Bítia lányommal a pékségbe indultam. Egy kiló kenyeret akartam venni, meg néhány zsemlét a gyerekeknek a másnapi tízóraihoz. A pékség előtt egy rendezetlen hajú asszony állított meg. Nem hajléktalan, de szegénysége vitathatatlan volt.
"Fiatalember! Tudna pár forintot adni? Ennivalóra kellene" - szólított meg. "Pénzt nem adok, de egy fél kiló kenyeret szívesen veszek" - mondtam neki. "Legyen inkább egy kiló, mert öten vagyunk rá" - mondta. Rendben, belementem az alkuiba. Az asszony türelmesen kivárta, amíg végigálltam az igencsak hosszú sort. Fél öt körül járt az idő, a munkából hazafelé sokan ejtették útjukba a pékséget. Amikor végül kiléptem az ajtón, az asszony már várt. Egyik kezemben fogtam a két kenyeret, a zsemléket, a másik kezemmel pedig a Bítia kezét. Az asszony megköszönte a kenyeret, mindezt úgy, hogy nem nézett rám, kezeivel egyenesen a kenyér után nyúlt. Pontosabban a kenyerek után, merthogy mind a kettőt el akarta venni. "Csak az egyiket" - mondtam neki, majd ő szólalt meg: "adna egy pár szem zsemlét is?" Nem adtam, majd egy kicsit dohogtam magamban. Mert tudom én, hogy egy kiló kenyér nem a világ, meg hogy nem lehet azzal teljesen jóllakatni egy családot, de az eredeti alku mégiscsak egy kiló kenyérről szólt. Szívtelen vagyok? Lehet. Ekkor eszembe jutott egy másik történet. Abban is egy asszony a főszereplő, aki szintén pénzt kért. Éhes volt. Mondtam neki, hogy most megyek a boltba, veszek neki tejet, kenyeret, meg kenyérhez valót. Megtettem. Kijöttem a boltból, a segítségnyújtás örömével odaadtam neki a csomagot, majd köszönöm helyett az asszony ezt mondta: tudna adni még egy ötszázast is?
Tegnap a pékség előtt ugyanazt éreztem, mint egykor a bolt előtt. Jobban esett volna, ha az asszony megköszöni a segítséget és békében elválunk egymástól. Valahogy nem tudtam díjazni a kéréslista bővülését. Viszont amikor beültem az autóba és forgattam magamban a történteket, bizonyára a Szentlélek súgott nekem valamit. "Te pont olyan vagy, mint ez az asszony" - hallottam a szívem mélyén. "Elmondod kéréseidet, én meghallgatlak, de mielőtt köszönetet mondanál, már veszed is elő a következő listát. Újabb és újabb kérések szívből fakadó, őszinte hálaadás nélkül." Elszégyelltem magam. Sírtam. Eszembe jutott, hogy sokszor én is csak egy "kenyeret" kértem, de kettőért nyúltam, majd némi "zsemlét" is kértem hozzá! Hányszor és hányszor fordult elő, hogy a megelégedettség öröme helyett újabb és újabb szükségeimet soroltam fel és elfelejtettem, hogy ha van hűtőszekrényem, ennivalóm és fedél a fejem felett, akkor jobb sorban élek, mint a világ lakosságának 75%-a. Őket nem láttam, csak magamat, meg a szükségnek vélt dolgaimat. Ugye milyen szomorú ez?
Azon a délutánon a pékség előtt álldogáló asszony megtanított arra, hogy változtatnom kell. Köszönöm neki és Annak, aki összeterelte útjainkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.