Kinek az ötlete?

Egy alkalommal Abner, Isbóset hadvezére és Jóáb, Dávid hadvezére embereikkel együtt elmentek a gibeoni halastóhoz. Saul ekkor már nem élt, Dávid pedig Hebronban királykodott, ugyanis a zsidó törzsek nagy része nem fogadta el Dávidot királyának. 

A halastó egyik oldalán Abner és emberei sorakoztak, a másik oldalon Joábék. Ekkor átkiáltott Abner Joábnak: "Nosza álljanak elő néhányan az ifjak, és viaskodjanak előttünk." Mindkét hadvezér tizenkét ifjút küldött a csatába, de mind a huszonnégyen meg is haltak, ugyanis "kiki az ő társának fejét megragadta, és fegyverét oldalába ütötte" (2Sm 2,16a).

Ezt követően őrült harc vette kezdetét, ugyanis a két sereg egymásnak rontott. Ekkor halt meg a gyors lábú Asáel, Jóáb testvére is, akit épp Abner ölt meg. A csata egy adott pontján aztán Abner odakiáltott Jóábnak, hogy fejezzék be egymás öldöklését, mert ennek nem lesz jó vége. Jóáb erre így válaszolt: "...ha te nem szóltál volna, bizony már reggel eltávozott volna a nép, és nem kergette volna az ő atyjafiait".

Ha Abner reggel hallgat, ha tartja a száját, ha le tudja nyelni a tó túloldalán álldogálók provokáló szavait, nem halnak meg azon a napon 379-en. De meghaltak, mert valakinek volt egy ötlete, mert valaki nem tudta tartani a száját és az indulatait. Sőt, később arról is olvasunk, hogy Jóáb a testvére megöléséért sem tudott megbocsátani Abnernak, ezért a gyilkolás hónapokkal később is folytatódott.

Nem mindegy mit mondunk, hogy milyen javaslatokkal állunk elő. Akár gyilkos, generációkra kiható következményei is lehetnek annak, ha indulatainkat nem tudjuk kordában tartani, ha szánkra nem tudunk lakatot tenni. Abner saját szája áldozatává vált, de magával rántott 379 másik katonát is. Legyen esetük tanulság számunkra és kérjük a Szentlelket, hogy tanácsaink, ötleteink mások javát, épülését szolgálhassák.

A kapernaumi légkör

"Mert én is hatalom alá vetett ember vagyok, és vitézek vannak alattam; és ha az egyiknek azt mondom: Eredj el, elmegy; vagy a másiknak: Jövel, eljő; és ha szolgámnak szólok: Tedd ezt, azt teszi" - üzente a kapernaumi százados Jézusnak. 

Az idézet alapján akár egy zsarnok, egy önkényúr képe is megjelenhetne előttünk. Vagy más. Például egy férjé, aki a fentiekhez hasonló szavakkal igazgatja feleségét: menj el, gyere ide, tedd meg... Fellebbezésnek helye nincs. Moss, főzz, takaríts... De vannak hasonlóan gondolkodó szülők, sőt, gyerekek is, akik kiváltságos helyzetüket kihasználva pattogtatják "szeretett" szüleiket. 

A történetből kiderül, hogy noha a százados kiadta a parancsot, elmondta utasításait, de szolgái nem az önkényurat látták benne. Még az "elnyomott" zsidók sem, akik önként, nem a szájukba rágott szavakkal így érveltek Jézus előtt: "Méltó, hogy megtedd néki". Milyen különös kapcsolatai voltak ennek a századosnak! Ott él Kapernaumban, ahol az elnyomókat képviseli. Gyűlölni kellett volna, merényletet tervezni ellene, zendüléseket szítani... Ehelyett a zsidó vezetők vállalják a küldött szerepét és elmennek ahhoz a Jézushoz, akire irigyek voltak, akit egyébként ki akartak végezni, akiről rabbi körökben csupa rossz dolgokat mondtak. Most mégis megalázzák magukat és mennek, közbenjárnak, s ezzel egyértelművé teszik, hogy nem csak a százados szereti a népet, hanem ők is a századost. Az ő baja a mienk is. Döbbenetes, hogy a történetben mindenki lemond önös érdekeiről. Itt nem az számít, hogy mit akarok én, hanem, hogy mi használ a másiknak. Talán épp ezért állítja elénk is példaként Jézus ezt az ismeretlen századost, de a történet többi szereplőjét is. Ilyen szeretetteljes légkörben jó dolog rabszolgának, századosnak, de feleségnek, férjnek, szülőnek és gyermeknek lenni. Kívánom, hogy ez a kapernaumi légkör legyen úrrá szíveinkben és hajlékainkban. 

