2015. július 2., csütörtök

Egérkaland

Néhány hétre kölcsön kellett kérnem anyósom autóját. Amikor a kulcsok átadására került a sor, aggodalmas arckifejezéssel a következőket mondta: „Van egy nagy probléma: egér van az autóban”. 

A rágcsáló nyomai feltűnőek voltak: megrágott vizes palack, takaró, alma, meg persze a rengeteg ürülék. A jelek alapján úgy tűnt, hogy a csomagtartóban rendezte be főhadiszállását, ezért miután hazaértem, a legtöbb mérget – merthogy ennél kíméletesebb megoldás nem jutott eszembe – ott szórtam szét.
Másnap reggel izgatottan nyitottam fel a csomagtartót. Vajon az egér evett a méregből? A mályva színű granulátumból előző este egy meglehetősen nagy adagot készítettem ki, mely reggelre az utolsó morzsáig eltűnt. Ekkora étvágya lenne? – hüledeztem, miközben egymás után pakoltam ki a csomagtartóból a holmikat, remélve, hogy a tetemet is megtalálom. Nem jártam sikerrel, viszont az egyik sarokban, szépen összehordva ott volt egy jó adag méreg. Amennyit tudott, megevett, a többit meg félretette a szűkösebb időkre – vesztére.
Nem tudom, hogy a mérget gyártó cég milyen szempontokat vett figyelembe amikor a granulátumot készítette. Mindenesetre jó munkát végeztek, mert az egérnek egyáltalán nem jutott eszébe, hogy veszélyben van, hogy minden harapással a saját halálát sürgeti.      

Vigyázzatok!
A Biblia sokszor int bennünket óvatosságra. Pál apostol például ezt írta Thesszalonikába: „Ne is aludjunk azért, mint egyebek, hanem legyünk éberek és józanok” (1Thes 5,6). A Zsidókhoz írt levél írója ennél sokkal keményebb szavakkal figyelmeztet, amikor Jézus Melkisédek rendje szerinti főpapságával kapcsolatban rámutat: „Erről nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, minthogy eltompult a hallásotok” (Zsid 5,11). Eszembe jut erről két történet.
Középiskolás koromban egészségügyi vizsgálatra vitték osztályunkat, melynek keretei között a hallásunkat is tesztelték. Amikor az előttem levő fiúval végzett az orvos, odafordult hozzá és ezt mondta: „Szabolcs, ön a bal fülére szinte teljesen süket”. Akkoriban még a walkman volt a divat, amit egyre hangosabban hallgatott. Napról napra feltette a fülére, a hangerőt egyre feljebb csavarta, s közben szinte megsüketült. A fülére kötött zenét még hallotta, de az órákon nem egyszer előfordult, hogy a tanár többször is megszólította, mire eltompult hallásával felfogta, hogy róla van szó. 
A következő eset idén februárban történt az arizonai Phoenixben. Egy két kocsiból álló vasúti szerelvény közeledett az egyik átjáróhoz, amikor a mozdonyvezető észrevett egy nőt, aki a sínek mellett bóklászott. A vonat hangosan dudált, miközben a leereszkedő sorompó is kiadta az arrafelé szokásos figyelmeztető hangjelzést, de a nő semmit nem vett észre ezekből. Mint kiderült, a fülébe dugott fülhallgatón keresztül olyan hangosan szólt a zene, hogy a külvilág hangjait nem hallotta. A vonat elütötte a nőt, aki ugyan súlyos sérüléseket szenvedett, de élve megúszta az esetet.
„Vigyázzatok magatokra, nehogy szívetek elnehezedjék mámortól, részegségtől vagy a megélhetés gondjaitól; és hirtelen lepjen meg titeket az a nap, mint valami csapda, mert úgy fog rátörni mindazokra, akik a föld színén laknak” – mondja Jézus (Lk 21,34-35). Ha érzékszerveink megtompulnak, kérdések nélkül esszük meg a méreg granulátumot, ami a legváratlanabb pillanatban – akkor, amikor a legnagyobb szükségünk lenne az erőre – kifejti végzetes hatását. János a Jelenések könyvében ezt írta: „Lélekben elragadtattam az Úr napján, és hátam mögött hatalmas hangot hallottam, mintha trombitáltak volna” (Jel 1,10). Mit ért volna ez a hatalmas hang, ha fülében ott a „fülhallgató”, ha hallása megtompult, vagy szíve elnehezedett lett volna? És mit ér ma Isten hangja, ha nem reagálok rá, ha fülemet nem tettem szabaddá?
A Zsidókhoz írt levél írója később tovább folytatja a kritikát: „Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.” (Zsid 5,13-14)

Egy nappal a méreg kiszórása után megtaláltam az egeret. Még élt, de egyértelmű volt, hogy a végét járja. Ez az egykor fürge rágcsáló látványosan felfúvódott, alig bírta vonszolni magát. Nem tudott – és nem is akart – ellenállni a küllemre szép, mályvaszínű méregnek, mert érzékszerveivel nem ismerte fel a veszélyt. Mi ne legyünk ilyen kiszolgáltatottak. Ne legyenek érzékszerveink tompák, hogy megkülönböztethessük mi a jó és mi a rossz! 

Összes oldalmegjelenítés