Áldott ünnepeket!

Minden kedves Olvasómnak Istentől megáldott karácsonyt és örömökben gazdag, békességben megélt új esztendőt kívánok!

A totyogó szentekről

Ehud, Izrael bírájának halála után újra idegen hatalom alá kerültek a zsidók. Ezúttal Jábin volt a rabtartójuk. A körülmények rövid ismertetése után jön a Bírák könyvének jól ismert mondata: "És kiáltottak Izrael fiai az Úrhoz..." (Bír 4,3).

Jáhel megöli Siserát

A történet a fogságban élő zsidóság számára pozitívan folytatódik, hiszen Debóra prófétanő és Bárák sereget gyűjtenek, majd sikeres harcot folytatnak Jábin serege ellen. Debóra mégis fanyalogva tekint vissza a győztes harcra, hiszen győzelmi énekében ezt mondja: "Mért maradtál mégis ülve a karámok között, hallgatva a pásztorfurulyát? Rúben tartományaiban nagy fontolgatások voltak. Gileád a Jordánon túl tanyázik. És Dán mért időzik a hajóknál? Ásér ülve maradt a tenger partján, ott tanyázik öbleinél. De Zebulón halált megvető bátorságú nép, meg Naftáli is a mezőség magaslatain." (Bír 5,16-18).

"Rúben tartományaiban nagy fontolgatások voltak" - énekli Debóra. Eddig minden megszállt zsidó törzs eljutott, mármint a fontolgatásokig. Ötlete mindenkinek volt arra nézve, hogy mit és hogyan kellene tenni ahhoz, hogy lerázzák magukról Jábin igáját - csak ember nem volt, aki kivitelezze azt.

Ma is ismerős lehet ez a kép. Nyerjük meg Krisztusnak a világot, evangélizáljunk, szolgáljunk, menjünk, tegyük... - aztán amikor tényleg menni és tenni kellene, valami közbejön mint itt, Debóráék történetében. Rúben tartományaiban még a nagy fontolgatások és fogadkozások voltak, de amikor fegyvert kellett volna ragadni, sokaknak sürgősebb dolga akadt. Gileád például nem volt hajlandó átkelni a Jordánon, ki tudja miért. Talán áradt a folyó? Lehet. De vajon egy áradó folyó elegendő ahhoz, hogy elnémítsa bennünk a szabadság utáni vágyunkat? Igen, sajnos néha elég. Elég, hogy egy kicsit hidegebb, vagy melegebb legyen a megszokottnál, hogy essen az eső vagy a hó és Gileádhoz hasonlóan tanyát verünk a Jordánon túl, a magunk megszokott, biztos közegében. Elég egy kis égzengés, és máris nem olyan fontos az emberek megnyerése, az evangélium hirdetése, a szabadságharcunk megvívása, máris alábbhagy a harci kedv.

Dán sem gondolkodott jobban, ő a hajóival bíbelődött. Ki tudja, talán most volt itt annak az ideje, hogy a kereskedőhajókat a szárazra vontassák és renoválják? Lehet. De vajon lehet fontosabb a hajóim állapota, mint a népem sorsa, jövője? Mindenesetre nekik fontosabb volt. Valószínűleg annak idején ők is ott üldögéltek azok között, akik forradalmi álmokat szőttek, de amikor munkára került sor...

Gileád, Áser, Dán és a titokzatos Méróz - mind-mind távol maradtak a harcoktól. Ez utóbbira egyenesen átkot szór Debóra, nem úgy, mint Jáhelre, arra az addig szótlan asszonyra, aki megölte az ellenség hadvezérét. Egy asszony. Nem volt ott a nagy álmok idején, nem öltött harci fegyverzetet, nem adott javaslatokat, senki nem számolt vele - mégis a megszállottak megszabadítójaként domborodik ki alakja a történetben.

Beköszöntött a hideg, az ország nagy részét a hó is ellepte. Éppen elég kifogást találhatunk ilyenkor arra, hogy miért ne keljünk át a "Jordánon", hogy miért vonuljunk a háttérbe az emberiség lelkének-szívének bűnöktől való felszabadításáért folytatott harcunkban. Higgyük el, kifogást mindig találunk. Mindig lesz egy feleség, egy gyerek, egy szántóföld, vagy öt iga ökör, melyekre hivatkozhatunk Krisztus legsürgetőbb meghívása idején is. Ne a kifogásokat keressük, inkább gondolkodjunk úgy, mint Pál, aki ezt kérdezte: Mit akarsz Uram, hogy cselekedjek?

És végül egy aranyos történet, mely a "Rúben tartományaiban folyó nagy fontolgatások" idejéből is származhatna. Történt ugyanis, hogy a kacsák gyűlést tartottak. A kacsaszónok előretotyogott, majd lelkesítő beszédével így szólította meg a kacsatestvériséget: Kedves kacsatestvéreim! Elhiszitek-e, hogy mi is tudunk repülni? - Ámen, ámen - hangzott a válasz. - Elhiszitek, hogy még a háztetőket is át tudjuk repülni? - Ó, igen, ámen, ámen - zúgtak. - Hát azt is elhiszitek, hogy még a hegyek csúcsait is átrepülhetjük? - Halleluja, ámen - hápogták. - És azt elhiszitek-e, hogy még a sasoknál is magasabbra tudunk repülni? A kacsák extázisba esve hápogták az áment és a halleluját. Kicsivel később a szónok befejezte lelkesítő beszédét, elhagyta az emelvényt, a kacsák pedig egymás után hazatotyogtak.
Tanulságként talán ennyi: nem a Rúben tartományaiban folyó fontolgatások fogják elhozni a hőn áhított szabadságot és nem is azok, akik repülésről álmodnak de a totyogásnál tovább soha nem jutnak, hanem a tettre kész Jáhelek.

Javíthatatlan

Átfolyós vízmelegítőnk van, ez biztosítja a meleg vizet a fürdőszobában. Pár hete az egyik fiam izgatottan újságolta, hogy a fürdőszobában a vízmelegítőből csöpög a víz. Igaza volt. 

Először azt hittem, hogy páralecsapódással van dolgom. A vízmelegítő burkolatát levettem, a vizet felitattam és vártam. Kicsit később megint megláttam a vízfoltot. Ez volt az a pillanat, amikor éreztem: nagyobb lehet a baj. És valóban: a vízmelegítő hőcserélő része kilyukadt, onnan szivárgott a víz. Nem nagyon, de kitartóan. Több helyen is utánajártam, hogy mennyibe kerülne az alkatrész cseréje. Sokba. Megpróbáltam hát házilag valamilyen megoldást találni. Ragasztottam, hegesztettem, tömítettem - mindhiába. A szivárgás nem szűnt meg. Harcom napokon át tartott. Újra meg újra szétszereltem a vízmelegítőt, leszereltem a hőcserélőt és tudásom legjavát beleadva próbáltam menteni a menthetőt. Veszítettem. Nem volt hát mit tenni, cserélnem kellett a hibás darabot, ami most ott pihen a fürdőszoba egyik sarkában. A minap ránéztem és az villant át a fejemen, hogy - ha tetszik, ha nem - az életben vannak megjavíthatatlan dolgok. Van, amit nem lehet ragasztani, forrasztani, hegeszteni - van, ami cserére szorul. Például a testünk. "Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára" - írja Pál az 1Kor 15,53-ban. Szeretnénk megtartani minden bajával, gyarlóságával együtt, de nem megy. Romlandó, márpedig ha romlandó, akkor meg is romlik. Elkeserítő nem? De milyen megvidámító Pál jövőbe mutató szava, mely szerint a romlandó helyett majd romolhatatlant kapunk! Amikor Krisztus visszajövetelére készülünk, ezt is várjuk - a test feltámadását, átváltozását. Ha "ragasztani" már nem lehet, ha minden jó szándék és szaktudás ellenére is megmarad a baj, ne keseredjünk el: Krisztustól majd újat, romolhatatlant kapunk!

A megváltó

Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.

Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.

– Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? – kérdezte tőle.

– Tessék beülni – mondta a csónakos.

Borús volt az ég, de a szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveg-lap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.

– Mit gondol? – kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. – Ide látni még a partról?

– Még ide – mondta a csónakos.

Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.

– Még most is? – kérdezte az író.

– Még most is – mondta a csónakos.

Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang.

Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.

– Még most is ide látni? – kérdezte az író.

A csónakos körülnézett.

– Ide már nem.

Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.

– Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi – mondta. – Megpróbálok egy kicsit a vízen járni. (Örkény István)

Nehéz hetek után

Sokat gondolkodtam azon, hogy leírjam-e az elmúlt hetek megpróbáltatásait. Először jobbnak láttam ha hallgatok, de aztán meggondoltam magam. Hogy miért? Mert ami heteken át nehézséget jelentett, az végül bizonysággá érett és ki tudja, talán lesznek olyan olvasók is, akik erőt merítenek abból, ami velünk történt. 

Szeptember óta feleségem egyre többször panaszkodott, hogy nem érzi jól magát, hogy valami nincs rendben. Mivel a hastájékon jelentkeztek a tünetek, ezért nem csak a háziorvost, hanem a nőgyógyászt is felkereste. Végül ez utóbbi mondta ki a vizsgálat eredményét: egy kb. 3 centi átmérőjű miómát talált feleségem méhében, amivel - mint mondta - nincs különösebb tennivaló. Ekkor már október elején jártunk. A hírnek persze nem örültünk, de különösebb jelentőséget sem tulajdonítottunk neki.

Aztán ahogy teltek a napok, újabb izgalmak adódtak, merthogy feltűnően sokat késett feleségem havi ciklusa. Irány a gyógyszertár. Egy órával később a terhesteszten két piros csík jelezte, hogy babát várunk. Mi tagadás, kellőképpen meglepődtünk. Sőt, akár azt is mondhatnám, hogy egy pillanatra aggodalom vett erőt rajtunk. Nem a szabadidőnket - ami eddig sem sok volt - féltettük, nem a pénz miatt aggódtunk de még csak amiatt sem, hogy jelenleg alig 60 négyzetméteren élünk hatan, és mi lesz, ha még többen osztozunk majd a lakáson... A múlt ijesztett meg bennünket. Negyedik lányunk, Bítia hét hónapra született úgy, hogy maga a terhesség is tele volt izgalmakkal, egészségügyi problémákkal. Ez jutott eszünkbe, de nem akartunk helyt adni aggodalmainknak. Ha a Jóisten így rendelte, hálát adunk neki az újabb családtagért és hisszük, hogy minden naphoz megadja majd a kellő erőt - ezzel biztattuk magunkat és egymást.

Újra irány a nőgyógyász, aki megerősítette: feleségem várandós. Kérte, hogy majd egy hónap múlva, november elején menjen vissza hozzá. Heteken át nem is volt semmi gond. Pont az előző terhesség tapasztalatai miatt a gyerekekkel együtt megállapodtunk, hogy amennyire csak lehet, a házimunka terheit levesszük Zsani válláról. Így is történt. Felmostunk, mosogattunk, mostunk és teregettünk - egyedül a főzést nem tudtuk megoldani nélküle, de amit csak lehetett, abban is segítettünk. Ennek ellenére október végén nehezebb napok köszöntöttek be.

