Pünkösdi konferencia

Egy pünkösdi konferencia, ahol Mága Zoltán hegedül? Egy pillanatra mindenki összenézett a mellette ülővel, amikor Földesi Tamás felkonferálta a világhírű hegedűművészt. Ez most vicc? – susogták az előttem ülő fiatalok. Nem kellett sokat várni és kiderült, hogy ugratásról szó sincs. Na de ne siessünk ennyire, kezdjük az elején.

A Magyar Pünkösdi Egyház éveken át a Golgota úton rendezte meg pünkösdhétfői konferenciáit. A helyszínt megszoktuk, s talán meg is szerettük. Hogy miért talán? Például azért, mert ha valaki kerekesszékkel érkezett, akkor vagy meggyógyult a megszámlálhatatlan lépcsősor előtt, vagy... Vagy mint az ágyban fekvő gutaütött, keresett magának négy markos legényt, akik felvonszolják a nagyteremig. Kerekesszéket ugyan nem, de gyermekeim babakocsiját volt szerencsém éveken át cincálni. Mit is mondjak... Nagy élmény volt ünneplő ruhában vitézkedni.

A Pestszentimrei Sportkastélynál nem voltak ilyen gondok. Akadálymentesen lehetett bejutni az épületbe. Igaz, hogy mire 9.30 körül odaértünk, a küzdőtéren már nem találtunk hét, egymás mellett elhelyezkedő szabad ülőhelyet, így a meleggel együtt a karzatra szorultunk. Sokan voltunk. Hogy pontosan hányan, arról Kázmér Adorjánt tessék kérdezni, aki az Ezüstkürt Szervező Irodával együtt az esemény főszervezője volt. Nem irigyeltem, mert sok mindenre oda kellett figyelni. Egy pillanatra kísértést éreztem arra, hogy belekezdjek az odafigyelni valók listájába, de ettől most inkább eltekintek.

Az ország minden részéből érkeztek hívők, érdeklődők, barátkozók. Voltak, akik autóval vágtak neki az útnak, mások buszt béreltek. Akik így tettek, még támogatást is kaphattak az utazáshoz.

A délelőtti összejövetel kezdetén tágra nyílt szemekkel néztem, amint egy füstgép ködbe borította a színpadot. A gyerekeimnek mindenesetre tetszett. Végül is, ha jobban belegondolok, Péter is beszélt „füstnek gőzölgéséről” pünkösdi prédikációjában... Egyébként a sok száz résztvevő közül ez valószínűleg csak az én szememet szúrta. A fiatalok ugyanis már megszokták az ilyen koncertkellékeket, az idősebbek pedig valószínűleg meggyengült szemeikre fogták a homályt.

A nap folyamán az Enharmony együttes zenélt. Színvonalas, tiszta, igényes zenét játszottak füstgéppel meg anélkül is. A nap igehirdetője Ingolf Ellssel volt, aki éveken át az Európai Pünkösdi Közösség (PEF) elnöki tisztét töltötte be. A konferencia napján érkezett repülővel Németországból. Adamik László tolmácsolása mellett beszélt a Szentlélek-keresztség és a megtérés fontosságáról és arról, hogy érdemes Jézust követni, aki ma is életeket formál át. A nap folyamán két bizonyságtétel is elhangzott a színpadról, melyek szintén Jézus életeket átformáló erejéről győzték meg a hallgatókat. Délelőtt egy olyan fiatalembert hallottunk, aki bőrfejű volt és ennek megfelelően a cigányság iránti gyűlöletben élte életét. Ma a cigánymisszió munkatársaként cigány fiatalok felé szolgál. Délután pedig egy édesapáról hallottunk, aki az alkohol rabságából szabadult meg. A bizonyságot nem ő, hanem az édesapa lánya mondta el. Megható volt.

Az ebédidő szűkre szabott volt, de lehetőséget adott a találkozásra, beszélgetésre. A gyerekek kedvéért egy ugrálóvárat is felfújtak az udvaron, de ennek szülőként egyáltalán nem örültem. Kisebbik, három éves lányunk azonnal célba vette ezt a gumicsodát, én pedig próbáltam lebeszélni, merthogy az ünneplő ruha nem igazán alkalmas az efféle tevékenységekre, meg nem szívesen engedtem volna a 10-12 éves fiúk közé. Ha nehezen is, de megértettük egymást. Maga a vár egyébként a hozzám hasonlóan gondolkodó szülők tiltásai ellenére is népszerű volt; a bejáratánál folyamatosan sorba álltak a gyerekek.

