2014. szeptember 16., kedd

Ki a próféta?

„Az isteni akarat, szándék közvetítője; isten kiválasztott embere. Jós, látnok.” Ez a meghatározás szerepel az Idegen szavak és kifejezések szótárában a „próféta” címszó alatt. Azt hiszem, hogy a definíció némi pontosításra szorul.

A Biblia számos prófétát említ meg. A zsidó hagyomány negyvennyolcat tart számon, olyanokat, kiknek próféciái az utókor számára is fennmaradtak. Érdekes módon Rási (1040-1105) a Talmudban (Megilla 14a) csak negyvenhatot sorol fel, a két utolsóról pedig azt írja: nem tudja kik voltak. Keresztény emberként nekem azért lenne javaslatom...

Maga a prófétai hivatal az újszövetség embere előtt sem ismeretlen, hiszen Pál apostol szerint az Isten „adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul” (Ef 4,11). Mára viszont a próféták mintha eltűntek volna. Ezt a bizonytalanságot némelyek ki is használják, és állításuk szerint a pünkösdi csoda – benne a prófétálással – csak az apostolok idejében működött, illetve sok mindenre ma már nincs is szükség – így a prófétákra sem –, hiszen az írott Igében minden kérdésre megtaláljuk a választ. Ez utóbbi érvelés már csak azért is furcsa, mert Izraelben is működtek próféták, nem is kevesen, jóllehet volt Tórájuk. A kettő akkor sem ütötte egymást; helye volt a kimondott prófétai szónak csakúgy, mint a Tórának, az írott Igének. Miért lenne ez ma másként?

Hiszem, hogy ma is vannak próféták, de abban is biztos vagyok, hogy nem a fennakadt szemek és az elváltozott hang az ismertetőjelük. Valójában akkor ki is a próféta? A kérdés Naftali Kraus egyik könyvében (Bírák és próféták) is előkerül, de a szerző először arra keresi a választ, hogy ki nem próféta?
Eszerint nem feltétlenül próféta az, akivel Isten beszélt, hiszen ebben az esetben prófétának kellene tartanunk Kaint, Hágárt vagy Sámson anyját is. Az sem feltétlenül próféta, aki jövendöl, ugyanis sok ismert próféta nem foglalkozott ezzel. Azt sem mondhatjuk, hogy próféta az, aki valamilyen csodát tett. De akkor ki a próféta? Naftali Kraus ezt a definíciót adja: „egy olyan valaki, aki magas szellemi kvalitások birtokában, a szent inspiráció (Ruách Hákódes) alapján közvetíti Isten igéjét a néphez”. Ebben persze benne lehet a jövendölés is, de nem feltétlenül, és ugyanez igaz a csodatételre is.
Egy másik jellemzője a prófétának a küldetéstudat, vagyis, hogy ő „Isten küldetésében jár el, cselekszik, teszi a dolgát”.  

Ennek fényében érdemes magunk elé képzelni bemerítő Jánost. Jézus így nyilatkozik róla: „Mert mondom nektek, hogy azok között, akik asszonytól születtek, egy sincs nagyobb próféta Keresztelő Jánosnál; de aki kisebb az Isten országában, nagyobb ő nála” (Lk 7,28). Jánosnak a Bibliában fennmaradt szavai a megtérést, az Istenhez való visszatérést sürgetik – ebben valószínűleg nem volt különb a ma élő prédikátoroknál. Ő nem az a próféta, aki – mint például Dániel – a távoli jövendőről beszélt volna.
Van még egy érdekes mondat, amit feljegyez róla az Írás. Íme: „És sokan mentek őhozzá és mondták, hogy: János nem tett ugyan semmi csodát; de mindaz, amit János efelől mondott, igaz volt” (Jn 10,41). Vagyis megismerünk egy olyan személyt, aki nem a távoli jövőt fürkészi, egyetlen csodát sem tesz, mégis, Jézus a legnagyobb prófétaként jellemzi.