Az eddig rendelkezésünkre álló információk alapján tudtuk, hogy a terhesség nem lesz teljesen problémamentes, hiszen a korábbi vizsgálaton talált mióma, sőt, miómák (merthogy kettő is van belőlük) a méhen belül voltak, és a terhesség kialakulásával hajlamosak gyors növekedésnek indulni. Ez valószínűleg így is volt, mert Zsani már a kezdet kezdetén jelezte, mondogatta, hogy feltűnően gyorsan nő a hasa. Aztán eljött a már említett október vége, amikor egy szerda este ezekkel a szavakkal lépett a szobába: van egy kis vérzésem. A gyerekek épp előtte feküdtek le, hirtelen nem tudtam mi tévő legyek. Bítia lányunknál is hasonlót éltünk át, igaz, a vérzés akkor sokkal erőteljesebb volt. De akármekkora is a vérzés, tudtuk, hogy ez természetellenes, nem jó jel. Két választásunk volt: vagy hívjuk a mentőt, vagy megvárjuk a másnapot és elmegyünk az ügyeletre. Vártunk. November 1. munkaszüneti nap volt, ezért csak a veszprémi ügyelet jöhetett szóba. Talán egy órát vártam a váróteremben, mire feleségem kijött. Elindultam felé és hamar kiderült: baj van. Mire odaértünk egymáshoz már sírt. Egy ideig megszólalni sem tudott, aztán belekezdett: az orvos nem hallott szívhangot, a petezsák ellapult, a vérzés pedig valószínűleg egy közelgő vetélést jelez. Egy hét múlva kellett visszamenni a várpalotai nőgyógyászhoz. És addig? - kérdeztem. Pihenni kell, ennyit mondott az orvos - felelte.

Nincs szívhang és a petezsák ellapult? Mit jelent ez? Mivel az orvos nem volt közlékeny, kénytelen voltam az internetről összeszedni az információkat. Azt tudtuk, hogy a szívhang valamikor a terhesség hatodik hete körül jelenik meg, ezért valóban nem volt jó jel, hogy a nyolcadik héten még csend volt a méhben. Az ellapult petezsák szintén arra utalt, hogy a terhesség nem fejlődött ki. Nem volt mit tenni, vártunk. Egy hét idegtépő várakozás. Borzasztó volt átélni a bizonytalanságot. Az internet ugyanis tele volt olyan esetekkel, ahol az orvosok elnéztek ezt-azt. Mi van, ha a mi esetünkben is félrenézett valamit az orvos? Mi van, ha nem jó a diagnózis? Mi van, ha mégis ott a baba, csak a doktor nem látta? Minden egyes nap fel kellett tennünk ezeket a kérdéseket és minden egyes nap el kellett jutnunk oda: Isten kezében vagyunk. Így hát imádkoztunk és dolgoztunk, feleségem pedig még többet pihent mint eddig.

Amikor eljött a várpalotai nőgyógyász felkeresésének időpontja, úgy éreztük, felkészültünk. Tudtuk, hogy Istennek mindenre van hatalma, ereje. Ha ő úgy rendeli, hogy gyermekünk szülessen, meg tudja tartani, élővé tudja tenni, de ha nem... Nos, akkor is szeretni és szolgálni fogjuk őt. Az orvos végül megerősítette veszprémi kollégája szakvéleményét. A petezsák valóban ellapult, szívhang nem volt és szikhólyag sem látszott, vagyis nem fejlődött ki embrió. A petezsákot viszont el kell távolítani - mondta az orvos, hogy fertőzés ne lépjen fel. A vizsgálat után újra Veszprémbe mentünk, ahol másnapra adtak időpontot. Péntek reggel a gyerekeket elvittem iskolába, a Zsanit pedig a kórházba. Még aznap, délután öt óra körül megműtötték és másnap délben engedték haza. Ezzel fejeződött be ez a szépnek ígérkező történet - gondoltuk. De tévedtünk.

Egy héttel később ismét vérzés lépett fel. Feleségemet újra autóba ültettem és újra Veszprémbe vittem, hogy az orvos döntse el mi legyen. Újra műteni kell - mondta. Mint kiderült, a műtét után vérömleny keletkezett, amit egy újabb műtéttel lehet eltávolítani. A Zsanit Naomival kísértem be a kórházba. A hír hallatára Naomi sírni kezdett, majd este a lefekvésnél újra: hiányzik anya. Hiába, nem tudok anyja helyett anyja lenni. Erre a műtétre pénteken délután került sor és szombaton délben jöhetett haza. A történetnek viszont még mindig nem volt vége, mert egy héttel később újra vérzés jelentkezett. Ez már nekem is sok volt. Az eltelt hetek rengeteg energiát kivettek belőlem. Mindenhova nekem kellett futkároznom. Lelkipásztor, igehirdető, főszerkesztő, apa, férj és háziasszony voltam egyszerre. De akkor, azon a pénteki napon elkeseredtem. Meddig tart ez még? - fakadtam ki? Mikor nyugodhatunk meg, mikor térhet vissza életünk a normális kerékvágásba? Nehéz órák voltak ezek. Pont bibliaóránk lett volna, de nem volt mit tenni. A gyerekeket összekészítettem és újra Veszprémbe mentünk. Hála Istennek most nem kellett befeküdni - Zsani csak gyógyszert kapott.

Ennek a sok hercehurcának voltak testi-fizikai és lelki-szellemi megpróbáltatásai is. De nem csak a megpróbáltatásokról szóltak ezek a hetek. Nem volt könnyű az elengedés. Amikor megtudtuk, pontosabban: úgy tudtuk, hogy babát várunk, mindketten "más állapotba" kerültünk. Igazán hálásak voltunk, örültünk és boldogan néztünk a jövő felé. Aztán jöttek a fenyegető jelek és a műtétek. Lelki magasságok, majd mélységek, de akár egyiket, akár másikat nézem, elmondhatom: itt is, ott is jelen volt az Úr. Olyan békességet, vigasztalást, megerősítést kaptunk tőle a legnehezebb időkben is, mely nélkül ki tudja hol tartanánk most? És még a kórházban töltött idő sem volt hiábavaló. Az első műtét alkalmával feleségem mellé került egy 19 éves hölgy. Egy gyermeke volt, most várta a másodikat. Illetve nem várta, pont ez volt a gond. Abortuszra jelentkezett. Még túl fiatal, hiteleik vannak, nem készültek fel - mondta. A feleségem meg azt, hogy négy gyermeke van és mindegyiket ajándéknak, Isten ajándékának tekinti. Azt hiszem, hogy ez a fiatal hölgy kapott még egy esélyt, hogy az élet mellett döntsön. Nem tudjuk, végül hogy határozott.

A második műtét előtt, amikor a váróteremben ültem, egy édesanya jött a lányával. Az arcukra ült a fájdalom. Sírtak. Később kiderült, hogy a fiatalasszony nemrég vetélt el. Feleségemmel egy kórterembe került. Elmondta, hogy nála hematóma alakult ki, de nem volt különösebb gondja. Aztán azon a napon, amikor bejöttek a kórházba, egyedül volt otthon. Elment a mellékhelyiségbe, de ekkor hirtelen rosszul lett és elöntötte a vér. Elvetélt. Próbálta telefonon elérni a családtagjait, de nem sikerült. Vagy nem vették fel a telefont, vagy foglalt volt a szám. Végül az édesanyja sietett a segítségére. Első gyermekük lett volna, a terhesség 14. hetében volt. Egy éjszakát töltött feleségem mellett és végtelenül hálás volt azért, hogy valakinek kiönthette szívét, valakinek, aki önmaga is sebzett szívű volt, de ilyen körülmények között is tudott bátorítani és bizonyságot tenni arról az Istenről, aki mindent bölcsen tervez.

Itt tartunk most. Feleségemnek még mindig oda kell figyelnie, még mindig sokat kell pihennie, de hisszük, hogy az Úr Jézus tud rólunk. A mi terveink mások voltak és mi tagadás, nem volt egyszerű ezeket feladni. Ezek azok az élethelyzetek, amikor más csengéssel, de a lehető legőszintébben tudjuk elmondani a jól ismert mondatot: Legyen meg Atyám a Te akaratod. Mi is kimondtuk és úja kimondjuk: legyen, ahogy Te akarod!

Kínai tanmese - a gyanú

Egy ember nem találta helyén a baltáját. Bizonyos volt benne, hogy a szomszéd fia lopta el. Leste, hogy jár-kel a legény: pontosan úgy lépkedett, mint egy tolvaj. Figyelte az arckifejezését: éppolyan volt, mint egy tolvajé. Kihallgatta, amint beszélt: mintha egy tolvajt hallott volna. Egy szó, mint száz, a legény egész viselkedése arról árulkodott, hogy csakis ő lehetett a tolvaj.

Később a mi emberünk kiment ásni a kertjébe, és a kertben meglelte a baltát. Amikor pedig újra megnézte magának a szomszéd legény gesztusait, semmit sem talált már bennük, ami tolvajra emlékeztette volna.

József és a multik

Gyakran botlom kedvetlen, néha mogorva és udvariatlan alkalmazottakba az egyik helyi áruházban. Ott állok a pult egyik oldalán és várok. Várom az eladót, aki tőlem nem messze, a kiszolgálópult túloldalán csoszog, sóhajtozik, az asztalát törölgeti. Unalmamban a felvágottakat nézegetem, jóllehet már akkor eldöntöttem mit fogok kérni, mielőtt odaértem volna. Szerencsére nem sietős a dolgom. Aztán végre-valahára felém fordul és lebonyolítjuk az üzletet. Én tovább megyek, ő meg tovább sóhajtozik. 

Na most lehetne szidni a multikat, akik "kiszívják az ember vérét", akik "éhbérért dolgoztatnak", akik nincsenek tekintettel dolgozóik magánéletére, nyavalyáira, így hát nem is csoda, ha az "éhbéres" csak csoszogva, néha mogorván és udvariatlanul szolgálja ki a vásárlót. Ez a dolgozó néma lázadása a modern kori rabszolgaság ellen.

A minap ezt az egész problémakört más megvilágításba helyezte számomra József esete, aki apja házában még tarka köntöst viselt, de testvérei ármánykodása miatt egyiptomi rabszolga lett.
Amikor középiskolások voltunk, minden ősszel elvittek minket szüretelni. Néhány osztálytársam, aki haragudott az osztályfőnökre, illetve mert nagyfiús dolognak tartotta, beleköpködött a már leszüretelt szőlőbe. Gusztustalan, de hatásos kifejezése volt ez a behódolni nem akarásnak.
József is tehetett volna valami hasonlót. Hány ember lett volna, aki a szabaduláson, vagy rabtartói meggyilkolásán törte volna a fejét? József ellenben szívét-lelkét beleadta a munkába olyannyira, hogy Potifárnak csak arra volt gondja, hogy megegye ételét.

József dolgozott, de nem magáért, hasznot termelt, de nem magának. Fiatalsága éveit töltötte e számára idegen ember házánál, ahol nem lebeghetett előtte a boldog jövendő képe. És mégis... József becsületesen dolgozott - nem annyira Potifárért, mint Istenért. Tudta, hogy Neki tartozik számadással.

Minden munkánkat ezzel az istenfélelemmel kell végeznünk. Igenis legyek becsületes, jó munkaerő, igyekvő, szorgalmas - az Úrért, aki ha akarja, feljebb emel, hiszen ő még ma is úgy gondolkodik, hogy "aki hű a kevésen, a sokon is hű az". Így tegye az Úr eredményessé és áldottá minden munkánkat!

Találkozásom egy asszonnyal

Bítia lányommal a pékségbe indultam. Egy kiló kenyeret akartam venni, meg néhány zsemlét a gyerekeknek a másnapi tízóraihoz. A pékség előtt egy rendezetlen hajú asszony állított meg. Nem hajléktalan, de szegénysége vitathatatlan volt.

"Fiatalember! Tudna pár forintot adni? Ennivalóra kellene" - szólított meg. "Pénzt nem adok, de egy fél kiló kenyeret szívesen veszek" - mondtam neki. "Legyen inkább egy kiló, mert öten vagyunk rá" - mondta. Rendben, belementem az alkuiba. Az asszony türelmesen kivárta, amíg végigálltam az igencsak hosszú sort. Fél öt körül járt az idő, a munkából hazafelé sokan ejtették útjukba a pékséget. Amikor végül kiléptem az ajtón, az asszony már várt. Egyik kezemben fogtam a két kenyeret, a zsemléket, a másik kezemmel pedig a Bítia kezét. Az asszony megköszönte a kenyeret, mindezt úgy, hogy nem nézett rám, kezeivel egyenesen a kenyér után nyúlt. Pontosabban a kenyerek után, merthogy mind a kettőt el akarta venni. "Csak az egyiket" - mondtam neki, majd ő szólalt meg: "adna egy pár szem zsemlét is?" Nem adtam, majd egy kicsit dohogtam magamban. Mert tudom én, hogy egy kiló kenyér nem a világ, meg hogy nem lehet azzal teljesen jóllakatni egy családot, de az eredeti alku mégiscsak egy kiló kenyérről szólt. Szívtelen vagyok? Lehet. Ekkor eszembe jutott egy másik történet. Abban is egy asszony a főszereplő, aki szintén pénzt kért. Éhes volt. Mondtam neki, hogy most megyek a boltba, veszek neki tejet, kenyeret, meg kenyérhez valót. Megtettem. Kijöttem a boltból, a segítségnyújtás örömével odaadtam neki a csomagot, majd köszönöm helyett az asszony ezt mondta: tudna adni még egy ötszázast is?