Emberi erőforrás

Kapernaumban egy római százados Jézus elé küldte követeit, mert hitt abban, hogy a Mester meg tudja gyógyítani beteg szolgáját. Amikor a követek elmondták a centurió kérését, hozzátették: "Méltó arra, hogy ezt megtedd neki, mert szereti népünket, ő építtette a zsinagógát is nekünk". A folytatásból azt is megtudjuk, hogy a százados nem fogadta Jézust a házánál, mert mint mondta: "Nem vagyok rá méltó". Ehelyett csak annyit kért, hogy Jézus szóljon, és e szó is elég lesz arra, hogy a szolga meggyógyuljon. Így is lett. 

Egy-egy századosnak meglehetősen sokféle feladatot kellett ellátnia: rendőri, börtönőri tevékenységeket végeztek, irányították a rájuk bízott 100 fős csapatot, feladatokat osztottak ki, ők kísérték a rabokat, biztosították a kivégzéseket... Történetünk főhőse azonban mással is foglalkozik. Nem csak a külsőségekkel, az elvégzett, vagy elvégzendő munkával, hanem a rá bízott emberek, sőt a rabszolgák testével-lelkével egyaránt.
Mi történik akkor, ha meghal a rabszolga? Semmi. Egy rabszolgával több, vagy kevesebb, mit számít az? Akár így is gondolkodhatott volna, hiszen a rabszolga csak munkaerő (beszélő szerszám) volt, vagy ahogy manapság szokás mondani: emberi erőforrás. Márpedig ha az emberi erőforrás elerőtlenedik, valamit lépni kell.
Manapság a legtöbb munkaadót nem a termelés mennyisége és minősége érdekli leginkább? Nézzünk egy példát. A vezérek kitalálják, hogy konzerves dobozokat fognak gyártani. Némi számolgatás után azt is megállapítják, hogy termelésük akkor lesz nyereséges, ha havonta legalább egy millió darabot legyártanak. Ezután feladják a hirdetést, hogy a dobozgyárba három főt fel tudnak venni dobozgyártó munkakörbe. Itt jövök a képbe a munkavállaló, aki izgatottan és a munkanélküliség kényszerétől hajtva elmegy a munkainterjúra, hogy megállapítsák az ilyen-olyan tesztek segítségével, hogy ő e az évszázad leghatékonyabb dobozgyártója. Ha igen, felveszik és megindul a gyártás. Havi egy millió darab. Ha esik, ha fúj, ha beteg, ha fáradt, ha levert, akkor is, mert a gyár csak így tud nyereséget termelni. Dolgozni kell, mert a munkás emberi erőforrás, ezért erőtlenségnek helye nincs.
A kapernaumi százados nem a pótolható rabszolgát látta a betegben. Ő nem csak a 100 fős csapatát, hanem még a rabszolgáit is szerette. Csoda, hogy Jézus szíve megindult a százados tettén? Hiszen ő is utánamegy az egyetlen elveszett báránynak! Neki ma is, mi is számítunk. Neki fontos, hogy milyen állapotban vagyunk, megindul gyengeségeinken, meghallgatja könyörgésünket. Egyrészt hálásak lehetünk ezért a bánásmódért, másrészt a százados példáját követve nekünk is könyörülettel és szeretettel kell odafordulnunk egymás felé, mert ez a szeretet ma is megindítja mennyei Atyánk szívét.

Kell egy kis motiváció

Az orvos csalódottan rázta meg fejét. Betegén a javulás legkisebb jele sem látszott. Immár tíz napja, hogy az idős úr semmiféle gyógykezelésre nem reagál. Teljesen elhagyatottan feküdt a kórházi ágyon, úgy tűnt, ereje sincs már, hogy életéért küzdjön. Elfáradt, beletörődött sorsába.