Délután is a karzaton foglaltunk helyet, de a már említett lányunk nem bírta a gyűrődést. Elaludt a kezeimben. Az utolsó esemény amit még nyitott szemmel követett, Mága Zoltán muzsikája volt. De hogy is került ő ide? Talán nem vétek, ha elárulom, hogy Zoltán testvére, Csaba, újjászületett pünkösdi hívő. Zoltán látta, látja azt a változást, amin testvére és családja átment, ezért felajánlotta, hogy néhány számot eljátszik a pünkösdi hallgatóknak. Nem csak hallgatni, nézni is élmény volt a világhírű művészt. A közönség sokszor állva, vastapssal méltatta az elhangzott számokat, melyeket Mága Zoltán nem egyedül, hanem négy vonós társaságában adott elő.

Az összejövetel legvégét már nem tudtuk megvárni. Összességében egy jó hangulatú, nagyszerű helyszínen megrendezett konferencia volt ez, melyen gyermekek, fiatalok és idősek egyaránt jól érezhették magukat. Örülök, hogy ott lehettem.  

Együtt a Szentlélekkel

Homo homini Lupus est, vagyis ember embernek farkasa - tartja a latin közmondás. Ugyanis ahol két különböző érdek egymásnak feszül, ahol le kellene mondani az "én"-ről valaki más miatt, ott háttérbe szorul a jó szándék, a megértés, a tolerancia, és elemi erővel tör elő egyfajta kaini érvényesülni akarás. 

Jól van ez így? Igen, egészen addig, amíg az én akaratom jut érvényre. A világ hírhedt diktátorai egészen odáig "emelkedtek" saját akaratuk kivitelezésében, hogy bárkit, aki a legkisebb mértékben is akadályozta önmegvalósításukat, eltüntették az útból. Ne gondoljunk főbenjáró vétségekre! Elég volt hamisan játszani a hegedűn, vagy egy kicsit elsózni a levest és máris jöhetett a halálos ítélet.

Na igen, a világ nagy diktátorai már csak ilyenek voltak. Nem tudták elviselni a visszautasítást, nem ismertek olyan kifejezéseket, mint például: nem, nincs, nem lehetséges... És itt jön az én hétköznapinak tűnő problémám, mert ezeken elgondolkodva arra kell rájönnöm, hogy sokkal több "diktátor" él napjainkban, mint amennyit hivatalosan számon tartunk. Magam előtt látok szülőket, nagyszülőket, akik vigyázzba vágják magukat cseperedő gyermekük, unokájuk előtt, aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy: nincs. Kifinomult eszközeik vannak. Tudják, hogy a "nincs" nem igaz. Ali Babaként ők is rájöttek, hogy mit kell tenni, vagy mondani ahhoz, hogy megnyíljon a kincses barlang vaskapuja. Egy kis sírás, toporzékolás, hiszti, és máris valóra válnak az álmok.

Az évek viszont telnek és a kis házi diktátorok felnőnek mégpedig úgy, hogy nem tanulták meg kezelni a visszautasítást, a lemondást, nem tudták megtanulni, hogy mi a teendő, ha valami tényleg nincs. Mi, szülők, mindent meg akartunk nekik adni a szeretet nevében, s közben mindent, ami élhetővé tette volna számukra ezt az életet, elvettünk tőlük. Ezért nem marad más a számukra, minthogy farkasként élve, másokat zsarolva, elnyomva megpróbálják érvényesíteni önmagukat. Borzalmas ördögi kör ez, ugyanis ezen az úton haladva az ember magányossá, sőt egyre magányosabbá válik.

Van azonban más lehetőség is. "... ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, amit csak kérnek, megadja nekik az én mennyei Atyám" - mondta Jézus a tanítványainak. Mit is jelent ez? Számomra azt, hogy Isten bármit kész megadni, ha, de ezt inkább nagy betűkkel írom: HA kész vagyok lemondani önös érdekeimről a közös cél érdekében. Ha egy kicsit elgondolkodunk Jézus kérésén, rá kell jönnünk, hogy megvalósíthatatlan feltételt adott. Ugyanis nem létezik egy akarat, csak akkor, ha te lemondasz a tiedről és nem marad más, mint az enyém. Ezzel viszont az a probléma, hogy te meg pont azt várod el, hogy én mondjak le az én akaratomról, hogy megmaradjon a tied. Ez meg nekem nem tetszik. Mi tehát a két ember feladata? Hogy a saját akaratán túl megtalálja a közös akaratot, vagyis a két akarat felett megjelenjen egy harmadik. Lehetséges ez?

