést. Talán ott és akkor, amikor felfedeztük, hogy nem a karácsonyi ajándék csomagolópapírját, hanem a benne rejlő műanyag autót szánták nekünk. Először nem értettük mi történik, amikor apuka, anyuka kiszakította kezeink közül az angyalkás csomagolópapírt és a kukába hajította. Szintén nem értettük, hogy miért mondja: fiam, ez szemét. Aztán rájöttünk, hogy igazuk van, hogy amit a papír rejtett az tényleg jó dolog. Aztán arra is rájöttünk, hogy abba a papírba nem lehetett mindent belecsomagolni, mert a boltok telis-tele vannak csörgő-zörgő kütyükkel. Felcsillant a szemünk. Nem értettük, hogy apuka és anyuka miért nem akarja megvenni nekünk az egész boltot. Mindig a pénzre hivatkoztak, de az minket nem érdekelt. Már nem nevettünk, hanem elkezdtünk sírni, toporzékolni, néha otthon, de volt, hogy a boltok polcai előtt. A kacatokat akartuk. Megkaptuk, de mi tovább sírtunk, mert nem volt elég egy autó, nekünk az összes kellett. Már egyáltalán nem érdekelt a csomagolópapír, mert már mi is úgy gondoltuk, hogy az csak szemét. Nekünk több, nekünk más kellett. Így kerültek be otthonainkba a robotos játékok, a legújabb legók, aztán később a szuper tévék, a hifi cuccok. Zsebünkben androidos telefonok, autóinkban légkondicionáló, lábunkon Nike cipő, de nevetni mégsem tudunk.
Nézegetem másfél éves kacagó lányom, és rájövök, hogy ő többet tud az értékekről, mint én. Aztán eszembe jut amit Jézus mondott: "Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába." (Mt 18,3) Ha olyanok nem leszünk... Ülök a konyhaasztalnál és érzem, hogy Isten most nekem prédikál a széket tologató lányomon keresztül. Azt prédikálja, hogy ne szeressem a világot, mert az elmúlik minden kívánságával együtt. Azt prédikálja, hogy ne azt tartsam értékesnek ami sok pénzbe kerül, meg azt, hogy másokért is felelősséget hordozó felnőttként is tudjak örülni. Szeretném megfogadni e jó tanácsot: "Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!" (Fil 4,4)

Te bedobtad volna?

Így is lehet tisztaságra nevelni!

Kimosott hálók

Péter és munkatársai egész éjszaka a vízen voltak. Hálójukat újra meg újra bedobták a tóba, de azon az éjjelen egyetlen hal sem tekergett csónakjuk közelében. Ilyen a halászok szerencséje; egyszer van fogás, másszor nincs. Viszont akár így, akár úgy alakult szerencséjük, egy kötelezettségük mindenképpen volt: ki kellett mosni a hálókat.
Van, amikor a befektetett energia látványosan megtérül. Van, amikor evangelizálunk, bizonyságot teszünk, imádkozunk és jön az eredmény. Aztán jönnek azok a napok, amikor szintén megteszünk minden tőlünk telhetőt,  de a hálók üresek maradnak. Ha a kedélyállapotunkra hallgatunk, akkor sutba dobjuk a hálót és más szakma után nézünk. A jó halász viszont a sikertelen éjszakák után is kimossa hálóit és felkészül a következő fogásra. Sőt, a jó halász nem vár a mosogatással holnapig, mert lehet, hogy a hálókat a vártnál előbb kell vízbe hajítani, mint történt az Péterék esetében is.
Nem lenne szerencsés, ha a pillanatnyi kudarcélmények hatására feladnánk a küzdelmeket. Nem lenne jó, ha Jézus szavának elhangzásakor ("Evezz a mélyre és vessétek ki hálóitokat fogásra" Lk 5,4) azt kellene mondanunk, hogy: mennék Uram, de a hálóm nem alkalmas. Minden nap, minden pillanatban, és akár éjszakákon át tartó hiábavaló fáradozás után is késznek kell lennünk arra, hogy Jézus szava előtt meghajolva a mélyre evezzünk, és újra, sokadszor is kivessük a kimosogatott hálónkat. Ilyen a jó halász, és ilyen a jó emberhalász is!

