Nevelhetetlen gyerekek

Megbetegedtünk. Az összes gyereknek vírusos torokgyulladása van ami jelen esetben azt jelenti, hogy torkukat apró fehér hólyagocskák borítják, így az evés-ivás-nyelés is fájdalommal jár. Emiatt mindegyik levertebb, nyűgösebb, ingerültebb a szokásosnál és ez a mi türelmünket is jobban próbára teszi.

Július végén családostól nyaraltunk. Félpanziós ellátást kaptunk, ezért a szállóvendégekkel együtt reggeliztünk és vacsoráztunk. Egy, az ötvenes éveiben járó házaspár harminc év körüli lányukkal érkezett. A lány fogyatékos volt. Néha a hangos nevetésére lettünk figyelmesek, de volt, hogy ugyanilyen hangosan adta tudtul nemtetszését. Egyébként kedves volt és általában mosolygott. Egyszer a mi asztalunkhoz is odajött, köszönt, majd mondott valamit, de mivel fülünk nem szokott hozzá a fogyatékosok sajátos kiejtéséhez, nem értettük meg. Közben az anyuka is odaért, köszönt, majd kivezette lányát az étkezőből. Tekintete szomorú, szinte bocsánatot kérő volt. Láthatóan rosszul érezte magát amiatt, hogy a lánya "megzavarta" vacsoránkat, de talán az is felkavarta érzelmeit, amikor ránézett négy egészséges gyermekünkre.

Egyszer a parkban találkoztunk velük. Az anyuka próbált valamit megértetni a lányával, amit ő nem akart tudomásul venni és időnként meg-megállva toporzékolt. Mi is rosszul éreztük magunkat, ezért úgy tettünk, mintha nem vettük volna észre a jelenetet.

Szülőként lépten-nyomon kerülünk hasonló helyzetbe. A gyerek akar valamit, amit mi nem. Ő sír, mi érvelünk, aztán még jobban sír, mi meg kiabálunk, vagy fenyegetőzünk. Végül - általában - a gyerek megtörik és tudomásul veszi, hogy mi voltunk az erősebbek.

Teljesen más a helyzet, ha az a gyermek nem egészséges. Egy szellemileg fogyatékos lány - noha elmúlt már harminc - nem képes felfogni, hogy most nem lehet fagyit venni, vagy állatkertbe menni. A szülő hiába érvel a rossz időjárással, vagy anyagi gondjaival, ezek felfoghatatlanok a számára.    

A napokban egy filmet láttam egy olyan fiatalemberről, aki születésétől kezdve vak és járásképtelen volt. Édesapja emelgette az ágyból a kerekesszékbe, vagy az autóba. A fiú egyáltalán nem volt elkeseredve állapota miatt, és ez jórészt a szüleinek volt köszönhető, akik óriási áldozatokat hoztak gyermekükért, aki gyönyörűen megtanult énekelni, zongorázni és trombitálni is.

Egyszer másodmagammal egy nyírségi lelkipásztori megbeszélést követően egy középkorú asszonynál vendégeskedtünk. A vacsora után az asszony - aki végig mosolygott - azt mondta: hadd mutassam be nektek 14 éves lányomat. Felvitt az emeletre, kinyitotta az egyik szoba ajtaját, ahol egy rácsos ágyban feküdt magatehetetlen lánya. Érzékelte, hogy vendégek vannak nála, de kommunikálni nem tudott. Az asszony - akit a férje elhagyott - fürdette, etette immár 14 éve. Megrendültem. Örökre emlékezetes pillanat maradt ez a számomra.

Átlagos szülőként sem egyszerű az élet, de mennyivel nehezebb azoknak, akik sérült, fogyatékos gyermekeket nevelnek! Egyszer ezekkel a szavakkal ment oda valaki Jézushoz: "Uram, könyörülj az én fiamon, mert holdkóros és kegyetlenül szenved; mivelhogy gyakorta esik a tűzbe, és gyakorta a vízbe." (Mt 17,15) A könyörgő apukán kívül senki nem tudta milyen megterhelő egy holdkóros gyereket nevelni. Milyen érzés, hogy az embernek nincs egy szabad, nyugodt perce, mert fél szemét örökké a fián kell tartani, aki hol vízbe, hol tűzbe esik. Senki nem tudta, milyen kimerítő, idegőrlő az ilyen élet.

Minden tiszteletem azoké a szülőké, akik "nevelhetetlen" gyerekeket nevelnek, akik hiába mondják: nem, gyermekeik nem fogják fel, nem értik, mert erre képtelenek. A fentebb említett jelenetek jutnak eszembe, amikor a láztól, torokfájástól, vagy ki tudja mitől ingerültebb, nyugtalanabb gyerekeimhez kell szólnom. Számomra csoda, hogy Jézus meggyógyította a holdkóros fiút, de csoda az is, amikor türelmet, erőt, mosolyt ad azoknak a szülőknek, akik egy életen át "bajlódnak" gyermekeikkel. Talán nem is tudják mennyi erőt merítek én és még sokan mások az ő önzetlen, emberfeletti erőket megmozgató gyermeknevelésükből.