Szép testben satnya lélek

Nincs könnyű dolga a mai párválasztóknak mégpedig azért, mert nem kapnak megfelelő instrukciókat és nem látnak maguk előtt jó példákat arra nézve, hogy miként kellene/lehetne kiválasztaniuk azt a társat, akivel le szeretnék élni az életüket. Sőt! Már ennél a pontnál vitába kell szállnom önmagammal, ugyanis napjainkban nem divat egész életre társat keresni. 

Nemrég hallottam, hogy egyre több férfi plasztikáztatja magát. Igen, már a férfiak is. Hajat ültetnek be, meg hasizmot. Így akarnak hódítani. Tehetik, mert erről szól az élet. Satnya belső értékekkel rendelkező, de jól kinéző nők és férfiak a mai világ császárai és császárnői. Marokszámra eszik az izomnövelő szereket, konditerembe járnak, fogat fehéríttetnek, mert így tudják eladni magukat egy-egy hónapra. Ennyi idő ugyanis bőven elegendő az útjukba kerülő áldozatoknak arra, hogy rájöjjenek: a külső nem minden, a kívánatos test az egyetlen, amit "társuk" fel tud mutatni, és ez semmire sem elég.

Istent kiűztük a földrajz- és biológiakönyvekből és gyakorlatilag az élet minden részéről. Mi vette át a helyét? A tudomány, a mindenható tudomány. A kapcsolatokat is a tudomány akarja összegyúrni. Nincs elég lelki értéked? Sebaj! Majd a tudomány megoldja a bajodat. Egy kicsit felturbózunk és máris omlanak utánad a nők. Igen, a nők, többes számmal, mert ódivatú a "lesznek ketten egy testté" bibliai modellje. Ma a lámeki életvitel a nyerő, mely szerint "egyszerre több vasat is a tűzben lehet tartani".

Egy híres pszichológus könyvében olvastam: "Ha nem működik a kapcsolatotok, szakítsátok meg". Mert ez a legegyszerűbb és a tévé is ezt tanítja: ami nem megy, nem kell erőltetni. Márpedig a mai kényelemözönben ugyan mit akarunk mi erőltetni? "Feszes hasizmot szeretne? Vegye meg készülékünket! Napi öt perc használat mellett önnek lesz a legfeszesebb hasizma." Hol van ezekben a reklámokban az izzadság, a munka, a megerőltetés? Kínok és szenvedés nélkül akarunk eredményeket elérni. Fel akarunk jutni a Mount Everestre, de nem ám hegymászó felszereléssel! Libegővel. Meg más csúcsokat is meg akarunk mászni, mert a párkapcsolatoknak lényegét ebben fogalmazza meg ez a tudományos világ, hogy tudniillik ki hol, hogyan és hányszor jut el a csúcsra. Ha pedig nem megy, hát erre is van válasza a tudománynak. Egész iparág épült a szexuális segédeszközök gyártására és forgalmazására. Normális dolog, hogy a Kínából meg Ázsia egyéb vidékeiről származó, bizonytalan eredetű potencianövelőket tízen-huszonéves fiúk eszik marokszámra? De ezek a fiúk azért rendelik meg a pirulákat az internet leple alatt, mert kétségbe vannak esve, mert nem tudják naponta ötször átélni a maguk csúcsélményét. Miért gondolkodnak így? Mert itt a számokon és a méreten van a hangsúly, a lélek, a belső tartalom senkit sem érdekel. Pedig érdekelhetne.

Ennek a sok keszekuszaságnak viszont van más olvasata is. Ki merem jelenteni, hogy soha annyi Isten-kereső nem volt, mint manapság, csak az emberek nem tudnak róla, hogy Istent keresik. Amikor a nők odaomlanak egy Don Juan karjaiba, többre vágynak a szexuális élménynél, és azt hiszem, hogy a férfiak is így vannak ezzel. Minden ember a szeretetet keresi. Márpedig a Biblia ki merte jelenteni: Isten a szeretet. A tudomány elhiteti, hogy nem szeretetre, hanem nagy mellekre és feszes hasizmokra van szükség. Nem kell mindent elhinni! Kapcsolataink összetartó ereje Istennél található meg. Őt kell megtalálni először ahhoz, hogy egymást is megtaláljuk. Márpedig ha ő is része életünknek és kapcsolatunknak, reménykedhetünk, hiszen ahogy az ige írja: a hármas kötél nem szakad el egyhamar. Én ebben hiszek. Tudom, hogy nem túl tudományos, de működik!

