Áldott ünnepeket!

Minden kedves Olvasómnak Istentől megáldott karácsonyt és örömökben gazdag, békességben megélt új esztendőt kívánok!

A totyogó szentekről

Ehud, Izrael bírájának halála után újra idegen hatalom alá kerültek a zsidók. Ezúttal Jábin volt a rabtartójuk. A körülmények rövid ismertetése után jön a Bírák könyvének jól ismert mondata: "És kiáltottak Izrael fiai az Úrhoz..." (Bír 4,3).

Jáhel megöli Siserát

A történet a fogságban élő zsidóság számára pozitívan folytatódik, hiszen Debóra prófétanő és Bárák sereget gyűjtenek, majd sikeres harcot folytatnak Jábin serege ellen. Debóra mégis fanyalogva tekint vissza a győztes harcra, hiszen győzelmi énekében ezt mondja: "Mért maradtál mégis ülve a karámok között, hallgatva a pásztorfurulyát? Rúben tartományaiban nagy fontolgatások voltak. Gileád a Jordánon túl tanyázik. És Dán mért időzik a hajóknál? Ásér ülve maradt a tenger partján, ott tanyázik öbleinél. De Zebulón halált megvető bátorságú nép, meg Naftáli is a mezőség magaslatain." (Bír 5,16-18).

"Rúben tartományaiban nagy fontolgatások voltak" - énekli Debóra. Eddig minden megszállt zsidó törzs eljutott, mármint a fontolgatásokig. Ötlete mindenkinek volt arra nézve, hogy mit és hogyan kellene tenni ahhoz, hogy lerázzák magukról Jábin igáját - csak ember nem volt, aki kivitelezze azt.

Ma is ismerős lehet ez a kép. Nyerjük meg Krisztusnak a világot, evangélizáljunk, szolgáljunk, menjünk, tegyük... - aztán amikor tényleg menni és tenni kellene, valami közbejön mint itt, Debóráék történetében. Rúben tartományaiban még a nagy fontolgatások és fogadkozások voltak, de amikor fegyvert kellett volna ragadni, sokaknak sürgősebb dolga akadt. Gileád például nem volt hajlandó átkelni a Jordánon, ki tudja miért. Talán áradt a folyó? Lehet. De vajon egy áradó folyó elegendő ahhoz, hogy elnémítsa bennünk a szabadság utáni vágyunkat? Igen, sajnos néha elég. Elég, hogy egy kicsit hidegebb, vagy melegebb legyen a megszokottnál, hogy essen az eső vagy a hó és Gileádhoz hasonlóan tanyát verünk a Jordánon túl, a magunk megszokott, biztos közegében. Elég egy kis égzengés, és máris nem olyan fontos az emberek megnyerése, az evangélium hirdetése, a szabadságharcunk megvívása, máris alábbhagy a harci kedv.

Dán sem gondolkodott jobban, ő a hajóival bíbelődött. Ki tudja, talán most volt itt annak az ideje, hogy a kereskedőhajókat a szárazra vontassák és renoválják? Lehet. De vajon lehet fontosabb a hajóim állapota, mint a népem sorsa, jövője? Mindenesetre nekik fontosabb volt. Valószínűleg annak idején ők is ott üldögéltek azok között, akik forradalmi álmokat szőttek, de amikor munkára került sor...

Gileád, Áser, Dán és a titokzatos Méróz - mind-mind távol maradtak a harcoktól. Ez utóbbira egyenesen átkot szór Debóra, nem úgy, mint Jáhelre, arra az addig szótlan asszonyra, aki megölte az ellenség hadvezérét. Egy asszony. Nem volt ott a nagy álmok idején, nem öltött harci fegyverzetet, nem adott javaslatokat, senki nem számolt vele - mégis a megszállottak megszabadítójaként domborodik ki alakja a történetben.

Beköszöntött a hideg, az ország nagy részét a hó is ellepte. Éppen elég kifogást találhatunk ilyenkor arra, hogy miért ne keljünk át a "Jordánon", hogy miért vonuljunk a háttérbe az emberiség lelkének-szívének bűnöktől való felszabadításáért folytatott harcunkban. Higgyük el, kifogást mindig találunk. Mindig lesz egy feleség, egy gyerek, egy szántóföld, vagy öt iga ökör, melyekre hivatkozhatunk Krisztus legsürgetőbb meghívása idején is. Ne a kifogásokat keressük, inkább gondolkodjunk úgy, mint Pál, aki ezt kérdezte: Mit akarsz Uram, hogy cselekedjek?

