Tartalmas élet

Lassan ez a nyár is a múlté lesz. Nemrég egy kanadai ismerősöm a facebookon megosztott egy fotót, melyen egy karácsonyi kellékeket árusító üzletrész volt látható. Ott már most, augusztusban a karácsonyra készülnek. Hogy ez jó vagy rossz, lehet rajta vitatkozni, az azonban vitathatatlan, hogy az idő borzasztó gyorsan halad.

A múlt héten ünnepeltük házasságkötésünk tizennegyedik évfordulóját. Rengeteg dolog történt e közel másfél évtized alatt, mégis, mintha csak egy szempillantás lett volna. Nagyobbik fiunk a jövő héten lesz tizenkét éves, de a legkisebb is elmúlt kettő. Még élénken emlékszem az érettségi vizsgámra is, pedig ha azon a napon születtem volna, már akkor is nagykorú lennék.

Az idő múlását nem mindenkinek könnyű feldolgozni. Amíg a nők és férfiak kisgyermeküket etetik, itatják, pelenkázzák, miközben járni és beszélni tanítják, szinte észre sem veszik ahogy elsuhannak a hetek, hónapok. Aztán a gyerekek megnőnek, sőt, túlnőnek minket, s ekkor jön a felismerés: mi sem lettünk fiatalabbak. Ezt az érzést tovább fokozza, amikor ők is házasságot kötnek, gyermekeket szülnek és minket kérnek meg arra, hogy hozzuk el őket az oviból, majd az iskolából.

Ha ezen a vonalon haladunk tovább, egyfajta félelem vehet erőt rajtunk, mert a sor végén az elmúlás, a halál éktelenkedik. A Biblia azt írja az istenfélő idős emberekről, hogy még vén korban is gyümölcsöznek, egy énekünk pedig úgy fogalmaz, hogy "de van élet a síron túl is". Vagyis ha sikerül meglátnunk Krisztust az egyre sűrűsödő ráncokon, a fizikai gyengeségeken, sőt, a síron túl is, akkor a földi élet minden perce élvezhetővé, örömtelivé válik. Legyen hát találkozásunk ma is Krisztussal, aki hozza el szívünkbe az ő örömét és tegye gyorsan elillanó életünket tartalmassá, boldoggá!

Nevelhetetlen gyerekek

Megbetegedtünk. Az összes gyereknek vírusos torokgyulladása van ami jelen esetben azt jelenti, hogy torkukat apró fehér hólyagocskák borítják, így az evés-ivás-nyelés is fájdalommal jár. Emiatt mindegyik levertebb, nyűgösebb, ingerültebb a szokásosnál és ez a mi türelmünket is jobban próbára teszi.

Július végén családostól nyaraltunk. Félpanziós ellátást kaptunk, ezért a szállóvendégekkel együtt reggeliztünk és vacsoráztunk. Egy, az ötvenes éveiben járó házaspár harminc év körüli lányukkal érkezett. A lány fogyatékos volt. Néha a hangos nevetésére lettünk figyelmesek, de volt, hogy ugyanilyen hangosan adta tudtul nemtetszését. Egyébként kedves volt és általában mosolygott. Egyszer a mi asztalunkhoz is odajött, köszönt, majd mondott valamit, de mivel fülünk nem szokott hozzá a fogyatékosok sajátos kiejtéséhez, nem értettük meg. Közben az anyuka is odaért, köszönt, majd kivezette lányát az étkezőből. Tekintete szomorú, szinte bocsánatot kérő volt. Láthatóan rosszul érezte magát amiatt, hogy a lánya "megzavarta" vacsoránkat, de talán az is felkavarta érzelmeit, amikor ránézett négy egészséges gyermekünkre.

Egyszer a parkban találkoztunk velük. Az anyuka próbált valamit megértetni a lányával, amit ő nem akart tudomásul venni és időnként meg-megállva toporzékolt. Mi is rosszul éreztük magunkat, ezért úgy tettünk, mintha nem vettük volna észre a jelenetet.

Szülőként lépten-nyomon kerülünk hasonló helyzetbe. A gyerek akar valamit, amit mi nem. Ő sír, mi érvelünk, aztán még jobban sír, mi meg kiabálunk, vagy fenyegetőzünk. Végül - általában - a gyerek megtörik és tudomásul veszi, hogy mi voltunk az erősebbek.