A karizmákról

Egyetlen karizma sem ér semmit, ha azokat nem a szeretet működteti - így foglalhatnám össze a szeretethimnusz (1Kor 13) egyik fontos üzenetét. Különösen aktuális ezen elgondolkodni most, pünkösd ünnepe után.

Az apostol először az emberi, vagy angyali nyelveken való szólást említi, amiben a korintusiak különösen erősek voltak. Ez volt az egyik olyan karizma, amivel dicsekedni lehetett, amivel némelyek bizonyítani akarták szellemi nagyságukat. Pál nekik üzeni: ha ez szeretet nélkül működik, olyanná lettem, mint a zengő érc, vagy pengő cimbalom. A szövegben említett hangszerek nagyon fontos dologra világítanak rá. A "zengő érc" alatt egy olyan fémdarabra kell gondolnunk, melyet pogány szertartásoknál használtak, míg a "pengő cimbalom" egy két darabból álló, összeüthető, cintányérszerű hangkeltő eszköz volt, melyet a harcoknál is használtak hangulatkeltés céljából. És pont ez az apostol üzenetének a lényege: ha a karizmát nem a szeretet működteti, akkor az csak hangulatkeltés lesz.
Van egy videokazettám, melyen pogány szertartásokat mutatnak be. A szertartás alatt folyamatosan hallható a monoton törzsi dobzaj, melynek hatására az emberek extázisba esnek. Ez történik a Karmel hegyen is, amikor a Baal papok révületük alatt véresre vagdossák magukat - a szeretet legkisebb jele nélkül. Vagyis az apostoli üzenet így is megfogalmazható: ha nem engedjük, hogy a szeretet Istene működtesse a karizmákat, akkor azok csak hangulatkeltésre lesznek jók, vagy arra, hogy előidézzenek egyfajta önkívületi, eksztatikus állapotot. Egyértelmű, hogy Isten a nyelvek ajándékát nem ezért adta, nem az önkívületi állapot elérése a cél, hanem önmagam és a gyülekezet építése.

Ugyanígy közelíti meg a prófétálást, vagy a hegyeket mozgató hitet is. Sőt, még tovább megy: ha vagyonomat apránként szétosztogatom úgy, hogy másokra többet költök mint amennyit megengedhetnék, de szeretet nincs bennem, semmi hasznom abból. A harmadik versben található szöveg valószínűleg nem a máglyán mártírhalált haltakra vonatkozik (ha testemet tűzre adom), mert ekkoriban még nem üldözték ilyen formában a keresztényeket. Elfogadhatóbb számomra az a magyarázat, mely szerint itt az önmagam rabszolgaságba adásáról van szó. Vagyis, ha megengedem, hogy testembe belesüssék a rabszolgaság bélyegét, így adva el önmagam és ennek árával is jótékonykodom, de ha szeretet nincs bennem, semmi hasznom abból.

Pál tehát ezt szerette volna megértetni a szuperkarizmatikus korintusiakkal, hogy a legfontosabb karizma a szeretet. Ha ez nincs, ha nem ez működteti az ajándékokat, akkor azok nem a gyülekezet épülését, hanem épp ellenkezőleg, önmagam és mások rombolását fogják előidézni. Az apostoli tanácsot mindenképpen szem előtt kell tartani. Nem helyénvaló, ha elzárkózunk a karizmák elől pusztán azért, mert láttuk annak bibliátlan működését. Inkább törekedni kell arra, hogy teljünk meg Szentlélekkel és szeretettel, s így nem kérdéses, hogy a karizmák el fogják érni Istentől rendelt céljukat személyes életünkben, gyülekezeteinkben és a társadalomban is.  