Sebhelyek

"És ezt mondván, megmutatta nekik a kezeit és az oldalát. Örvendeztek azért a tanítványok, hogy látták az Urat." (Jn 20,20)
Nagypéntek drámája, tragédiája gyakorlatilag felfoghatatlan előttünk, akik nem voltunk szemtanúi Jézus Krisztus elfogatásának, megkínzásának és kereszthalálának. Csak találgatni tudunk arra vonatkozólag, hogy ezekben a gyötrelmes órákban mit éltek át a tanítványok. Látták, hogy Uruk fejére töviskoronát nyomnak, de azt is, hogy megostorozzák, lemeztelenítik és gúnyolják őt. Eddig a pontig még élhetett az életben maradás reménye, hiszen a töviskorona, vagy az ostorok által okozott sebek - ha nehezen is, de - begyógyulnak. Aztán látták, amint a szegek átfúrják Jézus kezeit, lábait, majd jött az utolsó, a legmélyebb, a halál tényét igazoló seb: oldalába dárdát döftek. Jézus ezeket a sebeit mutogatta tanítványainak a feltámadás után, akikből most már nem a kétségbeesést, a reménytelenséget, vagy a haragot váltotta ki, hanem a csodálatot és a hálaadást.
Mi is pontosan így vagyunk. Életünk folyamán sok sebet összeszedünk, melyek keletkezésekor rengeteg érzés kavaroghat bennünk, így a kétségbeesés, a harag, a gyűlölet, a "miért pont én", vagy a "nem ezt érdemeltem volna". E sebek azonban a csodálatot és az Isten iránti hálát is kiválthatják belőlünk.
Eszembe jut Joyce Meyer élettörténete, aki gyermekkorában rendszeres szexuális zaklatásnak volt kitéve. Aztán férjhez ment, és ha lehet, a házasságban töltött évei még több megaláztatást szereztek számára. Ilyen sebekbe bele lehet halni! Egyszer láttam egy filmet, mely olyan lányokról szólt, akik a jobb élet reményében elhagyták a keleti blokkot és nyugatra utaztak. Azt ígérték nekik, hogy jó pénzért jó munkájuk lesz. Már a repülőtéren elvették tőlük az irataikat és prostitúcióra kényszerítették őket. Ezek a lányok keresték a halált. Többen nem tudták elviselni azt a megaláztatást, amin át kellett menniük. Joyce Meyer is pontosan ezt élte át.
A gyermekkorában, fiatalságában szerzett sebek ma is ott vannak életében. Ha kérik, megmutatja őket, mert egykor szerzett sebeivel ma már Krisztust magasztalja, aki visszaadta életkedvét, aki megáldotta egy szerető férjjel, négy gyermekkel és egy világszerte elismert szolgálattal. Így lettek az egykor fájó sebek Krisztus erejének, hatalmának bizonyságaivá.
Nekünk vannak fájó sebeink? Krisztusnak voltak sebei, de Tamásnak ezt mondta: "Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet..." Jézusnak már nem fájtak a sebek, hiszen azokba bele lehetett nyúlni. Vannak, akiket annyi seb borít, hogy rájuk nézni sem szabad, mert a nézés is fájdalmat okoz számukra. Engedjük, hogy Krisztus meggyógyítson bennünket, hogy sebeink többé ne okozzanak fájdalmat! Ha ez megtörténik, az egykor fájó, vérző sebek Krisztus szeretetének és erejének tanúbizonyságaivá válnak.

