Mit cselekedjek?

"Harminc évig jártam templomba anélkül, hogy valaha hallottam volna egy prédikációt is a bibliai felelősségemről, hogy törődjek az árvákkal, az özvegyekkel, a szegényekkel és az elnyomottakkal. Megrendültem, mikor végül rájöttem, milyen nagy része szól a Bibliának a mások megsegítéséről. Úgy töltöttem keresztény életem nagy részét, hogy azt gondoltam, hogy a Biblia arról szól, hogy segíthet nekem Isten. Nem csoda, hogy boldogtalan voltam" - írja Joyce Meyer A szeretet forradalma című könyvében.

Bár ne lenne igaza a szerzőnek! Bárcsak azt tudnám állítani, hogy elképzelhetetlen, lehetetlen, hogy valaki harminc évet üljön úgy egy templomban úgy, hogy soha ne halljon mások iránti felelősségéről! Joyce problémája viszont nem egyedüli.

"Mit cselekedjünk?" - kérdezte az érdeklődő sokaság bemerítő Jánost, aki nem sokat tétovázva ezt felelte: "Akinek két köntöse van, egyiket adja annak, akinek nincs; és akinek van eledele, hasonlóképp cselekedjék". (Lk 3,11) Én úgy tapasztalom, hogy a "Mit cselekedjünk?" típusú kérdésekre ma más a válaszunk mint Jánosnak. Mit cselekedj? Hetente egyszer gyere el a gyülekezetbe, ülj le, hallgasd az igét, vedd át Isten áldásait, ha kedved van, vegyél részt valamelyik gyülekezeti munkában és amikor körbeadjuk a kosarat, akkor adakozz. Ennyi és nem több. És hogy miért? Miért csak ennyit kérünk a mai kíváncsiskodóktól? Talán mert félünk. Félünk attól, hogy az izzadságos munkával összegyűjtött templomlátogatók veszik a kalapjukat és elrohannak, ha mi arról kezdünk beszélni, hogy a hívő élet az adásról, önmagunk megosztásáról és mások megsegítéséről szól. Inkább beszélünk az örömökről és áldásokról remélve, hogy így még a látogatottság is növelhető. Egyébként komoly dilemmája ez minden igehirdetőnek, hiszen ne feledjük: olyan időkben kell prédikálnunk, amikor minden az akciókról és a kényelemről szól. Valóban népszerűtlen lehet, ha ezzel szemben áldozathozatalról és a tennivalók listájáról kezdünk beszélni. Mégis, úgy érzem, hogy a félelem nem teljesen reális.

Pál apostol is kérdéssel kezdi Krisztus-követő életét és az ő kérdése sem volt más mint az iménti sokaságé: "Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" Márpedig ha valaki eljut eddig a kérdésig, higgyük el, hogy tényleg akar is valamit cselekedni. Mennyivel szegényebbek lettünk volna, ha Pál apostolnak csak ennyit mond Jézus: "Örülök a lelkedben beállt változásnak. Most keress egy gyülekezetet, vegyél részt minden istentiszteleten és naponta háromszor imádkozz." Jézus semmit nem titkolt a remegő Saul előtt. Azt is elmondta neki, hogy sokat kell majd a nevéért szenvednie, de Pál mégsem hőkölt vissza. Na igen - mondhatná valaki -, de ő személyesen Jézustól kapta elhívását. De nem itt van a lényeg? Ha ma valaki valóban Jézustól megszólított, akkor miért félnénk attól, hogy az Érte végzett munka elriasztja? Miért aggódunk amiatt, hogy a sok tennivaló visszaűzi a világba? Harminc évig ülni egy templomban anélkül, hogy egyszer is hallanék arról, hogy miként fejezhetem ki Megváltóm és embertársaim iránti szeretetemet? Ez a riasztó és ez az elfogadhatatlan.

Joyce őszinte vallomása arra késztet, hogy gondolataimat összeszedve készüljek fel arra, hogy mit válaszolok annak az embernek, aki Isten-keresése közben megkérdezi tőlem: "Mit cselekedjek?" Remélem, sikerül majd bibliai válaszokat adnom...

