A szenvedés iskolája

"A szenvedés rossz, mert nem Isten teremtette. Az ember nem szenvedett a bűneset előtt, ezért egyértelmű, hogy a Mindenható ma sem akarhatja, hogy szenvedjünk. Éppen ezért, ha valami fáj, nem működik, hittel imádkoznunk kell, Isten pedig meghallgat és meggyógyít" - körülbelül így tudnám összefoglalni azt a szenvedésről alkotott látásmódot, melyet nem egy keresztény testvérem gondolkodásában fellelek. Én egy kicsit másként gondolkodom erről a témáról. 

Való igaz, hogy nem Isten teremtette a szenvedést és az is, hogy az ember nem ismerte a rossz fogalmát a bűneset előtt. Ennek ellenére a szenvedés Isten tanító eszköze lehet az ember életében. "A szenvedés lehántja a csalárdságot, csak az igazat, a lényeget hagyja meg. A legmélyebb emberi értékek jönnek elő: a nyíltság, a jóság utáni vágyakozás, a türelem, a bátorság, a béketűrés, a hit, a humor..." - olvasom egy könyvben. A szenvedés idején olyan dolgokat tanulhat meg az ember, amire egészségesen nem volt időnk, vágyunk, türelmünk. Tudjuk, hogy az élet véges, de sokak értékrendje csak akkor változik meg igazán, amikor megérinti őket a halál szele. Egy kórházi ágyon fekve másként gondolkodunk munkáról, házasságról, értékekről, más lesz  a fontos, a sürgető. Nem jó betegnek, munkanélkülinek, özvegynek lenni, de azt hiszem, hogy az élet ezen nehézségei gazdagíthatnak is bennünket, ha figyelünk az elrejtett üzenetekre, ha engedjük, hogy Isten tanítson minket.

Amikor bajba jutunk, Sátán talán a tenyerét dörzsölve várja, hogy "átkozzuk meg az Istent és haljunk meg". Micsoda csapást jelent számára, ha a szenvedő Isten-gyermekét a Teremtő felé fordulva, netán hálát adva látja? Mit érezhet, amikor nem az ő sátáni terve valósul meg a nyomorúságunk idején, hanem az isteni szándék?

Tehát úgy gondolom, hogy ha szenvedünk, akkor tanulunk. Tanuljuk magunkat, a fontosabb és eddig mellőzött dolgokat, a mennyei értékrendet. A szenvedés az élet magasabb iskolája, azon pedig nem kell csodálkoznunk, ha egy egyetemen többet követelnek tőlünk és többet kell fáradoznunk, izzadnunk, éjszakáznunk és vizsgáznunk, mint egy általános iskolában. Ilyen szélsőséges körülmények között jövünk rá igazán arra, hogy egyedül nem megy, egyedül nem tudunk megbirkózni a tananyaggal. De ki mondta, hogy egyedül kell vergődnünk? Bátorítsanak minket Jézus szavai: "ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig." (Mt 28,20b)