Teljesen más a helyzet, ha az a gyermek nem egészséges. Egy szellemileg fogyatékos lány - noha elmúlt már harminc - nem képes felfogni, hogy most nem lehet fagyit venni, vagy állatkertbe menni. A szülő hiába érvel a rossz időjárással, vagy anyagi gondjaival, ezek felfoghatatlanok a számára.    

A napokban egy filmet láttam egy olyan fiatalemberről, aki születésétől kezdve vak és járásképtelen volt. Édesapja emelgette az ágyból a kerekesszékbe, vagy az autóba. A fiú egyáltalán nem volt elkeseredve állapota miatt, és ez jórészt a szüleinek volt köszönhető, akik óriási áldozatokat hoztak gyermekükért, aki gyönyörűen megtanult énekelni, zongorázni és trombitálni is.

Egyszer másodmagammal egy nyírségi lelkipásztori megbeszélést követően egy középkorú asszonynál vendégeskedtünk. A vacsora után az asszony - aki végig mosolygott - azt mondta: hadd mutassam be nektek 14 éves lányomat. Felvitt az emeletre, kinyitotta az egyik szoba ajtaját, ahol egy rácsos ágyban feküdt magatehetetlen lánya. Érzékelte, hogy vendégek vannak nála, de kommunikálni nem tudott. Az asszony - akit a férje elhagyott - fürdette, etette immár 14 éve. Megrendültem. Örökre emlékezetes pillanat maradt ez a számomra.

Átlagos szülőként sem egyszerű az élet, de mennyivel nehezebb azoknak, akik sérült, fogyatékos gyermekeket nevelnek! Egyszer ezekkel a szavakkal ment oda valaki Jézushoz: "Uram, könyörülj az én fiamon, mert holdkóros és kegyetlenül szenved; mivelhogy gyakorta esik a tűzbe, és gyakorta a vízbe." (Mt 17,15) A könyörgő apukán kívül senki nem tudta milyen megterhelő egy holdkóros gyereket nevelni. Milyen érzés, hogy az embernek nincs egy szabad, nyugodt perce, mert fél szemét örökké a fián kell tartani, aki hol vízbe, hol tűzbe esik. Senki nem tudta, milyen kimerítő, idegőrlő az ilyen élet.

Minden tiszteletem azoké a szülőké, akik "nevelhetetlen" gyerekeket nevelnek, akik hiába mondják: nem, gyermekeik nem fogják fel, nem értik, mert erre képtelenek. A fentebb említett jelenetek jutnak eszembe, amikor a láztól, torokfájástól, vagy ki tudja mitől ingerültebb, nyugtalanabb gyerekeimhez kell szólnom. Számomra csoda, hogy Jézus meggyógyította a holdkóros fiút, de csoda az is, amikor türelmet, erőt, mosolyt ad azoknak a szülőknek, akik egy életen át "bajlódnak" gyermekeikkel. Talán nem is tudják mennyi erőt merítek én és még sokan mások az ő önzetlen, emberfeletti erőket megmozgató gyermeknevelésükből.  

Jani bácsi és Erzsi néni

Meglátogattam egy 87 éves férfit és egy 94 éves asszonyt. Mindketten betegek. A férfi már egy éve nem tudott kimozdulni második emeleti lakásából. Orvoshoz nem megy, mert megvan a véleménye - meg a tapasztalata - az egészségügyről. Jelenleg a felesége ápolja - ha tudja. Pontos baja, betegsége ugyanis nem ismert, csak a fájdalom helye - a gyomortájék.

A kép illusztráció

Általában két-három hetente keresem fel, aminek mindig örül főleg azért, mert családtagjain kívül kevesen nyitnak rá ajtót. Beszélgetéseink hamar sóhajtozásba fulladnak. Nehezen viseli az életet, a betegséget, de leginkább talán a jövővel kapcsolatos bizonytalanságok nyomasztják. Korára való tekintettel is tudja, hogy nem sokáig van maradása ezen a Földön. De mi lesz utána? Egyelőre nincsenek válaszai csak a sóhaj, meg a szűnni nem akaró betegség.