Keressük egymást!

Tegnap vagy 10 percet beszélgettem egy egyedül élő nyugdíjassal. Nem is beszélgetés volt ez, mint inkább panaszáradat. 

A 70-es éveiben járó férfiből ömlött a szó. Nem tetszett neki, hogy a szomszédja damilos fűnyíróval vágja a füvet, de az sem, hogy utána összegereblyézi - merthogy a fű jó talajtakaró. Panaszkodott a városvezetésre, az ország vezetőire, a kutyájának füvet adó gyerekekre, a kertjüket nem művelőkre és sorolhatnám. A sok sérelem kirobbant belőle. Valószínűleg már alig várta, hogy valakinek elmondhassa keserűségeit. Mi tagadás, nem örültem, hogy én voltam a szenvedő alany. Ugyanakkor megértem az ő helyzetét is, hiszen egyedül él, csak a tévé beszél hozzá és a kutyája az egyetlen hangot hallató élőlény a környezetében. De vajon ez a megoldás? Ha valaki elmúlt 70 és egyedül él, akkor csak robbanni lehet?

Milyen jó, ha valaki élete végén sem marad magára, mert nem csak a családja, de például egy egész gyülekezet is körülveszi. Nem egy olyan idős ember jár gyülekezetünkbe, akik csak vasárnap tudnak eljönni - egészségi állapotuk ennyit enged. Viszont ez alatt a két óra alatt kivirulnak. Keserűségeiket, bajaikat is elmondhatják, de sokat könnyít lelkükön, hogy valakik rájuk mosolyognak, érdeklődnek hogylétük felől, bátorítják őket. Tehát az, hogy egyedül maradunk-e, nem csak körülményeinken és Isten végzésein, hanem rajtunk is múlik. Ha nem keressük egymás társaságát, ha nem akarunk ott lenni ahol mások is vannak, akkor még családban élve is egyedül maradhatunk. De miért kárhoztatnánk erre magunkat? Keressük egymást, megéri!

Szomszédok

A rádióban hallottam egy társasházról, melynek lakói nem tudnak nyugodtan aludni, mert éjszakánként valamelyik szomszéd ütögeti a csöveket. Hiába az eddigi nyomozás, a csőütögetőnek eddig nem akadtak nyomára. 

Nem egyszer hallottam olyan történetet, amikor a szomszédok bosszút forraltak a másik ellen. "Ha te így, hát majd én is!" A csőütögetős sztorit hallgatva eszembe jutott egy személyes történetem.

Azon a télen, amikor Inotára költöztünk, leesett az első hó, melyet nagy elánnal szórtam félre a gyülekezet bejáratától. Mivel sok hó esett, ezért annak egy részét a szomszéd háza melletti vízelvezető árokba dobáltam. Nem tudtam, hogy ezzel őrjöngő haragot hívok elő belőle, de sajnos így történt. Az idős férfi átjött és kiszórta az árokból a havat úgy, hogy az autómtól elzárta az utat. Kérdeztem tőle, hogy mi a baj. "Már mondtam, hogy ne szórják ide a havat" - mondta. Ne haragudjon - így én -, de nem tudtam, most költöztünk ide... Őt ez nem érdekelte. Nagyon mérges voltam, de nem szóltam semmit. Felmentem és vártam, hogy lehiggadjak.

Néhány hét múlva karácsony volt. Eszembe jutott a Biblia tanácsa, hogy a rosszat jóval lehet meggyőzni, így ajándékot vettem, becsomagoltam és átcsengettem. Nem nyitott ajtót. Így hát írtam egy levelet és odatettem a csomag mellé, amit a kapujára akasztottam. A baj ezzel meg is szűnt.