Cipőmizéria

Szombaton Dr. Papp Lajos szívsebész professzor előadását hallgattam egy inotai rendezvényen. Sok érdekes, megfontolandó dolgot mondott el a megjelenteknek, de azt hiszem, ezek egy része megvalósíthatatlan marad. Például elhangzott, hogy nem lenne szabad margarint enni, kerülni kell a nátrium-benzoátot (amit a legtöbb üdítő, de sok élelmiszer is tartalmaz), valamint az étolaj használatát is, helyette olívaolajjal, vagy mangalica zsírral kellene sütni-főzni.
Sajnos vagy nem, de én magam sem vagyok az egészséges táplálkozás megtestesítője, noha próbálok odafigyelni arra, hogy mit, mikor és hányszor eszem. Valószínűleg anyagi csődöt jelentenénk, ha mától a 380 forintos étolaj helyett elkezdenénk az 1000 forintnál drágább olívaolajjal sütni-főzni, de az sem könnyítené meg a dolgunkat, ha a boltokban kapható, káliumot tartalmazó só helyett az erdélyi sóbányákból szerezném be a sóadagunkat.
Van azonban más is, ami fejtörést okoz. A professzor úr említette, hogy neki gyerekkorában egyetlen cipője volt, amit amikor kinőtt, kivágták az elejét és élte tovább boldog, falusi gyerekkorát. Bezzeg ma - mondta - össze sem tudja számolni, hogy az unokáinak hány cipője van. Megsúgom: én sem tudom, hogy a gyerekeimnek hány cipője van, de ennek oka nem a nagyzolás, hanem a szükség. Minden évben, amikor elkezdődik az iskola, a tanároktól megkapjuk az ukázt: a gyereknek legyen benti cipője, tornacipője, meg persze egy olyan is, amiben iskolába és amiben ünnepélyekre megy. Ez kapásból négy cipő. Ezen kívül kell nyáron és télen is használható cipő, mert gondolom a decemberi fagyokban a drágáim nem díjaznák, ha a tavalyi csizmájukat adnám rájuk kivágott orral. Na most három ilyen garnitúrára van szükségünk, és a legkisebb, negyedik gyerek lába is egyre sűrűbben igényel cipőcserét. Ha osztunk szorzunk, ez azt jelenti, hogy a gyerekeimnek közel 30 pár cipője van (plusz a papucsok, meg a kinőtt, de a "még valamikor valakinek valamire jó lesz" cipők). A tanév elején össze is akaszkodtunk cipő ügyben. Érvem így hangzott: Miért nem elég, ha veszek egy benti cipőt és abban tornázol? Mire a gyerek: Mert a tanár bácsi külön kihangsúlyozta, hogy nem lehet ugyanaz a benti cipő és a tornacipő. Pár napig tartottam a frontot, de amikor már csak az én gyerekem volt "tornacipőtlen", beadtam a derekam. Hát így szaporodnak a cipőink.
Pál apostol ezt írja: "Ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele" (1Tim 6,8). De mi van akkor, ha én megelégszem, de a tanár bácsi nem? Ez itt a bökkenő. Ebben az egész cipőmizériában talán egy dolog vigasztal. Jonatán lába akkora (vagy már egy kicsit nagyobb is) mint a feleségemé. Azt hiszem, hogy ideje lesz beindítani kettőjük között a cserekereskedelmet. Persze egy kicsit furán fog festeni Jonatánom magassarkúban, de minden csak szokás kérdése. Aztán ki tudja. Ha egyszer ő is szívsebész és professzor lesz, talán majd elmeséli egy előadásában, hogy megboldogult gyerekkorában az apjáék nem szórták ám a pénzt holmi ünneplő cipőkre! És lám-lám, magas sarkon állva is lehet a fiúból férfi. Legalábbis remélem...

Ne add fel!