Tegnap a pékség előtt ugyanazt éreztem, mint egykor a bolt előtt. Jobban esett volna, ha az asszony megköszöni a segítséget és békében elválunk egymástól. Valahogy nem tudtam díjazni a kéréslista bővülését. Viszont amikor beültem az autóba és forgattam magamban a történteket, bizonyára a Szentlélek súgott nekem valamit. "Te pont olyan vagy, mint ez az asszony" - hallottam a szívem mélyén. "Elmondod kéréseidet, én meghallgatlak, de mielőtt köszönetet mondanál, már veszed is elő a következő listát. Újabb és újabb kérések szívből fakadó, őszinte hálaadás nélkül." Elszégyelltem magam. Sírtam. Eszembe jutott, hogy sokszor én is csak egy "kenyeret" kértem, de kettőért nyúltam, majd némi "zsemlét" is kértem hozzá! Hányszor és hányszor fordult elő, hogy a megelégedettség öröme helyett újabb és újabb szükségeimet soroltam fel és elfelejtettem, hogy ha van hűtőszekrényem, ennivalóm és fedél a fejem felett, akkor jobb sorban élek, mint a világ lakosságának 75%-a. Őket nem láttam, csak magamat, meg a szükségnek vélt dolgaimat. Ugye milyen szomorú ez?

Azon a délutánon a pékség előtt álldogáló asszony megtanított arra, hogy változtatnom kell. Köszönöm neki és Annak, aki összeterelte útjainkat.  

Gyógyíthatatlan?

Gyógyíthatatlan - ezt "írták" Naámán, a szír hadvezér "ambuláns lapjára". Az esetek nagy részében a beteg első kérdése ilyenkor ez: "Doktor úr! Mennyi időm van még?" Persze a válasz nem sokat segít. Mit számít, hogy fél év, vagy egy évtized? A lényeg, hogy gyógyíthatatlan vagyok, hogy látom az utam végét, hogy nincs tovább. 

Lebénító érzések ezek. Az ember látótere ilyenkor beszűkül, hirtelen nem lát maga előtt mást, mint saját sírhantját és fejfáját. Aggódik magáért, mert nem tudja, hogy hátralevő élete mennyi szenvedést tartogat, de aggódik szeretteiért is, akik árván, özvegyen maradnak. Gyógyíthatatlan - ez az egyetlen szó kavarog a beteg fejében éjjel és nappal, hétköznap és ünnepnap. Ez a szó és a mögötte rejlő tartalom kiöl minden vidámságot, optimizmust, derűt, mosolyt. Noha a beteg még él, de mindenki érzi, hogy közeleg a halál, akit/amit gyászos csendben, szomorú ábrázattal "illik" várni. Szörnyű dolog ez. Ha valaki vesztett már el valakit, aki szívéhez közel állt, tudja, hogy milyen nehezen találja fel magát ebben a helyzetben a beteg és családja.

Azt azonban nem árt szem előtt tartani, hogy a nyers tényeket közlő orvos is csak ember még akkor is, ha orvosi fölénnyel, minden megszerezhető tudás és tapasztalat birtokában mondja ki: gyógyíthatatlan. Naámán esetében is ez történhetett, de mint később kiderült, a kor orvosai csak a maguk nevében nyilatkozhattak ilyen vészjóslóan. Istennél ugyanis nem létezik gyógyíthatatlanság! Ezért örülnék, ha minden orvos és professzor óvatosabban bánna a jelzőkkel, megállapításokkal, ha egyértelműbbé tennék, hogy a "gyógyíthatatlan" jelző nem feltétlenül a beteg, sokkal inkább az ő szakmai tudásuk végét jelöli. "Hölgyem/Uram, élete eme veszélyes útszakaszán én eddig tudom elkísérni, tudásom, szakmai tapasztalatom csak erre képesít." Kár, hogy ritkán találkozunk ezzel a szemlélettel. Sajnos sok gőgbe és fehér köpenybe öltözött orvosról hallottam már, akik istent játszva közölték betegeikkel a vég közeledtét. A beteg ezután mit is tehetne? Összeomlik, hiszen a fehér köpenynek tekintélye van. Az a köpeny nem csak az orvost, hanem a nyugati orvoslás minden eredményét, tapasztalatait, Nobel-díjait maga alatt rejti - és ugyan ki mondhatna ennek ellent?

Naámán sem vitatkozott korának orvosaival. Úgy fest, hogy elfogadta a szomorú tényeket. Aztán jött egy kislány, egy zsidó kislány, akit épp az ő katonái ejtettek fogságba egyik izraeli portyájuk alkalmával, és aki épp az ő házához került szolgaként. Ez a kislány mást mondott mint a fehér köpenyesek: "Vajha az én uram szembe lenne azzal a prófétával, aki Samariában van, kétség nélkül meggyógyítaná őt az ő bélpoklosságából."

Voltál már olyan helyzetben, amikor gyerek adott neked tanácsot? Itt ugyanis ez történik. Naámán mégsem legyintett, hanem hallgatott a gyermek szavára és útnak indult. Hit volt ez vagy csak elkeseredés és az utolsó szalmaszálba való kapaszkodás? Nehéz lenne eldönteni. A leányzó meggyőző bizonysága viszont útnak indította a hadvezért. Gondolom ez azért is történhetett így, mert a leányka rabszolgaként is hiteles életet élt - szavai mögött ott volt egész élete. Ezekre a hiteles bizonyságtevőkre van szükség ma is. Szükség van azokra, akik megállnak a Naámánok mellett - kiknek a fehér köpenyesek, vagy mások felvázolták a keserű jövőt - és elmondják: kétség nélkül van szabadulás a poklosságból. Keresztény emberként ez a küldetésünk ott, ahol éppen vagyunk, mert hiszem, hogy nem a véletlen helyezte oda az életünket. Éljünk hiteles életet, járjunk nyitott szemekkel és fülekkel, és ha eljön az alkalmas idő, minden kétséget kizáróan tegyünk bizonyságot a nagy megmentőről, Jézus Krisztusról!

Jonadáb tanácsa

Milyen kár, hogy némelyek a tehetségüket, éleslátásukat rosszra használják. Sámuel könyve is megemlékezik egy jó eszű emberről, kinek neve Izrael egyik legcsúfosabb eseménye kapcsán kerül megemlítésre. 

A 2Sámuel 13 szerint Támár, Absolon húga igen szép nő volt. Olyannyira szép, hogy felkeltette Absolon féltestvérének, Amnonnak a figyelmét, aki szerette volna megszerezni Támárt, de ahhoz bátortalan volt, hogy vágyát, óhaját apjának, Dávidnak is elmondja. Így hát maradt a gyötrődés, és a "szerelem" jól ismert velejárói: étvágytalanság, szomorúság, szétszórtság. Amnon kínjai feltűntek barátjának, Jonadábnak, akit így jellemez a Biblia: Jonadáb pedig igen eszes ember volt.

Amnon esetében tévedés lenne szerelemről beszélni. Ő inkább őrült, vagy megszállott volt, akinek a szerelem egyet jelentett a Támárral létesítendő szexuális kapcsolattal. Sajnos nem csak Amnon gondolkodott így. Egyszer felkeresett egy harmincas férfi, aki "halálosan szerelmes" volt egy lányba. Legalábbis azt hitte. A lányt mindenhova árnyékként követte, telefonon hívogatta éjjel-nappal. A dolog odáig fajult, hogy a rendőrséget is be kellett avatni, illetve a lány apukáját, aki - szégyen ide, szégyen oda - mindenhova elkísérte a hölgyet. A fiatalembert próbáltam észhez téríteni, mondtam én a magam észérveit, de mintha a falnak beszéltem volna.

Jonadáb tanácsa viszont célba ért. Ez az eszes fiatalember ugyanis nem akarta eltéríteni Amnont a szándékától, hanem ahhoz adott tanácsot, hogy miként vitelezze ki akaratát. Mi lett Jonadáb tanácsának a következménye? Amnon megerőszakolta Támárt, majd később Absolon megölte Amnont.

Megismerünk tehát valakit, aki "igen eszes ember volt", de aki eszét, éleslátását a rossz szolgálatába állította, s kinek tanácsa nyomán egy nő elveszítette ártatlanságát, méltóságát, a királyi családba pedig bekerült a gyűlölet, a fegyver.

Mi is adunk tanácsokat testvérnek, gyereknek, munkatársnak, osztálytársnak... Vannak, akik talán pont azért fordulnak hozzánk, mert eszes, éles elméjű embernek tartanak bennünket - bizonyára nem véletlenül. Viszont vigyázzunk! Istentől kapott tehetségünk, ajándékaink soha ne szolgálják a rosszat, mások kárát, hanem használjuk azokat Isten dicsőségére és embertársaink javára!

Kinek az ötlete?

Egy alkalommal Abner, Isbóset hadvezére és Jóáb, Dávid hadvezére embereikkel együtt elmentek a gibeoni halastóhoz. Saul ekkor már nem élt, Dávid pedig Hebronban királykodott, ugyanis a zsidó törzsek nagy része nem fogadta el Dávidot királyának. 

A halastó egyik oldalán Abner és emberei sorakoztak, a másik oldalon Joábék. Ekkor átkiáltott Abner Joábnak: "Nosza álljanak elő néhányan az ifjak, és viaskodjanak előttünk." Mindkét hadvezér tizenkét ifjút küldött a csatába, de mind a huszonnégyen meg is haltak, ugyanis "kiki az ő társának fejét megragadta, és fegyverét oldalába ütötte" (2Sm 2,16a).

Ezt követően őrült harc vette kezdetét, ugyanis a két sereg egymásnak rontott. Ekkor halt meg a gyors lábú Asáel, Jóáb testvére is, akit épp Abner ölt meg. A csata egy adott pontján aztán Abner odakiáltott Jóábnak, hogy fejezzék be egymás öldöklését, mert ennek nem lesz jó vége. Jóáb erre így válaszolt: "...ha te nem szóltál volna, bizony már reggel eltávozott volna a nép, és nem kergette volna az ő atyjafiait".

Ha Abner reggel hallgat, ha tartja a száját, ha le tudja nyelni a tó túloldalán álldogálók provokáló szavait, nem halnak meg azon a napon 379-en. De meghaltak, mert valakinek volt egy ötlete, mert valaki nem tudta tartani a száját és az indulatait. Sőt, később arról is olvasunk, hogy Jóáb a testvére megöléséért sem tudott megbocsátani Abnernak, ezért a gyilkolás hónapokkal később is folytatódott.

Nem mindegy mit mondunk, hogy milyen javaslatokkal állunk elő. Akár gyilkos, generációkra kiható következményei is lehetnek annak, ha indulatainkat nem tudjuk kordában tartani, ha szánkra nem tudunk lakatot tenni. Abner saját szája áldozatává vált, de magával rántott 379 másik katonát is. Legyen esetük tanulság számunkra és kérjük a Szentlelket, hogy tanácsaink, ötleteink mások javát, épülését szolgálhassák.

A kapernaumi légkör

"Mert én is hatalom alá vetett ember vagyok, és vitézek vannak alattam; és ha az egyiknek azt mondom: Eredj el, elmegy; vagy a másiknak: Jövel, eljő; és ha szolgámnak szólok: Tedd ezt, azt teszi" - üzente a kapernaumi százados Jézusnak. 

