2012. április 23., hétfő

A tökfőzelékügy

Valamelyik nap Filemon fiunk kissé zavartan kezdte mesélni, hogy mi történt az iskolában. Éreztem, hogy valami nagyon nyomja a szívét. Néhány hát, meg izé és kéztördelés után elmondta, hogy a tanárnő elvette a tájékoztatóját és lehet, hogy kapni fog egy feketét. Miért? - kérdeztem. Mert órán nevettem, a Dávid megnevettetett - mondta.  

Örökké arról panaszkodunk, hogy a magyar ember  depressziós, búskomor, életunt. Persze, ha az iskolai nevetést fekete ponttal díjazzák, nem is csodálom, hogy ide jutunk! Félreértés ne essék: nem bujtogatom a fiaimat, nem tiszteletlenségre nevelem őket. De mi van akkor, ha nevet? Mi van akkor, ha padtársa mond valamit, amit ő humorosnak talál? Az egyetlen megoldás a tájékoztatóba vésett fekete pont? Ebből ügyet kell csinálni?

Hadd osszak meg egy tanulságos esetet Popper Pétertől: "Amikor az én fiam először hozta haza azt beírásul, hogy: 'Tisztelt szülő! A gyerek számtanórán fegyelmezetlen volt' - elgondolkodtam. Tessék mondani, ennek mi értelme van? Persze, rögtön aláírtam. De én is beírtam a könyvecskébe: 'Tisztelt tanárnő! A gyerek vacsoránál nem ette meg a tökfőzeléket.' Ezen persze lehet nevetni, de pedagóguskörökben nagyon letoltak: hát nem veszem észre, hogy a család, a szülő és az iskola között a fő kommunikációs eszköz az ellenőrző?! Ha ezt komolyan gondolják, az már régen rossz! Mert én nem vagyok ott az órán, hát mit akar tőlem a tanárnő? Pofozzam meg a gyereket, szidjam le a sárga földig? Ő meg nincs ott a vacsoránál, mit akarjak tőle én tökfőzelékügyben? Egymásra passzoljuk a gyerekkel járó problémát? A vacsora az én dolgom, érdekes órát tartani az övé." No comment.
 

2012. április 20., péntek

Orbán Viktor jó fej?

Érdekes beszélgetés alakult ki az egyik osztályban a tegnapi iskolalátogatásom során. Az óra derekán az egyik leányzó nekem szegezte a kérdést: "Maga szerint Orbán Viktor jó fej?" Ismerem az aktuálpolitikai kérdések érzékeny mivoltát, ezért egy pillanatig azon tűnődtem, hogy belemenjek-e a játszmába. Végül úgy gondoltam, miért ne.

Megkértem a kérdezőt, hogy egy kicsit pontosítsa, hogy mit jelent jó fejnek lenni. A válasz körülbelül az volt, hogy a Gyurcsány lopott meg hazudott, ehhez képest szerinte az Orbán jó fej. Szóval úgy tudom eldönteni, hogy valaki jó fej-e, ha valaki mással összemérem? - tettem fel a kérdést, mely után elbeszélgettünk értékekről, értékítéletről. Mivel a hitem felől is érdeklődtek, ezért bátorkodtam előhozni Sámuel példáját, akinek azt mondta Isten, hogy az ember azt nézi ami a szeme előtt van, de Isten a szíveket vizsgálja. Ez az - mondtam - ami miatt annyit szenvedünk. Meglátjuk ami szemeinkkel látható és hozunk egy ítéletet. Rád nézek - folytattam - és mondhatom, hogy nem vagy jó fej, mert nem tetszik a hajad, az alakod, a szöveged... Pedig ha igazán megismernélek, azt mondhatnám: tele vagy értékekkel. Mit látunk Orbán Viktorból? A politikai szereplését. Legfeljebb erről tudok ítéletet mondani. Nem tudom milyen apa csak azt, hogy öt gyermeke van, nem tudom milyen férj, csak azt, hogy van felesége, nem tudom milyen barát, munkatárs... Vagyis nem vagyok abban a helyzetben, hogy ítéletet mondjak róla. Rengetegen mégis megteszik pusztán az alapján, amit a tévében látnak. Nekik annyi információ éppen elég. Ez azért probléma, mert ez a szemlélet határozza meg a hétköznapjaikat is. Egyik embert nem érdekli a másik embersége, életének részletei. Csak ránéz, és a frizura, bőrszín, viselkedés alapján meghozza ítéletét.