Soha nem gondoltam volna, hogy az elektronikai játékok térhódításának idején a Lego vállalat 11 éven keresztül komoly veszteségeket könyvelt el. A két legkritikusabb évben 500 millió dolláros volt a veszteség.
Személyes életünkben is vannak mélypontok. Van, amikor egyik veszteség után jön a következő. Olyan pillanatok ezek, amikor a jövő semmi jót nem ígér. Mit teszünk ilyenkor? Nagyon változatos a felhozatal. Van, aki idegeskedik, tombol, depresszióba süllyed, de van, aki tovább küzd. Küzd, mert hiszi, hogy van tovább. Az élet mélypontjain a legnehezebb megtartani a hitünket. Ne csodálkozzunk azon, ha ilyenkor kevés bátorítást kapunk környezetünktől, hiszen hurrikánok idején még az időjósok sem beszélnek a majdan elkövetkezendő nyugodt, csendes, napsütéses időszakokról. Egyedül a hit az, ami túllát a viharokon, a romboláson. Ha van hitünk, és ha ez a hit Krisztusban van, akkor erőnk is lesz elviselni a viharos, veszteségekkel megterhelt időket.
Úgy tűnt, hogy a Legot semmi nem menti meg a csődtől. Aztán történt valami. Egy újabb csapás. Hekkerek feltörték az egyik robotépítő játékukat. A Lego vezetői ekkor úgy döntöttek, hogy összedolgoznak a hekkerekkel és figyelembe veszik az ajánlásaikat. Modernizálták a játékaikat, de úgy, hogy az alapokhoz nem nyúltak. Ma is büszkék arra, hogy az 1958 óta kiadott építőelemek mindegyike kompatibilis a ma piacon levőkkel. A modernizálás eredménye az lett, hogy 2004-ben minden addigi eladási csúcsot megdöntöttek. 11 év veszteség után fordult a kocka. Feladhatták volna, de tovább küzdöttek, mert hitték, hogy a lego kell az embereknek.
Mi sem adhatjuk fel. Küzdeni kell, mégpedig hittel! Azt tanácsolja a Biblia, hogy nézzünk fel Jézusra, a hit fejedelmére és bevégzőjére. Ha ránézünk, a legnagyobb viharok idején is kapunk annyi erőt, mely szükséges a kitartáshoz. Lehet, hogy a viharos idők rámutatnak arra, hogy bizonyos dolgokon változtatnunk kell, egy azonban maradjon változatlan: az alapok. Ha Jézusra és az Ő beszédeire építünk, van jövőnk!