A háború okai...

"Életem intellektuálisan legmeghatározóbb élményében a harmadik osztály elején volt részem, mielőtt még kivettek volna a Xavier-ből és visszavittek volna Monongahelába. Időnként egy jezsuita barát jött át a St. Vincent’s College-ból órát tartani nálunk. Egy jezsuita érkezése mindig nagy eseménynek számított az iskolánkban, jóllehet állandó feszültség volt az orsolyita nővérek és a jezsuita férfiak között. 

John Taylor Gatto

Ennek a jezsuita testvérnek az egyik óráján olyan leckét kaptam, amely örökre megváltoztatta a felfogásomat. Mai mércével hihetetlenül emelt szintűnek tűnhet az a harmadikosoknak tartott óra, ám ha tekintetbe vesszük, hogy akkoriban éppen egy világméretű háború állt a figyelem középpontjában, akkor már nem olyan érthetetlen, hogy Michael testvér a második világháborúba torkolló első világháború kirobbanásának okait jött megvitatni. Röviden bemutatta a harcoló feleket, a kulturális és történelmi jellegzetességeiket, aztán a táblán fölvázolta a viszály okait.

– Van valaki, aki a táblának hátat fordítva ismertetné velünk az első világháború okait?

– Majd én, Michael testvér – mondtam, aztán ismertettem az okokat.

– Miért azt mondta el, amit mondott?

– Azért, mert ezt írta a táblára.

– Helyesnek találja a magyarázatomat?

– Igen, uram. – Arra számítottam, mindjárt megdicsér, ahogyan a tanárunk szokott.

– Akkor maga egy szamár, Gatto úr. Hazudtam magának. Egyáltalán nem ezek az okok. – Olyan volt, mintha átment volna rajtam egy úthenger. Úgy éreztem, belém vágott valami, és képtelen voltam beszélni. Soha még csak hasonló sem történt velem.

– Figyeljen ide nagyon jól, Gatto úr, mert most elmondom a háború igazi okait, amelyeket rossz jellemű emberek megpróbálnak eltitkolni előlünk – azzal gyorsan letörölte a táblát, majd fürgén más okokat írt fel, és közben oktató hangon rövid, érthető magyarázatot is fűzött mindegyikhez.

– Látja már, Gatto úr, hogy miért kell óvatosnak lennie, amikor elfogadja egy másik ember magyarázatát? Sokkal érthetőbbek ezek az új okok, nem?

– De igen, uram.

– A táblának hátat fordítva el tudná mondani, amit most megtanult?

– El tudnám, uram. – Tudtam, hogy tényleg képes voltam rá, hiszen jó emlékezőtehetségem volt, csakhogy ő esélyt sem adott, hogy elkezdjem.

– Miért ilyen hiszékeny? Miért hiszi el a hazugságaimat? Talán azért, mert a ruhámról Isten szolgájának gondol? Kétségbeejtő, hogy milyen könnyű becsapni magát. Mi lesz magával, ha hagyja, hogy mások gondolkodjanak maga helyett?

Másnapra el is felejtettünk volna egy ilyen közönséges órai feladatot, de ő, mint valami nagy bűvész, kihívást csinált belőle, rettentő próba elé állítva az egész elménket, és ezzel felvetett egy fontos kérdést: Kinek hihetünk? Miközben a nyilvános iskolák tanulói beszélő állatokról szóló történeteket olvastak, minket nyolcévesen elkísértek megvizsgálni a tekintélyelvűség hívságának leheletvékony talapzatát.

Számos okból lehet hazudni a gyerekeknek, mondta a jezsuita, és az idősebbek jóknak tartják ezeket az okokat. Egyes igazságokhoz isteni megérzés vezet el benneteket, mondta, de a többit meg kell tanulnotok próbára tenni. És még akkor is elkel az óvatosság. Nem nehéz rászedni az emberi értelmet." (John Taylor Gatto; demokratikusneveles.hu)

Egy félmeztelen éjszaka tanulságai

Már Salamon is megírta, hogy "Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző. Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ád eleget." (Zsolt 127,1-2) Egy újszövetségi történet jól illusztrálja a fenti igazságot.