A próféta az a személy volt, aki egyfajta közvetítőként ott állt Isten és a nép között, hogy képviselje és szólja az Igét. A valóságban ez nem mindig volt egyszerű. Bemerítő János egy alkalommal Heródeshez címezte e szavakat: „Nem szabad neked a testvéred feleségével élned” (Mk 6,18). Valószínűleg többen egyetértettek ezzel, de senkiben nem volt elég erő, bátorság ahhoz, hogy ki is mondja ezt. János – a Szentlélektől inspirálva – megtette. Nem véletlen az, hogy számos próféta – szókimondó természete miatt – kegyvesztetté vált, vagy terhes lett számára a prófétai hivatal, mint Jeremiás esetében, aki felrótta „munkaadójának”: „Rávettél Uram engem és rávétettem, megragadtál engem és legyőztél! Nevetségessé lettem minden időre, mindenki csúfol engemet; Mert ahányszor csak szólok, kiáltozom; így kiáltok: erőszak és romlás! Mert az Úr szava mindenkori gyalázatomra és csúfságomra lett nékem” (Jer 20,7-8). Ekkorra Jeremiás is megértette, hogy nem könnyű Isten szócsövének lenni, jóllehet az elhívásakor Isten ezt egyértelművé tette: „Ne mondd ezt: Ifjú vagyok én; hanem menj mind azokhoz, akikhez küldelek téged, és beszéld mindazt, amit parancsolok neked. [...] És kinyújtotta az Úr az ő kezét, és megillette számat, és mondta nekem az Úr: Íme, az én igéimet adom a te szádba!” (Jer 1,7.9). Vagyis a prófétai elhívás lényege itt sem volt más, mint az Ige hirdetése, képviselete.

Ebben a szövegösszefüggésben elmondhatjuk, hogy Pál apostol a prófétai öntudatot erősíti Timóteusban, amikor azt írja neki: „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással” (2Tim 4,2). Egy résszel korábban arról beszél az apostol, hogy az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, stb. lesznek. Nos, Timóteusnak – és nekünk is – ilyen körülmények között kell képviselni az Igét. Nem szabad, hogy megvásárolhatók legyünk, hogy némi juttatás, anyagi, politikai vagy más előny kedvéért, vagy akár a félelem miatt hallgassunk. Az Igét hirdetni kell – a prófétának mindenképpen.


Ezek fényében számomra nem kérdés, hogy manapság szükség van-e prófétákra. Inkább azt mondom: ma nagyobb szükség van rájuk, mint valaha. Mert ki fogja megmondani a Heródeseknek, hogy „nem szabad”? Ki fogja hirdetni és felvállalni a mennyei értékrendet az élet legkülönbözőbb területein? Ma, amikor reklámot kap a homoszexualitás, a toleranciának nevezett akaratgyenge téblábolás, amikor a szeretet nevében jobb hallgatni és nyelni, ki fog Jeremiásként, vagy bemerítő Jánosként odaállni mások elé és szólni az Igét? Hirdesd az Igét – írja Pál, majd utal arra, hogy ez az Ige néha alkalmatlan helyen és időben akar megszólalni, máskor feddeni és inteni fog, de ettől nem szabad megijedni, mert mindez hozzá tartozik a prófétai küldetéshez. Hiszem, hogy sok-sok keresztény ember feladatul kapta, hogy prófétaként, a Szentlélektől inspirálva szólja, hirdesse az Igét. Erősödjünk meg ebben a küldetésünkben! 

2014. szeptember 10., szerda

A Lélek erejével

A zsidók ügyességét is dicséri, hogy képesek voltak elkészíteni a Szent Sátort és annak minden berendezését nomád, pusztai körülmények között. A szaktudás azonban kevés lett volna, ha Isten nem adja Lelkét: „Íme az Úr név szerint hívta el Bésaléelt ... és betöltötte őt Istennek lelkével, bölcsességgel, értelemmel és tudománnyal minden mesterségben...” (2Móz 35,30-31).