A feledékenység

Hétfőn egy olyan tanácskozáson vehettem részt, melyen egyházunk korábbi és jelenlegi vezetői értekeztek a Közösség jövőjét meghatározó kérdésekről. Jómagam jegyzőkönyv-vezetőként voltam jelen a megbeszélésen. Miközben gépeltem, az egyházelnöknek csörgött a telefonja. Köszöntötte a vonal túlsó végén beszélőt, aztán hirtelen elsápadt. Bizonyára én is elsápadtam volna, ha akkor emlékeztetnek arra, hogy most egy másik összejövetelen kellene lennem és ott kellene előadást tartanom. A probléma végül megoldódott, mert az előadás színhelye nem volt túl messze tőlünk, így elnökünk hamar átért és eleget tett kötelezettségének.
Az esetet hallva a többi lelkipásztor is elmondta, hogy vannak olyan rémálmaik, melyekben elfeledkeznek egy temetésről, istentiszteletről, vagy az alkalomig már csak öt perc van hátra, de még mindig nem tudják melyik igeszakasz alapján fognak prédikálni. A feledékenység sajnos engem sem kerül el. Tegnap volt a Filemon szülői értekezlete. Feleségemet elvittem az iskoláig, ott kiszállt, én meg hazagurultam a gyerekekkel. Csak otthon vettem észre, miután kiszálltam az autóból, hogy szívem hölgye magánál felejtette a lakáskulcsot. Miután bezárta az ajtót, a kulcsot nem adta oda nekem, hanem belecsúsztatta a táskájába. Be kell vallanom, hogy feledékenysége, figyelmetlensége nem esett jól. Nem értem - mondtam neki -, hogy felejthetted el odaadni a kulcsot. No mindegy. Újra autóba ültünk, visszamentünk a városba, megkaptuk a kulcsot, és mindenki ment a maga dolgára. Aztán eljött az este, és mivel egész nap jegyzőkönyvet gépeltem, meg iskolaigazgatókkal tárgyaltam a most induló iskolamissziónk ürügyén, elfáradtam. Már fél tízkor kidőltem. Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy feltámadt a szél. Ekkor jutott eszembe, hogy az autóval nem álltam be a garázsba, ráadásul a kocsi tárva nyitva áll az udvaron. Így felkeltem, lementem és a kocsit bezártam. Ezalatt a hajnali szél kifújta szemeimből az álmot, úgyhogy legalább egy órát viaskodtam mire sikerült visszaaludnom.
Volt azonban nagyobb feledékenységem is. Tavaly szeptember körül Cseténybe mentünk hálaadó napra. A gyülekezet előtt a feleségemnek mondtam, hogy a gyerekekkel szálljon ki az autóból, én meg keresek valahol parkolóhelyet. Így is történt. Leparkoltam az autót, majd kiszálltam és mentem az imaházba. A kapuban jutott eszembe, hogy a legkisebb gyereket a kocsiban felejtettem. Olyan csendben üldögélt, hogy fel sem tűnt a jelenléte. Idén májusban ugyanez megtörtént. A Naomi óvodai évzárójára mentünk. A nagy sietségben ismét bezártam a lányomat a kocsiba. Hála Istennek néhány lépés után eszembe jutott, hogy a családunk hat tagú, így feltűnés nélkül visszaosontam a kocsihoz és pótoltam mulasztásom.
Mindez azért jutott eszembe, mert a Bibliában ezt olvastam: "Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek." (Jn 14,2-3) Ez egy csodálatos ígéret Jézus részéről. Voltak, akik az idők folyamán úgy gondolták, hogy a Mester megfeledkezett adott szaváról. Ezért írta Péter: "Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják..." (2Pt 3,9) Hiszem, tudom, hogy ez igaz. Ő nem feledkezett meg rólunk, és a nekünk tett ígéretekről. Teljes szívvel hihetünk neki, mert ahogy egy énekíró megfogalmazta: "Mit Isten ígért, szilárdan állja..." 

A cserépnek a tetőn a helye

Tegnap és tegnapelőtt megbeszéléseken vettem részt. Az egyik alkalom szünetében kinéztem az ablakon, ahonnan egy szomszédos épületre láttam rá. Egy lerobbant, gondozatlan épület volt ez, melynek tetőcserepei veszélyesen álltak-lógtak a tetőn. Miközben ezt néztem, eszembe jutott a Ben Hur című film egyik jelenete, melyben a ház alatt elvonuló katonák közé esik egy cserép, és ezzel elkezdődik a köztiszteletben álló család kálváriája.
A cserép azért van a tetőn, hogy óvja a házat és a benne lakókat az időjárási viszontagságoktól. Ugyanez a cserép viszont halálos eszközzé is válhat, ha kimozdul a helyéről. Korábban utaltam már Jenő barátomra, akinek nem túl régen amputálták az egyik lábát. Azért van lábunk, hogy a mozgásunkat segítse. Jenő esetében viszont azt mondta az orvos, hogy ha nem amputálják a lábát, akkor az élete kerül veszélybe. Amely végtagja addig segítette, az most életét fenyegette.
Mi is tagok vagyunk, Krisztus Testének tagjai. Feladatunk az, hogy az egész Test működését segítsük. Ha erről lemondunk, veszélybe sodrunk másokat is. Ha nem kötődünk megfelelően a Testhez, ha olyanok vagyunk, mint a laza tetőcserép, akkor csak problémákat okozunk. Vannak, akik a "tökéletes gyülekezet" keresgélése közben rájönnek, hogy ilyen nincs, ezért inkább otthon maradnak. Vajon a raklapon fekvő cserepek be tudják tölteni küldetésüket? Természetesen nem egészen addig, míg fel nem kerülnek a tetőre, ahol más cserepekkel együtt óvják a házat. Amíg nem mondunk le saját igazságunkról, amíg nem tanulunk meg másokkal együtt dolgozni, amíg nem értjük meg, hogy mi csak egy tag, egy cserép vagyunk a sok közül és egyedül semmit, de másokkal együtt mindent elérhetünk, addig okoskodhatunk, kiabálhatjuk a magunkét, fenyegethetünk másokat, de Istentől rendelt küldetésünk betöltetlen marad. Azt hiszem, hogy gyülekezeteink is sokkal erősebbek lehetnének, ha kevesebb lenne a kívülről bekiabáló és többen lennének azok, akik megtalálják annak módját, hogy miként segíthetik az egész test működését.

