Állj ellene!

Elkezdődött a nyár, de nem tétlenkedünk. Feleségem hamarosan vizsgázik, ezért az elmúlt napok az ún. terepnapló írásával teltek. Reggeltől estig esetleírásokkal, problémamegoldó modellekkel és a szociális munka egyéb rejtelmeivel foglalkoztunk. Már az én fejem is zsongott. De nem csak feleségemnek van kötelezettsége.

Jonatánék az Egri csillagokat kapták kötelező olvasmányként. Mondanom sem kell mennyire "örült" neki. Megbeszéltük, hogy ha minden nap 10 oldalt elolvas, akkor minden gond nélkül végez vele a nyáron. Jól halad, már közel 100 oldalon túl van.

Hogy ne csak szavaimmal serkentsem, úgy döntöttem, hogy én is elolvasom a könyvet. Egyébként meg kell jegyeznem, hogy most sokkal élvezetesebb és érthetőbb olvasmány, mint volt 25 évvel ezelőtt. A regény elején a 7 éves Gergő és az 5 éves Vicuska a patakban fürdik, amikor észrevesznek egy törököt. Rögtön elbújnak, de lovukat nem tudják elrejteni. A török meglátja a lovat, majd a gyerekruhákat is. Tudja, hogy Konstantinápolyban jó pénzt kaphat értük. De hol bujkálnak a gyerekek?

Gergőék úgy lapultak a fűben, hogy a török talán soha nem találta volna meg őket, ezért cselhez folyamodott. Fügét ígért a kicsiknek. Az ötlet jó volt, de Gergőék nem dőltek be a trükknek. A füge nem érdekelte őket. Ekkor viszont a török rátapint a lényegre: "Ha nem jössz, elviszem a lovadat!" Előbb Gergő, majd Vicuska is előjött; fogságba estek.

A Sátánnak is megvannak a maga trükkjei. Néha olyan csábításokkal áll elő, melyekre ha nem is könnyen, de mégiscsak nemet tudunk mondani. Amikor viszont azt akarja elvenni, amihez kötődünk, ami a mienk, akkor bizony nehéz ellenállni. Sok ember mindent megtesz például az egészségéért. Ha már nem segít az orvos, a gyógyszerek, akkor jön a természetgyógyász, a jós, a varázsló... Mindegy milyen áron - gondolják - csak szűnjön a baj. De vigyázat: a török sem adni akart, hanem elvenni. Sátán bármit kínáljon is, a célja a régi: lopni, ölni pusztítani. Ezért bármivel kecsegtet, vagy fenyeget is, jusson eszünkbe a Biblia óvása: álljatok ellene az ördögnek...

Honnan veszed a bátorságot?

Na végre!

Kitört a nyári szünet. Múlt pénteken fiaink egy "na végre" sóhajjal léptek be az ajtón, habár egy kötelezettségük még maradt. Az iskola ugyanis aznap délutánra tette évzáró ünnepélyét.

Gyerekeinket természetesen mi is elkísértük. Lehet, hogy velem van a baj, de mindig akad valami, amit meg kell jegyeznem. Az évnyitón a mikrofon örökös sípolása tette hallhatatlanná a műsort, most pedig a szülők.

Az ünnepélyt egy kedves kisfiú konferálta fel. Legalábbis azt gondolom, hogy valamiféle felkonferáló szöveget mondhatott, ugyanis egy mukkot sem hallottam belőle. De nem csak őt nem hallottam. Sem a hetedikesek búcsúztatójából, sem a nyolcadikosok hálálkodó szavaiból, de még az igazgatónő mondataiból sem értettem semmit, és most nem a mikrofonnal volt baj; a szülők többsége ugyanis egyfolytában beszélgetett. De nem ám csak úgy titokban, szemérmesen, suttogva... Fennhangon, nevetgélve, háttal a színpadnak! Miért is csodálkozom azon, hogy a tanároknak örökös gondjuk, hogy a gyerekek nem figyelnek az órákon?! A zaj még akkor sem szűnt meg, amikor az igazgatónő kényszerszünetet tartott. Az egyik diák ugyanis elájult és a tanárnő megvárta, amíg kollégái felsegítik, ellátják. A többségnek nem tűnt fel, hogy valami szokatlan történik.