A sátor alakját, méretét, berendezési tárgyait nem az emberi fantázia szülte. Isten mindent pontosan megmutatott és elmondott Mózesnek, amikor a hegyen beszélgetett vele. Ezt a látomást kellett megépítenie Bésaléelnek. De hogyan? Hogy tudná elkészíteni a sátort, hiszen annak mennyei mintáját nem ő, hanem Mózes látta? Nem lett volna egyszerűbb, ha Mózesnek annak idején ezt mondja Isten: „Gyere fel hozzám a hegyre és hozd magaddal a mérnökeidet is”? Ezt a furcsa helyzetet a Lélek oldja meg. Lakozást vett Bésaléelben, aki ettől kezdve tudta, hogy mit látott Mózes!
Persze az is előfordul, hogy nem jön a Lélek, vagy nem úgy, ahogy mi szeretnénk. Ettől azért ambícióink még vannak. Egy újszövetségi történet jól ábrázolja ezt a helyzetet. Péter, Jakab és János felkísérik az Úr Jézust a megdicsőülés hegyére, ahol Jézus elváltozik és megjelenik mellette Illés és Mózes. Miközben beszélgetnek, Péter előáll a sátorépítés gondolatával: „Uram, jó nékünk itt lennünk. Ha akarod, építsünk itt három hajlékot, neked egyet, Mózesnek is egyet, Illésnek is egyet” (Mt 17,4).
Az ószövetség elmeséli, hogy micsoda dilemmát jelentett Salamonnak a templomépítés. Ő így imádkozott: „De kinek volna annyi ereje, hogy neki házat csinálhatna? Az ég és az egeknek egei őt be nem foghatják, s ki vagyok én is, hogy neki házat csinálhassak?” (2Krón 2,6). Nos, ennek a dilemmának nyoma sincs Péternél. Egy balta, néhány suhintás, és már áll is a hajlék – gondolhatta. Szimpatikus lehet ez a „menjünk és tegyük” lelkesedés, mely azonnali eredményeket kínál. A hétköznapokban is találkozunk a jelenséggel. Mert például hogy lehet étrend-, élet- és gondolkodásmód-változtatás nélkül a lehető leggyorsabban lefogyni? A választ sokszor egy-egy kapszulába rejtik. Nincs veríték, munka, csak egy pirula, amitől várjuk a csodát.
Bésaléel munkája aprólékos és nehéz volt, ami sokszor talán a tervezőasztal mellett, látható eredmények nélkül zajlott. Ezért (is) kellett a Lélek, aki naponta inspirálta, erősítette, hogy elkészülhessen a hajlék.
Rengeteg kérdőjelet látunk magunk körül a nagyvilágban, társadalmunkban vagy akár gyülekezeteinkben, melyek kiegyenesítéséhez nem elég a lelkesedés. A valós megoldások megtalálásához ez kevés, ha nem jön a Lélek, aki kitartást és erőt ad, aki képessé tesz arra, hogy pusztai körülmények között is megvalósulhassanak a mennyei álmok.



2014. augusztus 21., csütörtök

Mint csillagok az égen

„Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent, hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban...” (Fil 2,14-15)

Az örökös után áhítozó, de egyre korosabb és emiatt egyre elkeseredettebb Ábrámnak egy este ezt mondta a Mindenható: „Tekints fel az égre és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod” (1Móz 15,5a). Ha Ábrám szót fogad és belekezd a csillagszámlálásba, nagyjából háromezerig juthatott volna; egy csillagfényes este a horizontunk felett állítólag ennyi csillag észlelhető szabad szemmel. Évezredekkel később Galileo Galilei (1564-1642) a távcsövének segítségével tízszer ennyi, vagyis nagyjából 30 ezer csillagot láthatott, de a 19. század közepén Friedrich W. Argelander csillagász már 324.198 csillagból álló csillag-jegyzéket állított össze. 2010-ben a világsajtó a következőt írta: „A Nature tudományos szaklapban megjelent friss tanulmány szerint a jelenlegi számítások 3 billiószor 100 milliárdra teszik az univerzumban található csillagok számát” (forrás: inforadio.hu). Modern felszereléseink ellenére nem állíthatjuk, hogy meg tudtuk számolni a csillagokat, vagyis Jeremiás prófétának még mindig igaza van: megszámlálhatatlan az ég serege (Jer 33,22).