Szomszédunk nem könnyű természetű. Nagyon egyszerűen össze lehetne veszni vele, de minek? Sokkal bölcsebb volt kiengesztelni és rendezett kapcsolatban élni mellette. Egyszer talán majd a társasházi csőütögető is rájön arra, hogy ez sokkal kifizetődőbb, mint magunkra haragítani az egész lakóközösséget.

A verebek is földre esnek

"Nemde, két verebecskét meg lehet venni egy kis fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül! Néktek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak." (Mt 10,29-30)

A nyári forróságok idején a verebek nem egyszer a kéményünkben keresnek menedéket a hőség elől. Valahogy berepülnek a lyukba, de kirepülni már nem tudnak. Egy nyári napon beléptem a kazánba és hallottam, hogy valahol a füstcsőben egy madár verdes a szárnyaival. Elkezdtem csapkodni a csövet abban bízva, hogy így a kijárat felé tudom terelni, de hiába. Végül a kémény oldalán kinyitottam a tisztítóajtót, ahol megláttam az addigra teljesen kimerült verebet. Kézbe vettem, megitattam, majd letettem a földre. Szegény állatnak egy pár percig várnia kellett, mire elég ereje lett ahhoz, hogy elrepüljön. Sajnos nem mindegyik társa volt ilyen szerencsés; a tisztítóajtó mögött több verébtetemet is találtam.

Ha tetszik, ha nem, a verebek is földre esnek. Néha maguktól, végelgyengülés miatt, de máskor autó üti el őket, ragadozók zsákmányává válnak, vagy berepülnek a kéményekbe. Jézus nem arról beszél, hogy a verebeket nem éri utol a halál, csak arról, hogy a Teremtő mindegyik haláláról tud, sőt, mindegyik szürke veréb egyfajta isteni akarat eredményeként hull el.

Az idézett igeversek előtt ezt olvassuk: "...ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik; hanem attól féljetek inkább, aki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gyehennában." Tehát amikor Jézus a verebek földre eséséről beszél, a mi halálunkra utal. Pontosabban arra, hogy ha őt követjük, akkor ez az életünk feláldozásával is járhat, de higgyük el, hogy amint a verebek csak egy isteni akarat következtében hullhatnak a földre, úgy mi is számon vagyunk tartva. Nem jön előbb a halál, mint ahogy mennyei Atyánk azt akarná. Fenyegethetnek, üldözhetnek, ránk támadhatnak, de ahogy a veréb is addig repül amíg Teremtője az égen tartja, úgy mi is addig élünk és szolgálunk, amíg Atyánk akarja.

Ballagtunk

Vannak az életnek fontos, emlékezetes napjai és vannak megállói is, ahol érdemes egy kicsit elgondolkodni és számot vetni arról, hol is tartunk. A tegnapi nap is ilyen volt, ugyanis nagyobbik lányunk, Naomi, búcsút intett az óvodás éveknek.

Igen, tudom, hogy egy óvodai ballagásból nem kell nagy ügyet csinálni, hiszen akárhogy is nézem, egy mindössze hat éves gyerekről van szó. De pont ez állít meg egy pillanatra, mert kérem szépen eltelt hat év úgy, hogy szinte fel sem tűnt! Emlékszem, amikor fiaim óvónőinek bejelentettem, hogy megszületett a Naomi, aztán arra is, amikor először vittük el a kiscsoportosok közé. Aztán tessék, vége is. Szeptembertől iskolás lesz.

A tegnapi búcsúzást az óvónők is megkönnyezték - egy kicsit én is. Örülök, hogy olyan közösségbe járhatott a leányzó, ahol imádkozni tanították és ahol nem volt ciki Istenről beszélni. Esténként, amikor együtt olvassuk a Bibliát és együtt imádkozunk, Naomi el szokta mesélni azokat a bibliai történeteket, amiket az oviban hallott. Kicsit hiányosan, vagy néha saját képzeletének szüleményeivel felturbózva, de mégiscsak a saját szívéből-szájából. Így kerül a Biblia Igéje a szív mélyébe, ahonnan - hitem szerint - bármikor előjöhet: bajok-örömök idején, de évtizedek elmúltával is, mert a hallott és befogadott Ige ilyen. Ezért örülök annak, hogy élete első közösségben töltött éveit a Biblia körül tölthette keresztény, Krisztus-követő óvónők társaságában. Tegnap ők kívánták a gyerekekre Isten áldását, most én kívánom rájuk, családjaikra és további munkájukra. Köszönjük, hogy ezt a három évet is együtt tölthettük.

