Gyógyíthatatlan?

Gyógyíthatatlan - ezt "írták" Naámán, a szír hadvezér "ambuláns lapjára". Az esetek nagy részében a beteg első kérdése ilyenkor ez: "Doktor úr! Mennyi időm van még?" Persze a válasz nem sokat segít. Mit számít, hogy fél év, vagy egy évtized? A lényeg, hogy gyógyíthatatlan vagyok, hogy látom az utam végét, hogy nincs tovább. 

Lebénító érzések ezek. Az ember látótere ilyenkor beszűkül, hirtelen nem lát maga előtt mást, mint saját sírhantját és fejfáját. Aggódik magáért, mert nem tudja, hogy hátralevő élete mennyi szenvedést tartogat, de aggódik szeretteiért is, akik árván, özvegyen maradnak. Gyógyíthatatlan - ez az egyetlen szó kavarog a beteg fejében éjjel és nappal, hétköznap és ünnepnap. Ez a szó és a mögötte rejlő tartalom kiöl minden vidámságot, optimizmust, derűt, mosolyt. Noha a beteg még él, de mindenki érzi, hogy közeleg a halál, akit/amit gyászos csendben, szomorú ábrázattal "illik" várni. Szörnyű dolog ez. Ha valaki vesztett már el valakit, aki szívéhez közel állt, tudja, hogy milyen nehezen találja fel magát ebben a helyzetben a beteg és családja.

Azt azonban nem árt szem előtt tartani, hogy a nyers tényeket közlő orvos is csak ember még akkor is, ha orvosi fölénnyel, minden megszerezhető tudás és tapasztalat birtokában mondja ki: gyógyíthatatlan. Naámán esetében is ez történhetett, de mint később kiderült, a kor orvosai csak a maguk nevében nyilatkozhattak ilyen vészjóslóan. Istennél ugyanis nem létezik gyógyíthatatlanság! Ezért örülnék, ha minden orvos és professzor óvatosabban bánna a jelzőkkel, megállapításokkal, ha egyértelműbbé tennék, hogy a "gyógyíthatatlan" jelző nem feltétlenül a beteg, sokkal inkább az ő szakmai tudásuk végét jelöli. "Hölgyem/Uram, élete eme veszélyes útszakaszán én eddig tudom elkísérni, tudásom, szakmai tapasztalatom csak erre képesít." Kár, hogy ritkán találkozunk ezzel a szemlélettel. Sajnos sok gőgbe és fehér köpenybe öltözött orvosról hallottam már, akik istent játszva közölték betegeikkel a vég közeledtét. A beteg ezután mit is tehetne? Összeomlik, hiszen a fehér köpenynek tekintélye van. Az a köpeny nem csak az orvost, hanem a nyugati orvoslás minden eredményét, tapasztalatait, Nobel-díjait maga alatt rejti - és ugyan ki mondhatna ennek ellent?

Naámán sem vitatkozott korának orvosaival. Úgy fest, hogy elfogadta a szomorú tényeket. Aztán jött egy kislány, egy zsidó kislány, akit épp az ő katonái ejtettek fogságba egyik izraeli portyájuk alkalmával, és aki épp az ő házához került szolgaként. Ez a kislány mást mondott mint a fehér köpenyesek: "Vajha az én uram szembe lenne azzal a prófétával, aki Samariában van, kétség nélkül meggyógyítaná őt az ő bélpoklosságából."

Voltál már olyan helyzetben, amikor gyerek adott neked tanácsot? Itt ugyanis ez történik. Naámán mégsem legyintett, hanem hallgatott a gyermek szavára és útnak indult. Hit volt ez vagy csak elkeseredés és az utolsó szalmaszálba való kapaszkodás? Nehéz lenne eldönteni. A leányzó meggyőző bizonysága viszont útnak indította a hadvezért. Gondolom ez azért is történhetett így, mert a leányka rabszolgaként is hiteles életet élt - szavai mögött ott volt egész élete. Ezekre a hiteles bizonyságtevőkre van szükség ma is. Szükség van azokra, akik megállnak a Naámánok mellett - kiknek a fehér köpenyesek, vagy mások felvázolták a keserű jövőt - és elmondják: kétség nélkül van szabadulás a poklosságból. Keresztény emberként ez a küldetésünk ott, ahol éppen vagyunk, mert hiszem, hogy nem a véletlen helyezte oda az életünket. Éljünk hiteles életet, járjunk nyitott szemekkel és fülekkel, és ha eljön az alkalmas idő, minden kétséget kizáróan tegyünk bizonyságot a nagy megmentőről, Jézus Krisztusról!