Pál apostol a csillagokat állítja példakép gyanánt a filippibeli hívők elé. Noha rengeteg csillag van, az apostol nem azok számára, hanem fényerejükre mutat. Ezek az apró, de fényes pontok vezették egykor a hajósokat is. Nem véletlenül estek kétségbe Pál utastársai, amikor útban Róma felé „több napon át sem nap, sem csillagok nem látszottak” (ApCsel 27,20a). Ugyanilyen kétségbeejtő, ha mi sem látszunk, ha takarásban maradunk, vagy ha a véka alá bújunk. Azért éltet minket a mi Urunk, hogy világítsunk, és utat mutassunk az útkeresőknek. Tegyük ezt, és ragyogjunk rendületlenül, mint „csillagok e világban”! 

2014. augusztus 19., kedd

Vasszekerek

A zsidó honfoglalás sokkal körülményesebben alakult, mint ahogy azt az isteni ígéretek, vagy a nép fogadkozása kapcsán várni lehetett. A feladat ugyan nem volt lebecsülendő, de ne feledjük, hogy a pusztán való átkelés (gyermekekkel, állatokkal) is megoldhatatlannak tűnt. 

A kánaáni népek féltek a beáramló zsidóságtól, hiszen hírük megelőzte őket. Hallották, miként jöttek ki Egyiptomból, és hogy élték túl a pusztát. Jerikó bevétele után tovább erősödött a félelem, hiszen kiderült, hogy a városfalak sem jelentenek menedéket. Az izraeliták később mégis megtorpantak. Hogy miért? A Bírák könyve két ellentétes magyarázatot is ad. Az egyik egy angyal szájából hangzik el: "Felment pedig az Úrnak angyala Gilgálból Bókimba, és monda: Én vezettelek fel titeket Egyiptomból, és hoztalak benneteket erre a földre, amely felől megesküdtem a ti atyáitoknak, és mondék: Nem bontom fel az én szövetségemet ti veletek soha örökké. Csakhogy ti se kössetek frigyet ennek a földnek lakosival, rontsátok le az ő oltáraikat; de ti nem hallgattatok az én szómra. Miért cselekedtétek ezt? Annakokáért azt mondom: Nem űzöm el őket előletek, hanem legyenek nektek mint tövisek a ti oldalaitokban, és az ő isteneik legyenek ti nektek tőr gyanánt" (Bír 2,1-3). A másik magyarázat sokkal földhözragadtabb: "Vala pedig az Úr Júdával, és kiűzte a hegység lakóit; de a völgy lakóit nem lehetett kiűzni, mert vasszekereik voltak" (Bír 1,19).

Tehát az egyik magyarázat szerint a sikertelenség oka az Istentől való elfordulás, illetve az idegen, kiirtásra szánt bálványok adoptálása, míg a másik magyarázat a fejlett haditechnikára, a vasszekerekre hivatkozik. Mielőtt eldöntenénk, hogy melyik magyarázat áll közelebb a valósághoz, vessünk egy pillantást önmagunkra. A vasszekerekre fogni kudarcaink okát mindig egyszerűbb, mint bevallani: eltértem az Istennek tett ígéretemtől, ezért van a baj. A vasszekér ugyanis sokkal megfoghatóbb, sokkal valóságosabb, ezért hivatkozási alapnak is jobban megfelel, mint egy-egy lelki-szellemi tényező. Pál apostol így figyelmezteti az efézusi hívőket: "Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak" (Ef 6,12). Tehát a valódi ok nem a test, a vér, vagy a vasszekerek, még ha alkalmasint úgy is tűnik! A honfoglaló zsidók is beláthatták volna, hogy annak az Istennek, aki ledöntötte Jerikó várfalát, vagy aki szétzúzta az egyiptomi hadsereget, a vasszekerek sem jelenthetnek gondot. Istent nem állíthatja meg a modern haditechnika! Egyetlen dolog törheti meg erejét: a hitetlen, Istentől elpártolt szív.