Az említett leányzó az óra első felében csak a hátát mutatta nekem. Később megfordult ugyan, de egy papírra rajzolgatott. Az óra vége felé viszont perceken át a szemeimbe nézett annak ellenére, hogy nagy volt az alapzaj és ezer dolog elterelhette volna a figyelmét. Örülök, hogy Orbán Viktor ilyen jól összehozott bennünket.

2012. április 18., szerda

A szenvedés iskolája

"A szenvedés rossz, mert nem Isten teremtette. Az ember nem szenvedett a bűneset előtt, ezért egyértelmű, hogy a Mindenható ma sem akarhatja, hogy szenvedjünk. Éppen ezért, ha valami fáj, nem működik, hittel imádkoznunk kell, Isten pedig meghallgat és meggyógyít" - körülbelül így tudnám összefoglalni azt a szenvedésről alkotott látásmódot, melyet nem egy keresztény testvérem gondolkodásában fellelek. Én egy kicsit másként gondolkodom erről a témáról. 

Való igaz, hogy nem Isten teremtette a szenvedést és az is, hogy az ember nem ismerte a rossz fogalmát a bűneset előtt. Ennek ellenére a szenvedés Isten tanító eszköze lehet az ember életében. "A szenvedés lehántja a csalárdságot, csak az igazat, a lényeget hagyja meg. A legmélyebb emberi értékek jönnek elő: a nyíltság, a jóság utáni vágyakozás, a türelem, a bátorság, a béketűrés, a hit, a humor..." - olvasom egy könyvben. A szenvedés idején olyan dolgokat tanulhat meg az ember, amire egészségesen nem volt időnk, vágyunk, türelmünk. Tudjuk, hogy az élet véges, de sokak értékrendje csak akkor változik meg igazán, amikor megérinti őket a halál szele. Egy kórházi ágyon fekve másként gondolkodunk munkáról, házasságról, értékekről, más lesz  a fontos, a sürgető. Nem jó betegnek, munkanélkülinek, özvegynek lenni, de azt hiszem, hogy az élet ezen nehézségei gazdagíthatnak is bennünket, ha figyelünk az elrejtett üzenetekre, ha engedjük, hogy Isten tanítson minket.

Amikor bajba jutunk, Sátán talán a tenyerét dörzsölve várja, hogy "átkozzuk meg az Istent és haljunk meg". Micsoda csapást jelent számára, ha a szenvedő Isten-gyermekét a Teremtő felé fordulva, netán hálát adva látja? Mit érezhet, amikor nem az ő sátáni terve valósul meg a nyomorúságunk idején, hanem az isteni szándék?

Tehát úgy gondolom, hogy ha szenvedünk, akkor tanulunk. Tanuljuk magunkat, a fontosabb és eddig mellőzött dolgokat, a mennyei értékrendet. A szenvedés az élet magasabb iskolája, azon pedig nem kell csodálkoznunk, ha egy egyetemen többet követelnek tőlünk és többet kell fáradoznunk, izzadnunk, éjszakáznunk és vizsgáznunk, mint egy általános iskolában. Ilyen szélsőséges körülmények között jövünk rá igazán arra, hogy egyedül nem megy, egyedül nem tudunk megbirkózni a tananyaggal. De ki mondta, hogy egyedül kell vergődnünk? Bátorítsanak minket Jézus szavai: "ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig." (Mt 28,20b)

2012. április 17., kedd

A félelem

Nem tudunk a félelem nélkül élni. Megszoktuk, hogy van, sőt, bajba kerülnénk, ha nem lenne. Persze a munkanélküliségtől, betegségtől és a haláltól való félelmet szívesen száműznénk, de nem csak erről van szó. 