Az idézet alapján akár egy zsarnok, egy önkényúr képe is megjelenhetne előttünk. Vagy más. Például egy férjé, aki a fentiekhez hasonló szavakkal igazgatja feleségét: menj el, gyere ide, tedd meg... Fellebbezésnek helye nincs. Moss, főzz, takaríts... De vannak hasonlóan gondolkodó szülők, sőt, gyerekek is, akik kiváltságos helyzetüket kihasználva pattogtatják "szeretett" szüleiket. 

A történetből kiderül, hogy noha a százados kiadta a parancsot, elmondta utasításait, de szolgái nem az önkényurat látták benne. Még az "elnyomott" zsidók sem, akik önként, nem a szájukba rágott szavakkal így érveltek Jézus előtt: "Méltó, hogy megtedd néki". Milyen különös kapcsolatai voltak ennek a századosnak! Ott él Kapernaumban, ahol az elnyomókat képviseli. Gyűlölni kellett volna, merényletet tervezni ellene, zendüléseket szítani... Ehelyett a zsidó vezetők vállalják a küldött szerepét és elmennek ahhoz a Jézushoz, akire irigyek voltak, akit egyébként ki akartak végezni, akiről rabbi körökben csupa rossz dolgokat mondtak. Most mégis megalázzák magukat és mennek, közbenjárnak, s ezzel egyértelművé teszik, hogy nem csak a százados szereti a népet, hanem ők is a századost. Az ő baja a mienk is. Döbbenetes, hogy a történetben mindenki lemond önös érdekeiről. Itt nem az számít, hogy mit akarok én, hanem, hogy mi használ a másiknak. Talán épp ezért állítja elénk is példaként Jézus ezt az ismeretlen századost, de a történet többi szereplőjét is. Ilyen szeretetteljes légkörben jó dolog rabszolgának, századosnak, de feleségnek, férjnek, szülőnek és gyermeknek lenni. Kívánom, hogy ez a kapernaumi légkör legyen úrrá szíveinkben és hajlékainkban. 

Emberi erőforrás

Kapernaumban egy római százados Jézus elé küldte követeit, mert hitt abban, hogy a Mester meg tudja gyógyítani beteg szolgáját. Amikor a követek elmondták a centurió kérését, hozzátették: "Méltó arra, hogy ezt megtedd neki, mert szereti népünket, ő építtette a zsinagógát is nekünk". A folytatásból azt is megtudjuk, hogy a százados nem fogadta Jézust a házánál, mert mint mondta: "Nem vagyok rá méltó". Ehelyett csak annyit kért, hogy Jézus szóljon, és e szó is elég lesz arra, hogy a szolga meggyógyuljon. Így is lett. 

Egy-egy századosnak meglehetősen sokféle feladatot kellett ellátnia: rendőri, börtönőri tevékenységeket végeztek, irányították a rájuk bízott 100 fős csapatot, feladatokat osztottak ki, ők kísérték a rabokat, biztosították a kivégzéseket... Történetünk főhőse azonban mással is foglalkozik. Nem csak a külsőségekkel, az elvégzett, vagy elvégzendő munkával, hanem a rá bízott emberek, sőt a rabszolgák testével-lelkével egyaránt.
Mi történik akkor, ha meghal a rabszolga? Semmi. Egy rabszolgával több, vagy kevesebb, mit számít az? Akár így is gondolkodhatott volna, hiszen a rabszolga csak munkaerő (beszélő szerszám) volt, vagy ahogy manapság szokás mondani: emberi erőforrás. Márpedig ha az emberi erőforrás elerőtlenedik, valamit lépni kell.
Manapság a legtöbb munkaadót nem a termelés mennyisége és minősége érdekli leginkább? Nézzünk egy példát. A vezérek kitalálják, hogy konzerves dobozokat fognak gyártani. Némi számolgatás után azt is megállapítják, hogy termelésük akkor lesz nyereséges, ha havonta legalább egy millió darabot legyártanak. Ezután feladják a hirdetést, hogy a dobozgyárba három főt fel tudnak venni dobozgyártó munkakörbe. Itt jövök a képbe a munkavállaló, aki izgatottan és a munkanélküliség kényszerétől hajtva elmegy a munkainterjúra, hogy megállapítsák az ilyen-olyan tesztek segítségével, hogy ő e az évszázad leghatékonyabb dobozgyártója. Ha igen, felveszik és megindul a gyártás. Havi egy millió darab. Ha esik, ha fúj, ha beteg, ha fáradt, ha levert, akkor is, mert a gyár csak így tud nyereséget termelni. Dolgozni kell, mert a munkás emberi erőforrás, ezért erőtlenségnek helye nincs.
A kapernaumi százados nem a pótolható rabszolgát látta a betegben. Ő nem csak a 100 fős csapatát, hanem még a rabszolgáit is szerette. Csoda, hogy Jézus szíve megindult a százados tettén? Hiszen ő is utánamegy az egyetlen elveszett báránynak! Neki ma is, mi is számítunk. Neki fontos, hogy milyen állapotban vagyunk, megindul gyengeségeinken, meghallgatja könyörgésünket. Egyrészt hálásak lehetünk ezért a bánásmódért, másrészt a százados példáját követve nekünk is könyörülettel és szeretettel kell odafordulnunk egymás felé, mert ez a szeretet ma is megindítja mennyei Atyánk szívét.

Kell egy kis motiváció

Az orvos csalódottan rázta meg fejét. Betegén a javulás legkisebb jele sem látszott. Immár tíz napja, hogy az idős úr semmiféle gyógykezelésre nem reagál. Teljesen elhagyatottan feküdt a kórházi ágyon, úgy tűnt, ereje sincs már, hogy életéért küzdjön. Elfáradt, beletörődött sorsába.

A következő napon az orvos ismét megrázta a fejét, ám ezúttal az őt ért meglepetéstől. Az idős úr minden életfunkciója a normális értéket mutatta. Párnájára támaszkodva ült az ágyon, teljesen visszanyerve egészséges színét.
- Mi történt önnel? - kérdezte az orvos. - Tegnap már teljesen feladtuk a reményt, most pedig minden tökéletesen működik. Mi történt?
Az öregúr mosolyogva bólintott:
- Igaza van, doktor úr, tegnap valami történt: meglátogatott az unokám, aki azt mondta nekem: "Ó, nagypapa, gyorsan haza kell jönnöd, mert elromlott a biciklim." (Bruno Ferrero)

Az álom

Egy szegény asszony talált egyszer egy tojást. Boldogan hívta magához a férjét és gyermekeit:
- Megszűnt a nyomor - mondta nekik.
- Nézzétek, mit találtam: egy tojást. Nem esszük meg, hanem átvisszük a szomszédasszonyhoz, hogy tegye a kotló alá és keltesse ki. Így hamarosan lesz egy csibénk, amelyből nemsokára tyúk lesz. Természetesen azt sem esszük meg, hanem tojatjuk tovább, hogy legyen sok csirkénk, meg tyúkunk és még több tojásunk. Nem eszünk sem tojást, sem csirkét, de még tyúklevest sem. Mindent eladunk, és az árán veszünk egy borjút. Neveljük a borjút, amíg tehén nem lesz belőle. A tehénnek lesz sok borjúja, nekünk meg lassan egy egész csordánk. Eladjuk a csordát és veszünk az árán telket, a telekre építünk, az egyik részt eladjuk és veszünk rajta... 

Amíg nagy lelkesedéssel így szónokolt az asszony, a tojás kicsúszott a kezéből, leesett a földre és... Nem maradt belőle más, csak egy álom…

Energiatakarékos keresztények

A hagyományos izzók kora lejárt. Szépen lassan kivonják őket a forgalomból, helyüket pedig átveszik a drágább, de energiatakarékos izzók. Így akár 90%-os megtakarítást is elérhetünk ráadásul úgy, hogy nem kell lemondanunk a már megszokott fényerősségről sem. 

Ami az izzók esetében sikersztori, a kereszténységnél kudarc. Merthogy megjelent a "piacon" az energiatakarékos keresztény ember, aki kis befektetéssel óriási eredményeket szeretne. Gyógyítani, halottat támasztani, ördögöt űzni - milyen nagyszerű, fantasztikus dolgok ezek! Meg az is, hogy annyi hívő vágyik ébredésre, emberek tömegeinek megtérésére, arra, hogy gyülekezeteinkben megteljenek a padok, sőt, még az állóhelyek is. Szinte látni véljük, hogy egyszer eljönnek ezek a csodás idők. És addig? Addig mi lesz? Mert vasárnap elsírjuk imáinkban bánatunkat, vágyainkat az Istennek, aztán jönnek a dolgos hétköznapok, amikor a Dallas következő epizódja tudja csak megdobogtatni a szívünket. Az imára, közösségápolásra, beteglátogatásra, elcsendesedésre, gyülekezeti imaórákra nincs idő, miközben mindennél jobban vágyunk arra, hogy "úgy ragyogjon világosságunk az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteinket és dicsőítsék mennyei Atyánkat". Ez így nem megy. Nincs energiatakarékos üzemmód. Ha tényleg eredményeket akarunk, még ma, ebben a rohangáló, elfoglalt világban is időt kell találnunk Istenre és egymásra. Ha így teszünk, régi fényével fog ragyogni az a világosság!

Krisztust várjuk!

Pál meglehetősen kemény szavakat használ a filippiekhez írt levélben, amikor a „másképpen élőkről” ír: „ők a Krisztus keresztjének ellenségei; az ő végük kárhozat, a hasuk az istenük, és azzal dicsekszenek, ami a gyalázatuk, mert földi dolgokkal törődnek” (Fil 3,18-19). 

Ők lehettek azok, akik Istennek az apostolok által tolmácsolt szavai helyett inkább Euripidész görög drámaíróval értettek egyet: „Nyájamat nem másnak, hanem magamnak áldozom, nem az isteneknek, hanem az én hasamnak, mely a legnagyobb minden isten között: mert enni és inni minden nap, nem zavartatni magunkat, ez a bölcs emberek istene”.

És hányan élnek ma is így?! Csak a mának, a hasuknak, élvezeteiknek, a „csak most, csak önnek” szellemében, azonnali örömforrásokat keresve és a legkisebb áldozatvállalástól, szenvedéstől is menekülve. Ez az életstílus nem egyeztethető össze Krisztus keresztjével de azzal a tanítással sem, mely szerint itt, ezen a világon csak vándorok vagyunk; igazi otthonunk a mennyben van. Mi, mai Krisztus-követők tudunk hinni az apostol szavainak?

Péter a megdicsőülés hegyén ezt mondta Jézusnak: „Uram, jó nekünk itt lennünk”. Mintha a mi életvitelünk, gondolkodásmódunk is ezt sugallná: Uram, köszönjük, jól érezzük magunkat. Szép házaink, jó autóink vannak, meg tévénk, számító- és táblagépünk, internetünk, plázáink... Uram, jó nekünk itt lennünk, hadd maradjunk még egy kicsit.

Ne keressük e világ kényelmét, gyönyörét, ne itt rendezzük be a mennyországot! Legyünk éberek és egy pillanatra se feledjük: „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk” (Fil 3,20). 

Ha tudta volna...

Az idős ács egy szép napon úgy döntött, ideje nyugdíjba vonulnia. Főnökének elmondta, hogy bár hiányozni fog a kereset, amit a munkájáért kapott, mégis otthagyja a házépítést, mert többre értékeli a szabadidőt, amit az évtizedek során nem tölthetett családjával.

Valahogy majd csak elleszek - mondta. A főnők nagyon sajnálta, hogy elveszíti legjobb ácsmesterét, és arra kérte őt, hogy utoljára segítsen még neki felépíteni egy házat. Az ácsmester ráállt, de nem telt el sok idő és máris látni lehetett, hogy az utolsó házba a szívét már nem tette bele. Az elvégzett munka hanyag volt, a felhasznált anyagok minősége silány. Szomorú befejezése volt ez az egyébként kiváló és elkötelezett ácsmester szakmai életének.