A tanévet tehát lezártuk, a szánkat nem. Tudom, hogy meleg volt és azt is, hogy sokan rég nem látott ismerőseikkel találkoztak, de illett volna csendben hallgatni, figyelni. Talán egyszer eljön majd az az idő, amikor meg tudjuk-akarjuk hallgatni egymást. Naiv vágynak tűnik, de azért hadd reménykedjek.

Önimádat helyett

A görög-római mitológia szerint Narkisszosz (latinosan Narcissus) gyönyörű fiú volt. Ékhó nimfa - aki egy Héra elleni cselszövés miatt azzal lett megbüntetve, hogy mások mondatait ismételgesse (innen a visszhang, angolul echo) - megcsodálta és beleszeretett, de e szerelmet Narkisszosz nem viszonozta. Erre megharagudtak a főistenek és azzal büntették a fiatalembert, hogy szeressen bele saját magába. Ettől kezdve naphosszat üldögélt a tóparton és epekedett a víztükörből visszatekintő ember, vagyis önmaga után. Narkisszosz története alapján nárcizmusnak nevezzük azt a jelenséget, ha valaki saját szépségében gyönyörködik, saját erényeivel tetszeleg. 

Az önimádó ember viselkedése a külvilág számára akár vicces is lehet, vagy idegesítő, de leginkább fájdalmas és szomorú. Ugyanis az ilyen, önmaguk körül forgó, magukat istenítő, teljesítménykényszerben élő emberek bolygónk legmagányosabbjai. Narkisszosznak sem maradt más, csak saját maga, a tükörképe. Képtelen volt beilleszkedni a környezetébe, képtelen volt észrevenni mások erényeit, szépségét, és képtelen volt átélni a másokkal való kapcsolat, közösség örömét, áldását.

Isten közösségbe hív minket; a vele és az egymással való közösségbe. Lehet, hogy sokat csalódtunk, mert átráztak, megsértettek, bántottak, becsaptak, de szükségünk van egymásra és másokra. Az önmagunkba fordulás, az elzárkózás csak további keserűséget fog szülni. Ezért is kívánom, hogy forduljunk oda egymás felé és fedezzük fel az egymással való közösségben rejlő áldásokat.

Hírháttér

Tegnap eltörtünk egy poharat. Ennek a mondatnak nem sok hírértéke van, merthogy a poharak már csak ilyenek: eltörnek. De nem mindegy hogyan!

Mert az a pohár eltörhet egy heves veszekedés, ügyetlenség vagy figyelmetlenség miatt, de törtem én már poharat azért is, hogy így váljon igehirdetésem szemléltető eszközévé. Viszont a mai újságírók, hírszerkesztők pontosan tudják, hogy az emberek csak akkor fogják elolvasni írásaikat, ha annak figyelemfelkeltő, kissé (vagy nagyon is) túlzó, sokat sejtető címet adnak. Például így: Mi történhetett? - csörömpöléstől volt hangos a lelkipásztor lakása. Vagy: Vérfagyasztó zajok szűrődtek ki a lelkész lakásából - a szomszéd is hallotta, hogy földhöz vágtak egy poharat.

Mindez azért jutott eszembe, mert néhány napja Mészáros János Elek megnyerte az egyik közismert tehetségkutató műsort. A református, nőtlen presbiter igazán szimpatikus hozzáállásával engem is lenyűgözött. Viszont a győzelmet követő napokban az alábbi címekkel cikkeztek az operaénekesről: Mészáros János Elek családja majdnem földönfutóvá vált; Mészáros János Elek visszautasítja a nőket; Rajongói milliomossá tették Mészáros János Eleket; Most azt tippelgetik, hogy Mészáros János Elek szűz-e még; Nem szexel az esküvőig Mészáros János Elek - és még hosszasan folytathatnám. Pedig lett volna más írni való is, de az nem érdekelte a médiát, vagy legalábbis nem annyira, mint szerettem volna. Merthogy jó érzéssel töltött el, hogy valaki akkor, amikor autót, több millió forintot és nem tudom még mi mindent nyert, amikor az összes kamera őt veszi, amikor a közönség tombol, akkor ő örömében nem fetreng a földön, hanem elcsukló hangon Pál apostol szavait idézi: "Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam...". Nem mellékesen jegyzem meg: a Csillag Születik döntőjét 3 millió ember látta, így 3 millió magyar hallhatta a bizonyságtételt. Ritka pillanat és lehetőség volt ez a Krisztusba vetett hit melletti kiállásra. Örülök, hogy a győzelem pillanataiban is az Ige szavai forogtak János szívében, és a földi nyeremény helyett a mennyei kincsek foglalkoztatták, hiszen a sírás miatt nem befejezett idézet így zárul: "...Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését". (2Tim 4,7-8)

