Mit cselekedjek?

"Harminc évig jártam templomba anélkül, hogy valaha hallottam volna egy prédikációt is a bibliai felelősségemről, hogy törődjek az árvákkal, az özvegyekkel, a szegényekkel és az elnyomottakkal. Megrendültem, mikor végül rájöttem, milyen nagy része szól a Bibliának a mások megsegítéséről. Úgy töltöttem keresztény életem nagy részét, hogy azt gondoltam, hogy a Biblia arról szól, hogy segíthet nekem Isten. Nem csoda, hogy boldogtalan voltam" - írja Joyce Meyer A szeretet forradalma című könyvében.

Bár ne lenne igaza a szerzőnek! Bárcsak azt tudnám állítani, hogy elképzelhetetlen, lehetetlen, hogy valaki harminc évet üljön úgy egy templomban úgy, hogy soha ne halljon mások iránti felelősségéről! Joyce problémája viszont nem egyedüli.

"Mit cselekedjünk?" - kérdezte az érdeklődő sokaság bemerítő Jánost, aki nem sokat tétovázva ezt felelte: "Akinek két köntöse van, egyiket adja annak, akinek nincs; és akinek van eledele, hasonlóképp cselekedjék". (Lk 3,11) Én úgy tapasztalom, hogy a "Mit cselekedjünk?" típusú kérdésekre ma más a válaszunk mint Jánosnak. Mit cselekedj? Hetente egyszer gyere el a gyülekezetbe, ülj le, hallgasd az igét, vedd át Isten áldásait, ha kedved van, vegyél részt valamelyik gyülekezeti munkában és amikor körbeadjuk a kosarat, akkor adakozz. Ennyi és nem több. És hogy miért? Miért csak ennyit kérünk a mai kíváncsiskodóktól? Talán mert félünk. Félünk attól, hogy az izzadságos munkával összegyűjtött templomlátogatók veszik a kalapjukat és elrohannak, ha mi arról kezdünk beszélni, hogy a hívő élet az adásról, önmagunk megosztásáról és mások megsegítéséről szól. Inkább beszélünk az örömökről és áldásokról remélve, hogy így még a látogatottság is növelhető. Egyébként komoly dilemmája ez minden igehirdetőnek, hiszen ne feledjük: olyan időkben kell prédikálnunk, amikor minden az akciókról és a kényelemről szól. Valóban népszerűtlen lehet, ha ezzel szemben áldozathozatalról és a tennivalók listájáról kezdünk beszélni. Mégis, úgy érzem, hogy a félelem nem teljesen reális.

Pál apostol is kérdéssel kezdi Krisztus-követő életét és az ő kérdése sem volt más mint az iménti sokaságé: "Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" Márpedig ha valaki eljut eddig a kérdésig, higgyük el, hogy tényleg akar is valamit cselekedni. Mennyivel szegényebbek lettünk volna, ha Pál apostolnak csak ennyit mond Jézus: "Örülök a lelkedben beállt változásnak. Most keress egy gyülekezetet, vegyél részt minden istentiszteleten és naponta háromszor imádkozz." Jézus semmit nem titkolt a remegő Saul előtt. Azt is elmondta neki, hogy sokat kell majd a nevéért szenvednie, de Pál mégsem hőkölt vissza. Na igen - mondhatná valaki -, de ő személyesen Jézustól kapta elhívását. De nem itt van a lényeg? Ha ma valaki valóban Jézustól megszólított, akkor miért félnénk attól, hogy az Érte végzett munka elriasztja? Miért aggódunk amiatt, hogy a sok tennivaló visszaűzi a világba? Harminc évig ülni egy templomban anélkül, hogy egyszer is hallanék arról, hogy miként fejezhetem ki Megváltóm és embertársaim iránti szeretetemet? Ez a riasztó és ez az elfogadhatatlan.

Joyce őszinte vallomása arra késztet, hogy gondolataimat összeszedve készüljek fel arra, hogy mit válaszolok annak az embernek, aki Isten-keresése közben megkérdezi tőlem: "Mit cselekedjek?" Remélem, sikerül majd bibliai válaszokat adnom...