A feledékenység

Hétfőn egy olyan tanácskozáson vehettem részt, melyen egyházunk korábbi és jelenlegi vezetői értekeztek a Közösség jövőjét meghatározó kérdésekről. Jómagam jegyzőkönyv-vezetőként voltam jelen a megbeszélésen. Miközben gépeltem, az egyházelnöknek csörgött a telefonja. Köszöntötte a vonal túlsó végén beszélőt, aztán hirtelen elsápadt. Bizonyára én is elsápadtam volna, ha akkor emlékeztetnek arra, hogy most egy másik összejövetelen kellene lennem és ott kellene előadást tartanom. A probléma végül megoldódott, mert az előadás színhelye nem volt túl messze tőlünk, így elnökünk hamar átért és eleget tett kötelezettségének.
Az esetet hallva a többi lelkipásztor is elmondta, hogy vannak olyan rémálmaik, melyekben elfeledkeznek egy temetésről, istentiszteletről, vagy az alkalomig már csak öt perc van hátra, de még mindig nem tudják melyik igeszakasz alapján fognak prédikálni. A feledékenység sajnos engem sem kerül el. Tegnap volt a Filemon szülői értekezlete. Feleségemet elvittem az iskoláig, ott kiszállt, én meg hazagurultam a gyerekekkel. Csak otthon vettem észre, miután kiszálltam az autóból, hogy szívem hölgye magánál felejtette a lakáskulcsot. Miután bezárta az ajtót, a kulcsot nem adta oda nekem, hanem belecsúsztatta a táskájába. Be kell vallanom, hogy feledékenysége, figyelmetlensége nem esett jól. Nem értem - mondtam neki -, hogy felejthetted el odaadni a kulcsot. No mindegy. Újra autóba ültünk, visszamentünk a városba, megkaptuk a kulcsot, és mindenki ment a maga dolgára. Aztán eljött az este, és mivel egész nap jegyzőkönyvet gépeltem, meg iskolaigazgatókkal tárgyaltam a most induló iskolamissziónk ürügyén, elfáradtam. Már fél tízkor kidőltem. Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy feltámadt a szél. Ekkor jutott eszembe, hogy az autóval nem álltam be a garázsba, ráadásul a kocsi tárva nyitva áll az udvaron. Így felkeltem, lementem és a kocsit bezártam. Ezalatt a hajnali szél kifújta szemeimből az álmot, úgyhogy legalább egy órát viaskodtam mire sikerült visszaaludnom.
Volt azonban nagyobb feledékenységem is. Tavaly szeptember körül Cseténybe mentünk hálaadó napra. A gyülekezet előtt a feleségemnek mondtam, hogy a gyerekekkel szálljon ki az autóból, én meg keresek valahol parkolóhelyet. Így is történt. Leparkoltam az autót, majd kiszálltam és mentem az imaházba. A kapuban jutott eszembe, hogy a legkisebb gyereket a kocsiban felejtettem. Olyan csendben üldögélt, hogy fel sem tűnt a jelenléte. Idén májusban ugyanez megtörtént. A Naomi óvodai évzárójára mentünk. A nagy sietségben ismét bezártam a lányomat a kocsiba. Hála Istennek néhány lépés után eszembe jutott, hogy a családunk hat tagú, így feltűnés nélkül visszaosontam a kocsihoz és pótoltam mulasztásom.
Mindez azért jutott eszembe, mert a Bibliában ezt olvastam: "Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek." (Jn 14,2-3) Ez egy csodálatos ígéret Jézus részéről. Voltak, akik az idők folyamán úgy gondolták, hogy a Mester megfeledkezett adott szaváról. Ezért írta Péter: "Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják..." (2Pt 3,9) Hiszem, tudom, hogy ez igaz. Ő nem feledkezett meg rólunk, és a nekünk tett ígéretekről. Teljes szívvel hihetünk neki, mert ahogy egy énekíró megfogalmazta: "Mit Isten ígért, szilárdan állja..."