A 94 éves asszony ugyan nehezen, de jön-megy, amennyire tudja, ellátja magát. Csak akkor kéri lányai, családja segítségét, ha nagyon muszáj. Bal kezén kötés van - öt hete ínszalag szakadása volt, ami nem akar gyógyulni. Az ágyról csak a sokadik próbálkozásra tud felkelni, és az elindulás is ugyanilyen nehéz. Nemrég bőrrákot is diagnosztizáltak rajta, amit nem tudnak (vagy nem akarnak) műteni. Arca viszont sugárzik az örömtől. Ottlétem alatt arról beszél, hogy aznap mit olvasott a Bibliából és miért hálás a Jóistennek. Hálaadással beszél a múltjáról is annak ellenére, hogy férjét és két fiát is el kellett temetnie. 94 évesen is tudja, hogy van jövője.

Jani bácsit sokszor hívtuk gyülekezetbe, de hallani sem akart róla. Sőt, volt idő, amikor feleségét is tiltotta. Most már semmit nem tilt. Ereje sincs hozzá. Kimondatlanul is érzi, hogy az életnek többről kell szólnia mint amit eddigi 87 évében megismert. Amikor megkérdezem, hogy imádkozhatok-e, egyetértően bólogat. Felül ágya szélére, összeteszi kezeit és hallgatja mit mondok az Istennek. Nem az ellenséget keresi bennem vagy az "ingyenélő" papot, inkább az unokát, vagy egy jó barátot. Eddig ha tiltakozott is Isten ellen, most, 87 évesen és betegen átgondolja eddigi hitvallását és igazán mondom, hogy néha úgy érzem, kész megnyílni az Örökkévaló felé. Ha ez megtörténne, a reménytelen sóhajok helyét a hit és a reményteljes várakozás tölthetné meg, talán pont úgy, mint a 94 éves Erzsi néni esetében. Amikor elbúcsúzom az asszonytól, az autóba ülve belőlem is előjön egy sóhaj: én is ilyen idős ember szeretnék lenni. Olyan, aki 94 évesen is előre tekint, aki tudja, hogy van jövője, örök élete. Szeretném, ha sokakkal együtt Jani bácsi is eljuthatna erre a hitre, hogy ha szemei lezáródnak e Földön, egy sóhajok nélküli, örömteli világban ébredhessen.

A megbocsátás

Az istentisztelet vége felé a lelkész megkérdezte nyáját: - Hányan bocsátottatok meg az ellenetek vétkezőknek? Mindenki feltartotta a kezét, kivéve egy törékeny idős hölgyet. - Jones asszony!? Ön elzárkózik attól, hogy megbocsásson ellenségeinek?! - Nekem nincs egyetlen ellenségem sem - mondta kedvesen mosolyogva az apró hölgy. - Asszonyom, ez igen szokatlan. Megkérdezhetem, mennyi idős is Ön? - Kilencvennyolc múltam - felelte az ősz matróna. - Kedves asszonyom, megkérhetem, hogy jöjjön ki ide a gyülekezet elé, s mesélje el nekünk, miképpen lehetséges, hogy valaki majdnem százéves, és nincs egyetlen ellensége sem! Az aranyos néni kitotyogott a lelkész mellé, szembefordult a gyülekezettel, és csak ennyit mondott angyali mosollyal: Mindet túléltem!

Nos, mi tagadás, ez is egy módszer, ha a kapcsolatok "rendezéséről" van szó, habár mondanom sem kell, hogy a bibliai útmutatás azért mást javasol. 

Nehezen viseljük, ha valaki megsérti az önbecsülésünket. Ha ez mégis megtörténik, kirobban a "háború", és nem is akármilyen. Védjük magunkat, miközben visszaszúrunk, büntetünk, szenvedést okozunk. Egyfajta öngyilkos merénylet ez. Talán ismerős a kép, amikor az egyik fél engesztelni próbálja a másikat, de az a másik elzárkózik a kiengesztelődéstől. Tudatosan duzzog, visszautasítja a közeledést, az ajándékot, a simogatást - hadd fájjon a másiknak, hadd szenvedjen még egy kicsit, hadd érezzem egóm diadalának édes ízét. A szeretet nem ilyen. A szeretet megbocsát és nem azért, mert azt a másik kiérdemelte - vagy mert időközben kihalt mellőlem. Krisztus is így tett. Megbocsátott, miközben őt keresztre feszítették. Megbocsátott, noha ezt senki nem érdemelte meg. Ezt a szeretetet nevezi a Biblia agapénak, az érdekeken túlnyúló, mindent átívelő szeretetnek. Kívánom, hogy a sértettség keserűsége helyett ez a szeretet boldogítsa, édesítse napjainkat.