Mi lesz velünk 20 év múlva?

A Család- és Ifjúságsegítő Szolgálat munkatársaként tegnap Papkeszin jártam a helyi református általános iskola 8. osztályos tanulóinál. Egy kellemes, jó hangulatú, családias intézményről van szó, ahol a diákok illemtudóak, a tanárok kedvesek, segítőkészek voltak.

Mivel ezek a diákok néhány hét múlva befejezik általános iskolai tanulmányaikat, ezért a jövőről beszélgettünk, pontosabban arról, hogy milyennek látják a világ, valamint saját életük jövőjét. Az egyik feladatban azt kértem a csoportokra osztott osztálytól, hogy néhány mondatban írják le, hogy szerintük milyen lesz az élet 20 év múlva, vagyis 2032-ben. Az egyik csapat a tudomány-technika, a másik a család, a harmadik az ifjúság témakörén belül írta le gondolatait. Érdekes megállapítások születtek. A tudomány-technika csapat szerint addigra gyógyítani tudják a rákot, nem lesznek fertőző betegségek és a tudomány a legtöbb olyan dologra választ tud adni, ami ma még kérdéses. Ehhez képest a családdal kapcsolatban a másik csapat azt írta, hogy még több lesz a válás, egyre kevesebb gyereket fognak vállalni, a gyerekeket alig merik kiengedni majd az utcára a veszélyek miatt, nem jut idő a családra, és mivel mindenki rohanni fog, ezért nem lesz idő például főzni és egészségesen táplálkozni.

Beszélgetésünk során megállapíthattuk, hogy a tudomány nem tud mindenre választ adni, nem tudja az emberiséget minden gödörből kisegíteni, még ha szeretné is ezt elérni. Ez viszont nem jelentheti azt, hogy fel kell adnunk a küzdelmet. Az egyik nagyon fontos dolog, hogy most, amikor a jövőt tervezzük, legyünk tisztában önmagunkkal. Szerezzünk szilárd alapokat, mert jó életet csak jó alapokra lehet építeni. Jó volt hallani, hogy ők miként gondolkodnak erről. Éles kritikával illették a trendek követőit. Láttam, hogy már korábban eljutottak arra a pontra, hogy nem jó mindig az aktuális irányzatok mellé sodródni, mert így hamar elfelejti az ember, hogy ki is ő valójában. Az egyik fiú valahogy úgy fogalmazott, hogy most sokan Quantum XXL pólóban járnak, mert az a divat. Két hét múlva aztán váltanak, mert akkor más lesz a divat. Érezték, hogy az ilyen "életcélok", elvek nem vezetnek sehova.

Érdekes dolgok sültek ki a "Mire költöd az életed?" című játék során. A játék szabályait és folyamát most nehéz lenne leírnom, ezért csak a lényeg. Mindig felajánlok a fiataloknak két választási lehetőséget. Például: mire lenne inkább szükséged, egy házra, vagy egy sportkocsira? Mindenkinek 10 kártyája van, ami az életét jelképezi. Ezekkel "megvehetik" vagy az "A", vagy a "B" lehetőséget, vagy egyiket sem, de mindkettőt egyszerre nem kérhetik. Nem tudják, hogy hány kérdést fogok feltenni, ezért bölcsen kell gazdálkodni a kártyákkal. Házat már egy kártyáért is lehetett venni, de például az egészséges család 3 kártyába került. Volt, akinek a játék közepén elfogytak a kártyái, de olyan is akadt, akinek a játék végén még volt költeni valója. Ugye, hogy nem is olyan egyszerű beosztani erőnket, időnket, tehetségünket?