Jézus feltámadását követően történt ugyanis, hogy Péter és társai elmentek halászni. Az elbeszélés szerint egész éjszaka a vízen voltak - eredménytelenül. Hajnaltájban épp kikötni készültek, amikor Jézus a partról megszólította őket: Van-e valami ennivalótok? (Jn 21,5) A válasz félreérthetetlenül egyértelmű: nincs.

Mintha rólunk szólna a tanítványok kudarca. Egész éjszaka fáradoztak és tegyük gyorsan hozzá: nem azért, hogy kifogják a reggelihez való halat. Ők magukat és családjukat akarták eltartani. Hasznot, megtakarítást reméltek. A kifogott halakat talán a piacra szerették volna elvinni, ahol azokat eladva pénzhez juthattak volna. Ez volt a cél, a terv. Ezért törölték ki az álmot a szemükből és - a folytatásból megtudjuk - Péter ezért vetette le még a felső ruháját is, merthogy mindent beleadtak, nem kímélték magukat. Ekkor jön Jézus, aki szeretett volna "reggelit készíteni", de még annyi haluk sem volt, hogy ezt az alapvető szükséget betöltsék.

Képzeljünk el egy arctalan embert, aki életét kemény munkával töltötte. Olyan életet élt, melyben a nemzeti ünnepeken, munkaszüneti napokon és a szabadság ideje alatt is folyt a munka. Az üdülés, pihenés, a láblógatás szóba sem jöhetett, mert a cél ez volt: gyűjteni, ha lehet minél többet. Aztán arctalan emberünk érzi, hogy közel a vég, közel a partot érés ideje, amikor elhangzik a jézusi kérdés: Van-e valami ennivalótok? Nem megtakarítás, nem nyereség, kincsek, szántóföldek... Nem, csak ennivaló. És ekkor jön a felismerés: nincs, pedig én mindent beleadtam. Nem aludtam, sokat fáradoztam, erőmet megfeszítettem, felsőruhámat is levettem... Én nem sajnáltam magam, de... De még ennivaló sincs.

A történet egy csodát is tartalmaz. A sikertelen tanítványoknak ugyanis ezt mondta Jézus: "Vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől". Ekkor annyi halat fogtak, hogy a hálók szakadozni kezdtek. Erre mit tesz Péter? Vonszolja a hálót? Utasítja embereit, hogy ki mit tegyen a hirtelen jött siker láttán? Nem, hanem egyszerűen vízbe ugrott, hogy a partra úszva Jézussal lehessen. Kit érdekel a halhaszon, ha találkozásom lehet az Élet Kenyerével?

Áldásként élem meg, amikor nem a "házépítés", vagy a "halfogás" tart izgalomban. Örülök, amikor fel tudok állni halaszthatatlannak vélt munkám mellől, vagy amikor "vízbe tudom vetni magam" a siker idején, hogy Jézussal legyen találkozásom. Áldás kiszakadni a "házépítés és városőrzés" mókuskerekéből és rábízni magunkat arra az Úrra, aki álomban is tud adni valamit, pontosabban: eleget.

Talán ez is egy "félmeztelen" nap lesz, amikor minden erőnket beleadva nekigyürkőzünk a munkának a várt sikerek érdekében. Azt azért ne feledjük, hogy a halak sokasága soha nem fogja megadni számunkra azt az örömöt, mint amit a Jézussal való találkozás! Töltsünk Vele minél több időt!

Ismered?

Aki kardot hord az oldalán nem meglepő, ha használni is fogja. Ennek ellenére újra meg újra elgondolkodtat ez a feljegyzés: "Simon Péter pedig, akinek szablyája volt, kirántotta azt, és megütötte a főpap szolgáját, és levágta annak jobb fülét" (Jn 18,10). 