A következő napon az orvos ismét megrázta a fejét, ám ezúttal az őt ért meglepetéstől. Az idős úr minden életfunkciója a normális értéket mutatta. Párnájára támaszkodva ült az ágyon, teljesen visszanyerve egészséges színét.
- Mi történt önnel? - kérdezte az orvos. - Tegnap már teljesen feladtuk a reményt, most pedig minden tökéletesen működik. Mi történt?
Az öregúr mosolyogva bólintott:
- Igaza van, doktor úr, tegnap valami történt: meglátogatott az unokám, aki azt mondta nekem: "Ó, nagypapa, gyorsan haza kell jönnöd, mert elromlott a biciklim." (Bruno Ferrero)

Az álom

Egy szegény asszony talált egyszer egy tojást. Boldogan hívta magához a férjét és gyermekeit:
- Megszűnt a nyomor - mondta nekik.
- Nézzétek, mit találtam: egy tojást. Nem esszük meg, hanem átvisszük a szomszédasszonyhoz, hogy tegye a kotló alá és keltesse ki. Így hamarosan lesz egy csibénk, amelyből nemsokára tyúk lesz. Természetesen azt sem esszük meg, hanem tojatjuk tovább, hogy legyen sok csirkénk, meg tyúkunk és még több tojásunk. Nem eszünk sem tojást, sem csirkét, de még tyúklevest sem. Mindent eladunk, és az árán veszünk egy borjút. Neveljük a borjút, amíg tehén nem lesz belőle. A tehénnek lesz sok borjúja, nekünk meg lassan egy egész csordánk. Eladjuk a csordát és veszünk az árán telket, a telekre építünk, az egyik részt eladjuk és veszünk rajta... 

Amíg nagy lelkesedéssel így szónokolt az asszony, a tojás kicsúszott a kezéből, leesett a földre és... Nem maradt belőle más, csak egy álom…

Energiatakarékos keresztények

A hagyományos izzók kora lejárt. Szépen lassan kivonják őket a forgalomból, helyüket pedig átveszik a drágább, de energiatakarékos izzók. Így akár 90%-os megtakarítást is elérhetünk ráadásul úgy, hogy nem kell lemondanunk a már megszokott fényerősségről sem. 

Ami az izzók esetében sikersztori, a kereszténységnél kudarc. Merthogy megjelent a "piacon" az energiatakarékos keresztény ember, aki kis befektetéssel óriási eredményeket szeretne. Gyógyítani, halottat támasztani, ördögöt űzni - milyen nagyszerű, fantasztikus dolgok ezek! Meg az is, hogy annyi hívő vágyik ébredésre, emberek tömegeinek megtérésére, arra, hogy gyülekezeteinkben megteljenek a padok, sőt, még az állóhelyek is. Szinte látni véljük, hogy egyszer eljönnek ezek a csodás idők. És addig? Addig mi lesz? Mert vasárnap elsírjuk imáinkban bánatunkat, vágyainkat az Istennek, aztán jönnek a dolgos hétköznapok, amikor a Dallas következő epizódja tudja csak megdobogtatni a szívünket. Az imára, közösségápolásra, beteglátogatásra, elcsendesedésre, gyülekezeti imaórákra nincs idő, miközben mindennél jobban vágyunk arra, hogy "úgy ragyogjon világosságunk az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteinket és dicsőítsék mennyei Atyánkat". Ez így nem megy. Nincs energiatakarékos üzemmód. Ha tényleg eredményeket akarunk, még ma, ebben a rohangáló, elfoglalt világban is időt kell találnunk Istenre és egymásra. Ha így teszünk, régi fényével fog ragyogni az a világosság!

Krisztust várjuk!

Pál meglehetősen kemény szavakat használ a filippiekhez írt levélben, amikor a „másképpen élőkről” ír: „ők a Krisztus keresztjének ellenségei; az ő végük kárhozat, a hasuk az istenük, és azzal dicsekszenek, ami a gyalázatuk, mert földi dolgokkal törődnek” (Fil 3,18-19). 

Ők lehettek azok, akik Istennek az apostolok által tolmácsolt szavai helyett inkább Euripidész görög drámaíróval értettek egyet: „Nyájamat nem másnak, hanem magamnak áldozom, nem az isteneknek, hanem az én hasamnak, mely a legnagyobb minden isten között: mert enni és inni minden nap, nem zavartatni magunkat, ez a bölcs emberek istene”.

És hányan élnek ma is így?! Csak a mának, a hasuknak, élvezeteiknek, a „csak most, csak önnek” szellemében, azonnali örömforrásokat keresve és a legkisebb áldozatvállalástól, szenvedéstől is menekülve. Ez az életstílus nem egyeztethető össze Krisztus keresztjével de azzal a tanítással sem, mely szerint itt, ezen a világon csak vándorok vagyunk; igazi otthonunk a mennyben van. Mi, mai Krisztus-követők tudunk hinni az apostol szavainak?