A játék folyamán kérdezgettem tőlük, hogy pl. milyen házról, társról, barátról álmodoznak. Nagyon örültem annak, hogy őszintén és nagyon jó hozzáállással álltak a kérdésekhez. Az nem lepett meg, hogy ebben a korban még annyira nem vágynak házastársra, de az igen, hogy kivétel nélkül mindenki vágyott igaz barátra, valamint egészségre. Amikor a játék végén megkérdeztem, hogy melyik vételt tartják a legjobbnak, a nagy többség az egészséges családot választotta. (Ha lett volna rá lehetőség, szívesen elmondtam volna nekik, hogy az egészség nem csak a testet, hanem a lelket is kell, hogy érintse. Talán majd legközelebb.)

Úgy vettem észre, hogy az együtt töltött időt élvezték és nem csak ők, hanem a két tanárnő is, akik ott ültek a diákok között. A nap végén az igazgatóhelyettes asszony is kifejezte, hogy szeretné, ha jövőre is találkoznánk. Remélem, hogy így lesz, mert én magam is nagyon sok pozitív, lelki erőt adó élménnyel gazdagodtam.

A cipőfűző

Mindig csodáltam azokat az embereket, akik az élet egyszeri és megismételhetetlen pillanataiban pontosan azt tették-mondták, amit ott és akkor kellett. Én sajnos nem egyszer későn eszméltem. Többször is előfordult, hogy addig gondolkodtam tegyem-e, mondjam-e, míg végül eltűnt a pillanat varázsa és vele együtt a lehetőség is. A közelmúltban viszont sikerült egy maradandó pozitív élményre szert tennem.

A parkettázás befejezése után épp a húgoméktól sétáltam hazafelé három gyermekemmel, amikor megállított egy idős asszony. Már messziről láttuk, hogy lassan, csoszogva halad, ezért a járdáról letérve a fűben folytattuk utunkat, hogy ne akadályozzuk haladását. Amikor viszont mellé értem, megszólított: "Fiatalember! Bekötné a cipőfűzőmet?"

Később azon gondolkodtam, hogy vajon akkor is feltette volna a kérdést, ha tudja, hogy a fiatalember egy "álruhába", munkaruhába bújt lelkész? Akkor talán nem. Szeretünk ugyanis gondot csinálni a rangokból, címekből. Mert hogy jön ő ahhoz - gondolhatta volna -, hogy egy lelkésszel köttesse be a cipőfűzőjét? Majd jön más. Talán egy gyerek, egy jó ismerős, vagy egy szociális munkás. Péter is ebből csinált gondot, amikor Jézus a lábait akarta megmosni.

Az asszony nem ismert, én pedig nem fedtem fel kilétem, hanem lehajoltam és bekötöttem a cipőfűzőt. Abban a pillanatban elkezdtem kívülről látni magam. Láttam, hogy ott térdelek az asszony mellett aki épp a kerítésbe kapaszkodik és cipőfűzőt kötök. Láttam, hogy ott és akkor azt teszem, ami a dolgom, sőt, ami az elhívásom. Igen, a cipőfűzőkötést is lehet(ne) elhívástudatból tenni. De ehhez meg kellene értenünk Jézus szavainak jelentőségét: "...aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; És aki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen" (Mk 10,43-44). Ez az idős asszony lehetőséget adott nekem arra, hogy Jézus kéréséből valamicskét megvalósítsak. Vagy fogalmazhatok úgy is, hogy ez az asszony a maga különös kérésével közelebb segített az Úrhoz. Köszönöm a lehetőséget.

Nyeregbe!

Most, hogy beköszöntött a jó idő, amikor csak tehetem, biciklivel megyek a Naomiért az óvodába. Körülbelül 4 kilométer a távolság. A sok domb, emelkedő fel sem tűnik amikor busszal megyek. Biciklivel viszont...