Na most akkor ki a hibás? Mert a vétkest mindig meg kell keresni - főleg ha nem mi vagyunk azok. Talán a kovács, aki a kardot készítette? Vagy Málkus, mert nem ugrott félre, vagy mert heccelte Pétert? Esetleg Jézus, mert nem küldte el maga mellől a tanítványokat már korábban? Vagy hibásak a rómaiak, mert ha ők nincsenek, talán más a szituáció, akkor nincs ez a nagy megosztottság a zsidók között? Nem vitás, hogy ha internetes szavazásra bocsátanánk a kérdést, Péter kerülne ki "győztesként", hiszen mégiscsak ő volt az ítélet-végrehajtó. De nem ez volt a legnagyobb hibája-vétke.

Amikor vér folyik, amikor valaki kardot ragad és levágja valakinek a fülét, egy pillanatra mindenki elcsendesedik. Talán Péter csapkodása után is ez történt. Amikor meghalt Szita Bence, vagy a kulcsi vérengző végrehajtotta rémtettét, csend lett az országban. A csendet az indulat hangjai törték meg: "Ilyen szörnyű és brutális tettért még a legsúlyosabb büntetés sem lenne elegendő a gyilkosoknak, ezért különleges, középkori, inkvizíciós büntetés lenne az igazán méltányos" - írja valaki Bence gyilkosairól. Ilyen tragédiák után nehéz nem véleményt alkotni és ami talán még nehezebb: nem vér után kiáltani. Az akciófilmek is azt tanították meg velünk, hogyha valakinek kiirtják a családját, akkor az életben maradt utód erejét és pénzét arra használja, hogy leszámoljon a gyilkosokkal. A történetek végén - mily meglepő - a rendőrségtől a tömeggyilkosságot végrehajtó korábbi áldozatig mindenki boldog és elégedett. Az üzenet ez: a bűnös elnyerte méltó büntetését, aminek láthatóan mindenki örül. Egy gonosszal kevesebb van a Földön.

Talán Péterrel is ezt kellett volna tenni? Hiszen aki ma egy fület vág le, az holnap ölni fog. Vajon Péterről mit írtak volna a fórumozók? Talán ezt: "Még hogy a farizeusok a képmutatók? Most kibújt a szög a zsákból..." Vagy: "Ki tudja mire tanította Jézus ezeket a fanatikusokat. Lehet, hogy a kardot ő maga kötötte Péter oldalára." De ezt is el tudom képzelni: "Kard kellett ennek a Péternek? Hát tőlem majd megkapja..." Egy biztos: Péter tettét kevesen fogadták volna megértéssel. Nincs is mit megérteni ezen, vagy bárkinek tettén, aki kardot ragad. Nem csak Bence gyilkosainak cselekedete, de Zorró, vagy Robin Hood sem lehet követendő példa még akkor sem, ha látszólag e hősök jó célok miatt kötötték fel a kardot. Nem lehetünk mi az egyszemélyes ítélőtábla, vagy a végrehajtó bizottság. Ebben hibázott Péter. Ő egyedül akart igazságot szolgáltatni és úgy gondolta, hogy Málkus csak a halált érdemelheti, mert rossz oldalon állt. De mi van, ha a sötétben véletlenül Jánost szeli ketté? Vagy Jézust? Péter - és a többi öldöklő, karddal csapkodó - talán csak akkor döbbent rá tette súlyosságára, amikor megvolt a baj. "Nem kellett volna" - mondhatta, de ez a felismerés túl későn jött.

Ha innen, a kardjelenet felől közelítem meg Péter tagadását, be kell látnom, hogy nem mondott valótlant amikor ezt állította a vád alá kényszerített Jézusról: nem ismerem ezt az embert. Mert valóban nem ismerte. Ha ismerte volna, nem köt kardot és nem használja azt.

Na most akkor emeljük át ezt a történetet mai életünkbe. Amikor vér után kiáltok, amikor - még ha az igazságra hivatkozva is - másokat megalázok, magam alá gyűrök, akkor vajon az arról árulkodik, hogy ismerem Jézust? Nemde róla mondja az Írás, hogy a kereszten szenvedve is kérhetett volna tizenkét sereg angyalnál is többet? Tizenkét sereg felfegyverzett, erős angyalt - de nem kért. Inkább szenvedett. Később Péter is szenvedett Jézusért, sőt, mártírhalált halt. Miért? Mert megismerte Jézust. Soha többé nem kötött kardot, legalábbis nem olyat, mint ami nagycsütörtökön az oldalán lifegett. Inkább az Ige kardját használta, meg a hit pajzsát és azokat a fegyvereket, melyeket Pál apostol ajánl az efézusi hívőknek. Nekem, nekünk is ezekkel kell felfegyverkeznünk, hogy erősek lehessünk akkor is, amikor sokan vér, fegyver és az általuk jogosnak vélt igazság után kiáltanak.  