Péter a megdicsőülés hegyén ezt mondta Jézusnak: „Uram, jó nekünk itt lennünk”. Mintha a mi életvitelünk, gondolkodásmódunk is ezt sugallná: Uram, köszönjük, jól érezzük magunkat. Szép házaink, jó autóink vannak, meg tévénk, számító- és táblagépünk, internetünk, plázáink... Uram, jó nekünk itt lennünk, hadd maradjunk még egy kicsit.

Ne keressük e világ kényelmét, gyönyörét, ne itt rendezzük be a mennyországot! Legyünk éberek és egy pillanatra se feledjük: „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk” (Fil 3,20). 

Ha tudta volna...

Az idős ács egy szép napon úgy döntött, ideje nyugdíjba vonulnia. Főnökének elmondta, hogy bár hiányozni fog a kereset, amit a munkájáért kapott, mégis otthagyja a házépítést, mert többre értékeli a szabadidőt, amit az évtizedek során nem tölthetett családjával.

Valahogy majd csak elleszek - mondta. A főnők nagyon sajnálta, hogy elveszíti legjobb ácsmesterét, és arra kérte őt, hogy utoljára segítsen még neki felépíteni egy házat. Az ácsmester ráállt, de nem telt el sok idő és máris látni lehetett, hogy az utolsó házba a szívét már nem tette bele. Az elvégzett munka hanyag volt, a felhasznált anyagok minősége silány. Szomorú befejezése volt ez az egyébként kiváló és elkötelezett ácsmester szakmai életének.

A ház átadására megjelent a főnők is, magával hozta a ház kulcsait, és átadta azokat az ácsmesternek. "- Ez a Te házad - mondta - ezt én adom ajándékba." Az ácsmester meg volt döbbenve. Milyen kár... Ha tudta volna, hogy a saját házát építi, egész másképp dolgozott volna.

A kőfaragó

Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt magával és az életével. Egy szép napon, amikor mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók.

„Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő!” – gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene szegény kőfaragó módjára tengetnie az életét.

Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa és vette körül, amit valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt. Egyszerre csak pompás gyaloghintót vittek el háza előtt, a gyaloghintóban magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt. „Milyen hatalmas ez a hivatalnok” – gondolta. „Bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék!”

Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett gyaloghintón cipelték, és a nép reszketett tőle és gyűlölte és földig hajolt előtte, amerre csak járt. A nyári nap forrón tűzött és a hivatalnok iszonyúan kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a hivatalnok létezéséről. ”Milyen hatalmas a nap!” – gondolta. „Bárcsak nap lehetnék!”

Ezután nappá változott, mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá. Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a nap és földműves közé, így a nap sokat veszített erejéből. „Milyen hatalmas az a viharfelhő!” – gondolta. „Bárcsak viharfelhő lehetnék!”

Ezután hatalmas felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat, mindenki kétségbeesésére. Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja. A szél volt az. „Milyen hatalmas a szél” – gondolta. „Bárcsak szél lehetnék!”

Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a háztetőkről, kicsavarta tövestől a fákat, és mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített. Hanem egyszerre csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan igyekezett is elfújni, csak állt rendületlenül. Hatalmas szikla volt az. „Milyen hatalmas ez a szikla!” – gondolta. „Bárcsak szikla lehetnék!”

Ezután kősziklává változott, hatalmasabb volt mindenkinél a világon. Ahogy ott állt, egyszer csak kopácsolást hall, egy kalapács hangját és érezte, hogy farigcsálják az oldalát. „Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál? – kérdi. Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.

A lehetőség

Mielőtt Kain gyilkossá vált volna, Isten a szívére beszélt. A Károli fordítás így adja vissza az isteni jó tanácsot: "ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta" (1Móz 4,7).

Az említett igeszakasznak többféle fordítási variációja is ismert, mint például: "körülvesz téged a bűnök tengere, de te uralkodjál rajta", vagy: "a bűnök tengere vesz téged körül, de te uralkodni fogsz rajta". A napokban az egyik könyvben a következő megközelítést olvastam: "körülvesz téged a bűnök tengere, de én megadom neked a lehetőséget, hogy uralkodj rajta". Vagyis Kain nem mondhatta: ez a sorsom, nem volt más lehetőségem, gyilkolnom kellett. És én sem mondhatok hasonlót, mert bármennyire is mély és szorongató a bűnök tengere, Isten mindig ad lehetőséget arra, hogy megszabaduljunk, ellenálljunk, kitartsunk. A lehetőséggel viszont élni kell.