A ház átadására megjelent a főnők is, magával hozta a ház kulcsait, és átadta azokat az ácsmesternek. "- Ez a Te házad - mondta - ezt én adom ajándékba." Az ácsmester meg volt döbbenve. Milyen kár... Ha tudta volna, hogy a saját házát építi, egész másképp dolgozott volna.

A kőfaragó

Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt magával és az életével. Egy szép napon, amikor mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók.

„Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő!” – gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene szegény kőfaragó módjára tengetnie az életét.

Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa és vette körül, amit valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt. Egyszerre csak pompás gyaloghintót vittek el háza előtt, a gyaloghintóban magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt. „Milyen hatalmas ez a hivatalnok” – gondolta. „Bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék!”

Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett gyaloghintón cipelték, és a nép reszketett tőle és gyűlölte és földig hajolt előtte, amerre csak járt. A nyári nap forrón tűzött és a hivatalnok iszonyúan kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a hivatalnok létezéséről. ”Milyen hatalmas a nap!” – gondolta. „Bárcsak nap lehetnék!”

Ezután nappá változott, mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá. Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a nap és földműves közé, így a nap sokat veszített erejéből. „Milyen hatalmas az a viharfelhő!” – gondolta. „Bárcsak viharfelhő lehetnék!”

Ezután hatalmas felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat, mindenki kétségbeesésére. Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja. A szél volt az. „Milyen hatalmas a szél” – gondolta. „Bárcsak szél lehetnék!”

Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a háztetőkről, kicsavarta tövestől a fákat, és mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített. Hanem egyszerre csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan igyekezett is elfújni, csak állt rendületlenül. Hatalmas szikla volt az. „Milyen hatalmas ez a szikla!” – gondolta. „Bárcsak szikla lehetnék!”

Ezután kősziklává változott, hatalmasabb volt mindenkinél a világon. Ahogy ott állt, egyszer csak kopácsolást hall, egy kalapács hangját és érezte, hogy farigcsálják az oldalát. „Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál? – kérdi. Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.

A lehetőség

Mielőtt Kain gyilkossá vált volna, Isten a szívére beszélt. A Károli fordítás így adja vissza az isteni jó tanácsot: "ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta" (1Móz 4,7).

Az említett igeszakasznak többféle fordítási variációja is ismert, mint például: "körülvesz téged a bűnök tengere, de te uralkodjál rajta", vagy: "a bűnök tengere vesz téged körül, de te uralkodni fogsz rajta". A napokban az egyik könyvben a következő megközelítést olvastam: "körülvesz téged a bűnök tengere, de én megadom neked a lehetőséget, hogy uralkodj rajta". Vagyis Kain nem mondhatta: ez a sorsom, nem volt más lehetőségem, gyilkolnom kellett. És én sem mondhatok hasonlót, mert bármennyire is mély és szorongató a bűnök tengere, Isten mindig ad lehetőséget arra, hogy megszabaduljunk, ellenálljunk, kitartsunk. A lehetőséggel viszont élni kell.

Lehet bölcsességet és látó szemeket kérni: "Uram, mutasd meg nekem az általad felajánlott utat, lehetőséget".  De mi van akkor, ha az imát követően sem látom a bűnök tengeréből, vagy a bajokból kivezető utat? Egy alkalommal Péter ezt mondja Jézusnak: "Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken". Jézus megadta a lehetőséget, de nem többet. Miután engedélyt kap az apostol, nem keletkezik kikövezett út, és Péter azt sem látta, hogy angyalok szállnának le a menyből, akik hóna alá nyúlva segítenék őt a vízen járásban. Csak egy lehetőséget kapott, melyre hittel kellett válaszolnia. Sokszor talán mi is "csak" ennyit kapunk; egy lehetőséget, egy isteni engedélyt, de az már rajtunk áll vagy bukik, hogy rá merünk-e lépni a vízre vagy sem.

A mai napon is kapunk ilyen lehetőségeket. Lehetőséget arra, hogy kimeneküljünk a bűnök tengeréből, hogy segítsünk az elesettnek, hogy meglépjük életünk nagy lépéseit, hogy meghozzunk jó döntéseket. A lehetőség adott. De mit kezdünk vele?

Miért nem teszel valamit?

Egyik este, akár a többi napon, a kicsi árva lányka az utca sarkon állt és pénzt koldult, vagy bármi más egyebet, amivel az emberek megszánják. A kislány ócska ruhát viselt, piszkos volt és kócos a haja.

Egy gazdag ember sétált el a kislány mellett, anélkül, hogy pillantásra méltatta volna. De amikor hazaért drága otthonába, boldog és jómódban élő családjához, a gazdagon terített asztalhoz, vissza-visszatértek gondolatai a kislányhoz. Nagyon megharagudott Istenre, amiért engedi, hogy ilyen körülmények között éljenek emberek. Szemrehányást is tett Istennek:
"Hogy engeded meg, hogy ez történjen? Miért nem teszel valamit, hogy segíts ezen a kislányon?"

Aztán lénye legmélyéről meghallotta Isten válaszát: "Már tettem! Megteremtettelek Téged!"

Idősek világnapja

Ma van az idősek világnapja. Világszerte körülbelül 600 millió hatvan év feletti személy él, de számuk folyamatosan növekszik. 

Az idős ember lehet tapasztalt, bölcs, életvidám, kreatív, jó tanácsokat adó, de lehet rigolyás, örökké bosszankodó, mindenbe beleszóló, életunt, siránkozó, magába forduló is. Azt hiszem, hogy manapság ritkán látni jó, követhető példát, de azért nem lehetetlen.  

A múlt héten hallgattam és jegyzeteltem le a 90 éves Kurgyis József vallomását, bizonyságtételét. Mind a mai napig aktív lelki- és fizikai életet él. Lelkipásztori szolgálatát ez év szeptemberében adta át Pilisen, de az igehirdetést továbbra is végzi. Tudja, hogy szükség van rá, és a fiatalabbak is úgy érzik, hogy Józsi bácsi tanácsai nélkül szegényebbek lennének. De nézzük az idős kor másik oldalát is!

Egyszer egy diák megkérdezte tőlem, hogy a "tiszteld apádat és anyádat" bibliai parancs az olyan szülőkre, nagyszülőkre is vonatkozik-e, akik nem szolgáltak rá a tiszteletre. Sajnos sok olyan szülő van, akik valóban nem szolgáltak rá mások tiszteletére, akik nem adtak jó példát utódaiknak. De egyet azért ne feledjünk: a mi gyermekeink abból tanulják meg hogy kell a szülőt tisztelni, ahogy mi tiszteltük a mi szüleinket. Ha örökké csak a bántás, a kritika, a meg nem értés hagyja el a szánkat, félő, hogy előbb-utóbb ugyanezt halljuk vissza saját gyermekeink szájából is. Ha viszont tiszteljük a nem tiszteletre méltót is, megszakad az ördögi kör, és ha máshonnan nem is, de gyermekeinktől visszakapjuk annak idején azt a szeretetet, amit annak idején mi osztogattunk. Így is meg lehet könnyíteni saját öregségünket. 

Az egér és az egérfogó

Az egér egy lyukból nézi a parasztot és a parasztasszonyt, amint egy csomagot bontanak fel. Elszörnyülködve látja, hogy egérfogó van benne. Kiszalad az udvarra, és kiabál: "Egérfogó, egérfogó"!

A tyúk ránéz, és azt mondja: - Tudom, hogy nagyon félsz, de nekem nincs mitől félnem.
Az egér a disznóhoz szalad. A disznó röfög egy kicsit, és azt mondja: - Sajnálom, ez rám nem vonatkozik, de imádkozni fogok érted.

Az egér a tehénhez menekül. A tehén elbőgi magát: - Egérke, sajnálom, de nem az én bőrömről van szó!
Az egér lehajtott fejjel tér haza. Még azon az éjszakán a házban nagy zajjal lecsapódott az egérfogó. A parasztasszony sietett megnézni, mit fogott az egérfogó. A sötétben nem vette észre, hogy mérges kígyó esett a csapdába és az állat megmarta a lábát. A paraszt bevitte a kórházba a feleségét. Nemsokára hazaengedték, de még mindig lázas volt. A paraszt tyúkot vágott és erőlevest készített az asszonynak, de szenvedése nem múlt el. Jöttek a barátok, egész nap ápolták, gondoskodtak róla. A paraszt disznót vágott, hogy legyen mit enni, de semmi sem segített, az asszony meghalt. A temetésre sokan eljöttek. A paraszt tehenet vágott, hogy legyen elég ennivaló a halotti toron. Az egér szomorúan nézte végig a halotti tort.

Ha megtudod, hogy valakinek problémája van, és azt gondolod, hogy ez téged nem érint - gondolkodj el. Mindannyian ugyanazon az úton haladunk, amelynek neve: ÉLET. Minden ember és minden esemény az élet képzeletbeli szőttesének egy-egy fonala...

Egy műhelyből származunk!

Számomra új felismerés volt az a gondolatsor, mely arra kereste a választ, hogy a Sátán miért tetszeleg csábítóként. A válasz egyszerű, mégis felemelő: azért, mert nem tud alkotni, teremteni. Ha ugyanis tudna, annyi muskétást teremtene magának amennyit csak akar. Így viszont a meglevő készletre kell hagyatkoznia, ezt a készletet pedig az Isten hozta és hozza létre.
Te, én és mindannyian az Isten kezének alkotásai vagyunk, ezért bátran imádkozhatjuk Dáviddal együtt a csábítások idején is: "Uram, a te kegyelmed örökkévaló: ne hagyd el a te kezeidnek alkotásait!" (Zsolt 138,8/b)  

Az állandóság

Sokat panaszkodunk (én is) amiatt, hogy manapság nem divat az elkötelezettség. A fiatalok ugyanis havonta cserélik partnereiket, a házasságok felbomlanak, vagy meg sem köttetnek. Az emberek többsége fél az egész életre szóló igenektől. 

Pont ezek miatt nehezen tudok megmagyarázni valamit, egy mai divatot, hóbortot, a tetoválást. Hány férfi karján díszeleg egy-egy Éva felirat, miközben Mariskával andalog! Azért manapság ennél már óvatosabbak a tetoválásra vágyók, mert nevek helyett általában szimbólumokat, jeleket vésetnek magukra. De tényleg a jel, a minta itt a legfontosabb? Szerintem inkább az állandóság. Nem azért kerülnek a karcolatok a különböző testtájakra, mert az alanyok az állandóságra vágynak? Valamire, ami mindig ott van, amit nem lehet eltüntetni, elveszíteni, ami nem lesz hűtlen hozzám, amire ha rátekintek, mindig eszembe jut egy esemény, lelkiállapot? Nem egy tudatalatti kiáltás ez a rohanó, gyorsan változó világban, hogy "nekem is szükségem van egy állandó, változatlan pontra az életemben"?

Az emberi lélek mindig is vágyott az állandó, nem változó, éppen ezért biztos, stabil dolgokra. Sokan a templomra is így tekintenek. Házakat bontanak és építenek. Ahol ma préri van, mely gyermekkorom számtalan élményét juttatja eszembe, ott holnap üzletközpont épül. Pár hónapja felkerült a facebookra néhány várpalotai fotó a régi időkből. Aszfaltos út még nem volt, meg a ma ismert bank- és üzletházak sem. A templom viszont ott magaslik. Az állandó. Persze nem a templomépület itt a leglényegesebb, mert az is csak arra hivatott, hogy a még állandóbbra irányítsa a figyelmet, Jézus Krisztusra, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz...

A szerelem

A bálványimádás mint kifejezés kellőképpen pejoratív. Ha meghallom, egy szobor előtt hajlongó ember képe jelenik meg előttem. Ráadásul nem is divatos kifejezés, az egyházak szószékein kívül másutt valószínűleg már nem használják. Viszont van jobb, trendibb meghatározás, mely sokszor fedi a bálványimádás fogalmát: a szerelem.