"Ha nem rakod el a ruhádat, nem mehetsz ki játszani" - mondjuk a gyereknek. Aztán a gyerek megteszi amit kérünk, persze nem azért, mert szíve diktálja, sokkal inkább a büntetéstől való félelem miatt. Vannak olyan férfiak és nők, akik válással fenyegetik házastársukat, de ismertem olyan fiatalokat (többet is), akik öngyilkossággal fenyegetőztek, ha szívük választottja nem mond igen házassági ajánlatukra. Végső eszköz ez, de tehetetlenségünk és gyengeségünk újra meg újra eljuttat oda, hogy a félelem eszközeivel sakkban tartsunk másokat. Ezért olyan kézenfekvő, hogy perrel, a hatóságokkal, veréssel és egyebekkel fenyegetőzzünk. Úgy hisszük, azt tapasztaltuk, hogy így elérhetjük kitűzött céljainkat.

Sajnos keresztény hétköznapjainkat sem feltétlenül kerüli el a félelemkeltés. Vannak, akik bizonyságtételükben a pokol bugyraival fenyegetőznek. Még egy régi énekünk is megfogalmazza: ""Itt vár a menny, ott a pokol, ha meg nem térsz, elkárhozol". Értem én a szándékot, a jóakaratot, de mégsem ez lenne a legjobb út a cél eléréséhez.

Jézus nem félelemkeltéssel érte el célját és ha megfigyeljük, senkit sem próbált fenyegetések között rávenni bűnei megbánására. Sőt! A Biblia írja: "A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben." (1Jn 4,18) Isten nem akar félelemben tartani minket, így hát nem lenne jó, ha mi bárkit is félelemben tartanánk, félelemmel láncolnánk magunkhoz, vagy félelemkeltéssel érnénk el kitűzött céljainkat. Gyakoroljuk inkább a szeretet erejét és meglátjuk, ettől mindenki boldogabb lesz!

2012. április 16., hétfő

"Csak ma van"

A napokban Joseph tiszteletesről olvastam, aki szegény, éhező, árva gyermekek százairól gondoskodik egy Kitale nevű kenyai kisvárosban. Minden áldott nap útra kel és több tíz kilométert gyalogol éhező, kivetett gyermekek után kutatva. Azon a helyen három éve nem esett eső. A tiszteletes a szárazság elején költözött ide. 

Egy nap turisták látogatták meg a tiszteletest, kiknek a következőket mondta: "Amikor a sivatagba megyek, semmit sem viszek magammal. Tudom, hogy Isten velem van. Az Ő gyermekeit keresem, és tudom, hogy Ő velem tart." Egyik nap Joseph egy beteg gyereket cipelt el magával. Késő este, kimerülten ért vissza. Miután kifújta magát, ezt mondta vendégeinek: "Csak ma van, és az, amire Isten ma kér".

Megragadott a tiszteletes története és ez az utóbbi mondat: "Csak ma van". Itt, nyugaton, hiszünk a holnapban. Már most tudni vélem, hogy körülbelül hogyan fog alakulni a hetem, mikor kivel találkozom, hova kell utaznom és ezzel nem vagyok egyedül. Van kenyerünk, hűtőszekrényünk, pénzünk, ezért fel sem vetődik, hogy csak a mával számoljunk. Pedig csak a ma van - a holnap bizonytalan.

Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket - írja a Biblia. Mert Istennél csak a ma létezik és az, amit ma megtehetek, amit ma meg kell tennem. Eszembe jut egy könyvjelző, amit legalább 20 éve kaptam. A Bibliát ábrázoló rajz alá ezt írták: "Úgy olvasd, mintha először és utoljára olvasnád!". Nem lehet, hogy az életet is így kellene élni? Mintha ez lenne az első és az utolsó napunk, mintha csak a ma létezne? Ez a tudat erőt adott Joseph tiszteletesnek, hogy minden egyes nap 30-40, vagy akár ennél is több kilométert gyalogoljon a három éve aszálytól szenvedő földön hátizsák, elemózsia és minden különösebb felszerelés nélkül.  Minden nap megtette, amit megtehetett. Semmit nem akart holnapra hagyni, mert csak a ma van. Talán nekünk is érdemes lenne a tiszteletes példáját követnünk...