Isten szemmel tart!

„Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat” - írja Dávid a 139. zsoltárban. Másutt, Jeremiás Siralmaiban más hangsúllyal jelenik meg ugyanez a kép: "Hallottad Uram az ő szidalmazásukat, minden ellenem való gondolatukat; Az ellenem támadóknak ajkait, és ellenem való mindennapi szándékukat. Tekintsd meg leülésüket és felkelésüket; én vagyok az ő gúnydaluk" (Sir 3,61-63).

Két sóhaj Isten felé. Dávidé egyfajta hálaadás, amit a király Isten gondviselése nyomán érzett, aki mindent tud róla, még a gondolatait is. Jeremiás sóhaja más töltetű. Ő kéri, sőt, szinte felszólítja az Örökkévalót: tekintsd meg leülésüket... Vagyis tartsd őket szemmel amikor leülnek, hogy cselt szőjenek ellenem és akkor is, amikor felkelnek - nyilván azért, hogy tervüket kivitelezzék. A tehetetlen ember kérése ez. Tudom, hogy cselt szőnek, tudom, hogy veszélyben vagyok, de nem tudok védekezni. Vajon mit eszeltek ki? Mérget kevernek ételembe, vagy egy utcasarkon támadnak rám, esetleg legjobb barátomat bérelték fel ellenem? Ilyenkor jön az üldözési mánia meg a paranoiás félelem. Eltűnnek a határok, nem tudom, hogy ki ellenség és ki barát. Senkiben sem bízom meg, még a zárt szobám négy falában sem, mert még annak is "füle lehet". 

Eszembe jut Dániel, akinek megtiltották, hogy imádkozzon. Tudta, hogy az életével játszik ha leborul és azt is sejthette, hogy árgus szemekkel figyelik rosszakarói. Dániel viszont mit sem törődött ezekkel; élte tovább jól megszokott életét. 

Veszélyben vagyunk? Áskálódnak ellenünk? Rosszakarók támadnak ránk? Ha így van, az elég nyomasztó. Választhatjuk a félelmet, gyanakvást, rettegést és Jézus tanítványaihoz hasonlóan magunkra zárhatjuk az ajtót is, de bizonyára nem ez a célravezető. Dániel nyugalmának titka talán abban rejlett, hogy tudta: Isten úgy az ő, mint ellenségei leülését és felkelését is ismeri. Ha így van, ha hiszek ebben, nincs miért aggódni még akkor sem, ha mások gúnydalának én vagyok a főszereplője. Szóval ne aggódjunk, mert Isten szemmel tart minket, sőt, még az ellenünk támadókat is.      

Én vagyok a lány - az a lány, aki terhes lett

Szóval… Terhes vagyok. 21 éves, szingli, végzős a főiskolán, és igen, én vagyok az a lány. A huszonegyedik születésnapomon történt. A legtöbb ember általában kicsivel több italt iszik a kelleténél és valószínűleg fejfájással ébred a 21. születésnapja után. Az én tapasztalatom egy kicsit más volt. Én voltam a lány, aki túlságosan berúgott, a lány, aki bizonytalan volt, a lány, akinek véletlenszerűen összeszedett valakit, a lány, aki nem tudott nemet mondani, a lány, aki terhes lett.

