Nehéz hetek után

Sokat gondolkodtam azon, hogy leírjam-e az elmúlt hetek megpróbáltatásait. Először jobbnak láttam ha hallgatok, de aztán meggondoltam magam. Hogy miért? Mert ami heteken át nehézséget jelentett, az végül bizonysággá érett és ki tudja, talán lesznek olyan olvasók is, akik erőt merítenek abból, ami velünk történt. 

Szeptember óta feleségem egyre többször panaszkodott, hogy nem érzi jól magát, hogy valami nincs rendben. Mivel a hastájékon jelentkeztek a tünetek, ezért nem csak a háziorvost, hanem a nőgyógyászt is felkereste. Végül ez utóbbi mondta ki a vizsgálat eredményét: egy kb. 3 centi átmérőjű miómát talált feleségem méhében, amivel - mint mondta - nincs különösebb tennivaló. Ekkor már október elején jártunk. A hírnek persze nem örültünk, de különösebb jelentőséget sem tulajdonítottunk neki.

Aztán ahogy teltek a napok, újabb izgalmak adódtak, merthogy feltűnően sokat késett feleségem havi ciklusa. Irány a gyógyszertár. Egy órával később a terhesteszten két piros csík jelezte, hogy babát várunk. Mi tagadás, kellőképpen meglepődtünk. Sőt, akár azt is mondhatnám, hogy egy pillanatra aggodalom vett erőt rajtunk. Nem a szabadidőnket - ami eddig sem sok volt - féltettük, nem a pénz miatt aggódtunk de még csak amiatt sem, hogy jelenleg alig 60 négyzetméteren élünk hatan, és mi lesz, ha még többen osztozunk majd a lakáson... A múlt ijesztett meg bennünket. Negyedik lányunk, Bítia hét hónapra született úgy, hogy maga a terhesség is tele volt izgalmakkal, egészségügyi problémákkal. Ez jutott eszünkbe, de nem akartunk helyt adni aggodalmainknak. Ha a Jóisten így rendelte, hálát adunk neki az újabb családtagért és hisszük, hogy minden naphoz megadja majd a kellő erőt - ezzel biztattuk magunkat és egymást.

Újra irány a nőgyógyász, aki megerősítette: feleségem várandós. Kérte, hogy majd egy hónap múlva, november elején menjen vissza hozzá. Heteken át nem is volt semmi gond. Pont az előző terhesség tapasztalatai miatt a gyerekekkel együtt megállapodtunk, hogy amennyire csak lehet, a házimunka terheit levesszük Zsani válláról. Így is történt. Felmostunk, mosogattunk, mostunk és teregettünk - egyedül a főzést nem tudtuk megoldani nélküle, de amit csak lehetett, abban is segítettünk. Ennek ellenére október végén nehezebb napok köszöntöttek be.

Az eddig rendelkezésünkre álló információk alapján tudtuk, hogy a terhesség nem lesz teljesen problémamentes, hiszen a korábbi vizsgálaton talált mióma, sőt, miómák (merthogy kettő is van belőlük) a méhen belül voltak, és a terhesség kialakulásával hajlamosak gyors növekedésnek indulni. Ez valószínűleg így is volt, mert Zsani már a kezdet kezdetén jelezte, mondogatta, hogy feltűnően gyorsan nő a hasa. Aztán eljött a már említett október vége, amikor egy szerda este ezekkel a szavakkal lépett a szobába: van egy kis vérzésem. A gyerekek épp előtte feküdtek le, hirtelen nem tudtam mi tévő legyek. Bítia lányunknál is hasonlót éltünk át, igaz, a vérzés akkor sokkal erőteljesebb volt. De akármekkora is a vérzés, tudtuk, hogy ez természetellenes, nem jó jel. Két választásunk volt: vagy hívjuk a mentőt, vagy megvárjuk a másnapot és elmegyünk az ügyeletre. Vártunk. November 1. munkaszüneti nap volt, ezért csak a veszprémi ügyelet jöhetett szóba. Talán egy órát vártam a váróteremben, mire feleségem kijött. Elindultam felé és hamar kiderült: baj van. Mire odaértünk egymáshoz már sírt. Egy ideig megszólalni sem tudott, aztán belekezdett: az orvos nem hallott szívhangot, a petezsák ellapult, a vérzés pedig valószínűleg egy közelgő vetélést jelez. Egy hét múlva kellett visszamenni a várpalotai nőgyógyászhoz. És addig? - kérdeztem. Pihenni kell, ennyit mondott az orvos - felelte.

Nincs szívhang és a petezsák ellapult? Mit jelent ez? Mivel az orvos nem volt közlékeny, kénytelen voltam az internetről összeszedni az információkat. Azt tudtuk, hogy a szívhang valamikor a terhesség hatodik hete körül jelenik meg, ezért valóban nem volt jó jel, hogy a nyolcadik héten még csend volt a méhben. Az ellapult petezsák szintén arra utalt, hogy a terhesség nem fejlődött ki. Nem volt mit tenni, vártunk. Egy hét idegtépő várakozás. Borzasztó volt átélni a bizonytalanságot. Az internet ugyanis tele volt olyan esetekkel, ahol az orvosok elnéztek ezt-azt. Mi van, ha a mi esetünkben is félrenézett valamit az orvos? Mi van, ha nem jó a diagnózis? Mi van, ha mégis ott a baba, csak a doktor nem látta? Minden egyes nap fel kellett tennünk ezeket a kérdéseket és minden egyes nap el kellett jutnunk oda: Isten kezében vagyunk. Így hát imádkoztunk és dolgoztunk, feleségem pedig még többet pihent mint eddig.