2012. április 13., péntek

Hallgatni arany

Egyik nagypapámat sem ismertem; mindketten még a születésem előtt meghaltak. Anyai nagyanyámmal sem tölthettem sok időt, hiszen még nem voltam négy éves, amikor a Teremtő elszólította. Éppen ezért a Cartoletti mamáról őrzöm a legtöbb emléket. 

Egy utcányira lakott tőlünk, így volt idő, amikor minden nap átsétált, leült a konyhaasztal mellé és mesélt. Gyerekként jókat mulattam azon, hogy mindig ugyanazokat a történeteket mondta el semmit sem törődve azzal, hogy már százszor hallottuk. Persze nem ő volt az egyetlen, aki így "untatja" az utókort.

Később rájöttem, hogy nem véletlenül működnek így az idősek, nem véletlenül mesélik el újra és újra az egész életüket. Merthogy mást már nem tudnak adni, csak ezt: történeteiket, sok évtizedes tapasztalataikat. Ez persze túl unalmasnak tűnik, meg túl sietősek is a dolgaink ahhoz, hogy türelmesen hallgassunk. A bátrabbja el is mondja: "Mama, ezt már százszor mondta". Aztán később, amikor a mama már nincs, mit nem adnánk azért, hogy csak még egyszer halljuk a történeteket, mert bizonyos részletekre már nem emlékszünk elég jól.

Aztán ahogy telik az idő, azon kapjuk magunkat, hogy mi is újra meg újra ugyanazokat a történeteket meséljük el gyerekeinknek, unokáinknak. Miért? Mert ezek a nevek, események, történések nyomot hagytak bennünk, fontossá váltak számunkra és akarjuk, hogy fontosak legyenek utódainknak, és tanuljanak mindabból, amin mi átverekedtük magunkat.

Meglehetősen unalmas olvasgatni a bibliai nemzetségtáblázatokat. Egyik név a másik után, melyek számunkra semmit sem mondanak. Annak idején a zsidó nagyszülők újra meg újra elmondták utódaiknak őseik életét. Nem volt tévé meg internet, ezért leültek az esti tábortűzhöz és meséltek Noéról, Mózesről, Jóbról és a többiekről. A gyerekek először talán csak mosolyogtak, de később megértették az üzenetet. Megértették, hogy miért olyan fontos nagyapának újra meg újra elmondani a régmúlt dolgait. Így, mesélve, történetekben adták tovább életüket, hitvallásukat. Ma is ez történik, amikor egy szülő, nagyszülő mesélni kezd: átadja az életét. Nem lenne más feladatunk, mint hallgatva figyelni és megérteni a történetekben elhangzó kudarcok és sikerek tanulságait, és megérteni a szülők, nagyszülők hitvallását. Figyeljünk, hallgassunk amíg lehet és engedjük, hogy elődeink átadják életük alatt összegyűjtött kincseiket!

2012. április 11., szerda

Nézz ránk!

Korunk embere nem igazán tud mit kezdeni a szenvedéssel. Valaki találóan megjegyezte: "Elzárjuk a szegénységet, az öregkort, a halált, hogy mindennapi életünkben ne kelljen szembesülnünk velük. A szegényeket gettókba, az öregeket szanatóriumokba, a haldoklókat elfekvő osztályokra zárjuk. Fizetünk azért, hogy ne lássuk a szenvedést."

Nem tudunk mit kezdeni mások nyomorával. Gondoljunk bele, hogy mit élünk át akkor, amikor részvétet kell nyilvánítani egy gyászolónak, vagy meg kell látogatnunk valakit, akinek nincs sok hátra földi életéből. Gyomrunk görcsbe rándul és szeretnénk túl lenni az egészen. Talán a koszos-büdös hajléktalanok is ezért zavarnak minket. Nem annyira a kinézetük és szaguk, hanem a tehetetlenség érzete. Merthogy tudjuk, nem a mi száz forintunk fogja őket kimenteni a bajból, de úgy érezzük, hogy egyebünk viszont nincs amivel segíthetnénk.