Lehet bölcsességet és látó szemeket kérni: "Uram, mutasd meg nekem az általad felajánlott utat, lehetőséget".  De mi van akkor, ha az imát követően sem látom a bűnök tengeréből, vagy a bajokból kivezető utat? Egy alkalommal Péter ezt mondja Jézusnak: "Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken". Jézus megadta a lehetőséget, de nem többet. Miután engedélyt kap az apostol, nem keletkezik kikövezett út, és Péter azt sem látta, hogy angyalok szállnának le a menyből, akik hóna alá nyúlva segítenék őt a vízen járásban. Csak egy lehetőséget kapott, melyre hittel kellett válaszolnia. Sokszor talán mi is "csak" ennyit kapunk; egy lehetőséget, egy isteni engedélyt, de az már rajtunk áll vagy bukik, hogy rá merünk-e lépni a vízre vagy sem.

A mai napon is kapunk ilyen lehetőségeket. Lehetőséget arra, hogy kimeneküljünk a bűnök tengeréből, hogy segítsünk az elesettnek, hogy meglépjük életünk nagy lépéseit, hogy meghozzunk jó döntéseket. A lehetőség adott. De mit kezdünk vele?

Miért nem teszel valamit?

Egyik este, akár a többi napon, a kicsi árva lányka az utca sarkon állt és pénzt koldult, vagy bármi más egyebet, amivel az emberek megszánják. A kislány ócska ruhát viselt, piszkos volt és kócos a haja.

Egy gazdag ember sétált el a kislány mellett, anélkül, hogy pillantásra méltatta volna. De amikor hazaért drága otthonába, boldog és jómódban élő családjához, a gazdagon terített asztalhoz, vissza-visszatértek gondolatai a kislányhoz. Nagyon megharagudott Istenre, amiért engedi, hogy ilyen körülmények között éljenek emberek. Szemrehányást is tett Istennek:
"Hogy engeded meg, hogy ez történjen? Miért nem teszel valamit, hogy segíts ezen a kislányon?"

Aztán lénye legmélyéről meghallotta Isten válaszát: "Már tettem! Megteremtettelek Téged!"

Idősek világnapja

Ma van az idősek világnapja. Világszerte körülbelül 600 millió hatvan év feletti személy él, de számuk folyamatosan növekszik. 

Az idős ember lehet tapasztalt, bölcs, életvidám, kreatív, jó tanácsokat adó, de lehet rigolyás, örökké bosszankodó, mindenbe beleszóló, életunt, siránkozó, magába forduló is. Azt hiszem, hogy manapság ritkán látni jó, követhető példát, de azért nem lehetetlen.  

A múlt héten hallgattam és jegyzeteltem le a 90 éves Kurgyis József vallomását, bizonyságtételét. Mind a mai napig aktív lelki- és fizikai életet él. Lelkipásztori szolgálatát ez év szeptemberében adta át Pilisen, de az igehirdetést továbbra is végzi. Tudja, hogy szükség van rá, és a fiatalabbak is úgy érzik, hogy Józsi bácsi tanácsai nélkül szegényebbek lennének. De nézzük az idős kor másik oldalát is!

Egyszer egy diák megkérdezte tőlem, hogy a "tiszteld apádat és anyádat" bibliai parancs az olyan szülőkre, nagyszülőkre is vonatkozik-e, akik nem szolgáltak rá a tiszteletre. Sajnos sok olyan szülő van, akik valóban nem szolgáltak rá mások tiszteletére, akik nem adtak jó példát utódaiknak. De egyet azért ne feledjünk: a mi gyermekeink abból tanulják meg hogy kell a szülőt tisztelni, ahogy mi tiszteltük a mi szüleinket. Ha örökké csak a bántás, a kritika, a meg nem értés hagyja el a szánkat, félő, hogy előbb-utóbb ugyanezt halljuk vissza saját gyermekeink szájából is. Ha viszont tiszteljük a nem tiszteletre méltót is, megszakad az ördögi kör, és ha máshonnan nem is, de gyermekeinktől visszakapjuk annak idején azt a szeretetet, amit annak idején mi osztogattunk. Így is meg lehet könnyíteni saját öregségünket.