A kapcsolat

A múlt héten Keszthelyen jártunk. A Balaton partján lassan, komótosan vezettem és gyönyörködtünk a tájban, már ahol lehetett. Mert időnként azért meg-meg akadt a szemünk egy-egy szélfútta szemétgöngyölegen, vagy az autók ablakán kirepülő cigarettacsikkeken, ami mindig felborítja lelki békémet. Láttam azonban mást is: az egyik település határában egy gazban álló szőlőskert rondította a tájképet. 
Jézus arról beszél, hogy ő a szőlőtő, az Atya a szőlősgazda, és mi vagyunk a szőlővesszők. Minden kerten - így a szőlőskerten is - látható, ha foglalkoznak vele, de az is, ha elhanyagolják. Nem mondhatjuk, hogy az Atya elhanyagolja a kertet, és mégis... János evangéliumának 15. részében olyan szőlővesszőkről is olvasunk, melyek a sok gondoskodás ellenére nem teremnek gyümölcsöt, pedig a gazda munkája kifogástalan, és a szőlőtő egészséges. Hol  hiba? Nyilván nem a gazdában, nem a szőlőtőben, de még csak nem is a szőlővesszőben, hanem a kapcsolatban. A szőlővessző ugyanis akkor nem terem gyümölcsöt, ha elválik a szőlőtőtől. A szőlészethez értő szakemberek nyilván ezer okot fel tudnának sorolni a gyümölcstelenségre, de Jézus a lélek termőképtelenségének okát a vele való kapcsolat hiányára vezeti vissza. Gyümölcstelenségünk magyarázatát mi is másutt szoktuk keresni. Szeretünk hivatkozni nehézségeinkre, az ördög támadásaira, mások ellenünk elkövetett csúfságaira, a felgyorsult életre... Pedig a valódi ok a szőlőtőtől való elszakadás.
Jézus nem követeli, de szeretettel kéri: "Maradjatok énbennem és én is tibennetek." (Jn 15,4). Ha így teszünk, gyümölcsöt termünk. Milyen gyümölcsöt, gyümölcsöket? Vannak, akik az általunk Krisztushoz vezetett embereket tekintik annak. Akár így is érthetnénk az igéket, de ne feledjük, hogy az emberek megtérése sohasem egy ember munkájának az eredménye, hiszen ma is kellenek plántáló Pálok, és öntöző Apollósok. Viszont Krisztusban való gyökerezésünk, gyümölcstermésünk jeleként tekintem, ha meg tudunk bocsátani az ellenünk vétkezőknek, ha nem a magunk igazságát szajkózzuk, ha nem ítélünk, ha alázatosak és szelídek tudunk lenni a legkiélezettebb helyzetekben is, vagy ha nem mások gyümölcstelenségével foglalkozunk, miközben a saját portánkon is lenne tennivalónk. Az sem véletlen, hogy Jézus ezt mondja: "Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok" (Jn 13,35). A szeretet (még az ellenségé is), a tűrés, a megbocsátás nem a zsigereinkben leledző tulajdonságok. Gyümölcsök ezek, melyek a Krisztussal való kapcsolatunkból fejlődnek ki. Van azonban itt még egy érdekesség.
Egy másik példázatban Jézus egy olyan fügefáról beszél, mely három éve nem terem gyümölcsöt. Ennek ellenére a vincellér megkapálja, megtrágyázza, és várja a helyreállását. Van, amikor túl nagy pofont kapunk. Van, amikor felettébb elkeseredünk. Milyen jó, hogy a Gazda, a szőlőskert Ura nem azonnal nyúl az ásó, vagy a metszőolló után. Azt hiszem, hogy Urunk pontosan tudja, hogy vannak padlón töltött időszakaink, hogy néha nem úgy sikerül a gyümölcstermés, ahogy az elvárható lenne. Ennek ellenére várja, hogy vele való kapcsolatunk helyreálljon és újra teremjünk. Vessünk egy pillantást lelki életünkre. Vizsgáljuk meg a Szőlőtővel való kapcsolatunkat, és ha szükséges, változtassunk a dolgok menetén. 

