Isten kertet ültetett Édenben, s benne elhelyezett egy titokzatos fát is: a jó és gonosz tudásának fáját. A növény pontos helyét Évától tudhatjuk, aki ezt mondta a kígyónak: "annak a fának a gyümölcséből, mely a kert közepén van, azt mondta Isten: ne egyetek abból, meg se érintsétek, hogy meg ne haljatok".
Van a lakásunkban néhány dolog, ami nem gyerek kezébe való. Na már most gyerekből nálunk négy is akad. Mi a megoldás? Hogy akadályozzuk meg, hogy a számunkra fontos holmik az ő kezeik között landoljanak? Először is elmagyarázzuk, hogy mit miért nem szabad, aztán keresünk egy olyan helyet, ahol szemeik elől elrejtve tárolhatjuk a dolgainkat. Általában beválik a taktika.
Érdekes módon Isten nem így gondolkodott. Édenben volt egyetlen fa, amiről nem volt szabad enni. A Teremtő helyében én egy magas hegycsúcsra, esetleg egy dühöngő folyóval körbezárt szigetre, vagy legalább a kert egy eldugott sarkába ültettem volna a jó és gonosz tudásának fáját. Isten miért nem tett így? Miért a kert közepére tette azt a fát, ahol naponta láthatta, körbejárhatta az ember, és ahol naponta kísértésbe eshetett? Miért? Egyetlen válaszom létezik a kérdésre: mert megbízott az emberben. Amikor hét lakatot teszek a szekrényemre azért, hogy a gyermekem, vagy bárki más ne férjen hozzá a dolgaimhoz, ezzel azt fejezem ki: ez az enyém, neked ehhez semmi közöd, és egyébként sem bízom benned annyira, hogy szekrényemet nyitva tartsam előtted.
Tudjuk ma egyáltalán, hogy mit jelent megbízni valakiben? Létezik a bizalomnak ez az ősi fajtája, amikor semmit nem takargatunk, nem rejtegetünk, amikor nyílt lapokkal játszunk? Létezik ilyen ma, amikor ajtónkat hét lakattal zárjuk le és riasztóval meg vérebekkel védjük amiről úgy gondoljuk, hogy minket illet?
Két hete visszavittem az üzletbe egy tintapatront, amivel tíz oldalnál többet nem tudtam kinyomtatni. Csak ekkor vettem észre, hogy a szavatossági ideje lejárt. Amikor az üzletvezető meglátta a patront és meghallotta a reklamációt, azt kezdte el fejtegetni, hogy egy hét alatt is ki lehet nyomtatni a festéket egy patronból, mert járt ő már úgy - mondta -, hogy valaki így bánt el vele. Gyanús lettem neki. Talán én is rá akarom szedni? - gondolhatta. Rosszul esett a meggyanúsítás, de őt is meg kell értenem, hiszen valaki előttem már kitaposta az utat: a bizalmatlansághoz vezető utat.
A világ nem sokkal volt különb kétezer éve sem, akkor, amikor Isten Fia itt járt a földön. Ebben a bizalmatlansággal megterhelt világban ő így fordult az emberhez: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok... Mit jelent ez? Talán pont azt, hogy az Édenben elvesztett bizalom helyreállítható, ha mi is akarjuk. Istenen nem fog múlni!