Amikor eljött a várpalotai nőgyógyász felkeresésének időpontja, úgy éreztük, felkészültünk. Tudtuk, hogy Istennek mindenre van hatalma, ereje. Ha ő úgy rendeli, hogy gyermekünk szülessen, meg tudja tartani, élővé tudja tenni, de ha nem... Nos, akkor is szeretni és szolgálni fogjuk őt. Az orvos végül megerősítette veszprémi kollégája szakvéleményét. A petezsák valóban ellapult, szívhang nem volt és szikhólyag sem látszott, vagyis nem fejlődött ki embrió. A petezsákot viszont el kell távolítani - mondta az orvos, hogy fertőzés ne lépjen fel. A vizsgálat után újra Veszprémbe mentünk, ahol másnapra adtak időpontot. Péntek reggel a gyerekeket elvittem iskolába, a Zsanit pedig a kórházba. Még aznap, délután öt óra körül megműtötték és másnap délben engedték haza. Ezzel fejeződött be ez a szépnek ígérkező történet - gondoltuk. De tévedtünk.

Egy héttel később ismét vérzés lépett fel. Feleségemet újra autóba ültettem és újra Veszprémbe vittem, hogy az orvos döntse el mi legyen. Újra műteni kell - mondta. Mint kiderült, a műtét után vérömleny keletkezett, amit egy újabb műtéttel lehet eltávolítani. A Zsanit Naomival kísértem be a kórházba. A hír hallatára Naomi sírni kezdett, majd este a lefekvésnél újra: hiányzik anya. Hiába, nem tudok anyja helyett anyja lenni. Erre a műtétre pénteken délután került sor és szombaton délben jöhetett haza. A történetnek viszont még mindig nem volt vége, mert egy héttel később újra vérzés jelentkezett. Ez már nekem is sok volt. Az eltelt hetek rengeteg energiát kivettek belőlem. Mindenhova nekem kellett futkároznom. Lelkipásztor, igehirdető, főszerkesztő, apa, férj és háziasszony voltam egyszerre. De akkor, azon a pénteki napon elkeseredtem. Meddig tart ez még? - fakadtam ki? Mikor nyugodhatunk meg, mikor térhet vissza életünk a normális kerékvágásba? Nehéz órák voltak ezek. Pont bibliaóránk lett volna, de nem volt mit tenni. A gyerekeket összekészítettem és újra Veszprémbe mentünk. Hála Istennek most nem kellett befeküdni - Zsani csak gyógyszert kapott.

Ennek a sok hercehurcának voltak testi-fizikai és lelki-szellemi megpróbáltatásai is. De nem csak a megpróbáltatásokról szóltak ezek a hetek. Nem volt könnyű az elengedés. Amikor megtudtuk, pontosabban: úgy tudtuk, hogy babát várunk, mindketten "más állapotba" kerültünk. Igazán hálásak voltunk, örültünk és boldogan néztünk a jövő felé. Aztán jöttek a fenyegető jelek és a műtétek. Lelki magasságok, majd mélységek, de akár egyiket, akár másikat nézem, elmondhatom: itt is, ott is jelen volt az Úr. Olyan békességet, vigasztalást, megerősítést kaptunk tőle a legnehezebb időkben is, mely nélkül ki tudja hol tartanánk most? És még a kórházban töltött idő sem volt hiábavaló. Az első műtét alkalmával feleségem mellé került egy 19 éves hölgy. Egy gyermeke volt, most várta a másodikat. Illetve nem várta, pont ez volt a gond. Abortuszra jelentkezett. Még túl fiatal, hiteleik vannak, nem készültek fel - mondta. A feleségem meg azt, hogy négy gyermeke van és mindegyiket ajándéknak, Isten ajándékának tekinti. Azt hiszem, hogy ez a fiatal hölgy kapott még egy esélyt, hogy az élet mellett döntsön. Nem tudjuk, végül hogy határozott.

A második műtét előtt, amikor a váróteremben ültem, egy édesanya jött a lányával. Az arcukra ült a fájdalom. Sírtak. Később kiderült, hogy a fiatalasszony nemrég vetélt el. Feleségemmel egy kórterembe került. Elmondta, hogy nála hematóma alakult ki, de nem volt különösebb gondja. Aztán azon a napon, amikor bejöttek a kórházba, egyedül volt otthon. Elment a mellékhelyiségbe, de ekkor hirtelen rosszul lett és elöntötte a vér. Elvetélt. Próbálta telefonon elérni a családtagjait, de nem sikerült. Vagy nem vették fel a telefont, vagy foglalt volt a szám. Végül az édesanyja sietett a segítségére. Első gyermekük lett volna, a terhesség 14. hetében volt. Egy éjszakát töltött feleségem mellett és végtelenül hálás volt azért, hogy valakinek kiönthette szívét, valakinek, aki önmaga is sebzett szívű volt, de ilyen körülmények között is tudott bátorítani és bizonyságot tenni arról az Istenről, aki mindent bölcsen tervez.

Itt tartunk most. Feleségemnek még mindig oda kell figyelnie, még mindig sokat kell pihennie, de hisszük, hogy az Úr Jézus tud rólunk. A mi terveink mások voltak és mi tagadás, nem volt egyszerű ezeket feladni. Ezek azok az élethelyzetek, amikor más csengéssel, de a lehető legőszintébben tudjuk elmondani a jól ismert mondatot: Legyen meg Atyám a Te akaratod. Mi is kimondtuk és úja kimondjuk: legyen, ahogy Te akarod!