Na végre!

Kitört a nyári szünet. Múlt pénteken fiaink egy "na végre" sóhajjal léptek be az ajtón, habár egy kötelezettségük még maradt. Az iskola ugyanis aznap délutánra tette évzáró ünnepélyét.

Gyerekeinket természetesen mi is elkísértük. Lehet, hogy velem van a baj, de mindig akad valami, amit meg kell jegyeznem. Az évnyitón a mikrofon örökös sípolása tette hallhatatlanná a műsort, most pedig a szülők.

Az ünnepélyt egy kedves kisfiú konferálta fel. Legalábbis azt gondolom, hogy valamiféle felkonferáló szöveget mondhatott, ugyanis egy mukkot sem hallottam belőle. De nem csak őt nem hallottam. Sem a hetedikesek búcsúztatójából, sem a nyolcadikosok hálálkodó szavaiból, de még az igazgatónő mondataiból sem értettem semmit, és most nem a mikrofonnal volt baj; a szülők többsége ugyanis egyfolytában beszélgetett. De nem ám csak úgy titokban, szemérmesen, suttogva... Fennhangon, nevetgélve, háttal a színpadnak! Miért is csodálkozom azon, hogy a tanároknak örökös gondjuk, hogy a gyerekek nem figyelnek az órákon?! A zaj még akkor sem szűnt meg, amikor az igazgatónő kényszerszünetet tartott. Az egyik diák ugyanis elájult és a tanárnő megvárta, amíg kollégái felsegítik, ellátják. A többségnek nem tűnt fel, hogy valami szokatlan történik.

A tanévet tehát lezártuk, a szánkat nem. Tudom, hogy meleg volt és azt is, hogy sokan rég nem látott ismerőseikkel találkoztak, de illett volna csendben hallgatni, figyelni. Talán egyszer eljön majd az az idő, amikor meg tudjuk-akarjuk hallgatni egymást. Naiv vágynak tűnik, de azért hadd reménykedjek.