Végül is a bálványimádás is szerelem. A végsőkig ragaszkodni valamihez, aminek isteni hatalmat tulajdonítok. A zsidó hagyomány szerint egy alkalommal Ábrahám és apja, Táré összetűzésbe került. Történt ugyanis, hogy amíg Táré távol volt, Ábrahám összetörte apja összes bálványistenét, csak a legnagyobbat hagyta meg. Amikor Táré hazatért, kikelt magából és kérdőre vonta Ábrahámot: Mit tettél? Ábrahám ezt felelte:
Én semmit. De itt voltam és láttam mi történt. Ez a nagy bálvány törte össze a kisebbeket. Táré erre ezt felelte: Ne beszélj ostobaságot! Ez egy agyagszobor, se beszélni, se cselekedni nem tud. Mire Ábrahám: Akkor miért borulsz le előtte? Ezt követően mondta el apjának az élő, beszélő de láthatatlan Istennel való találkozását.

Amíg ez a találkozás nem jön létre az örökkévalóval, mindig lesz valami, amibe/akibe halálosan beleszeretünk, amit/akit bálványozunk. Ugyanis kell, hogy valami, vagy valaki értelmet adjon rövidke életünknek. Elnézem a fiatalokat. Az utcán összeborulva járnak-kelnek, egymás nyakán lógnak, csókolóznak. Már bent áll a busz a megállóban, de ők még egy utolsó csókra odafutnak a másikhoz, ifjúságuk értelméhez. A buszon még le sem ültek, máris küldik az sms-eket: szeretlek, hiányzol... A jelenségen nem érdemes felettébb csodálkoznunk, hiszen nekik sokszor tényleg csak az a másik van. Eddig nem ismerték azt az érzést, amit az a fiú vagy lány kiváltott belőlük. Apunak és anyunak ugyanis soha nem volt annyi ideje, hogy szeressen, hogy kielégítsék gyermekük szeretetéhségét. Ezért aztán ha találnak valakit/valamit, aki/ami nyújt némi kielégülést, nem akarják elengedni. Körmük szakadtáig ragaszkodnak, s ha ez sem elég, akkor belebetegszenek, tragikus esetben öngyilkosokká válnak. Az sem számít, hogy "bálványuk" nem elég szép, hogy csak egyszerű, élettelen dolog, mely nem beszél és nem cselekszik, de legalább van, legalább az enyém. Nem csak Táré elégedett meg ezzel az érzéssel. Amikor viszont megtörténik a találkozás a Szeretettel, hirtelen átértékeljük a mulandó dolgokat.

A Zsidókhoz írt levélben olvasunk olyanokról, akik vagyonuk elrablását is örömmel fogadták. Mindenük elveszett, de nem omlottak össze, mert nem a vagyon volt életük értelme. Elgondolkodom kötődéseimen, életem "szerelmein", azon, hogy kihez, mihez mennyire ragaszkodom. Elgondolkodom, hogy vajon nincs-e olyan élettelen, sem beszélni, sem cselekedni nem tudó bálványom, mely némán és tehetetlenül, de mégiscsak irányítja életem... Lehet, hogy a gondolkodás végén Ábrahámhoz hasonlóan nekem is össze kell törnöm néhány agyagszobrot?

Az öreg óra

Az öreg órás mester jó fertály órája üldögélt rezzenéstelenül, vén nagyítójával a szemén, és meredten bámulta az előtte fekvő, halk ketyegésű óraszerkezetet. A tanonc többször odapillantott rá időközben, de nem volt mersze megzavarni az öreget. Legalábbis addig nem, míg az előzőleg kiadott feladatát el nem végezte.

Utóbb aztán unatkozni kezdett. Egyre gyakrabban pillogatott az öregre, s pillantásai egyre értetlenebbé, zavarodottabbá váltak. Mígnem odasompolygott az öreg mellé, s a válla felett, lopva, nyakát nyújtogatva kukucskálni kezdett, az asztalon fekvő szerkezetre.

- Válassz egy recét! – rezzent össze váratlanul az öreg hangjára.
- Micsinájjak, Mester? – kérdezte végképp összezavarodva a 13-14 éves forma, szalma hajú fiú.
- Válassz egy fogaskereket, meg azon egy recét. Az leszel te – felelte az öreg a világ legtermészetesebb módján, s várakozón a fiú arcába szegezte vizenyős pillantását.
- Azt választom ott – mutatta csontos ujjával a fiú, s csak akkor húzta vissza az ujját, amikor meggyőződött róla, hogy az öreg tekintet valóban az ő recéjén állapodott meg.

Az öreg bólintott, alaposan megnézdegélte magának a kiválasztott recét, majd megkérdezte:
- Mit gondósz, mennyi ideje kopik ott az a rece?
- Ami óta csak létezik – vont vállat a fiú.
- S mennyit kopott ez idő alatt?
- Épp, amennyit kellett ahhoz, hogy beilleszkedjék, és pontosan a helyére illjék – vágta ki büszkén a fiú.
- Ha másik kerűne a helyire, vajon mi történne?
- Az óra soha többé nem járna oly pontosan, mint annakelőtte – volt a válasz.
- No fiam – mondta elégedetten az öreg -, mán most kiütközik az, hogy tebelülled lesz valami.

A fiú mintha nőtt volna pár centit az öreg mögött álltában. Aztán megkérdezte:
- De mér mondta Mester, hogy az a rece leszek én?
- Mér-e? Hát csak mer… Ha te lenné az a rece, fiam, megalkotnak, betesznek ide, ebbe a szerkezetbe, oszt kopjál…De az időt mérni köll, az nem állhat meg. Fáj minden porcikád, kívül-belül. Gyötrődsz, szenvedsz, csikorogsz, oszt egyre az alkotót kéred, hogy segítsen rajtad. Mi történne, fiam?

- Semmi, Mester – felelte némi gondolkodás után, áhítattal a fiú, tengerszemeit le sem véve a kattogó szerkezetről. – Az Alkotó azér tett engemet oda, hogy végezzem a dógom. Néki mérni köll az időt, oszt punktum, itt nincs apelláta! Én meg csak kopok, mer kopnom köll, hogy jól illeszkedjek…
- …s az óra pontosan járjon…. – fűzte hozzá mosolyogva, a fiú arcába nézve az öreg. Tartott némi hatásszünetet, tanonca orcáját fürkészve, azzal folytatta: - Ez az egyetlen feladat itten a tied, de erre csakis te felelsz meg, egyetlen másik alkatrész se jó oda. Hasztalan is lesed, azok mit hogyan tesznek, mer nekik nem az a dóguk, ami néked. Hasztalan is hasonlítgatod magadat hozzájuk, mer különbözőek vagytok, csak látszatra hasonlók. Ugyanannak a szerkezetnek más-más darabjai. Egyedül az Alkotó tudja, mér rakott tégedet éppen oda, s mér éppen tégedet. Pontosan alkotott meg, épp olyannak, amilyennek lenned köll. Pontosan tudja, mi fog történni veled itt az évek során. Tudja, hogy elkopsz, de számított rá. Ha elkoptál, akkor leszel az igazi. Akkor mán nyekergés, nyikorgás, zötykölődés nékül teszed a dógod.
- És az óra pontosan jár…
- S bárhogy jajgatsz, bárhogy kiabálsz, nem állhat meg…

Együtt

Vesszen a férgese - hajtogatta annak idején a fizika tanárom, aki eme mondat kíséretében írta be az elégtelent egy-egy leszerepelt tanuló ellenőrzőjébe. Azóta sajnos politikus szájából is hallottam hasonlót, de mások is előszeretettel merengnek azon, hogy mennyivel szebb és jobb lenne a világ, ha a "férgese" nélkül élhetnénk rajta. 

Szegény Mózesnek sok gondja volt a rábízottakkal. Hozzá mentek peres ügyeikkel, panaszaikkal, vádjaikkal, vagy ha nem volt vizük, kenyerük, húsuk... Aztán eljött egy nap, amikor csak egy szavába telt volna és veszik a férgese. Isten ugyanis ezt ajánlotta fel: "Megverem őket döghalállal, és elvesztem őket; téged pedig nagy néppé teszlek, és ő nálánál erősebbé" (4Móz 14,12). A lehetőséggel mégsem élt Mózes. Sőt, elkezd könyörögni a népért és úgy viselkedik, mint egy jó ügyvéd: "Ha meghallják az egyiptombeliek (mert közülök hoztad fel e népet a te hatalmad által): Elmondják majd e föld lakosainak, akik hallották, hogy te Uram e nép között vagy, hogy szemtől szembe megjelentetted magadat te Uram, és hogy a te felhőd megállott ő rajtok, és felhőoszlopban jársz te ő előttük nappal, éjjel pedig tűzoszlopban. Hogyha mind egyig elveszted e népet, így szólnak majd e népek, amelyek hallották a te híredet, mondván: Mivelhogy nem vihette be az Úr e népet a földre, amely felől megesküdött nékik, azért öldöste le őket a pusztában..." (4Móz 14,13-16). 

Még gyülekezeteinkben is meg-megkísérthet minket a gondolat, hogy ha bizonyos személyek nem lennének, könnyebb lenne a sorsunk-dolgunk. Hallottam olyan történeteket, melyek szerint egy-egy gyülekezetvezető arra törekedett, hogy közösségében csak a szentek, az igazán hívők maradjanak meg. Ha valaki vétett a "törvények" ellen, nem volt maradása. De valóban ez lenne a cél? Gyülekezeteinkben csak azoknak lehet maradásuk, akik minden isteni és emberi normának megfelelnek?

Nekem sokkal szimpatikusabb a mózesi gondolkodás, melynek ugyanaz a kulcsszava, mint az Apostolok Cselekedeteiben olvasható első hívők életgyakorlatáé: együtt. Vagyis ha kell, együtt nyomorogni, szenvedni, imádkozni, betelni Szentlélekkel, küzdeni... Nem ezért imádkozott Jézus is? Eggyek legyenek. De vajon miben és mikor? Csak a nagy "ébredések", csodák, gyógyulások idején? Ha pedig ezek nem történnek meg, akkor vesszen a férgese? Akkor is legyünk eggyek, ha nyomorogni kell és Istentől azokra is kérjünk kegyelmet, akik a legtöbb terhet rakják a vállainkra. Jézus is imádkozott értük!

Türelem!

Kaptam egy fotót e-mailben. A kép egy városi rendezvényen készült, ahol néptáncos kisfiúk, kislányok egymás kezét fogva produkálják magukat. A gyerekek óvodás korúak, ezért nem csoda, hogy mozgásukban még nincs összhang. A háttérben ott áll a közönség, szülők, nagyszülők, ismerősök, akik kíváncsian, mosolyogva nézik az ügyeskedő apróságokat. Néhány tekintetről ezt lehet leolvasni: az én lányom, az én fiam. A kép is ezzel a megjegyzéssel jött: "Az én néptáncos nagylányom". A büszkeség jogos, még akkor is, ha nem néptáncos fenoméneket látunk a fotón. 

Naomi lányunk egyik óvodai anyák napi ünnepségén történt. A műsor szépen zajlott a szokásosnak mondható, de kedves gyerekbakikkal. Aztán az egyik fiúcska emelkedett szólásra. Szavalt. Egyre gyorsabban és egyre hangosabban. Amikor mondókája végére ért, elkiáltotta magát: most el kell mennem pisilni. Persze, hogy kitört a nevetés. Senki sem mérgelődött sem a fiúcska szükségállapot-jelzésén, sem a többiek csetlés-botlásán.

Miért és mikor veszítjük el ezt a fajta elnéző, toleráns, mosolygós hozzáállásunkat? Mert ha egy felnőtt társunk bakizik, azonnal a plafonon tudunk lenni. Nincs elnéző mosoly, megértés, sokkal inkább kioktatás, hurrogás, őrjöngés. Pedig azzal, hogy felnőttünk, nem lettünk tökéletesek, a hibára való hajlamunk megmaradt. Sőt, az idő teltével még tovább fokozódik a baj. Merthogy a reszkető-remegő kezű aggastyánok még több bonyodalmat okoznak.