Amikor az Úr angyala elmondta feddését, a nép sírva fakadt, majd áldoztak az Úrnak. A Biblia azt is feljegyzi, hogy Józsué és a vének idejében - akik szem- és fültanúi voltak Isten csodatetteinek - Izrael az Urat szolgálta. Ez a nemzedék, a szem- és fültanúk azonban kihaltak, a következő generációk pedig más elvek mentén élték mindennapjaikat. Nem volt már személyes istenélmény, a Tóra üres szöveggé, az istentisztelet erejét vesztett liturgiává vált. Az új nemzedék, a fiatalok viszont többet akartak. Megfoghatóbb, láthatóbb istenre vágytak, ezért ahelyett, hogy elpusztították volna a bálványoltárokat, felmelegítették az idegen istenek tiszteletét. A vasszekerekre való hivatkozás jó volt kifogásnak, de a valóság az volt, hogy szívük elfordult Istentől.

Mindig lesz egy szekér, egy személy, vagy olyan körülmény, amire ráfoghatjuk kudarcainkat, egy helyben való toporgásunkat, de talán mindig lesz egy angyal is, aki szembesít a valósággal: "de ti nem hallgattatok az én szómra". Hallgassunk Istenre és higgyük el, hogy ha hűségesek maradunk hozzá, nincs az a vasszekér, mely megállíthatná Őt!

2014. május 21., szerda

A konyha butító légköre

„Elvtársak, ahhoz, hogy jobban éljünk, még egy kicsivel jobban kell dolgoznunk” – mondogatta Kádár János valamikor a 70-es években. A X. pártkongresszuson pedig arról beszélt, hogy „A szocializmus a munka társadalma”. Hogy mennyire komoly üzenete volt ez a 70-es éveknek, jól mutatja, hogy a kongresszus írott anyagát 545 ezer példányban jelentették meg.

A kádári felfogás persze áldozatokkal is járt. Jó példa erre a nők helyzetének alakulása, akiknek a lenini eszmék alapján – főleg a munka világában – igyekeztek egyenjogúságot biztosítani. Egy 1972-es kiadvány Lenin szavait idézi: „...nem lehet biztosítani a valódi szabadságot, a szocializmusról nem is szólva, sőt még a demokráciát sem lehet felépíteni, ha nem ragadjuk ki a nőket a háztartás és a konyha butító légköréből”. A szavak mellől persze a tettek sem maradhattak el. 1960 és 70 között mintegy kétmillió nőt vettek munkaviszonyba. Ezzel csak az volt a probléma, hogy a termelésben eltöltött időt követően a konyha butító légkörét továbbra is magukba kellett szívniuk. Egy korabeli vizsgálat szerint egy átlagos munkásnő napi 4,2 órát töltött házimunkával. Persze a szocializmus próbálta orvosolni a bajokat; ekkor hozták létre az üzemi étkezdéket és a mosodákat, hogy a dolgozó nők válláról levegyék a terhet. A bevásárlás és takarítás – a gyereknevelésről nem is beszélve – még így is a nőkre maradt, de 1971-ben Erdei Lászlóné a Nőtanács elnökeként biztató jövőképet festett fel: „...a háztartási munka könnyebbé vált, mivel bevezették a szabad szombatot, [...] korszerűen felszereltek a lakások, terjednek a háztartási gépek, és jó tisztítószerek kaphatók”. Vagyis a jobban dolgozó elvtársak rákölthették a pluszbevételeket egy olyan modern életre, ahol a családanyát alig látta a férje, gyermeke, mert ha nem a gyárban, akkor a lakásban dolgozott, vagy éppen valamelyik bolt előtt ácsorgott kenyérre várva.
A 70-es évek óta a háztartásvezetés egyértelműen könnyebbé vált; mikrohullámú sütők, takarítógépek, automata mosógépek segítik a munkát. Ennek ellenére a KSH egy 2002-es felmérése szerint egy átlagos magyar nő továbbra is napi négy órát tölt házimunkával. Hát nem érdekes és tanulságos?
A bibliai Márta is jól ismerte a konyhai légkört, hiszen még akkor is azt szívta, amikor egy másik helyiségben mennyei légkör uralkodott. Ekkor mondta neki Jézus: „Márta, Márta, szorgalmas vagy és sokra igyekezel, de egy a szükséges dolog: és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik ő tőle” (Lk 10,41-42).
Mit jelent jobban élni? Modernebb konyhát és jobb autót? Jézus szerint inkább több vele, előtte töltött időt, mert a valódi szabadságot ma és holnap is csak ő, az Isten Fia tudja megadni – a dolgozó nőknek is!


