A cipőfűző

Mindig csodáltam azokat az embereket, akik az élet egyszeri és megismételhetetlen pillanataiban pontosan azt tették-mondták, amit ott és akkor kellett. Én sajnos nem egyszer későn eszméltem. Többször is előfordult, hogy addig gondolkodtam tegyem-e, mondjam-e, míg végül eltűnt a pillanat varázsa és vele együtt a lehetőség is. A közelmúltban viszont sikerült egy maradandó pozitív élményre szert tennem.

A parkettázás befejezése után épp a húgoméktól sétáltam hazafelé három gyermekemmel, amikor megállított egy idős asszony. Már messziről láttuk, hogy lassan, csoszogva halad, ezért a járdáról letérve a fűben folytattuk utunkat, hogy ne akadályozzuk haladását. Amikor viszont mellé értem, megszólított: "Fiatalember! Bekötné a cipőfűzőmet?"

Később azon gondolkodtam, hogy vajon akkor is feltette volna a kérdést, ha tudja, hogy a fiatalember egy "álruhába", munkaruhába bújt lelkész? Akkor talán nem. Szeretünk ugyanis gondot csinálni a rangokból, címekből. Mert hogy jön ő ahhoz - gondolhatta volna -, hogy egy lelkésszel köttesse be a cipőfűzőjét? Majd jön más. Talán egy gyerek, egy jó ismerős, vagy egy szociális munkás. Péter is ebből csinált gondot, amikor Jézus a lábait akarta megmosni.

Az asszony nem ismert, én pedig nem fedtem fel kilétem, hanem lehajoltam és bekötöttem a cipőfűzőt. Abban a pillanatban elkezdtem kívülről látni magam. Láttam, hogy ott térdelek az asszony mellett aki épp a kerítésbe kapaszkodik és cipőfűzőt kötök. Láttam, hogy ott és akkor azt teszem, ami a dolgom, sőt, ami az elhívásom. Igen, a cipőfűzőkötést is lehet(ne) elhívástudatból tenni. De ehhez meg kellene értenünk Jézus szavainak jelentőségét: "...aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; És aki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen" (Mk 10,43-44). Ez az idős asszony lehetőséget adott nekem arra, hogy Jézus kéréséből valamicskét megvalósítsak. Vagy fogalmazhatok úgy is, hogy ez az asszony a maga különös kérésével közelebb segített az Úrhoz. Köszönöm a lehetőséget.