Néha rácsodálkozunk arra, hogy a Teremtő nem angyalokkal, hanem velünk, emberekkel kötött munkaszerződést. Pál meg is említi: Isten munkatársai vagyunk. Még jó, hogy munkaadónk ilyen türelmes, mert olyan teremtménnyel még nem volt dolga, aki mindig minden munkát jól végzett volna. Márpedig ha Ő ilyen türelmes irántunk, mi is legyünk türelmesebbek egymás iránt.

Ki vagyok én?

A hétvégén egy konferencián vehettem részt, melynek címe megegyezett a Mózes történetében olvasható kérdéssel: Ki vagyok én? (2Móz 3,11) A kérdés az én gondolataimat is megmozgatta.

Hadd legyek egy kicsit kritikus. Sajnáltam, hogy az előadók általában csak Mózes és más bibliai hősök történeteinek kontextusában keresték a válaszokat, melyek egyébként helytállók voltak. A sajnálkozásom abból ered, hogy az ember nem akkor találkozik életében először ezzel a kérdéssel, amikor Isten szolgálatába áll. Vagyis mire eljutunk a magunk égő csipkebokráig, vagy fáraójáig, addigra már számtalan helyzetben megválaszolásra került, hogy kik is vagyunk mi. Gyorsan hozzá kell tennem: ezek a válaszok sokszor nem helytállók.

Gondoljunk csak életünk elejére, gyermekkorunkra. Nemde a szülők, saját apánk és anyánk adják meg a kérdésre az első választ? Két véglettel is találkozhatunk. Az egyik, amikor leminősítéseket kap a gyerek: te ostoba, te semmihez sem értesz, te kétbalkezes... Az ilyen mondatok között felnőtt emberek alacsony önértékelésűek lesznek. Ők azok, akik félnek kezdeményezni, akik hajlamosabbak lesznek a depresszióra, akik nem mernek tükörbe nézni, mert elhitték, hogy ügyetlenek, rondák, semmirekellők. De ott van a másik véglet is: te vagy az én hercegnőm, tündérem... Ezzel is van némi gond. Az ilyen, túlértékelt emberek ugyanis nehezen tudnak beilleszkedni a társadalomba, merthogy a "hercegnők" elkezdik alattvalóként kezelni a környezetüket. Beképzeltnek tartják őket, akiket jobb elkerülni. A helyes út itt is valahol középen keresendő.

Szóval a fentebb említett kérdésre először a szüleink adják meg a választ, de később az osztálytársak, a tanárok is besegítenek az identitáskeresésbe. Milyen jó, hogy voltak, vannak olyan szülők, de tanárok is, akikre hálás szívvel emlékezhetünk. Egy-egy olyan tanár, aki jó hatással tudott ránk lenni, akinek köszönhetően egy remek ács, tanár, orvos, mérnök, vagy ki tudja mi vált belőlünk.

Mózest is érték ilyen hatások. Nővérének köszönhetően a Nílusból visszakerült édesanyjához, aki néhány évig még dajkálhatta. Freud szerint az ember életében az első 3-6 év a legfontosabb, ugyanis ilyenkor alakul ki a személyiségünk. Ezt az időt töltötte Mózes saját édesanyja karjaiban, bizonyára zsidó identitása is ebből az időszakból gyökerezik. Aztán bekerült a fáraó udvarába, ahol gyermekként, fiúként bántak vele. Ugyan ki más engedhetett volna meg magának annyi "pimaszságot", mint a felnőtt Mózes, a vízből kihúzott gyermek, aki a zsidókat kéri ki az uralkodótól? Bárki más merészkedett volna a fáraó elé, halál fia. Ő viszont újra és újra bemegy, és újra meg újra sértetlenül távozik.

Mózes életében mégis fontos volt az Istennel folytatott beszélgetés arról, hogy ki is ő valójában: egy zsidó, egy ex egyiptomi, vagy egy nomád pásztor? Isten egyik énjéről sem beszéli le! Neki így kellett Mózes, ahogy volt. "Kapóra jött", hogy járatos a palotában, hogy ismeri a protokollt, hogy zsidóként ott is tekintélye van, ahol testvérei labdába sem rúghattak volna. De "kapóra jött" az is, hogy hosszú éveken át állatokat terelgetett. Később egy sokkal nagyobb embernyájjal kellett ugyanezt tennie.

Azt hiszem, hogy pontosan soha sem tudunk választ adni a fentebb feltett kérdésre, legalábbis földi körülmények között nem, mert mindig a minket ért hatások alapján keressük és adjuk meg a választ. Viszont felemelő érzés eljutni oda - és azt hiszem, hogy ide Mózes is eljutott -, ahova Pál apostol: Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok (1Kor 15,10). Mert ha az isteni kegyelem megjelenik egy-egy ember életében, ha ezt a kegyelmet be- és elfogadjuk, felülíródnak a korábban belénk sajtolt leminősítő, hamis önképet kialakító mondatok. Ezért is figyeljünk Istenre, mert ha valaki, akkor ő pontosan tudja, hogy kik is vagyunk valójában!

A fal

1961-ben havonta 30 ezer fővel csökkent a Német Demokratikus Köztársaság lakossága. Átlagosan ennyien szöktek nyugatra. Hogy megakadályozzák a további népességcsökkenést, először szögesdróttal, majd fallal zárták el keletet nyugattól. 1989-ig 268-an kíséreltek meg szökést, közülük 125-en vesztették életüket. Európa történelmének szörnyű momentumai kötődnek ehhez a falhoz. 

Kína, Vietnám, Ciprus, Izrael - csak néhány azon országok közül, ahol védelmi-politikai okokból szintén falakat húztak. Ezek jelentősége azonban egyre inkább eltörpül egy olyan fal mellett, mely napról napra épül, bővül és indulatokat gerjeszt: az üzenőfal.

Néhány éve elkeseredett hadjárat folyt a gaffitik ellen. Ezek azok a firkálmányok, melyek aluljárók, épületek, műemlékek oldalán éktelenkedtek. Az így okozott kár jelentős volt. Az üzenőfal más. Ezt azért találták ki, hogy ha valami eszünkbe jut, írjunk rá. Ez meg is történik. Így csöppenek néha szerelmi ömlengésbe (- Szeretlek. - Én is szeretlek. - De én sokkal jobban szeretlek. - Én meg annál is jobban szeretlek...), vagy éppen késhegyre menő vitákba. Az üzenőfal ugyanis mindent kibír. Ez lett az a hely, ahol világgá kürtölhetem érzelmeim, legyenek azok pozitívak, építő jellegűek, vagy éppen kártékonyak.

A minap 136 hozzászólásban áztattak valakit anélkül, hogy ő tudott volna róla. Merthogy ez itt az egyik szenzáció: az illető tudta nélkül, nem egyszer álnevek mögé bújva lehet minősíteni. Most már számítógép sem kell hozzá, csak egy okostelefon. Így az utcasarkon, vonaton, buszon, vagy bárhol másutt is közhírré tehetem azt is, ami elvileg senkire sem tartozna.
A közelmúltban tanúi voltunk annak, hogy ezen a falon forradalmakat lehet kirobbantani - gondoljunk az észak-afrikai eseményekre, Líbiára, Tunéziára, vagy Egyiptomra.
Ennek a falnak hatalma lett. Forradalmakat robbant ki, embereket, kapcsolatokat tesz tönkre, pedig eredetileg azért készült, hogy itt elevenítsük fel a régi barátságokat. Attól tartok, hogy a fal adta hatalom egyre többek előtt kívánatos lesz. Annak idején Ádám és Éva is megmámorosodott a gondolattól, hogy olyanok lehetnek, mint az Isten. Most ugyanez történik. Ha van elég bátorságom, hatalmat szerezhetek, embereket felemelhetek és porba dönthetek.

Iskolamissziós munkatársaim mesélték, hogy az egyik osztályban a tanulók kiszemeltek maguknak egy lányt, akiről elkezdtek írni a falra. Persze nem a lány valódi nevét használták, hanem egy általuk kitalált álnevet. A titok azonban kiderült, a lány megtudta, hogy a bejegyzések róla szólnak és összeomlott. Bizonyára nem egyedüli ez az eset.

Milyen jó, hogy Isten nem él vissza a velünk kapcsolatos információkkal, pedig ő valóban mindent tud rólunk. Mi lenne velünk, ha Ő is fellépne a facebookra és mindenkiről kiírná - szeretet és együttérzés nélkül - a véleményét? Mert véleménye bizonyára van. Mégis azt gondolom, hogy ha valóban fellépne a facebookra és valamit írna a falra, az csak egyetlen dolog lehetne: még mindig szeretlek!
 

Bújócska

Ismert a példázat, mely szerint valaki lakomát szervezett, melyre sokakat meghívott. A vendégjelöltek azonban sorra visszautasították: öt iga ökröt vettem, most nősültem, a szántóföldemen kell dolgozni (Lk 14,16-). E példázat egyik tanulsága számomra az, hogy kifogás mindig volt, van és lesz is.

A bűnbe esett Ádám elbújt a kert fái közé amikor meghallotta teremtője hangját, Saul pedig a holmik közé rejtőzött a királyválasztáskor. Úgy fest, hogy mindig van valami, valaki, ami/aki mögé elbújhatunk ha munkáról, felelősségről van szó.

Vannak szülők, akik a gyermekeikkel takaróznak. Most nem tudok feladatot vállalni az Úrért, mert a gyereket etetni, itatni, fürdetni kell, sok az óvodai, majd az iskolai feladat, most beteg, most szakkörre kell vinnem... Mindig van valami. Tudom miről beszélek; négy gyermekünk van, a négy közül mindig akad egy, akivel takarózhatunk ha akarunk. Ugyanígy elbújhatunk a munkánk, a betegségeink, az elromlott autó, a festésre váró ház és annyi minden más mögé. De nem szomorú, hogy néha egy egész élet másról sem szól, mint az Istennel folytatott bújócskáról?

Egy idős asszony jut eszembe gyerekkoromból, aki mindig panaszkodott, hogy nem tud eljönni a gyülekezetbe, mert annyira fáj a lába. Egy vasárnap reggel épp a gyülekezetből mentünk haza a Zsigulival, amikor a kedves testvérnő átment előttünk a zebrán kapával, gereblyével és egy kis vödörrel a kezében. A férje sírját kapálta - fájós lábbal! Nem lehet, hogy az a fájó láb - mert nem kételkedem abban, hogy valóban fájt a lába - csak takaró volt, egy jól hangzó kifogás? Nem tudom, nem is az én dolgom eldönteni. Mindenesetre nem szeretnék sem a lábaimmal, sem a gyermekeimmel, sem a feleséggel, szántófölddel, ökrökkel takarózni, ha Isten meghívót küld. Vegyük Őt komolyan és igyekezzünk tetteinkkel is bizonyítani, hogy számunkra valóban Ő az első!

Az eredményességről

Semmelweis Ignác évekig küzdött azért, hogy az orvostársadalom elfogadja a gyermekágyi láz ellenszerét, a kézmosást és a klórvizes fertőtlenítést. "A felfedezés ellenére a fertőzés mégis tovább pusztított, mert az orvosok nem hittek neki. Semmelweis azonban nem adta fel, mindent megtett azért, hogy megóvja az édesanyák és gyermekeik életét. Egyetlen magyar orvosi felfedezésnek sem volt ennyire nehéz az elfogadtatása mint ennek az egyszerű felismerésnek. Szomorú, hogy a sikert nem érhette meg, hiszen a módszert csak halála után kezdték alkalmazni. Bár életében az elismerés nem adatott meg, az utókor annál hálásabban, az elesettek, a rászorulók védőjeként, az anyák megmentőjeként gondol rá" - olvasható a Budavári Önkormányzat honlapján. 