A legtöbb járókelő úgy megy végig az utcán, mintha a nehéz sorsúak ott sem lennének, mintha észre sem vették volna őket. De még azok is, akik pénzt dobnak a műanyag pohárba vagy kalapba, csak a gyűjtőedényt nézik, de nem a nyomorult szemeit. Nem nézünk a bajban levő szemeibe. Ez túl kínos. Feszélyez bennünket. Odavetjük a pénzt (így nyugtatva lelkiismeretünket) aztán megyünk tovább. Így tettünk bizonyságot arról, hogy jó emberek vagyunk.

A templomba igyekvő Péterről és Jánosról ezt olvassuk: "Péter pedig mikor szemeit reá vetette Jánossal egyben, monda: Nézz mi reánk!" (ApCsel 3,4) Nem féltek ránézni a nyomorultra, sőt, őt is arra kérték, hogy nézzen rájuk. Itt kezdődik e csodás gyógyulás története. Az ötlet nem Pétertől eredt. Jézustól leste el ezt a "technikát", aki mindig ránézett az emberre, bele a szemeibe, aki nem a szenvedést, a nyomort, a leprát, vagy a halált látta, hanem az embert.

Nekünk sem a nyomort kellene meglátnunk, mert az félelmet kelt bennünk, a félelem pedig gúzsba köt. A baj mögött élő embert kellene észrevenni. Nem annyira a testet, mint a lelket. Ha az ékes kapuban ülő sánta nem gyógyult volna meg, számára akkor is emlékezetes lett volna Péterék megjelenése, hiszen valakik végre emberszámba vették, valakik nem a nyomorultat, a bűnöst látták meg benne, hanem az értéket, az Isten által teremtett embert.

Saját tapasztalatból tudom, hogy nehéz, de tanuljunk meg egymásra nézni. Tanuljunk meg túllátni a felszínen és engedjük, hogy Isten gyógyító eszközeivé váljunk.

2012. április 6., péntek

Jézus szenvedése a kereszten – orvosi szempontból




"Olyan vagyok, mint a kiöntött víz, csontjaim szétszedték, szívem, mint a viasz…"

A verés és korbácsolás utáni test súlyos hipovolémiában szenvedett. Ez a folyadékveszteséget jelenti, pontosabban a vérveszteséget… Az erő elfogy, a szervezet kiszárad. 

A keresztre feszítés súlyos kínzásnak számított a római korban. Jézus esetében is a kereszt felállításával, a testtel együtt való felemelésével igen erős nyomás nehezedett a csuklókra, karokra és a vállakra, így a könyök- és vállízületek ki is mozdultak a helyükről. A felemelt, megfeszülő és kifordított karok miatt a bordakosár fix, merev állapotba kerül.

Emiatt roppantul nehezítetté válik a kilégzés, és a normális légvétel is egyben. Az áldozat egészen kis légvételekre képes csak. (Ez is magyarázhatja, hogy Jézus a kereszten már csak néhány szót volt képes kimondani.) Az idő múlásával az izomzat a súlyos vérvesztés és oxigénhiány miatt görcsös, spasztikus állapotba kerül.

A halál oka a lassú fulladás…

• A kicsiny légvételek miatt a tüdő összeesik (kollabál).
• A csökkent oxigenizáció miatt nő a szén-dioxid arány (acidózis, elsavasodás alakul ki)
• A tüdőben folyadék rakódik le (tüdő-ödéma)
• A szív munkája nehezebb, szívelégtelenség lép fel

A halállal végződő út a keresztre feszítésnél a fulladáson át vezet.
A kis légvételek miatt a tüdő kisebb területenként fokozatosan „összeesik”, oxigénhiány (hipoxia) és szén-dioxid túlsúly (hiperkarbia) lép fel. A fent említett savasodás, acidózis mellet a veseműködés is károsodik, a vértérfogat csökkent, így a szív próbál kompenzálni, gyorsabb pulzussal. A tüdőből a folyadék nem tud ürülni, a tüdő vizenyőssé, ödémássá válik.
A hipoxia és acidózis miatt a szívműködés elégtelensége alakul ki.