Meg kellene érteni, hogy egy részeg kapcsolat nem változtatta meg az életemet. Az ördögdolgozott a részleteken keresztül, amelyek idáig vezettek. Dolgozott azon a napon, amikor először ittam illegálisan alkoholt. Ott volt, amikor elvesztettem a szüzességemet egy sráccal, akit aligha ismertem. Ott volt, amikor elvesztettem a teljes önértékelésem, folytonosan részegeskedtem és összevissza cselekedtem. Ott volt, amikor fiúról fiúra jártam, hogy biztonságot találjak. Az ördög ott volt a napon, amikor a sok kétségbeesett kapcsolat után a méltatlanság és öngyűlölet gondolatait ültette a fejembe. Az ördög egész idő alatt dolgozott. Nem meglepetés tehát, hogy a 21. születésnapomon ,,jogosan” berúgtam, mert hát a születésnapom volt és lefeküdtem valami fickóval. Egyáltalán nem volt meglepetés; valójában az ördögnek sok munkája volt ebben az évek során.

Szerencsére, Isten is dolgozott mindezen idő alatt.

Aznap, amikor megláttam a két csíkot, amely a pozitív eredményt közli, az egész világom a feje tetejére állt. Minden fiatal lány legszörnyűbb rémálmát éltem át. Terhes voltam. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, szingli és magányos voltam és féltem. Szó szerint úgy éreztem, hogy nincs kihez fordulnom. A zavarodottságom, szégyenem, öngyűlöletem súlya és az önbecslésem elvesztése túl sok volt és sohasem mondtam el senkinek, hogy terhes vagyok és abortuszt jegyeztem elő még akkor sem, ha a szívem legmélyéig tudtam, hogy ez helytelen. Az ördög akkor dolgozik, ha egyedül vagyunk, s pont így voltam – egyedül. Belülről kétségbeesetten azt kiáltottam ,,Ki szerethet engem egyáltalán?” Nem mondhattam el senkinek sem. Féltem. Féltem, hogy senki sem szeret majd akkor, ha megtudja, hogy várandós lettem. Egész életemben katolikus lévén eléggé tájékozott voltam az Egyház abortusszal kapcsolatos tanítását véve. Tudtam, hogy minden egyes pontja helytelen; érzelmileg, tudományosan, teológiailag, lelkileg és alapvetően rossz – mégis azon voltam, hogy ezt tegyem.

Ugyanakkor, Isten túlságosan szeretett ahhoz, hogy eleresszen a horogról. A napokon, amelyek után az abortusz következett volna, Misére mentem. Nagyon hátul ültem, egyedül, lehajtott fejjel egész idő alatt. Szégyenteljesen néztem más embereket, ahogy áldoznak miközben ott ültem, méltatlanul Rá. Éppen a tervezett abortusz előtti hétvégén Isten behatolt a lelkembe feltétlen és tökéletes szeretetével. Olyan volt, mintha az összes olvasmány és szentbeszéd különösen nekem szólna. Azon a napon a Misén Isten végtelen irgalmáról és megbocsájtásáról tudtam meg többet. Nyilvánvaló, hogy ezelőtt is tudtam elméletben a megbocsájtásról és irgalomról, de azon a napon más volt. Azon a napon Isten megadta kegyelmét, hogy érezzem az Ő jelenlétét, irgalmát és megbocsájtását a szívemben. Először tudtam létem teljességével, hogy Isten VALÓBAN szeret engem úgy, ahogy a bennem növekvő kis életet is. Hónapok óta először a depresszió, a nyugtalanság és szégyen helyett szeretve éreztem magam - összetörtségem közepette. Rájöttem, hogy Isten nem csak az én életemmel ajándékozott meg, hanem a bennem növekvő élettel is. Abban a pillanatban elöntött a béke és a bátorság, hogy visszaadjam életemet Istennek ajándékként és hogy akaratát cselekedjem, akármennyire is féltem. Isten kizárólagos kegyelme által,lemondtam az abortuszt.