Valakik és senkik

A legtöbb ember szeretne "valaki" lenni. Ismert, megbecsült, tisztelt ember, kinek neve elismerést vált ki másokból. Szeretnénk úgy élni, hogy még sokáig emlékezzenek ránk, és utódaink generációról generációra mesélhessék: ez az ember "valaki" volt.
Azt hiszem, hogy a valakivé válás vágya bennünk, keresztényekben is ott van, sőt, talán bennünk jobban, mint másokban. Ugyanis hamar előfordulhat, hogy minden iskolai előképzettség nélkül prófétává, apostollá, evangélistává, gyógyítóvá válik a hívő, és ettől a pillanattól kezdve elmondhatja: valaki lettem. Olyan valaki, akire odafigyelnek, akinek imáit, igehirdetéseit jegyzik, igénylik, várják. Voltam olyan összejövetelen, ahol az igehirdető ezt mondta: kívánjátok a lelki ajándékokat. Lehet, hogy én álltam rossz helyen, de a felszólítást követő imádságban körülöttem mindenki apostol, próféta, meg ördögűző akart lenni. Az adakozás, vagy a könyörületesség lelki ajándékáért nem repültek az imák az ég felé. 
A legtöbb gyülekezeti szakadás oka is itt keresendő, mert két "valaki" nem fér meg egy "csárdában". Egyébként megférhetnének, mert Péter is megtalálta a közös nevezőt Jánossal meg a többiekkel, de mi nem mindig vagyunk ilyen ügyesek. Nem azzal van a baj, ha valaki apostol, vagy próféta, de ha ezeket az elnevezéseket rangként értelmezzük, az bibliátlan.
Isten Igéje tele van névtelen hívőkkel. Prédikálunk Elizeusról meg Naámánról, de ha a hadvezér mellett nem állnak ott a névtelen szolgák, soha nem gyógyul meg. Amikor Naámán poklos lett, megszólalt a feleségét kiszolgáló zsidó hadifogolylány: "Vajha az én uram szembe lenne azzal a prófétával, aki Samariában van, kétség nélkül meggyógyítaná őt az ő bélpoklosságából." (2Kir 5, 3) Ha nem hangzik el ez a mondat, a vezér számára nincs menekvés. Vagy ha a szolgák nem térítik észhez sértődöttségében: "Atyám, ha valami nagy dolgot mondott volna e próféta neked, avagy nem tetted volna-é meg? Mennyivel inkább, amikor csak azt mondja, hogy fürödj meg és megtisztulsz?" (2Kir 5,13) Ahhoz, hogy a csoda megvalósuljon, szükség volt ezekre a névtelen, de Istennek engedelmes szolgákra. Ahhoz, hogy Isten ügye napjainkban is előre haladjon, szükség van az alázatos, minden önteltségtől mentes, névtelen "senkikre", hogy Ő, a Valaki elvégezhesse csodáját. Meg kell értenünk: nem akkor válunk valakivé, ha nevet, rangot szerzünk magunknak e Földön, hanem akkor, ha névtelenül, szinte észrevétlenül is elmondjuk azokat a mondatokat, megtesszük azokat a tetteket, melyek hozzájárulnak a mai Naámánok gyógyulásához. Ne feledjük: Isten Országának alapja nem a rang, a hírnév, vagy az elismertség, hanem a szeretet!