Jusson eszünkbe két mondat, melyek Jézus száját hagyták el. Az egyik, amikor imádkozni tanította tanítványait: "Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; Jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is." S hogy mit jelent ez a gyakorlatban? Jézus a szenvedései óráiban ezt is megvilágította, amikor így imádkozott: "És egy kissé előre menve, arcra borula, könyörögvén és mondván: Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen amint én akarom, hanem amint te."  Van mit tanulnunk. Jézus példája ugyan követendő, de ettől még nagyon nehéz lemondani az "én"-ről. Ne higgyük, hogy a tanítványoknak könnyű volt megbirkózni ezzel a feladattal, s hogy mégis sikerült, a pünkösdi történet rá a bizonyíték. Ott ugyanis ezt olvassuk: "És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egyakarattal együtt valának." De kié volt ez az egy akarat? Péteré, Jánosé, vagy Jakabé? Nem, sokkal inkább Jézusé, aki meghagyta nekik, hogy ne menjenek el Jeruzsálemből, hanem várják meg az Atya ígéretét, a Szentlelket. Vagyis amikor összejöttek a felházban, az isteni akarat megvalósítóivá váltak.

Ha valamikor, hát Jézus mennybe menetele után igazi hatalomharc kezdődhetett volna az apostoli gyülekezetben. Homo homini Lupus est - farkasként támadhattak volna egymásra, de nem ez történt, mert közben leszállt a Szentlélek. Ettől kezdve pedig nem az számított, hogy mit tud Péter vagy János, hanem ez: mit akar az Atya?

A világ ma is önző, ott ma is farkastörvények uralkodnak. A Szentlélektől viszont új látásmódot, új nyelvet, új hozzáállást, új életcélokat kapunk. Élni kell a lehetőséggel! A rosszra vivő, önző, diktátori lélek helyett meg kell telni Szentlélekkel, hogy szótárunk bővülhessen ilyen szavakkal, mint például: egymás, egymásért, együtt... Hamarosan itt a pünkösd. A közelgő ünnep hívja fel figyelmünket az isteni akaratra, mely szerint teljünk meg Szentlélekkel és egymással egységben, az Atya akaratának engedve hirdessük az evangéliumot!

Mire jó a bibliaolvasás?

A történet egy öregemberről szól, aki Kentucky hegyei közt élt fiatal unokájával. Minden reggel a nagyapa korán kint ült a konyhában, és olvasta régi, megviselt Bibliáját. Az unokája, aki ugyanolyan szeretett volna lenni, mint ő, mindenben utánozni igyekezett a nagyapját.

A nagyapa, aki közben szenet tett a tűzre, csendesen odafordult hozzá, és azt mondta: „Fogd meg ezt a szenes kosarat, menj le a folyóhoz, és hozz egy kosár vizet!” A fiú úgy tett, ahogy mondták neki, bár az összes víz kicsurgott a kosárból, mielőtt visszaért volna a házhoz.

Egyik nap megkérdezte, „Papa, én is próbálom olvasni a Bibliát úgy, mint te, de nem értem azt, és amit értek, azt is elfelejtem, amint becsukom. Mire jó a bibliaolvasás?”

A nagyapa nevetett, és azt mondta, „A következő alkalommal egy kicsit jobban szedd a lábad!”, és visszaküldte azzal, hogy próbálja újra. Ezúttal a fiú gyorsan futott, de a kosár csak üres volt, mire hazaért.

A szuszból kifogyva mondta nagyapjának, hogy lehetetlen a kosárban vizet hozni, és elindult, hogy vödröt kerítsen a kosár helyett. Az öregember ezt mondta, „Nem akarom, hogy vödörrel hozd a vizet; én egy kosár vizet kérek. Meg tudod te azt csinálni, csak nem igyekszel eléggé”. Ezzel el is indult, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy megnézi, hogyan sikerül a következő forduló. Bár a fiú tudta, hogy lehetetlen, most már csak azért törte magát, hogy lássa a nagyapja az igyekezetét. Megmerítette a kosarat, és futott, ahogy csak tőle telt. Természetesen sokkal azelőtt, hogy elérte volna a nagyapját, a kosár már üres volt. Alig bírt beszélni: „Látod, papa, nincs értelme, ugye te is így gondolod?”.

Az öregember azt mondta: „Nézd meg a kosarat!”. A fiú ránézett, és a kosár másmilyen volt. A régi, piszkos szenes kosár helyett egy tiszta kosár volt. „Fiam, ez történik akkor is, amikor a Bibliát olvasod. Lehet, hogy nem érted, vagy nem emlékszel mindenre, de amikor olvasod, az kívül-belül megváltoztat. Ez Isten munkája az életünkben. Ez az, amit csak Isten tud elvégezni, átalakítani bennünket kívül-belül, és lassan Krisztushoz, a Fiához hasonlók leszünk.