Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este m ég két nehéz jelenete volt
hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és
legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most
mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak,
mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna
lenni a világ.
Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a
csónakost.
– Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? – kérdezte
tőle.
– Tessék beülni – mondta a csónakos.
Borús volt az ég, de a szellő se rezdült. Mint egy óriási
máriaüveg-lap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi
gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.
– Mit gondol? – kérdezte az író, mikor már jó darab utat
megtettek. – Ide látni még a partról?
– Még ide – mondta a csónakos.
Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan
elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.
– Még most is? – kérdezte az író.
– Még most is – mondta a csónakos.
Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért
idáig a hang.
Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy
ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.
– Még most is ide látni? – kérdezte az író.
A csónakos körülnézett.
– Ide már nem.
Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.
– Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi – mondta. –
Megpróbálok egy kicsit a vízen járni. (Örkény István)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.