Ja, és még valami. A poharat a legkisebb lányom törte el - véletlenül.

Átkozottak

Valamelyik nap az Ezo TV-n kötöttem ki. Alig hittem a fülemnek. Próbálom visszaidézni az egyik betelefonálóval folytatott párbeszédet: "- Jó napot kívánok! Adásban van. - Jó napot! Marika vagyok, 62 éves. - Köszönöm, máris mondom (közben a hölgy kevergeti a kártyalapokat, és néhányat kitesz az asztalra). Marika, rossz hírem van. Ön meg van átkozva. Köszönöm, hogy velünk tartott."

A telefon egyfolytában csörgött. A kártyavető rövid, lényegre törő volt és általában nem szolgált jó hírrel. Néha még azt is elmondta, hogy a betelefonálót ki átkozta meg, de ennél tovább soha nem ment. Egyetlen egyszer sem mondta, hogy az "átkozottnak" mi lenne a teendője. Kimondta a "tényt", aztán búcsút vett. Kegyetlen búcsú ez. Vajon mi történhetett ez után? Mi történt például a 62 éves Marikánkkal? Boldogabb lett attól, hogy megtudta, átok van rajta? Vagy boldogabb lett az az ember, aki azt tudta meg, hogy a saját apja, mást pedig a saját testvére szórt meg átkokkal? Ezek után hogy néznek egymás szemébe?

Mégis, az emberek kíváncsiak voltak, hogy miért nem működik az életük. Így legalább azzal nyugtathatják magukat, hogy a rám szórt átok az ok, sőt, néha meg is nevesíthetik a bajok forrását: az apám, az anyám, a testvérem az oka mindennek.

Nagyon hálás lehetek, hogy az Istennel folytatott párbeszédek nem ilyen kegyetlenek. Örülök, hogy Isten mondandója nem így fejeződik be: "...a bűn zsoldja a halál". Mert mit lehet kezdeni az ilyen közlésekkel? Ez csak arra lenne jó, hogy felelősöket keressünk és megbüntessük őket. Ádám is ezt tette. Rögtön Évára hárította a felelősséget, aki tovább dobta azt a kígyóra. Isten azonban nem áll meg a tényfeltárásnál, hanem tovább mondja: "...az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet..." Jó lenne elérni azt, hogy a Marika nénik ne a kártyavetőket keressék fel ha valami nem működik az életükben, hanem forduljanak az élő Istenhez, aki minden átoktól, bajtól meg és fel tudja szabadítani őket.

A miértekről

Az úgynevezett miért korszak a gyerek három éves kora táján köszönt be. Szülő legyen a talpán, aki korrekt választ tud adni egy nyiladozó értelem kérdéseire. 

Egyébként a gyerekek tőlünk is meríthetik az ihletet, merthogy miértjeink nekünk is vannak: "Janika, miért nem etted meg az ebédet? Miért kented össze magad? Most meg miért sírsz? Miért nem azt a ruhát vetted fel amit kikészítettem és miért nem tudsz te rendesen viselkedni?" Most őszintén: volt valaha valaki, aki korrekt válaszokat várt ezekre a kérdésekre? Elvárható lenne egy gyerektől, hogy félbehagyott ebédjét így magyarázza: "Tudod apa/anya, az ebédet azért nem ettem meg, mert a 750 kalóriás reggeli után túlzásnak tartottam egy 2200 kalóriás ebédet. Egyébként tudtad, hogy az EU-ban élő gyerekek 20%-a túlsúlyos"? Márpedig a "csak", vagy a "nem ízlik" általában nem elégíti ki kíváncsiságunkat.

