Bújócska

Ismert a példázat, mely szerint valaki lakomát szervezett, melyre sokakat meghívott. A vendégjelöltek azonban sorra visszautasították: öt iga ökröt vettem, most nősültem, a szántóföldemen kell dolgozni (Lk 14,16-). E példázat egyik tanulsága számomra az, hogy kifogás mindig volt, van és lesz is.

A bűnbe esett Ádám elbújt a kert fái közé amikor meghallotta teremtője hangját, Saul pedig a holmik közé rejtőzött a királyválasztáskor. Úgy fest, hogy mindig van valami, valaki, ami/aki mögé elbújhatunk ha munkáról, felelősségről van szó.

Vannak szülők, akik a gyermekeikkel takaróznak. Most nem tudok feladatot vállalni az Úrért, mert a gyereket etetni, itatni, fürdetni kell, sok az óvodai, majd az iskolai feladat, most beteg, most szakkörre kell vinnem... Mindig van valami. Tudom miről beszélek; négy gyermekünk van, a négy közül mindig akad egy, akivel takarózhatunk ha akarunk. Ugyanígy elbújhatunk a munkánk, a betegségeink, az elromlott autó, a festésre váró ház és annyi minden más mögé. De nem szomorú, hogy néha egy egész élet másról sem szól, mint az Istennel folytatott bújócskáról?

Egy idős asszony jut eszembe gyerekkoromból, aki mindig panaszkodott, hogy nem tud eljönni a gyülekezetbe, mert annyira fáj a lába. Egy vasárnap reggel épp a gyülekezetből mentünk haza a Zsigulival, amikor a kedves testvérnő átment előttünk a zebrán kapával, gereblyével és egy kis vödörrel a kezében. A férje sírját kapálta - fájós lábbal! Nem lehet, hogy az a fájó láb - mert nem kételkedem abban, hogy valóban fájt a lába - csak takaró volt, egy jól hangzó kifogás? Nem tudom, nem is az én dolgom eldönteni. Mindenesetre nem szeretnék sem a lábaimmal, sem a gyermekeimmel, sem a feleséggel, szántófölddel, ökrökkel takarózni, ha Isten meghívót küld. Vegyük Őt komolyan és igyekezzünk tetteinkkel is bizonyítani, hogy számunkra valóban Ő az első!