Az a nap teljesen megváltoztatta az éltemet. Tudtam, hogy Szeretete igazi; s ezt újból és újból megerősítette számomra. Isten megerősítette számomra az irántam való Szeretetét, amikor összegyűjtöttem a bátorságot, hogy elmondjam szüleimnek, hogy terhes vagyok. A szüleim nem ítéltek el, hanem ehelyett magukhoz öleltek, szerettek és támogattak. Isten megerősítette számomra Szeretetét, amikor végre elmentem gyónni és a pap megdicsért, hogy az életet választottam és megadta a kegyelmet, hogy megbocsájthassak magamnak. Isten megerősítette számomra Szeretetét, amikor elmondtam ezt a barátaimnak és ők egyszer sem ítéltek el emiatt, hanem szerettek és megerősítettek, hogy értékes vagyok. Isten megerősítette számomra Szeretetét azzal, hogy a doktor sohasem kérdezte meg a koromat és hogy hol a férjem, hanem ehelyett örült a bennem lévő baba fejlődésének. Isten megerősíti számomra szeretetét minden nap Misén, amikor tanúja lehetek áldozatának, s hogy nekem, törött lánynak megbocsájtott és megismerhettem Őt.

Büszkén mondhatom, hogy 39 hetes terhes vagyok egy gyönyörű kislánnyal. Bármely napon lehetőségem nyílhat, hogy kezemben tartsam az élet ezen gyönyörű ajándékát. Büszke vagyok, hogy visszaadtam Istennek az életemet, mint élet melletti tanú, egyike a néhány várandós lánynak, ha nem az egyetlen várandós lány, aki világi egyetemre jár és várandós. Új szenvedélyemet is megtaláltam azzal, hogy összetört, váratlanul teherbe esett lányokat segítek önkéntes tanácsadóként a helyi Terhesség Menedék Központban. Végül, megosztom történetemet bárkivel és mindenkivel, egy kis reménnyel, hogy egy másik összetört személy szeretve érzi magát és tudja, hogy élete egy igazi ajándék, és hogy Isten gyermekeként értékes. Az élet igazán egy értékes ajándék, és igazán áldott vagyok, hogy Isten megadta a kegyelmet, hogy ezt megértsem még összetörtségem közepette is.

A nevem Raquel. Azért szeretek, mert előbb Isten szeretett engem. Vannak részesedéseim hibákból és megéltem az összetörtséget, de amikor Istent beengeded, mindent gyönyörűvé tesz. Szeretek olvasni, szeretem a tábortüzeket, a s’more-t, a kosárlabdát és szeretek álomba ringatni kisbabákat. Nyitottam egy blogot is: Rose története címmel Twitter: @Raquelrosekato 

(Forrás: http://whohaventseen.wordpress.com)

A hangsúlyokról

"Küldj férfiakat, hogy kémleljék meg a Kanaán földét" – mondta Isten Mózesnek, mielőtt a zsidókat beengedte volna a megígért földre. Isten külön kérése szerint Mózesnek törzsenként egy főembert kellett választania, olyan embereket, kiknek szava, véleménye mérvadó volt törzsük tagjai előtt.

Talán bele sem gondolunk, hogy véleményünk mennyiben járul hozzá mások döntéseihez. Néha mi vagyunk mások szemei, néha nekünk kell elmondanunk élményeinket, tapasztalatainkat, hogy azok alapján mások döntéseket hozhassanak olyan dolgokról, melyekkel kapcsolatban nincsenek személyes átéléseik. Érdemes tehát magunkba szállnunk, mielőtt bármiről is véleményt alkotunk!

A férfiak negyven napot töltöttek az idegenek között, majd elindultak sátraik felé. Amíg úton voltak, le kellett szűrni a negyven nap tapasztalatait és ki kellett találni, hogy mit mondjanak a kíváncsi zsidóknak. Vajon a zöldségek, gyümölcsök kolosszális méreteiről beszéljenek? Vagy azt is meg kellene említeni, hogy az óriás gyümölcsöket óriások termesztik? Nem lett volna jó döntés, ha csak arról beszélnek ami szép és szemgyönyörködtető. Néha sajnos mi beleesünk ebbe a hibába. Az Úr jó, az Úr gyönyörű, erős, nap és pajzs, megsegít, meggyógyít... – ugye ismerős szlogenek, bibliai citátumok ezek? Kétség nem fér hozzá, hogy ez mind-mind egytől egyig igaz! De rontjuk Isten dicsőségét, ha másról is beszélünk? Vagy hadd kérdezzem másként: helyesen járunk el, ha a harcokról, erőfeszítésekről, küzdelmekről hallgatunk? Azt hiszem nem. Pál apostol sem hallgatta el szenvedéseit, tusakodásait és tudta, hogy ezzel nem vette el az evangélium erejét.