2014. május 9., péntek

Gyógyítsd meg!

Nem tudni pontosan, hogy ki volt Izrael királya Naámán poklossága idején, de bárkiről is legyen szó, bizonyára az életkedve is elment amikor eljutott hozzá a szír király kérése (vagy inkább parancsa): "Naámánt azért küldtem hozzád, hogy gyógyítsd meg bélpoklosságából". Semmi "kérem", vagy "legyen szíves", egyszerűen csak: gyógyítsd meg.

A zsidó király érthetően kiborul: hát Isten vagyok én? Egyébként ez a történet egyik csúcs-, vagy a király szemszögéből nézve inkább mélypontja, amikor is beismeri az uralkodó: én sem tudok mindent megoldani. Meggyőződésem, hogy szükségünk van azokra az élethelyzetekre, amikor az élet kikényszeríti belőlünk az őszinte megvallást: nem vagyok Isten, csak egy korlátolt, Istenre és másokra szorult ember. Ez a mélypont alkalmas eszköz lehet Isten kezében arra, hogy "helyre tegyen" bennünket.  

Hogy Naámán történetét jobban megértsük, értenünk kellene a szír oldalt is. Ott, a pogányoknál ugyanis más mederben folyt az élet mint a zsidóknál. A zsidó királyságokban (Júdában és Izraelben) rendre felbukkantak azok a próféták, akik újra meg újra "beolvastak" az éppen aktuális uralkodónak, ha az valamit nem a Tóra szellemében művelt. A szíreknél - de másutt is - ez ismeretlen volt. Ott a király valóban egyfajta isteni szerepkörben tetszelgett. Voltak varázslói, jövendőmondói (ezt láthatjuk például az egyiptomi kivonulás történetében is), de ezek úgy táncoltak, ahogy a király akarta. Na mármost, ha van egy tábornokom, akin nem tudnak segíteni az én varázslóim és van egy vazallusom, akinek a "birtokában" van egy olyan varázsló, vagy próféta, vagy nevezzük akárminek (gondolhatta a szír király), akkor a képlet egyértelmű: megparancsolom hűbéresemnek, hogy gyógyítsa (vagy gyógyíttassa) meg tábornokomat. Amikor ezt meghallotta Izrael királya, megszaggatta ruháját. Hogy miért? Mert ő nem rendelkezhetett a próféták között. Tudta, hogy nem kényszerítheti Elizeust, mert ő ugyan Izraelben él, de fölötte Isten uralkodik, ő mondhatja meg neki, hogy mikor és kit gyógyítson meg. Nagyot sóhajthatott a király, amikor meghallotta, hogy a próféta kész fogadni a talán egyre ingerültebb szír küldöttséget.