Számos tudósnak jutott hasonló sors, akik hittek valamiben, küzdöttek valamiért, de alig-alig akadt valaki, aki hitt nekik, mert szavaikat nem tudták, vagy adott esetben nem is lehetett tényekkel alátámasztani. Ők viszont nem adták fel meggyőződésüket és tovább folytatták kutatásaikat, munkájukat. Szomorú, hogy - Semmelweis Ignáchoz hasonlóan - némelyek fáradozását csak haláluk után ismerték el.  

Mindenki eredményeket akar, a hívő ember is. Ha Jézus vakok szemeit nyitotta meg és halottakat támasztott, akkor kell, hogy ilyen csodák mai gyülekezeteinkben is megtörténjenek. Ha ez még sincs így, bennünk és gyülekezeteinkben keresendő a hiba - hallom időnként. Aztán ott vannak azok a vélemények, melyek szerint a Krisztust követők sikeresek, gazdagok, jó módban élnek, hiszen az áldott Isten áldott fiai ők. No meg arról sem akarok elfeledkezni, hogy egy valamire való gyülekezet szaporodik, növekszik, hiszen az ősgyülekezetről is ezt olvassuk. Ha a fenti jelenségek nem adatnak meg, lelki válságba kerül a gyülekezet. "Ha nincs eredmény, valamit nyilván rosszul csinálunk." Aztán elkezdődik a nyomozás. Először finoman, óvatosan, magunkba révedve, mert egy igaz hívő először önmagunkat vizsgáljuk meg. Aztán bővül a kör, és hirtelen a másik lesz a hibás. A főbűnös általában a lelkipásztor és/vagy a vezetőség, hiszen mégiscsak ők állnak a gyülekezet élén. Így a megújulás kulcsa a lelkipásztor és/vagy a vezetőség "lecserélése" lesz. A gyülekezet egyik fele ezzel egyetért, a másik fele nem. Ekkor szokott ketté válni a közösség, és ha létszámban nem is, de a gyülekezetek számát tekintve mégiscsak megtörtént a szaporodás. Hány és hány városunk, településünk van, ahol ezért van több, azonos felekezethez tartozó gyülekezet! Mindez miért? Mert eredményeket akartunk. Megtérőket, miközben azokat, akik már a megtértek között voltak, kiveszekedtük az utcára, vissza a "világba". 

Jézus szolgálata valóban tele volt eredményekkel. Ha Jézus a pünkösdi egyházhoz tartozott volna és egy-egy éves közgyűlésen felszólalt volna, bizonyára szép statisztikai adatokkal kápráztatta volna el hallgatóit. "Kedves Testvérek! Az elmúlt évben nyolc vakot, tizenegy sántát, kilenc siketet és negyvenkét leprást gyógyítottam meg. Öt kenyérből ötezer férfit lakattam jól és számos halottat is feltámasztottam. Összesen ezer kilométert gyalogoltam és felsorolhatatlanul sok településen hirdettem az Igét, mindezt állami és egyházi támogatás nélkül, melyre a jövőben sem tartok igényt." Az ilyen beszámolókat, a sikereket szeretjük. De Jézus életének volt sikertelen, látszólag eredménytelen időszaka is. Amikor a kereszten függött, gúnyolták, szidalmazták és semmiféle csoda nem történt. Nem jöttek az angyalok, nem gyógyultak a betegek, nem forrtak össze sebei, nem potyogtak ki a keresztből a szegek. Jézus azonban tovább folytatta szenvedését, mert hitte, hogy mindennek így kell történnie. 

Gyülekezeti- és magánéletünkben is ezt kellene követni. Vannak sikeres időszakok, amikor minden "működik". De ha nem, akkor is menjünk a számunkra kijelölt úton! Ha hirtelen megbetegszünk, terhek rakódnak ránk, ne vonjuk kérdőre Istent, csak mondjuk, nyöszörögjük ki akkor is: Legyen meg Atyám a te akaratod. És milyen érdekes! Ami akkor és ott Jézus életének legsikertelenebb pillanatának tűnt, a világtörténelem legnagyobb sikertörténete lett. Ki tudja, talán a mostani szenvedés, megpróbáltatás, látszólagos eredménytelenség is meghozza egyszer gyümölcsét. Legyünk türelmesek és kitartók! 

Az égiek üzenete

Isten hangját csak a kiválasztottak hallják. Mózes is közülük való volt. Miközben a nép csak a különös és félelmetes jelenségeket látta, Mózes az Isten hangját hallotta. Egyfajta tolmács volt úgy, mint Izrael megannyi prófétája is. Érthetővé tették mit akar az Isten. Nem csoda hát, hogy a mennyei üzenetet néha erőszakosan, kiabálva, szinte megszállott szenvedéllyel adták át, hiszen tudták, hogy nem magukat, hanem Istent képviselik. 

Mózes alapjában véve szelíd ember volt. Sőt, a Biblia azt is feljegyzi, hogy a földön élő minden embernél szelídebb volt (4Móz 12,3). Néhány résszel később mégis ilyen mondat csúszott ki a száján: "elegem van belőletek, Lévi fiai" (4Móz 16,7, újf.). Pont arról folyt a vita, hogy kin keresztül szól az Úr, kit használ akarata tudtul adásához. Ekkor háborodott fel. És valóban van valami mélységesen felháborító abban, ha Isten üzenetét nem kezeljük az őt megillető helyén, ha "sokat tulajdonítunk magunknak" (4Móz 16,7 Károli), ha nem ismerjük fel a másik kiválasztottságát, Istentől való ihletettségét. Egy érdekes történetet olvastam ezzel kapcsolatban, közre adom:

"Beethoven köztudottan nagyon szelíd, csendes, kedves ember volt. Második felesége a muzsikus halála után depresszióba esett. Barátai azt tanácsolták, hogy öngyógyításként írja meg házasságának történetét. Könyvéből kiderül, hogy ez a fiatal nő szinte vallásos áhítattal tekintett zseniális férjére, s igen nehezen szánta el magát, hogy egyszer félénken megkérdezze tőle: - Mondd, hogy lehet az, hogy te, a legszelídebb ember, akivel életemben találkoztam, néha durva szavak kíséretében, a szó szoros értelmében lerugdalod egy-egy tanítványodat az orgona mellől?
Beethoven válaszából kiderül, hogy a maestrónak eddig eszébe sem jutott, hogy a zenét ő szerzi. A zenét Isten küldi, s az ő tehetsége abban áll, hogy meghallja Isten üzenetét és lekottázza. Aki pedig Isten zenéjét lustaságból nem gyakorolja alaposan, és hamisan játssza a templomban, az az ő szemében istenkáromlást követ el. Az istenkáromlót pedig igenis, lerugdalja a lépcsőn. Persze, tudja, hogy vannak zeneszerzők, akik semmit sem hallanak az égiek üzenetéből. Az ilyenek 'csinálják' a zenét."

Ezeket olvasva talán jobban megértjük azt is, miért készített Jézus ostort akkor, amikor a templomba lépve kufárok között találta magát...

Vallás, vagy hitvallás?

Sokszor és sokaktól hallottam már idézni a Zsidókhoz írt levél egy mondattöredékét, melyet a Károli Biblia így hoz: "...ragaszkodjunk vallásunkhoz" (Zsid 4,14). Az új fordítású Biblia már körültekintőbben fogalmaz: "ragaszkodjunk hitvallásunkhoz". 

Emlékszem, egyszer egy idősebb asszonyt meghívtam egyik gyülekezeti rendezvényünkre. Nem mondott rögtön nemet, csak hímült-hámult, majd végül kibökte: tudja, én református vagyok, ragaszkodom a vallásomhoz (mondta ezt úgy, hogy még a nagy ünnepeken sem ment a templom környékére). Eszem ágában sem volt eltéríteni a felekezetétől, de tovább nem erőltettem a dolgot, ráhagytam a ragaszkodást. Azt hiszem sokan lehetnek, akik lelki élmények, átélések, őszinte hitvallás nélkül ragaszkodnak vallásukhoz vagy valamihez, amit ők vallásként próbálnak értelmezni. Érdemes lenne újragondolniuk életgyakorlatukat.

Ádám, Ábel, de még Ábrahám sem bírt felekezeti háttérrel. Senki nem írta elő Ábrahámnak, hogy miként kell tisztelni az Istent, hogy kell oltárt építeni, hogy kell neki áldozatot bemutatni, hogy kell Istent követni. Nem volt Bibliája, papja, imaháza, énekesei, templomszolgája. Az Örökkévalóval való kapcsolata viszont világhírű, merthogy ez intim, személyes kapcsolat volt. Isten szólt, Ábrahám pedig hallotta ezt a szót. Ha Isten azt mondta, hogy áldozd fel a fiadat, akkor ő ment, és ha nem történik isteni közbeavatkozás, eleget is tesz a kérésnek. Tudta, hogy ki szólította meg, tudta, hogy ez nem egy rémálom, nem a képzeletének a hangja, mert ismerte Istene hangját.  

A legtöbb embernek valami miatt fontos, hogy tartozzon valahová, valamilyen felekezethez és ez így rendben is van. Persze vannak liberálisabb (vagy inkább öntörvényű?) emberek, akik sosem tudtak, tudnak egy helyben megmaradni, akik mindig jönnek-mennek, akik mindenütt megbotránkoznak valamin, akik minden gyülekezetben találnak valami kivetni valót. Ők rendre el is mondják: mi nem egy vallást, hanem Krisztust követjük. Ezzel mentesítik lelkiismeretüket a vándorló életforma miatt érzett bűntudattól. Arról persze elfeledkeznek, hogy ezt a Krisztus-követést másokkal együtt kellene megélni. Az viszont valóban igaz, hogy életünk értelme egyedül a Krisztus lehet, nem pedig egy felekezet, vagy annak liturgiai gyakorlata még akkor sem, ha ezek is hozzá tartoznak, tartozhatnak Krisztus-követésünkhöz. Mert milyen hitvallásra is gondolhatott a zsidókhoz írt levél írója? Valószínűleg arra, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, a bűneink megbocsátója, eltörlője, a mi főpapunk. Bárki bármi mást állítana, hazudik. Sok mindenről vitatkozhatunk, de ez hitünk egyik mozdíthatatlan alappillére. Ragaszkodjunk hozzá!  

Ok vagy forrás?

Vasárnap hálaadó istentiszteletet tartunk. Régi ősz eleji hagyomány ez mifelénk. Ilyenkor meghívjuk a templomba ismerőseinket, barátainkat és persze a környező gyülekezetek testvériségét, hogy együtt mondjunk hálát Istennek. De miért is?

Sok mindenért. Hálásak lehetünk házastársunkért, gyermekeinkért, munkánkért, egészségünkért... Egy darabig. Mert ahogy az évek telnek, fogy az erő, az egészség, és igen, a család is. Amikor szétnézek a gyülekezetben bizony nem egy özvegyet látok. Velük mi a helyzet? Ők nem lehetnek hálásak? Talán rájuk is gondolva mondta egyszer egyik példaképem, Makovei János, hogy a hálának nem oka, hanem forrása van. Az okok egy idő után bizony megfogyatkoznak. Aki addig csak a körülményeiért tudta áldani az Istent, az bajba kerül. Nem marad más, mint a zsörtölődés, az elégedetlenség, a veszteségek miatt érzett szomorúság.

A hívő ember elsősorban Jézus Krisztusért hálás, azért, hogy életet, örökké tartó életet kapott Tőle. Az e felett érzett öröm pedig nem függ a körülményektől. Így amikor életünk nehéz szakaszába érünk, amikor egyik veszteséget követi a másik, lesz honnan, kiből és miből erőt meríteni, ugyanis túllátunk a jelenen, el egészen az örökkévalóságig. István vértanú történetében ez a legszebb jelenet. A dühödt sokaság köveket vagdalt hozzá, miközben ő átszellemül, angyali arccal az eget kémlelte, ahol Jézust látta. Az ő hálájának nem oka, hanem forrása volt. Legyen ez így nálunk is!