Gyógyítsd meg!

Nem tudni pontosan, hogy ki volt Izrael királya Naámán poklossága idején, de bárkiről is legyen szó, bizonyára az életkedve is elment amikor eljutott hozzá a szír király kérése (vagy inkább parancsa): "Naámánt azért küldtem hozzád, hogy gyógyítsd meg bélpoklosságából". Semmi "kérem", vagy "legyen szíves", egyszerűen csak: gyógyítsd meg.

A zsidó király érthetően kiborul: hát Isten vagyok én? Egyébként ez a történet egyik csúcs-, vagy a király szemszögéből nézve inkább mélypontja, amikor is beismeri az uralkodó: én sem tudok mindent megoldani. Meggyőződésem, hogy szükségünk van azokra az élethelyzetekre, amikor az élet kikényszeríti belőlünk az őszinte megvallást: nem vagyok Isten, csak egy korlátolt, Istenre és másokra szorult ember. Ez a mélypont alkalmas eszköz lehet Isten kezében arra, hogy "helyre tegyen" bennünket.  

Hogy Naámán történetét jobban megértsük, értenünk kellene a szír oldalt is. Ott, a pogányoknál ugyanis más mederben folyt az élet mint a zsidóknál. A zsidó királyságokban (Júdában és Izraelben) rendre felbukkantak azok a próféták, akik újra meg újra "beolvastak" az éppen aktuális uralkodónak, ha az valamit nem a Tóra szellemében művelt. A szíreknél - de másutt is - ez ismeretlen volt. Ott a király valóban egyfajta isteni szerepkörben tetszelgett. Voltak varázslói, jövendőmondói (ezt láthatjuk például az egyiptomi kivonulás történetében is), de ezek úgy táncoltak, ahogy a király akarta. Na mármost, ha van egy tábornokom, akin nem tudnak segíteni az én varázslóim és van egy vazallusom, akinek a "birtokában" van egy olyan varázsló, vagy próféta, vagy nevezzük akárminek (gondolhatta a szír király), akkor a képlet egyértelmű: megparancsolom hűbéresemnek, hogy gyógyítsa (vagy gyógyíttassa) meg tábornokomat. Amikor ezt meghallotta Izrael királya, megszaggatta ruháját. Hogy miért? Mert ő nem rendelkezhetett a próféták között. Tudta, hogy nem kényszerítheti Elizeust, mert ő ugyan Izraelben él, de fölötte Isten uralkodik, ő mondhatja meg neki, hogy mikor és kit gyógyítson meg. Nagyot sóhajthatott a király, amikor meghallotta, hogy a próféta kész fogadni a talán egyre ingerültebb szír küldöttséget.

A történetnek még sincs vége, mert Elizeus nem volt hajlandó kimenni a magas rangú küldöttség elé. Nemes egyszerűséggel kiküldte egyik szolgáját, hogy elvigye a gyógyulás receptjét: menj el és fürödj meg hétszer a Jordánban. Naámán reakciójából sejthetjük, hogy ez az ember nem véletlenül akarta igénybe venni egy "külföldi szanatórium" szolgáltatásait. Királyának varázslói bizonyára az összes gyógyítási technikát kipróbálták rajta, sőt, talán ők is valami hasonlót tanácsoltak, mint Elizeus, csak ők nem a Jordánt, hanem Damaszkusz folyóvizeit nevezték meg. Elképzelhető, hogy a tábornok nem csak hétszer, de talán már hetvenhétszer is alámerült, ezért tette fel a kérdést, amit van, aki így fordít: "hát nem fürödtem eddig eleget Damaszkusz folyóiban"? Íme, még egy gőgös, vagy talán csak a végletekig elkeseredett ember, akit helyre kellett tenni.

Naámán végül elment, megfürdött, megtisztult, majd visszament a prófétához. Ekkor érte a következő ámulat, merthogy a próféta nem volt hajlandó elfogadni semmit. Szíriában nem ez volt a szokás. Ott működött a hálapénz intézménye, amit a kliensek addig talán nem is bántak, amíg volt mögötte tartalom, tényleges gyógyítás-gyógyulás is. Szomorú, hogy évszázadokkal később élt egy asszony aki minden vagyonát az orvosokra költötte, de nem gyógyult meg bajából. Még szomorúbb, hogy ma még több ilyen asszony és férfi él...

Szóval Elizeus nem fogadott el semmit. Naámán unszolta, de ő hajthatatlan maradt, mert neki sem a király, sem a pénz nem parancsolhat. Ez a hozzáállás teljesen lefegyverezte Naámánt, aki életét eddig a hatalom, uralkodás, fosztogatás, pénz, csillogás és ezekhez hasonló szavak bűvöletében élte. Összeomlott benne egy világ - egy pogány világ és elkezdett épülni egy új. Megtisztult, de nem csak a teste. Olyan ajándékot is kapott, amit nem is kért - tiszta szívet. Olyan ő, mint Fülöp komornyikja, aki megtérését követően örömmel folytatta útját - Naámán pedig békességben (2Kir 5,19). Ha megtisztulunk, ha engedjük összeomlani szívünkben a pogányság bástyáit, a mi szívünkben is az öröm és a békesség lesz úrrá. Engedjük hát érvényesülni Jézus Krisztust, hogy létrehozhassa bennünk az ő királyságát!