És végül egy aranyos történet, mely a "Rúben tartományaiban folyó nagy fontolgatások" idejéből is származhatna. Történt ugyanis, hogy a kacsák gyűlést tartottak. A kacsaszónok előretotyogott, majd lelkesítő beszédével így szólította meg a kacsatestvériséget: Kedves kacsatestvéreim! Elhiszitek-e, hogy mi is tudunk repülni? - Ámen, ámen - hangzott a válasz. - Elhiszitek, hogy még a háztetőket is át tudjuk repülni? - Ó, igen, ámen, ámen - zúgtak. - Hát azt is elhiszitek, hogy még a hegyek csúcsait is átrepülhetjük? - Halleluja, ámen - hápogták. - És azt elhiszitek-e, hogy még a sasoknál is magasabbra tudunk repülni? A kacsák extázisba esve hápogták az áment és a halleluját. Kicsivel később a szónok befejezte lelkesítő beszédét, elhagyta az emelvényt, a kacsák pedig egymás után hazatotyogtak.
Tanulságként talán ennyi: nem a Rúben tartományaiban folyó fontolgatások fogják elhozni a hőn áhított szabadságot és nem is azok, akik repülésről álmodnak de a totyogásnál tovább soha nem jutnak, hanem a tettre kész Jáhelek.

Javíthatatlan

Átfolyós vízmelegítőnk van, ez biztosítja a meleg vizet a fürdőszobában. Pár hete az egyik fiam izgatottan újságolta, hogy a fürdőszobában a vízmelegítőből csöpög a víz. Igaza volt. 

Először azt hittem, hogy páralecsapódással van dolgom. A vízmelegítő burkolatát levettem, a vizet felitattam és vártam. Kicsit később megint megláttam a vízfoltot. Ez volt az a pillanat, amikor éreztem: nagyobb lehet a baj. És valóban: a vízmelegítő hőcserélő része kilyukadt, onnan szivárgott a víz. Nem nagyon, de kitartóan. Több helyen is utánajártam, hogy mennyibe kerülne az alkatrész cseréje. Sokba. Megpróbáltam hát házilag valamilyen megoldást találni. Ragasztottam, hegesztettem, tömítettem - mindhiába. A szivárgás nem szűnt meg. Harcom napokon át tartott. Újra meg újra szétszereltem a vízmelegítőt, leszereltem a hőcserélőt és tudásom legjavát beleadva próbáltam menteni a menthetőt. Veszítettem. Nem volt hát mit tenni, cserélnem kellett a hibás darabot, ami most ott pihen a fürdőszoba egyik sarkában. A minap ránéztem és az villant át a fejemen, hogy - ha tetszik, ha nem - az életben vannak megjavíthatatlan dolgok. Van, amit nem lehet ragasztani, forrasztani, hegeszteni - van, ami cserére szorul. Például a testünk. "Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára" - írja Pál az 1Kor 15,53-ban. Szeretnénk megtartani minden bajával, gyarlóságával együtt, de nem megy. Romlandó, márpedig ha romlandó, akkor meg is romlik. Elkeserítő nem? De milyen megvidámító Pál jövőbe mutató szava, mely szerint a romlandó helyett majd romolhatatlant kapunk! Amikor Krisztus visszajövetelére készülünk, ezt is várjuk - a test feltámadását, átváltozását. Ha "ragasztani" már nem lehet, ha minden jó szándék és szaktudás ellenére is megmarad a baj, ne keseredjünk el: Krisztustól majd újat, romolhatatlant kapunk!

A megváltó

Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.

Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.

– Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? – kérdezte tőle.

– Tessék beülni – mondta a csónakos.

Borús volt az ég, de a szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveg-lap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.

– Mit gondol? – kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. – Ide látni még a partról?

– Még ide – mondta a csónakos.

Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.

– Még most is? – kérdezte az író.

– Még most is – mondta a csónakos.

Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang.

Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.

– Még most is ide látni? – kérdezte az író.

A csónakos körülnézett.

– Ide már nem.

Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.

– Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi – mondta. – Megpróbálok egy kicsit a vízen járni. (Örkény István)