A történetnek még sincs vége, mert Elizeus nem volt hajlandó kimenni a magas rangú küldöttség elé. Nemes egyszerűséggel kiküldte egyik szolgáját, hogy elvigye a gyógyulás receptjét: menj el és fürödj meg hétszer a Jordánban. Naámán reakciójából sejthetjük, hogy ez az ember nem véletlenül akarta igénybe venni egy "külföldi szanatórium" szolgáltatásait. Királyának varázslói bizonyára az összes gyógyítási technikát kipróbálták rajta, sőt, talán ők is valami hasonlót tanácsoltak, mint Elizeus, csak ők nem a Jordánt, hanem Damaszkusz folyóvizeit nevezték meg. Elképzelhető, hogy a tábornok nem csak hétszer, de talán már hetvenhétszer is alámerült, ezért tette fel a kérdést, amit van, aki így fordít: "hát nem fürödtem eddig eleget Damaszkusz folyóiban"? Íme, még egy gőgös, vagy talán csak a végletekig elkeseredett ember, akit helyre kellett tenni.

Naámán végül elment, megfürdött, megtisztult, majd visszament a prófétához. Ekkor érte a következő ámulat, merthogy a próféta nem volt hajlandó elfogadni semmit. Szíriában nem ez volt a szokás. Ott működött a hálapénz intézménye, amit a kliensek addig talán nem is bántak, amíg volt mögötte tartalom, tényleges gyógyítás-gyógyulás is. Szomorú, hogy évszázadokkal később élt egy asszony aki minden vagyonát az orvosokra költötte, de nem gyógyult meg bajából. Még szomorúbb, hogy ma még több ilyen asszony és férfi él...

Szóval Elizeus nem fogadott el semmit. Naámán unszolta, de ő hajthatatlan maradt, mert neki sem a király, sem a pénz nem parancsolhat. Ez a hozzáállás teljesen lefegyverezte Naámánt, aki életét eddig a hatalom, uralkodás, fosztogatás, pénz, csillogás és ezekhez hasonló szavak bűvöletében élte. Összeomlott benne egy világ - egy pogány világ és elkezdett épülni egy új. Megtisztult, de nem csak a teste. Olyan ajándékot is kapott, amit nem is kért - tiszta szívet. Olyan ő, mint Fülöp komornyikja, aki megtérését követően örömmel folytatta útját - Naámán pedig békességben (2Kir 5,19). Ha megtisztulunk, ha engedjük összeomlani szívünkben a pogányság bástyáit, a mi szívünkben is az öröm és a békesség lesz úrrá. Engedjük hát érvényesülni Jézus Krisztust, hogy létrehozhassa bennünk az ő királyságát!

2014. február 3., hétfő

Mi a káosz oka?

„Egyetlen mozgalom sem okozott annyi kárt a kereszténységnek, mint a karizmatikus” – idézi az Éjféli Kiáltás folyóirat annak a konferenciának az egyik megállapítását, melyet 2013 őszén szerveztek az Egyesült Államokban „Strange Fire” (Idegen Tűz) címmel.

