Tegnap vagy 10 percet beszélgettem egy egyedül élő nyugdíjassal. Nem is beszélgetés volt ez, mint inkább panaszáradat.
A 70-es éveiben járó férfiből ömlött a szó. Nem tetszett neki, hogy a szomszédja damilos fűnyíróval vágja a füvet, de az sem, hogy utána összegereblyézi - merthogy a fű jó talajtakaró. Panaszkodott a városvezetésre, az ország vezetőire, a kutyájának füvet adó gyerekekre, a kertjüket nem művelőkre és sorolhatnám. A sok sérelem kirobbant belőle. Valószínűleg már alig várta, hogy valakinek elmondhassa keserűségeit. Mi tagadás, nem örültem, hogy én voltam a szenvedő alany. Ugyanakkor megértem az ő helyzetét is, hiszen egyedül él, csak a tévé beszél hozzá és a kutyája az egyetlen hangot hallató élőlény a környezetében. De vajon ez a megoldás? Ha valaki elmúlt 70 és egyedül él, akkor csak robbanni lehet?
Milyen jó, ha valaki élete végén sem marad magára, mert nem csak a családja, de például egy egész gyülekezet is körülveszi. Nem egy olyan idős ember jár gyülekezetünkbe, akik csak vasárnap tudnak eljönni - egészségi állapotuk ennyit enged. Viszont ez alatt a két óra alatt kivirulnak. Keserűségeiket, bajaikat is elmondhatják, de sokat könnyít lelkükön, hogy valakik rájuk mosolyognak, érdeklődnek hogylétük felől, bátorítják őket. Tehát az, hogy egyedül maradunk-e, nem csak körülményeinken és Isten végzésein, hanem rajtunk is múlik. Ha nem keressük egymás társaságát, ha nem akarunk ott lenni ahol mások is vannak, akkor még családban élve is egyedül maradhatunk. De miért kárhoztatnánk erre magunkat? Keressük egymást, megéri!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.