Jézus halálának közvetlen okáról több teória is van, egyik szerint a szívburok telt meg folyadékkal és ez gátolta a szívműködést, a másik szerint – szó szerint – megszakadt a szíve (kardiális ruptúra). Végül is orvos szempontból halálát (és általában a keresztre feszítettek halálát is) a nagymértékű folyadékvesztés (hipovolémiás sokk), a totális kifáradás, a légzési elégtelenség, és végső soron az akut szívelégtelenség okozta…

"Bevégeztetett… Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet…"
(egeszsegkalauz.hu)

2012. április 5., csütörtök

A leleplezések napja

Nagycsütörtök a leleplezések napja volt. Ekkor derült fény Jézus elárulójának kilétére, egyértelművé vált, hogy valójában mi a Főtanács szándéka és az is, hogy Péter nem is olyan erős, mint amilyennek korábban tűnt. Jézus eme kedves tanítványának szíve és önértékelése darabjaira tört ezen a napon.

Az apostol elszántságát ismerjük: "Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem" (Mk 14,29). Aztán mégis. Először elalszik Jézus vért izzadó imádsága közepette, majd megtagadja Mesterét. Elhatározásából csak annyira futotta, hogy lecsapja a főpap szolgájának fülét. Ezen a napon Péternek újra kellett gondolnia Jézushoz való viszonyát és a saját magáról alkotott képét.

Nagycsütörtök minket is önvizsgálatra hív. Ez az a nap, amikor eszünkbe juthatnak Istennek tett ígéreteink, kudarcaink, amikor rájöhetünk, hogy Krisztushoz való hűségünk nem szavainkon áll vagy bukik. Néha olyan hűségesnek, kitartónak látjuk magunkat, akiket még a börtön vagy a halál sem tántoríthat el Jézus mellől. Aztán jön egy pillanat, amikor a test erőt vesz a lelken, amikor csalódnunk kell önmagunkban, amikor darabjaira hullik kivagyi természetünk.

Nagycsütörtök újraértelmezte Péter és Jézus kapcsolatát. Az addig heveskedő, néha másokat kioktató, fület csapkodó ember eltűnt, hogy aztán feltámadhasson helyette valaki, aki szíve legteljesebb őszinteségével tudta elmondani: "Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy én szeretlek téged" (Jn 21,17). Adja Isten, hogy e szép hitvallás mind több szívből hangozzon el napjainkban is!

2012. április 3., kedd

A pazarlásról

Sokáig azt hittem, hogy a tékozlás bűn. A bibliai értékrendbe számomra a spórolás, a takarékoskodás, az előre gondolkodás, az értékek megbecsülése tartozott. A nagyhét bibliai leírása viszont arra késztetett, hogy átgondoljam ebbéli nézeteim.

Négy gyermek mellett igencsak meg kell gondolnunk, hogy mire adjunk ki pénzt. Ha együtt boltba megyünk, szinte minden polcon találnak valamit, ami nélkül nem élet az élet - legalábbis akkor és ott így gondolják. Mit tehetek? Elkezdek magyarázkodni és próbálom velük megértetni, hogy vannak fontosabb dolgok is. Így megy ez hétről hétre, évről évre. De jól van ez így?

A racionalizmus fontos dolog, de a szeretet időnként irracionalitást igényel. Néha éppen a szeretet nevében adnunk, tennünk kell valamit, ami számunkra költség, esetleg teher, de gyermekünk, házastársunk számára annak bizonyítéka, hogy szeretjük. Egy ilyen szeretet-megnyilvánuláson tört ki a vita a poklos Simon házában, Betániában (Mk 14,1-11). A bűnösnek titulált asszony ugyanis annyi olajat öntött Jézusra, hogy Júdás számára ez már tékozlásnak, pazarlásnak tűnt.