Idézek a cikkből: „MacArthur az imádás karizmatikus módját idegen tűzhöz hasonlította (2Móz 10). [...] Nyitó igehirdetésében az amerikai pásztor nem tett lakatot a szájára: Jóllehet a karizmatikus körökben vannak hívők, de maga a mozgalom csupán fölösleges káoszt és zavart hozott a kereszténységbe. Röviden fogalmazva: »Az imádás karizmatikus módja a Sátán műve«, jelentette ki a szónok.”
A lap januári száma számos cikkben próbálja meggyőzni az olvasókat arról, hogy a karizmák – különös tekintettel a próféciára és a nyelveken szólásra – ma már nem léteznek, megszűntek. Ezzel természetesen nem értek egyet, de engedtessék meg, hogy most mégis önkritikus legyek. 
A karizmák működése terén már a bibliai időkben is kialakult egyfajta „káosz és zavar”, gondoljunk csak a korinthusi gyülekezetre. A zavar láttán Pál apostol nem a karizmák működésének beszüntetését javasolta, ehelyett a helyes irányba próbálta terelni a folyamatokat és nem azzal nyugtatta magát, hogy „nem kell aggódni, mert a karizmák előbb-utóbb úgyis megszűnnek majd”. Erre a terelésre ma is szükség lenne. A karizmatikusság bizonyos körökben ugyanis egyet jelent az önmagunkból való kivetkőzéssel, a nagy hangzavarral és azzal a nyelveken szólással, mely kimerül egy sokszor elismételt sabadabadabadában. A zavart és a káoszt mégsem a karizmák okozzák. De akkor mi? A választ szintén a korinthusi levélben találom, ahol ezt írja Pál: „...mindenki így beszél köztetek: Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé” (1Kor 1,12). Az apostol öt személyt sorol fel, négyet név szerint: Pál, Apollós, Kéfás, Krisztus. Az ötödiket, akit négyszer is megemlít és aki zavart és káoszt okoz, így hívják: én. Vele van a baj. Ő az, aki nem tud a színfalak mögött maradni, aki a saját oltárán áldozattá teszi Pált, Kéfást, Apollóst, Krisztust, a karizmákat, a gyülekezetet és bármit. Mindig a középpontban akar lenni, szereplési vágya olthatatlan, melyet a karizmák tovább erősíthetnek. A próféták között a legnagyobb is birkózott vele, hiszen bemerítő János ezt mondta: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem” (Jn 3,30). Itt van tehát a baj. Ha az énnel kezdeni tudnánk valamit, ha zsugorítani lehetne, hogy a Krisztus növekedjen, akkor helyesen működhetnének a karizmák és MacArthur, valamint a vele azonosan gondolkodók jó példákat is láthatnának maguk körül. Imádkozzunk azért, hogy a karizmák helyesen, bibliai módon működjenek gyülekezeteinkben!



2014. január 3., péntek

A mérték

Pál apostol számos jó tanácsot, intelmet fogalmaz meg a Timóteushoz és Tituszhoz írt levelekben. Az egyik leggyakoribb - ha nem a leggyakoribb - intelem a mértékletességre vonatkozik. Erre figyelmezteti a házasokat, püspököket, diakónusokat, a vén embereket és asszonyokat, a fiatalokat és a szolgákat. 

Az antik világban, de még a középkorban is a mértékletesség erénynek számított. De milyen is a mértékletes ember? Nem a pusztába kivonuló, csont-bőr aszkétákra kell gondolnunk, akik nem csak az élvezeteket, hanem sokszor a létfenntartáshoz szükséges alapvető dolgokat is megtagadták önmaguktól. Sokkal inkább olyan valakire, aki óvakodik a szélsőségektől, aki nem a pillanat bűvöletében hozza meg döntéseit, hanem a szíve mélyébe rejtett mértékhez igazítva.

Pál apostol úgy gondolta, hogy mindenkinek, a szolgának, a püspöknek, de a házasoknak is szükségük van egy mértékre, egy etalonra, amihez szabva élhetik az életüket. A Római levélben így fogalmaz: "És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata" (Rm 12,2). A világhoz szabni bármit is már csak azért sem szerencsés, mert a világ mértéke folyton változik, attól függően, hogy az aktuális trend mit követel meg. Az állandóságot, a valódi etalont Istenben és az Ő Igéjében találjuk, mely változatlan, ahhoz nyugodtan lehet igazodni.

Ebben az új esztendőben is felvetődik a kérdés, hogy vajon van a szívünkben olyan mérték, amihez hozzáigazíthatjuk az életünket, ami alapján meghozhatjuk életformáló döntéseinket? Péter apostol szavait idézve kívánom, hogy találjuk meg e mértéket és szabjuk ehhez életünket: "Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, amelyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek; Hanem amiképpen szent az, aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben" (1Pt 1,14-15).

Összes oldalmegjelenítés