A tizenkét kém esetében sem az lehetett a legnagyobb kérdés, hogy miről számoljanak be és miről hallgassanak. Inkább ez: hova tegyék a hangsúlyokat? Az óriás gyümölcsökre, vagy a termesztőkre? A terület letelepedésre alkalmas voltára, vagy az ott élő népek erejére? Vagy ami a legfontosabb: saját erőtlenségükre, harcra képtelen mivoltukra, vagy Isten erejére? Józsué és Káleb nem kérdőjelezte meg azt, amit a többi tíz kém állított, de a hangsúlyt máshová tették: „Bátran felmehetünk, és elfoglalhatjuk azt a földet, mert kétség nélkül megbírunk azzal” (4Móz 13,31).

Mi hova tesszük a hangsúlyokat? Sokszor ugyanazt tapasztaljuk mint bárki más és sokszor sajnos a hangsúlyaink is oda esnek – hívő létünk ellenére – mint bárki másnak. Jól van ez így? Rendjén van, ha a kormányokról, politikáról, zsidóságról, cigányságról ugyanolyan felháborodott lélekkel alkotunk véleményt mint oly sokan mások? Igen, igaz volt, hogy szálas nép lakja Kánaán földjét, de a tizenkettőből tízen elfelejtették Isten ígéretét és azt, hogy Neki még a Vörös-tenger sem volt akadály. Mi ne legyünk ilyen feledékenyek. Véleményünkben, a világról alkotott állásfoglalásainkban jelenjen meg a Krisztusba vetett hit és ne szégyelljük, ha mondandónk máshogy cseng, mint ahogy azt az aktuális divat, vagy közhangulat diktálná! 

Elköltöztünk

Az elmúlt hetek nagy izgalmak közepette teltek. Életünk egy fontos, tanulságokkal teli szakaszát lezártuk, hogy Isten segítségével megkezdjünk egy újat - immár a Pest megyei Sülysápon.

Miért? - ez volt a leggyakoribb kérdés, amit az elmúlt évben feltettek nekünk, azóta, hogy a költözéssel kapcsolatos szándékaink ismertté lettek. Válaszunk nagyon fennköltnek, talán elvontnak tűnik, de mi mégis azt hisszük, érezzük, hogy: ez Isten akarata. Nem tagadom, hogy van bennünk izgalom bőven. Főleg a gyerekek miatt. Vajon hogy tudnak majd beilleszkedni az új iskolába? És a gyülekezetbe? Hogy viselik, hogy a nagyszülők hirtelen elérhetetlen, vagy legalábbis nehezen elérhető messzeségbe kerültek? Előre és felettébb azért nem akarunk aggódni, mert ahogy maga Jézus is tanítja: elég minden napnak a maga baja.

Június 16-án köszöntünk el az inotaiaktól, de előtte Tatabányán, Székesfehérváron, Bakonycsernyén és Gyulafirátóton is elbúcsúztattak a gyülekezetek. Jól esett, amikor egy-egy rövid gondolatsorral, mondattal, bibliai idézettel, néhány emlék, élmény felidézésével kerestek fel fiatalok és idősek, megköszönve az együtt töltött éveket.

A költözésre 19-én szerdán került sor. Három napig csak feleségemmel kettesben voltunk Sülysápon, hogy előkészítsük a lakást. Szombaton Filemon és Bítia csatlakozott hozzánk, majd egy héttel később, június 30-án Jonatán és Naomi is. Ez a nap volt a hivatalos lelkipásztori beiktatás időpontja is. A sülysápiak - de a környék gyülekezetei is - nagy szeretettel fogadtak és sokszor, sokféleképp kifejezték segítőszándékukat. Szükségünk is lesz rá.

Szóval izgatottak, de reménykedők vagyunk. Imádkozunk azért, hogy az itt töltött időszak gyümölcsöző és úgy nekünk, mint a ránk bízottak számára építő legyen.