Az út egy alattomos, hosszú emelkedővel kezdődik, majd egy lejtő után még nagyobb dombot kell megmászni. Amikor feljutok a dombtetőre, általában megbánom, hogy biciklivel indultam el, de innen már nincs visszaút. Mire az oviba érek, az egész fejem lüktet a sok erőlködéstől, izzadok, a lihegéstől pedig beszélni sem tudok.

Néhány napja épp egy dombon tekertem fölfelé, mögöttem a 20 kilós Naomival. Ahogy haladtunk, egyre inkább lassultunk, amit a kisasszony nem vett jó néven, legalábbis erre következtettem "bátorító" szavaiból: "Na mi lesz apa? Gyorsabban, gyorsabban." Ugye, hogy mennyire nem mindegy ki melyik ülésben ül?

A bicikli hátsó ülésén ülve sokkal könnyebb kritizálni, értetlenkedni. Amikor a tévében nézzük a sportolókat, nem értjük, hogy miért nem futnak egy kicsit gyorsabban, hiszen ha megtennék, még bajnokok is lehetnének. A karosszékből nézve úgy érezhetjük, hogy ha mi lennénk a helyükben, jobbak lennénk, mert mi lehagytuk volna az ellenfelet, berúgtuk volna a kapuba azt a labdát és az úszómedencében is remekeltünk volna. Gyengeségünk csak akkor derül ki, amikor ülést váltunk, amikor a karosszékből a nyeregbe pattanunk.

A múlt héten kirándultunk feleségemmel. Felmentünk a Kékesre is. Meglepetésemre nem egy kerékpáros tekert a meredek emelkedőkön. Most, hogy én is tekerek, még jobban értékelem teljesítményüket. Szóval nem árt, ha néha ülést váltunk és mi is tekerünk, izzadunk, lihegünk, mert saját hiányosságainkat felismerve még inkább tudjuk majd értékelni és tisztelni azokat, akik a munka terhét hordozzák. Erre bátorít Pál apostol is. Fogadjuk meg tanácsát: "Kérünk továbbá titeket atyámfiai, hogy becsüljétek azokat, akik fáradoznak közöttetek, és előljáróitok az Úrban, és intenek titeket; És az ő munkájukért viseltessetek irántok megkülönböztetett szeretettel. Egymással békességben éljetek." (1Thes 5,12-13)

A szorongás

"A bátorság nem azt jelenti, hogy nincs bennünk félelem - hanem azt, hogy nem hagyjuk, hogy megbénítson bennünket" - írja Paulo Coelho. Ez az idézet juttatta velem eszembe azt, amit nemrégen a szorongással kapcsolatban olvastam. 

Egy Cleckley nevű amerikai pszichológus leírta a pszichopátia tizennégy jellemzőjét. Ezek közül a három legfontosabb: a pszichopata nem szeret, nem szorong és nem tanul a hibáiból.
Az átlagember a szorongást rossznak, sőt akár ördöginek tartja, pedig nem mindig az. Én sem tudtam. Mert ugyan ki szeret szorongani? Ki örül annak, ha szorongása miatt nem tud az emberek szemébe nézni, mások előtt értelmesen, összefüggően beszélni és folytathatnám? Nyilván senki, de itt nem csak erről van szó. A szorongásnak léteznek ugyanis előnyös tulajdonságai, melyeket - legalábbis így hiszem - Isten egyfajta fékként épített az életünkbe. Ha ez eltűnik, nagy a baj. Egy könyvben a következőket olvastam a bebörtönzött fiatalkorú bűnözőkről: "...akkoriban az volt a szokás, hogy egy aprófát tettek a tenyerükbe és zsilettpengéket az ujjaik közé, és ezzel ütöttek, mint egy bokszerrel. Akit eltaláltak, rettenetesen nézett ki. És vállalták a veszélyt. Nem szorongtak. Ha egy-egy gyereket sikerült szocializálni, akkor annak az első jele az volt, hogy félteni kezdte magát. Megjelentek a szorongásai."