Ráadásul nem csak a gyerekeink felé záporoznak a miértjeink, hanem mindenki más felé is, csak a felnőttek esetében nincs elég bátorságunk, hogy hangot adjunk értetlenségeinknek. Pedig mondanánk, kérdeznénk: "Ennek meg miért pont elém kellett állnia? Miért nem köszönt? Miért nem neveli meg a gyerekét? No, ha az én fiam lenne, én megmutatnám neki..."

Ezek a miértek azt sejtetik, hogy mi, a kérdésfeltevők olyan ismeret birtokában vagyunk, amivel beszélgetőpartnerünk nem rendelkezik, és ezért neveli rosszul a gyerekét, ezért áll elém a sorban, ezért ilyen neveletlen, stb. Vagyis ezen kérdésekkel akarunk felülkerekedni a másikon és mindenki számára egyértelművé tenni, hogy személyünkben egy szellemi géniuszt, a bölcsesség forrását tisztelhetik, aki mindig és minden helyzetben tudja, mi a helyes és azt is, hogy ki mikor nem cselekszik megfelelően. 

Ha megfigyeljük, Jézus nem használta ezt a módszert. Nem kérdezte: "Miért paráználkodtál asszony? Zákeus, miért vetted el azt, ami a másé? Péter, miért tagadtad le, hogy ismersz?" Ugye mi feltettük volna ezeket a kérdéseket? Nemde kicsúsztak volna szánkon a jól ismert mondatok: "Egyszerűen nem tudom megérteni Péter, hogy lehettél ilyen hűtlen, szószegő, gyáva"? Azt hiszem, hogy a miértekkel nekünk is óvatosabban kell bánnunk. Nem lehet ugyanis célunk, hogy embertársainkat bedaráljuk, tönkretegyük önbizalmukat, fitogtassuk erőfölényünket... Jézus, noha Isten Fiaként járt-kelt a Földön, viselkedése, kérdései nem a másik megalázására, elbizonytalanítására, saját fölényének bemutatására szolgáltak. Hogy is mondta? "Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért." (Mt 20,28) Azt hiszem, ezt mi is szem előtt tarthatjuk. 

Pünkösd az Arénában

A múlt héten pénteken és vasárnap mi is ellátogattunk a Reménység Fesztiválra. Szívből örülök, hogy ott lehettem.

A vasárnapi utunk egy kicsit kalandosra sikerült, mert ahogy ráhajtottam az autópályára, az autó lelassult és fekete füstöt kezdett okádni. Sejtettem mi a gond, és a gyanú beigazolódott: elszakadt az egyik gumicső, ami miatt nem működött a turbó. Nem akartam visszafordulni. A pénteki élményeim túl jók voltak ahhoz, hogy visszaforduljak.

Ha kicsit olajosan is de időben megérkeztünk. Az Aréna mindhárom napon megtelt; több mint 36 ezer ember vett részt a rendezvényen. Gyönyörű látványt nyújtottak a kígyózó sorok.
Az ezer fős kórus hangzása csodaszép volt, a Signature Sound Quartet zenéje pedig mindig megdobogtatja a szívemet. Tetszett a zenei és felekezeti sokszínűség. Tetszett, hogy most senkinek nem az volt a fontos, hogy ki melyik egyházhoz tartozik; sokkal fontosabb volt az Egyház Ura, Jézus Krisztus. Tetszett, hogy amikor a megtérők százai megindultak a színpad felé, a tömeg másik fele, a hívők, tapssal üdvözölték a döntéshozókat. Tetszett az egyházak összefogása és aktivitása és az a jó légkör, ami mindegyik estét jellemezte.

Örülök, hogy ott lehettem és örülök, hogy - pünkösdhöz hasonlóan - közel 3 ezer ember hozta meg élete nagy döntését és fogadta be Jézust a szívébe. Rengeteg fotó és tudósítás található a Reménység Fesztivál honlapján. Ajánlom szeretettel: www.remenysegfesztival.hu.