Az asszony cselekedetét csak az tudja megérteni, aki valaha is tett valakiért valami olyat, ami túlmutatott az emberi kötelességtudaton. Ezért érzem fontosnak, hogy szeretteinkért időről időre olyan dolgokat is tegyünk, melyek kívülről akár pazarlásnak is tűnhetnek, de az érintett számára örökké emlékezetes szeretet-jelképpé válik. Maga Jézus is ezt mondta: "Valahol csak prédikálják ezt az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony cselekedett, azt is hirdetni fogják az ő emlékezetére" (Mk 14,9). Szeretnék úgy élni, viselkedni, költekezni, hogy a környezetemben élők szívében-emlékezetében maradhasson rólam valami emlékezetes, valami, ami irántuk érzett szeretetem emlékoszlopává válhat. Ma ezt értette meg velem a bűnös asszony háromszáz dénáros pazarlása.

2012. április 2., hétfő

Reggeltől estig

Jób könyvében találkozunk Elifáz szavaival, aki egy szőrborzoló sugallatra hivatkozva a következő üzenetet adta át Jóbnak: "Vajon a halandó igaz-é Istennél: az ő teremtője előtt tiszta-é az ember? Ímé az ő szolgáiban sem bízhatik és az ő angyalaiban is talál hibát: Mennyivel inkább a sárházak lakosaiban, akiknek fundamentumok a porban van, és könnyebben szétnyomhatók a molynál?! Reggeltől estig gyötrődnek, s a nélkül, hogy észrevennék, elvesznek örökre" (Jób 4,17-20)

Pontos leírása ez annak a sátáni megtévesztésnek, melynek áldozatává vált az ember. Vagyis: "reggeltől estig gyötrődnek, s anélkül, hogy észrevennék, elvesznek örökre". Nem egy olyan embert ismerek, aki kénytelen hazavinni munkáját és így sem győzi. Van olyan barátom, akinek a feleségét a munkahelyről vitték kórházba. Főnökeit nem érdekelte, hogy már alig vonszolja magát, mert a termelésnek haladnia kell - reggeltől estig, ünnepnapokon és hétvégéken is.

Sokkal több holmink van, mint a 100 évvel ezelőtti generációknak. Nekik még nem volt autójuk, televíziójuk, számítógépük... És talán annyi gyötrődéssel töltött percük sem, mint a mai embernek. Családok ezreit tartja rettegésben a kilakoltatás réme. Hány korombeli férfi és nő van, aki kénytelen volt hitelt felvenni és kénytelen lesz törleszteni azt egészen nyugdíjas koráig? Hányan vannak, akik pont a megemelkedett törlesztőrészletek miatt nem a luxusról, de már a normális táplálkozásról is kénytelenek lemondani? Hányan vannak, akik a sok idegeskedés miatt már csak altatókkal tudnak álomba merülni? Mi ez, ha nem reggeltől estig való, lelkünket felemésztő gyötrődés?

Milyen igaza volt a zsoltárosnak, aki ezt írta: "Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és csúfolódók székében nem ül; hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége, és az ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal" (Zsolt 1,1-2). Isten nem azért ad napokat napjainkhoz, hogy gyötrődjünk, mulandó, sokszor haszontalan dolgokat kergessünk. Aki ezt teszi, nagy elfoglaltságában észre sem veszi, hogy elveszett, mégpedig örökre. Sátán ezt pontosan tudja. Ezért jutottunk oda, hogy ebben az elvileg kényelmes, gépesített, agyonszámítógépezett világban senkinek semmire nincs ideje, így természetesen Istenre és a saját lelkünkre sem. Így veszik el az ember: futva, rohanva, aktuális bajaiba belegabalyodva, észrevétlenül. Legyünk óvatosak! Figyeljünk arra, hogy mivel töltjük időnket reggeltől estig és arra is ügyeljünk, hogy Isten mindig megkaphassa a neki járó részt. Ha így teszünk, ha az "Úr törvényéről" tudunk gondolkodni éjjel és nappal, mi is boldog emberek leszünk.

Összes oldalmegjelenítés