Az alkohollal és a drogokkal az az egyik legnagyobb probléma, hogy kiírtja az emberből az egészséges szorongást. Megszűnik a félelemérzet, eltűnnek a határok, az ember hirtelen istennek képzeli magát, aki előtt nincsenek gátak. A vékony, vézna, de az alkoholtól lelassult ember akár egy hadsereggel is kész lenne szembeszállni, mert eltűnt a szorongása. A diszkóban lerészegedő lányok - és ezt a fiúk jól tudják - olyan dogokra is kaphatók lesznek, melyekre józanul soha. Noé is egy ilyen pillanatnak köszönhette illetlen viselkedését és lemeztelenedését.

Ma, a "képes vagy rá", "meg tudod csinálni" világában nem árt ha tudjuk: vannak határaink. Van szorongás, mely ellen küzdeni kell, de van, amikor Isten épp a megjelenő szorongáson keresztül figyelmeztetne arra, hogy : eddig és ne tovább. Figyeljünk erre a beépített jelzőrendszerre és engedjük, hogy Teremtőnk akár ezen keresztül is megszólítson, figyelmeztessen minket.

Nem törődtek a magára hagyott csecsemővel

Két óra leforgása alatt mindössze hat ember akart tenni valamit, amikor egy magára hagyott, csecsemősírástól hangos babakocsiba botlott Budapesten.

Lesújtó eredménnyel zárult a az UNICEF Magyar Bizottságának gerillaakciója. A napokban délután 3-tól 5-ig egy csecsemősírástól hangos, magára hagyott babakocsit láthattak a Deák téren a járókelők. Két óra leforgása alatt megközelítőleg ezer ember haladt el az őrizetlenül hagyott babakocsi mellett. Bár a többség észrevette, hogy valami baj van, hiszen megálltak, körbejárták a lefedett babakocsit, de mindössze 6 alkalommal emelték fel a kocsi ponyváját, hogy megnézzék, tudnak-e segíteni.

Olyan is volt, aki éppen telefonált, mikor észrevetette a babakocsit, de a reakciója csupán egy zsörtölődő mondat volt: „Ezt nem hiszem, valaki itt hagyott egy babakocsit, és sír benne egy gyerek.”

Azok a járókelők viszont, akik segíteni próbáltak, meglepetésben részesültek: miután felemelték a ponyvát 20, UNICEF-es önkéntes rohant oda hozzájuk és köszönte meg cselekedetüket egy elismerő oklevéllel. Az UNICEF az akcióról készült videofelvétellel igyekszik felhívni a figyelmet a „Gyerek, de joggal” című kampányára, melynek keretében a Gyerekjogi Egyezményt akarják népszerűsíteni. Ami a gyerekek joga, az a felnőttek kötelessége a gyerekekkel szemben, hiszen minden gyermek megérdemli, hogy szerető, védelmező családban nőjön fel, egészséges életet élhessen, játszhasson, tanulhasson, és megkapja a felnőttektől a megfelelő védelmet az élet minden területén. Szemmel láthatóan ezen a téren (is) van még mit fejlődnünk - figyelmeztet a szervezet. (hir24.hu)

Hallgatni arany

Emberek milliói igénylik napról napra Isten figyelmét. Megszámlálhatatlanul sok imádság hangzik el időről időre abban a reményben, hitben, hogy Isten figyel, hallgat ránk. 

Mi nem vagyunk ilyen figyelmesek, türelmesek. Tegnap egy rádiós riportot hallgattam volna. Az anyag élvezhetetlen volt, mert a pártpolitikusok egymás szavába vágva csak mondták-mondták a magukét. 

Sajnos nem csak a politikai életben találkozunk ilyen megmondóemberekkel. Sokan vannak, akik hallgatni nem, csak beszélni tudnak. Egyetértek Müller Péterrel, aki ezt írta: "Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barátra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki." 

Jézus tanítani, megmondani, de hallgatni, meghallgatni is tudott. Tanuljunk tőle! Szóljunk amikor kell, de hallgassunk is, hiszen igaz: hallgatni arany!